2018. augusztus 25., szombat

Sorozatos betörések Csantavéren...Félek az estétől, nem merek aludni...



Sorozatos betörések Csantavéren

Pár évvel ezelőtt a nyilvánosság előtt – talán éppen az utolsó, még igazinak mondható falugyűlésen – elhangzott egy olyan kijelentés, hogy egyetlen hónap leforgása alatt 27 betörés/lopás történt a faluban. Valamennyi eset közös jellemzője: bottal üthették az elkövetők nyomát, nem jelentkeztek szemtanúk, az eltulajdonított értékek pedig soha sem kerültek vissza a tulajdonosukhoz.

Amikor már kezdett elviselhetetlenné válni helyzet, a falu akkori vezetősége a városi rendőrséghez fordult segítségért. Megbeszélést tartottak az illetékesekkel, akik akkor azzal takaróztak, hogy nekik fogalmuk sem volt mindarról, ami Csantavéren (az éj leple alatt) zajlott, a felvázolt bűncselekményekről csak a helyszínen értesültek, akkor hallottak róluk először, merthogy a helyi rendőrállomásról hozzájuk nem is jutottak el a felvett jegyzőkönyvek. Egyszerűen csak Komámasszony, hol az olló?-féle játékot játszottak-e a károsultakkal, vagy („becsületszavamra” mondom, hogy) valóban így történt, azt ma már három javasasszony sem tudná megfejteni.

„A VMSZ jogsegélyszolgálatának jogi képviselője a tervek szerint kivizsgálja, hogy miért nem javul a közbiztonság a településen. A jogász a rendőrséggel és az ügyészséggel is felveszi a kapcsolatot. Szeretnénk belelátni ezekbe a dolgokba, hogy valójában az állami hivatalok rendesen végzik-e a munkájukat. A jogász kolléga utána fog járni ezeknek a panaszoknak, megnézi, hogy a rendőrség elvégezte-e a munkát, kiment-e a helyszínre, elvégezte-e a helyszínelést, készült-e jegyzőkönyv, a jegyzőkönyvek alapján összeállított feljelentések elmentek-e az ügyészségre, az ügyészség utána eljárt-e az ügyekkel kapcsolatban” – ezt 2012 februárjában nyilatkozta a sajtónak a VMSZ szabadkai vezetője, Maglai Jenő.

Kovács Attila fiatal okleveles jogász pedig még meg is toldotta a politikus mondókáját: „A jogsegélyszolgálat elsősorban büntetőügyekkel fog foglalkozni, elsősorban a kis értékű lopásokra és a minősített lopásokra lesz kihegyezve.”

Hogy aztán a kis magyar hegyezőjükkel mit hegyeztek ki, mit sem, hogy a beharangozott buzgó hegyezésnek mi lett a vége – szimpla ráfaragás-e vagy sem –, arról a falubeliek legfeljebb csak annyit tudtak meg, amennyi a Hét Nap egyik következő évi (januári) számában megjelent:„– A május közepéig tartó megbízatásunk alatt feladatunk volt, hogy az ügyészséggel és a rendőrséggel is együttműködjünk. A rendőrségnek kérdéseket tettünk fel az esetekkel kapcsolatban, a nyomozás szakasza után érdeklődtünk. Legalább 30 levelet küldtünk el nekik, s mindig azt a választ kaptuk, hogy nagy erőkkel dolgoznak az ügyeken, de ennél jobb visszajelzést nemigen kaptunk. Voltak olyan esetek, amikor a lopások meghaladták a 2000 eurónyi értéket is, de akkor sem történt semmilyen kedvező fordulat, sikeres leleplezés nem történt. Véleményem szerint a tolvajok most majd többször fognak lopni járni, csak ezúttal kevesebbet lopnak majd — véli Kovács Attila, a jogsegélyszolgálat jogásza.”

Az ifjú szabadkai jogász rossz vátesznek bizonyult, nem volt ördöge. A faluban ugyanolyan iramban loptak továbbra is, mint korábban. A Vajdasági Magyar Szövetség hatlövetű, ámde csak kéthónapos villámakciója cseppet sem szegte kedvét a tolvajoknak és egy légypiszoknyit sem javított az elkeserítő, gyalázatos észak-bácskai bűnözési statisztikán.

A magyaros rendcsinálás alighanem csak a haszontalan zabhegyezés meg az üres szalmacséplés szintjén maradt, mert bizony a csantavéri baj is megmaradt. Beletört a kisbicska.

Azóta már a homlokunkon sok víz lefolyt, Maglai Jenő és a VMSZ útjai különváltak, Kovács Attila nevét elfelejtette a sajtó, a faluban pedig ismét eluralkodott a vandalizmus. A mostanában zajló bűnesetek is a már jól bevált forgatókönyv szerint zajlanak, és bár az akkori 27-es havi rekordot egyelőre még nem sikerült megdönteni, hétről hétre szaporodik a betörések, a rablások száma és újabbnál újabb rémtörténeteket hallhatunk. Bezúzott ablaküvegek, bejárati ajtók kettévágott szúnyoghálói, kiskapuk kifeszített zárai, kiürített hűtőládák, elkábított, megmérgezett házőrzőkutyák jelzik a vandál garázdálkodók nyomait. Az éjszakai besurranó tolvajok, rablók az esetek döntő többségében pénzt, ékszert, értékesebb mobiltelefont zsákmányolnak.

Persze csak ott dívik a gátlástalan garázdálkodás, ahol azt a nemtörődömség, a meghunyászkodás, a rettegés és a tehetetlenség miatt megengedik, ahol elnézik, ahol megtűrik. A hallgatás most még erősebb a félelemnél. De nem lesz mindig így. Egyre hangosabb az elégedetlenség, emelkedik a feszültség.

A falu mostani vezetőségét nem érdekli a polgárok panaszkodása, nem nyugtalanítja a megromlott közbiztonság, úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem mernek falugyűlést tartani, nincs bátorságuk kiállni a magára hagyott, jogosan méltatlankodó lakosság elé – márpedig meghányni-vetni való téma adódna egy szekérderékkal.

Megvárják, hogy Martonost csináljanak, hogy Martonost csináljunk a saját falunkból?

Félek az estétől, nem merek elaludni…

Az egyedül élő nyugdíjas asszonyt álmában lepték meg a besurranó tolvajok. Bevallom, piti kis tolvajnak nevezni azt az ismeretlent, aki előre kitervelt módon az éjszaka közepén feltör egy lakást és onnan semmi mást, kizárólag csak a megtakarított, összekuporgatott pénzt és az értéktárgyakat emeli el, legfeljebb csak jóindulatú, balga, anyáskodó becézgetés. Mert kőkemény rablás, betörés volt az a javából, olyan, amilyen a félelmetes közbiztonságáról elhíresült – sorstárs – magyar falvainkban (Horgoson, Kishegyesen, Péterrévén) sem számít mindennapos esetnek.

A Március 8-a utcában élő Dér Piroska a következőket mesélte:

Vasárnap este itt volt a lányom meg az unokám, úgy fél 11 vagy 11 óra lehetett, amikor elmentek. Utána körülbelül még egy órát kint töltöttem a konyhában, tettem-vettem, tehát közel járt az idő az éjfélhez, amikor bekerültem a hálószobába és lefeküdtem. De még akkor sem aludtam, hanem fél 2-ig néztem a tévét. Ahogy magamban összeraktam a történteket, 2 óra lehetett, mire elnyomott az álom. Nem hallottam, nem láttam, nem vettem észre semmit. Reggelig fel sem ébredtem. Csak amikor kiléptem a folyosóra, akkor tűnt föl, hogy a bejárati ajtón kettévágták a szúnyoghálót, és az alsó részét felhajtották. Olyan keretre készíttettem a hálót, hogy több darabból álljon, hogy az alsó részén egy felnőtt ember semmiképp se férhessen át. Miután az elkövető szétvágta a szúnyoghálót, betett az előszobába egy gyereket, az belopakodott az oldalsó kisszobába, ott kinyitotta az ablakot, fölhúzta a redőnyt, és akkor már könnyedén bejöhetett ő is, vagy a társai is, ha esetleg többen voltak. Ahogy megláttam a nyitott ajtót, meghűlt bennem a vér.

Gondolom, mindjárt azt nézte meg, hogy mi hiányzik.

Persze. Első pillantásra úgy tűnt, hogy nem járt itt senki. Nem forgatták föl, nem dúlták föl a lakást, nem voltak nyitva a szekrényajtók, sőt a szekrényben sem volt semmi jele a kutatásnak, matatásnak. Aztán vettem észre, hogy eltűnt az a kis táskaféle, amiben a pénzem volt, a szekrény lenyitható részéből pedig az a kagylókkal díszített doboz, amit egy tengeri nyaralás emlékeként őriztem, és amiben az ékszereimet tartottam. Az összes megtakarított pénzemet elvitték. Az arany nyakláncaimat, a gyűrűket, a karcsatokat, a fülbevalót. Az egyik karláncot különösen kedveltem, Olaszországban vásároltam, még akkor, amikor a lányom kicsi volt.
A betörő láthatott a szobában laptopot is, mobiltelefont is, de az nem kellett neki, csak a pénz meg az arany.

Tett-e bejelentést a helyi rendőrállomáson?

Igen, ketten jártak nálam, elmeséltem, hogy szerintem mi hogyan történhetett, elmondtam, hogy mit vittek el. Kérdezték, hogy milyen ékszerről van szó, de hajszálpontos leírást nem adhat az ember, ha elém tennék, felismerném, kiválasztanám, hogy melyik volt az enyém.

Mit mondtak, van-e remény arra, hogy megtalálják az elkövető(ke)t?

Azzal távoztak, hogy tudják, hogy ki a tettes, és nyugodjak meg, az ellopott értéktárgyak gyorsan előkerülnek.

Azóta történt-e valami?

Semmi. Nagyon megviselt az eset. Nem tudok lenyugodni. Már előre félek az estétől, nem merek elaludni, nem pihenem ki magam, reggel ugyanolyan fáradtan ébredek. Hetvenkét éves vagyok, több évtizeden át fodrászként dolgoztam, és még most is vállalok munkát, hogy el tudjam magam tartani, hogy ne szoruljak a családra. Amit eddig félretettem, összerakosgattam, az most valaki másé lett, egy ismeretlen idegené, aki egy éjszaka kirabolt. Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Azt mondta az egyik rendőr, hogy örüljek annak, hogy nem ébredtem fel, amikor a házban jártak. Lehet, hogy igaza van, az ijedtségtől talán rögtön szörnyethaltam volna.

Sokan rettegnek ugyanígy éjszakánként. Este már nem mernek ajtót, ablakot nyitni. Őrködnek, figyelnek, nem alszanak.

Hallom, hogy a piacon hol az egyik asszony pénztárcáját lopják el, hol a másikét. Vásár alkalmával is megjelennek a zsebmetszők. Itt a szomszédságban műanyag ajtókat, ablakokat készítenek. Egy napon azt mesélték a munkások, hogy reggelre a gépek, szerszámok java részét ellopták, utána még egyszer visszajöttek, és a maradékot is elvitték. Azóta úgy dolgoznak, hogy a munkaidő lejártával összepakolják, kocsiba rakják a szerszámokat – este hazaviszik, reggel meg újra hozzák, így tudják csak megoldani. Érthetetlen, hogy a tettesek miért nem kerülnek kézre. Nem igaz az, hogy a rendőrségen nem tudják, hogy a faluban kik a tolvajok, hogy kik garázdálkodnak. Az is különös, hogy a lakosság mindezt szó nélkül tűri. Maradtak még Csantavéren életerős férfiak és fiatalok is, akik tudnának valamit tenni. Miért nem torolják meg valahogy ezeket az elszenvedett sérelmeket, megaláztatásokat? A falu vezetőségének is cselekednie kellene. Jön ránk a hosszú, sötét tél. Mi lesz velünk akkor?

Szabó Angéla



Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink