Margit Zoltán: 2010. 06. 13. - 2010. 06. 20.

2010. június 19., szombat

Sunday bloody sunday

Ítélet születhet a véres vasárnap ügyében

AFP
Vád alá helyezhetik a véres vasárnapban résztvevő katonákat, miután kiszivárgott az ügyben 10 éve nyomozó brit parlamenti vizsgálóbizottság jelentése: eszerint oktalanul és törvénytelenül követték el a gyilkosságokat.
Kiszivárgott jelentés miatt csaptak magasra az indulatok Angliában: eszerint a bizottság már korábban is kiderítette, hogy az 1972. januári véres vasárnap során a katonák jó része ténylegesen jogtalan gyilkosságokat követett el, ám ezen beosztottakat semmilyen szinten nem vonták felelősségre.
Az észak-írországi Londonderryben 2000 márciusában kezdődött meg a nyilvános vizsgálat az északír zavargások egyik legellentmondásosabb eseménye, az 1972-es véres vasárnap körülményeinek a feltárása érdekében.
1972. január 30-án az északír biztonsági erők megerősítésére a tartományba vezényelt brit ejtőernyősök ugyanis Londonderryben belelőttek katolikus polgárjogi tüntetők tömegébe, 14 felvonulót, köztük hat fiatalkorút megöltek, 17-et súlyosan megsebesítettek. A húszezer felvonuló a törvénytelen internálások ellen békésen tiltakozott. A városközpontba érve egy katonai úttorlasznál összetűzésre került sor a tüntetők és a biztonsági erők között. A hadsereg állítása szerint az ír köztársasági mozgalom egy orvlövésze a közeli tetőkről lövést adott le a katonákra, a tüntetők szögbombákkal ostromolták meg őket, ezért volt szükség a fegyverek bevetésére.
Az akkori kormányvizsgálat egy alig 10 hét alatt összedobott, az ún. Widgery-jelentésben felmentette a brit ejtőernyősöket a jogtalan fegyverhasználat vádja alól annak ellenére, hogy az orvos szakértők már akkor megállapították, hogy a katonák válogatás nélkül, összevissza lövöldöztek, és áldozataik többségét közvetlen közelről fejre, testre adott egy-egy lövéssel ölték meg.
A londonderry-i véres vasárnap áldozatainak hozzátartozói azóta követelik a hadsereg fellépésnek újbóli vizsgálatát, mivel az azóta előkerült újabb bizonyítékok is megkérdőjelezik a fegyverhasználat jogosságát. A munkáspárti kormány 1998-ban bízta meg a lordok házának bírája, lord Saville vezette nemzetközi bizottságot a szigetország történetének eddigi legszélesebb körű nyilvános vizsgálata lefolytatására. A testület azóta felkutatta a véres vasárnap több mint 2100 szemtanújának nagy többségét, kihallgattak 1400 személyt, újságírót, rendőrt, tüntetőt, és orvos szakértők újravizsgálták a holtesteket.
A bizottság most több évnyi hezitálás, és halasztgatott vizsgálat után került patthelyzetbe a kiszivárgott jelentéssel, és a The Guardian pár nappal ezelőtt már arról számolt be, hogy az egykori, ma már nyugdíjas éveiket taposó katonáknak bíróság előtt felelhetnek tetteikért.
Míg az áldozatok rokonai támogatásukról biztosították a bizottságot, és a lapnak az ítélet jogosságát hangsúlyozták, mások attól tartanak, hogy egy hasonló beismerés beláthatatlan következményekkel járhat. Nem csak a kárpótlások százait nyújthatják be a brit kormányzathoz, de minden korábbi katonai akció is megkérdőjelezhetővé válik, és ezáltal a brit hadsereg jövőbeli döntésképessége is veszélybe kerülhet.
A jelentésnek egyelőre nincs nyoma: a bizottság szerint az 5000 oldala beszámolót rajtuk kívül még senki sem láthatta.
Forrás:URL: http://www.mult-kor.hu/20100615_itelet_szulethet_a_veres_vasarnap_ugyeben


Ártatlan tüntetőket ölt meg a brit hadsereg egy csaknem 40 évvel ezelőtti észak-írországi britellenes megmozduláson.



Ez a fő megállapítása az azóta is csak "véres vasárnapként" emlegetett lövöldözés ügyében tizenkét éve indított vizsgálatnak, amelynek jelentését kedden ismertette David Cameron brit kormányfő.
A brit kormányfő bocsánatot kért az eset miatt, és hozzátete: ilyen támadás soha nem fordulhat elő mégegyszer. Mint mondta: a lövöldözés "egyszerre volt indokolatlan és indokolhatatlan".
Londonderryben 1972. január 30-án tizenhárom holttest maradt az utcán, miután a brit hadsereg egy ejtőernyős alakulata rálőtt a bírósági ítéletek nélküli internálások ellen tüntető tömegre. Egy további áldozat később, a kórházban halt meg. A korabeli első brit vizsgálat szerint a hadsereg csak viszonozta a tüzet, amikor a tüntetők közül az IRA katolikus terrorcsoport tagjai lőni kezdtek a katonákra, de a mostani vizsgálat megállapításai szerint a tüntetőknél nem volt fegyver, és az első lövést a brit hadsereg adta le.

Az igazság odaát van...

Papi pedofília: Ratzinger tette ellene a legtöbbet
2010. június 16., szerda, 15:30 - Szilvay Gergely
XVI. Benedek pápát hónapok óta rendszeresen éri az a vád világszerte, hogy az egyházát érintő papi pedofilbotrányok eltussolására törekszik. Milyen történetek és összefüggések húzódnak meg a visszatérően felemlegetett esetek mögött?
Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere válaszul XI. Piusz Mit brennender Sorgekezdetű enciklikájára, amelyben elítélte a nácizmust, szisztematikus támadást intézett a katolikus egyház ellen. Tudta, hogy a leghatásosabb, ha a pedofil papok már akkor is előforduló eseteire épít. Igyekezett "morális pánikot" kelteni, ahogy ma azt a szociológusok hívják: például kétségtelenül létező esetek alapján felnagyította a valós tényeket, és olyan módszerekkel igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy - szavaival élve - "ijesztő méretű kollektív morális válságban" van az egyház, hogy régi, ismert, eseteket mutatott be újként, továbbá közölte, hogy ezek az esetek "bizonyára csak töredékét" alkotják "a teljes valóságnak, mivel sok elkövetőt elrejt és védelmez a hierarchia".
Potyognak a téglák a "hallgatás falából", lelepleződnek a pedofil papok, titokban eltussolja az ügyeket a Vatikán - napjainkban mintha egy Dan Brown-regény válna valósággá a szemünk előtt a katolikus papok által elkövetett szexuális visszaélések témájában. Tekintsük át, mekkora méretet is öltenek ezek az ügyek, vessünk egy pillantást az egyházi szabályozásra, a cölibátusra és a pápa esetleges felelősségére, valamint a visszaélések okaira.
A kétezres évek első papi pedofilbotránya az Egyesült Államokban tört ki a The Boston Globe-nak köszönhetően, 2002-ben. Az azóta napvilágra került esetek alapján azt mondhatjuk, a katolikus papság körülbelül egy százaléka érintett. A világon valamivel több mint négyszázezer katolikus pap szolgál, az Egyesült Államokban 4400 pap keveredett szexuális visszaélésekről szóló ügyekbe (a 109 ezer államokbeli papból), összesen 11 ezer esetben. Ehhez hozzácsapva az európai adatokat, körülbelül ötezer pap lehet érintett. Amerikában a püspöki konferencia megrendelésére készült aJohn Jay-jelentés, Írországban a Ryan-jelentés, és érdemes még megemlíteni Philip Jenkins amerikai szociológus tanulmányait is. A John Jay-jelentés szerint Amerikában a gyermekkori visszaélések 60 százalékát a családhoz közel álló rokonok, barátok, 30 százalékát közeli családtagok követik el. Írországban, egy konferencián Phil Garland, a dublini érsek tanácsadója szerint a lakosság 25 százaléka volt valamilyen gyerekkori szexuális visszaélés áldozata. Az ismert esetek 97 százaléka történt családi környezetben és 3 százaléka egyháziban. De Massimo Introvigne, neves olasz vallásszociológus, a CESNUR vallásszociológiai intézet igazgatója is érdekes összefoglaló cikket közölt
az Avvenire című olasz katolikus lapban.  A tanárok, edzők és mások elkövetett visszaélések száma jóval magasabb, mint a papok által elkövetetteké (60 az 1-hez), de még a protestáns lelkészek is 2-10-szer több visszaélést követnek el, mint a katolikus papok. Németországban a pedofilügyek 0,3 százalékába keveredtek bele papok. Azaz a katolikus egyházban még mindig alatta marad valamivel a szexuális visszaélések száma az "átlagnak". Ez nem jelenti azt, hogy legyinthetnénk. A probléma nem kicsi, főleg egy olyan intézmény esetén, amely perszonalista, személytől személyig igyekvő világlátást tett a magáévá, ahol a személyes kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt.
Pedofília és homoszexualitás
Természetesen más felekezetek adataival nem azért hasonlították össze a szexuális visszaéléseket elkövető katolikus papokról szóló statisztikákat, hogy másokat is bemártsanak. A dolog azért volt fontos, mert a protestáns lelkészek többsége házas ember. A pedofilbotrányok kiküszöbölésére és megoldására pedig sokan a cölibátus eltörlését tartják megoldásnak. Ugyanakkor a papok által elkövetett szexuális visszaélések áldozatainak 78 százaléka Amerikában 11 és 17 év közötti volt, és csupán 6 százaléka volt 7 évnél fiatalabb, 80 százalékuk pedig fiú. Európában is, úgy tűnik, a legtöbb visszaélés áldozata serdülő fiú volt, a serdülőkhöz való szexuális vonzódást pedig efebofiliának hívják, a pedofília a serdületlenekhez való vonzódást takarja. Persze ez most mellékes, a köznyelv nem tesz különbséget a kettő között, a lényeg nem is ez, hanem a homoszexualitás.
A Hittani Kongregáció ügyésze, Charles J. Scicluna az Avvenirének adott interjújában (magyarul itt) is rámutatott, hogy az esetek mintegy 60 százalékában azonos nemű fiatalok iránti vonzódásról volt szó, 30 százalékában ellentétes nemű személlyel folytatott viszonyról; a fennmaradó 10 százalékban beszélhetünk a szó szoros értelmében vett pedofíliáról. Egy amerikai tanulmány (K. Freund - R. I. Watson: The Proportions of Heterosexual and Homosexual Pedophiles Among Sex Offenders Against Children - An Exploratory Study, Journal of Sex and Marital Therapy 18) szerint homoszexuálisok körében háromszor nagyobb a hajlam a pedofíliára, és jóval nagyobb a hajlam a visszaeső magatartásra, mint a heteroszexuálisoknál. A visszaélésbe keveredett amerikai papok 90 százaléka homoszexuális volt. A jezsuitablog által idézett Wunibald Müller szerint az ilyen visszaélések elkövetői nem tudják elfogadni saját szexualitásukat, bajuk van az önismerettel, és érzelmileg sem érettek. Azaz a fő gond az éretlen homoszexuálisokkal van. Mindennek fényében mégiscsak van igazság Tarcisio Bertone bíboros, vatikáni államtitkár azon, sokat kritizált megállapításában, hogy összefüggés van a homoszexualitás és a pedofília között, még ha ez természetesen nem is kizárólagos.  
Cölibátus és szexuális forradalom
A cölibátus mellett és ellen lehet érveket sorolni, mindenesetre úgy tűnik, hogy annak feloldása nem szüntetné meg a szexuális visszaéléseket. Több pap sem lenne, legalábbis nem sokkal; a pap- és lelkészhiány más felekezeteket is jellemez, a pápa pedig egy vele készült interjúkötetben a család és házasság általános leértékelésével, valamint a demográfiai válsággal köti össze a kérdést. Tegyük hozzá, pap és szerzetes nem ugyanaz, ha a papi cölibátust feloldanák is, attól még a szerzetesek ugyanúgy nőtlenségben és vagyonközösségben élnének, hiszen többek közt ezért szerzetesek. Ráadásul a cölibátus eltörlésével ha egyes problémákat megoldana is az egyház részben vagy egészben, kapna a nyakába újabbakat: feltűnnének a színen a váló és házasságtörő papok. Hans-Ludwig Kröber bűnügyi pszichiáter szerint pedig "hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól". Ha megnézzük, hogy a papi szexuális visszaéléseket mikor követték el, újabb érdekességre bukkanunk. Túlnyomórészt ugyanis a hatvanas-hetvenes évekre esnek ezek az ügyek, és II. János Pál trónra léptével meredeken csökken a számuk. A hatvanas évek a szexuális forradalom, a nagy felfordulások ideje. Ekkor volt a II. vatikáni zsinat is, egy zsinat pedig mindig okoz némi bizonytalanságot, gyengeséget, mert kicsit olyan, mint az interregnum. Az ellenállás szele befújt az egyház ablakain is. A zsinat után, amikor az egyház még talán kicsit kereste az útját, nagy volt a lelkesedés és az eufória, és voltak, akik további reformokat és liberalizálást követeltek, sok pap és szerzetes hagyta ott hivatását, sok egyházi személy szembeszegült a tanítóhivatallal, a tekintéllyel, és ekkor gyűlt a por kánonjogi köteteken, mert az egyház törvényét a lelkipásztori tevékenység akadályának látták. Vonjuk le a következtetést: nem a sokak által követelt liberalizálás a megoldás. Hogy egy ilyen nyitás hová vezetne, az világosan látszik az anglikánokon, ahol a nők, párkapcsolatban élő homoszexuálisok pappá, püspökké szentelése, valamint az azonos neműek "házasságának" elismerése okozott szakadást, és ahonnan éppen ezen kérdésekben elfoglalt következetes álláspontja miatt térnek vissza Rómához a tradicionalista felfogású gyülekezetek. 
A kánonjog és a hallgatás fala
A vádak szerint az egyház saját törvényei is hozzájárultak számos püspök azon vétkéhez, hogy elhallgatták a visszaéléseket, és csupán egyik helyről a másikra helyezték át az érintett papokat. Más vádak szerint mindehhez a Vatikán is asszisztált. Az egyházi jogszabályok mibenlétét szépen összefoglalta a Vatikáni Figyelő és a Magyar Kurír is, úgyhogy csak a legfontosabbakat jegyezném meg. A dokumentum, amelyre hivatkozni szokás, a Crimen Sollicitationis (CS), amelyet 1962-ben adott ki az akkor még Szent Offícium néven futó Hittani Kongregáció, Ottaviani bíboros vezetésével. De ide tartozik még a Sacramentorum sanctitatis tutela (SST) és a De delictis gravioribus (DDG). Szögezzük le: soha, egyetlen egyházi szabály sem tiltotta meg senkinek, hogy világi bírósághoz forduljon: világi jogi ügyekben a kánonjog egyszerűen nem illetékes. Legutóbb a Vatikán föl is hívta erre a figyelmet a honlapján közzétett útmutatóban . A brit katolikus egyház minden évben nyilvánosságra hozza, mennyi ilyen gyanúsítás volt, azokat pedig jelenti a rendőrségnek. Ilyet egyetlen más szervezet sem csinál. Amúgy a brit papok 0,4 százaléka ellen merül föl vád, és még kevesebbet találnak bűnösnek.
Vannak országok, amelyekben az állami törvények értelmében a püspököknek kötelességük jelenteni ezen eseteket. Bizonyára voltak olyan püspökök is, akik nem jelentették fel a vétkes papokat, noha törvényileg kötelező lett volna ezt megtenniük. Ahol ilyen kötelezettség nincs, ott az a gyakorlat, hogy inkább az áldozatokhoz fordulnak, hogy ha akarják, tegyék meg a rendőrségi feljelentést. A püspöknek itt a felelőssége abban áll, hogy elhárítsa a veszélyt és az adott pap ne követhessen el több visszaélést. Az természetes, hogy az egyház nem veri nagydobra az ilyen eseteket: valószínűleg az áldozatok sem arra vágytak és vágynak, hogy sajtószenzáció legyen belőlük, hanem hogy az egyház és a világi hatóságok kivizsgálják az ügyüket és kapjanak megfelelő elégtételt. A szélesebb nyilvánossághoz való fordulásra akkor volt és van szükség, amikor a püspök nem hajlandó megtenni a szükséges lépéseket. A személyes mulasztások és a túlzott óvatoskodás persze nem tagadható számos esetben, ez az egész botránysorozat egyik fő problémája. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ha egy papot pedofíliával vádolnak meg, még ha a vád alaptalan is, az életben nem mossa le magáról a bélyeget. És van olyan is, hogy valaki csak anyagi előnyökért vádol meg egy papot pedofíliával.
Eltussolta-e a pápa és a Vatikán a pedofilügyeket?
Most épp azt a pápát támadják, aki talán a leghatározottabban lépett föl a pedofil papok ellen. Pedig még a Hittani Kongregáció vezetőjeként ő dolgozta ki a 2001-es, szigorúbb eljárási szabályokat a vétkes papok ellen, ő a szerzője a már említett DDG-nek, és ő állt a II. János Pál által kiadott SST mögött is. Érdekes, hogy épp ezeket a szigorúbb szabályokat szokás felhozni mint annak bizonyítékait, hogy az egyház megtiltotta volna az áldozatoknak, hogy a világi hatóságokhoz forduljanak.
Korábban a kánonjog 16 éves korig elkövetett szexuális visszaéléseket nevezett pedofil bűncselekménynek, azonban ezt a korhatárt Ratzingerék felemelték 18 évre, az elévülés idejét pedig ötről tízre úgy, hogy azt a 18. életév betöltésétől számítják. Számos országban a világi törvények 14 évben határozzák meg ezt a kort (de van, hogy felfüggesztik az elévülést).
A szexuális visszaélést elkövető papok ügyeinek kivizsgálása az ezredfordulóig helyi szinten folyt, a püspökre volt bízva, fellebbezés esetén másod- vagy többedfokon a Rota Romana, a Szentszék rendes fellebbviteli bírósága tárgyalta az ügyet. Ellenben ha a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatban követték el, azaz például gyónás ürügyén (erről szól a Crimen Sollicitationis), ekkor Róma (a Hittani Kongregáció) volt az illetékes, nem a püspök. Ma már azonban éppen Ratzingernek köszönhetően minden ilyen ügyet jelenteni kell a Hittani Kongregációnak, így az felügyelni tudja az eljárást, amit így nem lehet elaltatni. A HT a gyakorlatban általában az eljárás gyorsításának érdekében visszautalja az ügy kivizsgálását az egyházmegyének, és szükség esetén segítséget nyújt (például képzett kánonjogászokat küld).Aztán 2005-ben Ratzinger volt az, aki megszigoríttatta a szemináriumi felvételit, kifejezetten megtiltván homoszexuálisok felvételét (ami persze kiváltotta az emberi jogi aktivisták haragját). Joseph Ratzinger ezek mellett a gyakorlatban is bizonyított. Az amerikai püspöki kar és Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa szerint Ratzinger segítsége nélkül számos elbocsátott pedofil pap ma is szolgálna. A legkényesebb ügy kétségkívül Hans Hermann Wilhelm Groër bíboros, Bécs volt érsekének (1986-1995) esete. A 2003-ban elhunyt érseket úgyszintén az ellene felmerült, húsz évvel korábbi szexuális visszaélésekről szóló vádak miatt kényszerítette a Szentszék lemondásra egy pápai vizsgálat után. Amint azt Groër utódja, Christoph Schönborn bíboros az osztrák tévében
A 2008-ban elhunyt Marcial Maciel atyával, a Krisztus Légió kongregáció alapítójával szemben XVI. Benedek lépett fel, amikor a mexikói papot azzal gyanúsították meg, hogy a rend zaklatta a rend növendékeit, és napvilágot látott, hogy kettős életet élt, családja van.
XVI. Benedeket három ügyben gyanúsították meg azzal, hogy ő maga is elkent volna ilyen ügyeket, ami már csak azért is visszatetsző lenne, mert épp ő hirdetett zéró toleranciát az ír egyházat megrázó botránysorozat kapcsán. Az első vád úgy szólt, hogy még münchen-freisingi érsekként egy, az egyházmegyéjébe pedofil papot lelkipásztori szolgálatra küldött. Mint aztán kiderült, a vád hamis, Ratzinger érsek gyógykezelést kért a papnak, helynöke azonban tudta nélkül nem tett eleget kérésének. A pap ellen így sem merültek fel újabb vádak Ratzinger érseksége alatt, a helynök, Gerhard Gruber azonban vállalta a felelősséget tettéért (később aztán úgy nyilatkozott, nyomásra tett így, de ez azon a tényen nem változtat, hogy valaki semmibe vette az érsek akaratát).
A második vád úgy szólt: Ratzinger bíboros még a Hittani Kongregáció vezetőjeként segítette volna eltussolni egy milwaukee-i pap pedofilügyeit, mivel nem fosztotta meg papságától, azaz nem laicizálta. A New York Times az általa előkotort ügy dokumentációját is közölte. Igen ám, csakhogy ezekből a dokumentumokból épp az ellenkezője rajzolódik ki, mint azt meg is írta a New York Timesnakadott válaszában Raymond J. de Souza (valamint közleményében Federico Lombardini szentszéki szóvivő és a Magyar Kurír is).
Az egy wisconsini süketek intézetében dolgozó Murphy atya az ötvenes-hetvenes években molesztált gyermekeket. Több áldozata még akkor feljelentést tett ellene, azonban a világi hatóságok valamiért ejtették az ügyet. Másrészt a helyi érseknek még akkor lett volna módja kánonjogi eljárást indítani, azonban ezt nem tette meg. A gyónás keretében elkövetett visszaélések kapcsán pedig csak húsz év késéssel fordult a Hittani Kongregációhoz. A Szentszék szerint ekkor már a szabályos egyházi peres eljárás lefolytatása nehézségekbe ütközött volna, ezért adminisztratív büntetőintézkedéseket javasolt, azzal a feltétellel, hogy Murphy atya elismeri vétkeit, különben elbocsátják. Ebből viszont a vádlott halála miatt nem lett semmi.
Végül legutóbb az Associated Press vádolta azzal a pápát egy általa aláírt, 1985-ös levélre hivatkozva, hogy az egyház jó híre miatt vonakodott laicizálni egy pedofil papot. A többi irat azonban bebizonyította, hogy nem erről volt szó. Stephan Kiesle, a nyolcvanas években pedofilügyekbe keveredett pap maga kérte a papságból való elbocsátását és a cölibátus alól való felmentését. A laicizálás a helyi püspökhöz, a nőtlenségi fogadalom alóli felmentés a Szentszékhez tartozott. Ratzinger bíboros ez utóbbira írta csak, hogy további megfontolást igényel, az egyház általánosabb érdekeinek figyelembe vételével (a cölibátus intézményének védelme), hiszen a kérelmező még nem érte el az ilyen ügyekben bevett gyakorlatot jelentő 40 éves korhatárt (két év múlva, amikor elérte, felmentették). 
Végezetül jegyezzük meg: az említett, magát nem hívő lutheránusnak valló Hans-Ludwig Kröber kriminálpszichológus a Cicero című jogász szaklapban vele készült interjúban kijelentette
: a vatikáni püspökök csoportja volt "a legjózanabb és legfigyelmesebb" azok közül, akiknek valaha beszélt a szexuális zaklatásokról. És Böjte Csabával együtt feltehetjük azt a kérdést is
: mikor és ki fog ugyanekkora hévvel foglalkozni a papok túlnyomó többségével, az önfeláldozó szerzetestanárokkal és lelkipásztorokkal? 

2010. június 18., péntek

SINÉAD O'CONNOR katolikus ír énekesnő véleménye

SINÉAD O'CONNORÜresen szólnak a pápa bocsánatkérő szavai 2010. június 15., kedd, 14:20
Eredeti cím: To Sinead O'Connor, the pope's apology for sex abuse in Ireland seems hollow
Hónapok óta foglalkoztatja a nemzetközi közvéleményt az a számos eset, melyekben különböző országok katolikus papjait kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális és más visszaélésekkel vádolják. Hogyan látja ezeket az ügyeket és a Vatikán reakcióit a katolikus ír énekesnő, aki maga is átélt bántalmazásokat gyermekkorában, s aki sok évvel ezelőtt egy ízben tiltakozásul, nyilvánosan tépte össze az akkori pápa képét?




A jelenet eltávolítva a videómegosztókról...

Gyermekkorom Írországa a katolikus egyház uralma alatt állt. Ha egy püspök végigsétált az utcán, az emberek félreálltak, hogy utat adjanak neki. Ha egy püspök megjelent egy válogatott mérkőzésen, a csapat tagjai térden állva csókolták meg a gyűrűjét. Ha valaki elszúrt valamit, nem azt mondtuk, hogy "Senki nem tökéletes", hanem azt, hogy "Persze, ilyesmi még egy püspökkel is megtörténhet".
A szólás találóbb volt, mint gondoltuk volna. XVI. Benedek pápa márciusban *pásztorlevélben-kért bocsánatot - vagy valami affélét - Írországtól, vezeklésképpen azért, hogy az egyház papjai évtizedeken át követtek el szexuális visszaéléseket a rájuk bízott kiskorúak ellen. Hazámban sokan gondolják úgy, hogy ez a pápai levél sértés: sérti az értelmesen gondolkodó embereket, de sérti a hitünket és magát Írországot is. Aki érteni akarja, hogy miért, annak tudnia kell, hogy mi, írek, a katolicizmus brutális változatát viseltük el - egy olyan változatot, amely a gyermekek megalázására épült.
Én magam is ebben éltem. Kislány koromban anyám - aki bántalmazó, tökéletlen szülő volt - bolti lopásokra bíztatott. Miután többedszerre lebuktam, egy szociális munkás ajánlására tizennyolc hónapot töltöttem az An Grianán Training Centre nevű, viselkedési problémás lányok számára létrehozott dublini intézetben. Az An Grianán a mára hírhedtté vált, az egyház által támogatott "Magdaléna-mosodák" egyike volt, várandós tizenéveseknek és önfejű fiatal nőknek adott otthont. A pincében dolgoztunk, hideg vízben, szapannal mostuk a papok ruháit. Matematikát és gépírást tanultunk. Alig tarthattuk a kapcsolatot a családunkkal. Bért nem fizettek. Az egyik apáca legalább kedves volt hozzám, tőle kaptam az első gitáromat.
Az An Grianán az ír kormány és a Vatikán kapcsolatának köszönhette a létét - az egyház "különleges helyzetét" 1972-ig az ír alkotmány szavatolta. Az ír iskolák 98 százalékát még 2007-ben is a katolikus egyház tartotta fenn. De a problémás fiatalok iskoláiban elterjedt volt a barbár fizikai büntetés, a lelki terror és a szexuális bántalmazás. Egy az ír kormány által készíttetett, 2005. októberi jelentés több mint száz, 1962 és 2002 közti olyan ügyet tárt fel Fernsben, a Dublintól 70 mérföldre délre fekvő kisvárosban, amelyben felmerült a papi szexuális zaklatás vádja. A megvádolt papokat nem vizsgálta a rendőrség, úgy vélték, hogy "erkölcsi" problémájuk van. Egy hasonló,2009-es jelentés szerint dublini püspökök voltak részesek szexuális visszaélések eltussolásában 1975 és 2004 között.
Miért maradtak ezek a bűncselekmények megtorlatlanul? A 2009-es jelentés szerint "az egyháznak az írek életében játszott fontos szerepe az az ok, ami miatt nem került sor az egyházhoz tartozó néhány személy által elkövetett visszaélések kivizsgálására".
Benedek pápa úgynevezett bocsánatkérésével nem vállalt felelősséget az ír papok által elkövetettekért. Levelében azt írta, hogy "az ír egyháznak először az Úr és mások előtt el kell ismernie, milyen komoly bűnöket követett el védtelen gyermekek ellen". De a vatikáni bűnrészességgel vajon mi a helyzet?
A bocsánatkérő Benedek igyekszik olyan benyomást kelteni, mintha csak nemrégiben értesült volna a bántalmazásokról, s magát is áldozatnak állítja be: "Csak osztozni tudok a döbbenet és megcsalatottság érzésében, amit ezen, egyházi és világi értelemben is bűnös cselekmények napvilágra kerülése, illetve az ír egyházi hatóságok ezekre való reakciója okozott." Ám éppen Benedek volt az, aki hírhedt, püspököknek küldött levelében 2001-ben kiátkozással fenyegetett meg bárkit, aki nem őrzi meg a szexuális visszaélésekre vonatkozó vádak titkát - amivel megerősítette azt a veszélyes, egy 1962-es dokumentumban rögzített egyházi irányelvet, amely a szexuális bűntényekkel vádolt papoknak és áldozataiknak egyaránt "a legteljesebb titoktartást" és az "örök hallgatást" írta elő.
Benedek bíboros korában, még Joseph Ratzingerként írta ezt a levelet. Hihetjük-e azt, hogy most, amikor Szent Péter trónján ül, máshogyan vélekedik? Lehetünk-e nyugodtak, amikor kiderül, hogy 1996-ban úgy döntött, nem zárja ki a papság soraiból azt a papot, aki talán több száz süket fiút is molesztált Wisconsinban?
Benedek azt írja, számára az a legfontosabb, hogy "gyógyírt vigyen az áldozatoknak". Mégis megtagadja tőlük az egyetlen dolgot, ami valóban gyógyírt jelentene: annak teljes beismerését, hogy a Vatikán eltussolta a visszaéléseket, most pedig megpróbálja eltussolni az eltussolást. Elképesztő, de azt javasolja a katolikusoknak, hogy "kínáljanak fel böjtölést, imádságot, az Írás olvasását és irgalmas munkákat annak érdekében, hogy az ír egyház elnyerje a gyógyulás és megújulás kegyelmét". És ami még elképesztőbb: úgy gondolja, az ír áldozatoknak az hozhat vigaszt, ha közelebb kerülnek az egyházhoz - ahhoz az egyházhoz, amely némasági fogadalmat követelt a molesztált áldozatoktól, ahogyan az 1975-ben, a később folytatólagos szexuális bűncselekményekért börtönbüntetéssel sújtott Brendan Smyth atya esetében történt. Miután ezen kinevettük magunkat, sokan láttuk be itt Írországban, micsoda szentségtörés az a gondolat, mely szerint az egyházra lenne szükségünk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Jézushoz.
Amit Benedek sugall - vagyis hogy az írországi szexuális abúzusok ügye csak az íreket érinti -, az ír katolikusok szemében egyszerre pökhendi és szentségtörő. A Vatikán úgy csinál, mintha nem hinne a minket figyelő Istenben. Éppen azok taposnak lábbal mindent, ami a Szentlélek valójában, akik magukat a Szentlélek őrzőjének nevezik. Benedek a legkevésbé sem képviseli azt az Istent, akit mi imádunk. Mi a zsigereinkben tudjuk, hogy a Szentlélek az igazság. És ezért tudjuk, hogy Krisztus nincsen ezekkel az emberekkel, bármilyen gyakran emlegetik is a nevét.
Az ír katolikusok diszfunkcionális kapcsolatban vannak a visszaéléseket elkövető szervezettel. A pápának felelősséget kell vállalnia azért, amit alárendeltjei tesznek. Ha katolikus papok molesztálnak gyermekeket, akkor Rómának, nem pedig Dublinnak kell felelnie értük a gyóntatófülkében és a rendőrségi vizsgálatban is. Amíg ez meg nem történik, az ír katolikusoknak nem lenne szabad részt venniük a miséken - nem csak a hozzám hasonló, a Vatikán által könnyen lesöpörhető, politizáló énekesnőknek nem, hanem azoknak az idős hölgyeknek sem, akik minden vasárnap elmennek a templomba. Itt az ideje, hogy megtanuljuk elválasztani az Istent a vallástól, a hitet annak állítólagos vezetőitől.
Tizennyolc évvel ezelőtt a Saturday Night Live adásában széttéptem II. János Pál pápa képét . Sokan nem értették, mi ellen szól a demonstráció - egy héttel később a vendégszereplő színész, Joe Pesci annak a véleményének adott hangot, hogy ha ott lett volna, akkor "lekever egy borzalmas nagyot" nekem. Tudtam, hogy baj lesz abból, amit tettem, de ki akartam kényszeríteni, hogy elinduljon valami párbeszéd arról, amiről beszélni kell - a művésznek ez is a feladata. Csak azt sajnáltam, hogy sokan azt feltételezték: nem hiszek Istenben. Egyáltalán nem erről van szó. Katolikusnak születtem, akként is nőttem fel, és én lennék az első a templomban, ha a Vatikán őszintén rendbe akarná tenni a dolgokat.
Miközben Írország elviseli a pápa sértő bocsánatkérését, egy ír püspök pedig lemond , én arra kérem az olvasót, értse meg, miért akarta széttépni a pápa képét egy ír katolikus asszony, aki gyermekként maga is átélte a bántalmazásokat. És arra, gondoljon bele: tényleg semmibe lehet-e venni az ír katolikusokat csak azért, mert nem merik kimondani, hogy jobb bánásmódot érdemelnek?

A cikk eredetileg angol nyelven, 2010. március 28-án jelent meg a  Washington Postban, magyar fordítását Sinéad O'Connor engedélyével jelentetjük meg. A témában június 16-án újabb cikket közlünk, ennek szerzője Szilvay Gergely.

A cikket az alábbi címen találja az [origo]-ban:
http://origo.hu/tartalom/20100615-velemeny-hiteltelen-a-vatikani-bocsanatkeres-a-szexualis-zaklatassal-vadolt-papok.html




XVI. Benedek pápa szombaton az ír katolikusoknak szóló pásztorlevelében szégyenről és lelkiismeret-furdalásról írva elnézést kért mindazoktól, akik áldozatai voltak az utóbbi évtizedekben az írországi katolikus egyházon belül elkövetett szexuális molesztálásoknak.

„Szörnyű szenvedéseknek voltatok kitéve, és ezért őszintén elnézéseteket kérem!”- írta a pápa, aki elismerte, hogy egyes ír püspökök „szörnyű hibákat” követtek el a pedofil vádakra adott válaszaikban. A pápa hozzátette, hogy mindazok, akik bűnösök, Isten színe és az emberi bíróság előtt is felelniük kell tetteikért. 

A levél jelentősége vitathatatlan, ugyanakkor tény, hogy több országban, így XVI. Benedek szülőhazájában, Németországban, Svájcban és más államokban is történtek hasonló esetek, a pápa azonban csak az írországi ügyeket említi, és egy árva szó sem utal a Vatikán felelősségére.


A bocsánatkérésre azok után kerülhetett sor, hogy az elmúlt év végén napvilágra került az ír kormány megbízásából az ír egyházi iskolákban az utóbbi harminc évben folyó erőszakos cselekményeket vizsgáló dokumentum. A mintegy ötkötetes Murphy-jelentés több száz esetnek járt utána, és több, mint száz egyházi személyt nevezett meg kiskorúak szexuális zaklatásával kapcsolatban. A bejelentés hatására lavina indult meg, újabb és újabb bejelentések érkeztek egykori áldozatoktól és szüleiktől, akik azt állították, hogy az ír katolikus papi vezetés tudatosan igyekezett eltusolni a borzalmakat.

A pápa szombati levele hatására, melyet vasárnap minden írországi római katolikus misén felolvastak, több német és svájci főpap is úgy érezte, hogy meg kell szólalnia az ügyben. Robert Zollitsch freiburgi érsek beismerte, hogy évtizedekkel ezelőtt elhallgatott egy szexuális zaklatást, Martin Werlen svájci püspök pedig egyenesen egy olyan jegyzékre tett javaslatot, melyen a szexuális bűncselekményekkel vádolt egyházi személyeket gyűjtenék össze.

Egyelőre nem tudni, hogy a terv megvalósul-e, azt mindenesetre a pápa is elismerte, hogy az egyház bizalmi válságba került, illetve, hogy megújulásra van szükség. Ennek első lépéseként tavasszal vatikáni különmegbízott fogja vizsgálni az ír egyházkerületek működését.

Kitekintő

 

2010. június 16., szerda

VUVUZELA...BRAND? -Yes!

Bár a mérkőzést még nem fújták le, és a küzdő felek nagy erőket mozgósítanak a győzelemért, jelen állás szerint a vuvuzela győzelemre áll a világ ellen.
Ha lenne valaki, aki nem tudná, miről van szó: arról az idegesítő, hangjával leginkább darázsraj zúgására emlékeztető hangszerről beszélek, amellyel a dél-afrikai labdarúgó-világbajnok ság hazai szurkolói szórakoztatják magukat. Ezzel az elmésnek nem, ám elmebetegnek annál inkább nevezhető szerkezettel az őrületbe kergetik az ellenfél játékosait, szurkolóit, és a tévékészülékek előtt ülők milliárdjait.

Utóbbiak miatt nem volt előre lefutott a mérkőzés. Mert kit érdekel, hogy a csatárokat, és főleg a kapusokat idegesíti a fülsiketítő zaj – ez csak keveset osztott és szorzott a pakliban. Hiába panaszkodtak a csapatok, hogy a futballisták nem tudnak a játékra koncentrálni – a vuvuzela miatt passzol rossz helyre a középpályás, pattan ki a kapus kezéből a labda.

A valaha fémből, mára inkább műanyagból készült vuvuzela használóit mindez a legkevésbé sem zavarta. Ráadásul a szervezők is kiálltak mellette, a fekete kontinens szokásaira, kulturális hagyományokra hivatkoztak.

A mérkőzés akkor vált szorossá, amikor a tévétársaságok is tiltakozni kezdtek. Mert hozzájuk is számtalan panasz érkezett, s nekik egyáltalán nem mindegy, hányan nézik az adást. Ennek alapján nyúlnak a zsebükbe a szponzorok, rendelik meg a reklámidőt a hirdetők. A műsor támogatóinak pénze pedig még a sokszor hivatkozott hagyományoknál is fontosabb. Így van ez akkor is, ha a szervezők a minap bejelentették: a vuvuzela marad, ez a hangszer ugyanis az
afrikai kultúra része, tessék erre tekintettel lenni.

Tekintettel azonban a hatalmas mennyiségű pénzre, én azt gondolom, ez a meccs még messze nincs lefutva. A világbajnokságnak csupán a legelején vagyunk, s bár az első gólt az idegesítő, a játékot és a nézők szórakozását tönkretevő vuvuzela szerezte, még minden megtörténhet. Még az is, hogy a sokat hivatkozott kultúránál és hagyományoknál a tévétársaságok érdekei mégiscsak fontosabbakká válnak. Majd meglátjuk, így lesz-e. Csupán pénz kérdése minden. És, ahogy mondani szokás: van az a pénz. Főleg egy focivébén.

Forás: http://www.metropol.hu/cimlap/cikk/585103

 Délafrikában élő ismerősöm jelenti:
"Kedves Mindannyian  -  Nézzétek, képzeljétek, hogy ilyen havazás volt tegnap az innen közeli hegyvidéken!  Itt most az europai decembernek megfelelő időjárás van  és a Futbal Világkupa egy-egy mérkőzése is hideg, esős időben játszodik le - mely persze megszokott az Északi Földtekéről jött csapatoknak, de itt bizony nem!"

Kedves délafrikai ismerősömet kérdeztem, hogyan viselik a VUVUZELA-t, válasza a következő volt:

Kedves Zoltán  -  A Vuvuzelával kapcsolatban annyit, hogy bár a Benszülöttek 'zajosak' , a Vuvuzela uj találmány  (nem tradicio - bár a Benszülöttek örömükben itt-ott 'trombitáltak' állat-szarvakon) csak egy 'szemfüles' (Kinai? Fehér?) üzletember ötlete, aki sejtette, hogy nagy keletje lesz ennek a trombita-szerü 'játékszernek' (amit a Világért sem vettünk volna gyermekeinknek Karácsonyra!!!) a Világ Kupa ünneplése körül!  És ime, igaza volt és 100,000 számra árusitja a Vuvuzelákat (Külföldi 'látogatoink is marokszámra veszik emlékkép!) és ilyen zajt még sosem hallottunk mostanáig!  Mintha egy Millionyi Méh-raj zugna szüntelenül!  Szerencsénk, hogy csak egy honapig tart a Kupa!
Attól tartok a VUVUZELA tovább fog zúgni délafrikában, mível a plasztika bomlásideje 100 év...remélem nem fog tömeges migrációt kiválltani...

A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű.

Isten és a politika

Bizonyos körökben szinte magától értetődő axióma, hogy az egyházaknak nincs helyük a politikában. Nem helyes, ha egyházi személyek politikai jellegű nyilatkozatokat tesznek. De miért is lenne ez olyan magától értetődő?

A „politika” kifejezés a polisz szóból ered, és elsődleges jelentése a közösség ügyeinek intézése, megvitatása és jobbra fordítása. Ez szükségszerűen magában hordozza, hogy a szereplők értékrendjük és világnézetük szerint kívánják a társadalmi viszonyokat jobbá tenni.

Ha pedig ez így van, akkor teljes abszurditás egyházaktól vagy vallási tanítóktól, vezetőktől elvárni, hogy a hitük által alapozott konzisztens világnézetüknek ne adjanak hangot. Az egyházak nem függetleníthetik magukat értékrendjüktől és világnézetüktől. Ha ezt tennék, az tevékenységük teljes hitelvesztését jelentené. Csak a hitet és a vallást „idejét múlt evolúciós állapotnak” tekintő ember gondolhatja úgy, hogy a vallás értékeinek nincsen helye a politikában, a közbeszédben, és a vallás csupán „magánügy”. Ha a világot egy adott értékrend szerint látjuk helyesnek, akkor magától értetődik, hogy a társadalmat is ezen értékek szerint kívánjuk befolyásolni, és ezt a világnézeti elkötelezettséget kívánjuk vitáinkban érvényesíteni. Az ilyen diszkurzív tevékenységet pedig Arisztotelész óta politikának nevezzük.
Amikor Bogdan Filov bolgár miniszterelnök „bajkeverőnek” nevezte az ortodox egyház szófiai vezetőjét, annak a zsidóüldözéssel szembeni konzekvens fellépése miatt, Sztefán metropolita a gonosz Ácháb király szavaira emlékeztette őt, aki „Izrael megrontójának” nevezte Illés prófétát (1 Ki rályok 18:17.). A Biblia könyveit végigkísérve láthatjuk, hogy az ókori Izrael vallási vezetői, prófétái egyáltalán nem tartották távol magukat a politikai és hatalmi kérdésektől, hanem függetlenségüket megtartva, példa nélküli bátorsággal kritizálták és regulázták a korrupt és erkölcstelen hatalmat. Szinte az egész Tánách (Ószövetség) ilyen történetekkel van teli.
A hatalomtól független egyháznak éppen az a szerepe, hogy (az egyház tagjainak pártállására vonatkozó szuverenitását tiszteletben tartva, értékeket és nem pártpolitikai érdekeket közvetítve) a hatalom által korrumpált és az értékektől gyakran igencsak eltávolodott kormányzatot és az általa befolyásolt politikai közösséget világnézeti tanításával az általa helyesnek vélt irányba terelje. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, hogy még véletlenül se merüljön fel annak a gyanúja, hogy nem az isteni erkölcs regulázza a politikát, hanem a politika használja önös céljaira Isten egyházát.
Európa egész történelmét beszövő problémahalmazzal van dolgunk. A kétezer éven át intézményesült, a középkori hatalmi struktúrákat alapvetően befolyásoló és a vallási közösségből hatalmi tényezővé fejlődött egyház(ak) nemcsak részt vett(ek) a politikában, hanem szinte egyedüli meghatározó letéteményese(i) volt(ak) annak. Így nem csoda, ha a mai napig egészen más interpretációja van az egyház politikai szerepvállalásának Európában, mint például az ilyen előzményektől mentes Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok kialakulásának, alkotmányának és a Függetlenségi Nyilatkozat létrejöttének a körülményei egyediek a világtörténelemben. Olyan tabula rasa, történelmen kívüli állapot volt az, amely nem hasonlítható semmihez. John Locke által befolyásolva az amerikai gondolkodásmód a pozitív természeti állapotra épül, melyben Isten mindenki abszolút ura, de a vallás személyes kérdés marad, és így az állam által nem befolyásolható, attól a lehető legerősebben elválasztandó terület. A nyugati világban mégis itt találjuk a legtöbb, magát vallásosnak tartó embert.
Az európai nemzetállamok egymástól eltérő módon és különböző mértékben próbálkoztak az egyház és az állam különválasztásával, illetve a korábban nem kanonizált egyházaknak az egyházi struktúrába való beillesztésével. Így az egyház még megtartott vagy már megszerzett jogosítványainak, pozícióinak védelme közben gyakran jutott olyan helyzetbe, hogy rövid távú intézményes érdekei ellentétbe kerültek értékeivel és tanításaival.
A huszadik század talán legtragikusabb példája erre több keresztény egyház és a náci Németország sokat vitatott viszonya. A szociáldarwinizmus, a fajelmélet, az emberirtási ambíciók szöges ellentétei a keresztény tanításnak, a keresztény egyházak általában mégsem mutattak kellően határozott ellenállást a náci népirtással szemben. A vatikáni politikát védelmező történészek szerint a Szentszék azért nem lépett fel eléggé határozottan, mert attól tartott, hogy a náci rendszer elleni nyílt egyházi támadásnak súlyos következményei lehettek volna a megszállt Európa katolikusaira és katolikus intézményeire nézve.
Nekünk zsidóknak is megvan a felelősségünk. A magyar zsidóság története sem mentes végzetes kimenetelű politikai taktikázásoktól. Ilyennek tekinthetjük a magyarországi zsidó egyházak magatartását a két világháború között. Sok történész szerint nem léptek fel kellő bátorsággal és határozottsággal a zsidótörvényekkel (különösen a numerus claususszal) szemben. Sőt a külföldi zsidó szervezetek tiltakozó akcióit is visszautasítással kezelték a még élhetőnek vélt kompromisszumok taktikáját követve, a pár évtizeddel korábban kivívott polgári és egyházi jogok és javak elvesztésétől félve: „Nehogy a nemzet ellenségeiként tűnjünk fel, akik a nemzet érdekei fölé helyezik a sajátjaikat”.
„Önpusztító” taktika jellemezte a kommunista rezsim négy évtizedének zsidó egyházi politikáját is, mely „az antiszemitizmussal szembeni védelem ígéretének” fejében teret engedett olyan politikai elvárásoknak, amelyek folklorizmusra és kiüresített formális szertartásokra szűkítették a zsidóság önkifejezésének lehetőségeit. A rezsim pedig az antiszemitizmus látszólagos felszámolása után a zsidóellenes indulatokat a kor retorikájában tökéletesen legitimált anticionizmusba és Izraelellenességbe csatornázta.
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben tanúi lehettünk egy hasonlóan elhibázott stratégiának. Ennek keretében intézményes érdekből – vagy egyszerűen a koncepció hiánya miatt – asszisztált a zsidóság képviseletét a rendszerváltás után is monopolizálni kívánó szervezet Magyarország általánosan antiszemita színekben való feltüntetéséhez (lásd pl.: Mazsihisz: a zsidók maradjanak otthon március 15-én, MTI, 2007. március 8.), ugyanakkor nem lépett fel reális közösségi sérelmek védelmében (lásd pl.: Megvertek egy zsidó férfit a Dohány utcában, FH, 2009. július 8.; vagy: Nagydíjas történelmi atlasz holokauszt és a cigányság nélkül, Népszabadság, 2009. augusztus 24.). Említhetném a Molnár Oszkár ügyében tapasztalt apátiát is.
Vallási vezető csakis akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azokkal a vallási tanítás elveit és értékeit vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja. Máskülönben áldozatai leszünk a hatalom taktikájának, és saját értékeinkkel ellentétesen, sokszor politikai provokációkat segítve hangosítunk fel nem létező problémákat vagy hallgatunk el létező veszélyeket. Ám, ha vallási értékeink közvetítéséről, közösségünk közvetlen védelméről van szó, akkor fel kell emelnünk a hangunkat. Hiszen a hallgatásunk is üzenet.
A szabadság magasztos eszméje nem Isten tanítása ellen való gazság, az egyház tanításaival nem a politikai szabadságjogok állnak szemben, hanem a politikai érdekeket kiszolgáló egyházi szervilizmus. A szabad, vallásos ember nem lehet szolgalelkű. Ez Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes alapvető tanításaival ellentétes (lásd az egyiptomi kivonulás történetét).
Talmudi bölcseink a következőképp tanították (Atyák 2:16.): „A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla.”
A kérügma tartalma Jézus - Illusztráció
Dr. Köves Slomó az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija
Bodnár Krausz Dániel filozófus, az EMIH vezetőségi tagja
Forrás: http://nol.hu/velemeny/20100615-isten_es_a_politika



Kopatsy Sandor gondolatai

"Isten és politika" - tanulmányról
Ezen a címen írt rövid tanulmányt a legutóbbi Népszabadságban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség két vezetője, Köves Somló főrabi, és Bodnár Krausz Dániel vezetőségi tag.
Hibás a cím, mert a politikával az istent nem lehet szembeállítani. A témájuknak megfelelő cím a Vallás és politika, még sokkal inkább az Egyház és állam lett volna.
Aki olyan istenben hisz, aki mindent szabályoz, az nem politizál, azt is az istenre bízza. Az emberi faj életében az egyénnek, a közösségeknek, az államoknak, a népeknek azonban nincs szerepül, ha az isten irányítja a történelmet. Ezeknek nem politizálni, hanem imádkozni kell. Ráadásul ilyen isten csak mindnyájuk számra egyetlen lehet. Ezt azonban a legkevésbé a vallások klérusai veszik, vehetik, tudomásul.
Az írás két szerzője is ebbe a hibába esik, mert az egész emberiséget érintő kérdésben a saját vallásának, illetve a zsidó, keresztény, mohamedán vallás közös ószövetségére hivatkozik. A próféták is politizáltak.
Az ugyan nem vitatható, hogy a próféták hitték, hogy isten ügyét szolgálják, de merészség állítani, hogy a saját vallásuk egyházát, klérusát védték. Sokkal inkább állítható ennek az ellenkezője. A próféták örök nagyságukat annak köszönhetik, hogy forradalmárok voltak, bírálták, ostorozták az a vallási klérust, ami lényegében a politikai állam vezetője is volt.
Számomra a biblia páratlan sikere éppen annak köszönhető, hogy az összeállítói nem az állami és az egyházi hatalom, hanem annak bírálóit szólaltatják meg.
Idézem a szerzőpárost.
Vallási vezető csak akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azok a vallási tanítás elveit és értékeit, vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja.”
Tekintettel arra, hogy az egyházak centralizált vezetése a történelem során nem volt, nem is lehetett tárgyilagos, jogos, a társadalom érdekét szolgáló, ha az egyházak vezetőit távol tartják a politikától. A próféták azonban politizáljanak. Az jó, hogy a vallásos emberek is politizálnak, de az nem, ha az egyházak vezetői teszik ezt.
Nekem ma nem is az, a nagyobb baj, hogy az egyházak politizálnak, hanem az, hogy a pártok is úgy politizálnak, mintha vallások klérusi volnának. A törvényhozásban csak olyanok kerülhetnek be, akik kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem a saját lelkiismeretük, meggyőződésük alapján, hanem a frakció utasítására nyomják meg a gombot. A pártok klérusának nem is kell meggyőzni a képviselőit arról, hogy mi az érdeke, hanem kötelezővé teszik, hogy a vezetés utasítását vakon kövesse. Jelenleg a kisebb bajnak tartom, hogy a vallások egyházainak befolyása érvényesülhet, hiszen alig érvényesül, hanem a pártfrakciók vasfegyelme ül rá a szabadságra.
Olyan törvényhozási szavazási módszerről álmodok, amiben nem lehet utólag sem megállapítani, hogy ki, hogyan szavazott.

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin