Beszélgetés Vicei Károllyal (I.)
Vicei Károly irodalmár, a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként a hét elején az anyaországban állami kitüntetésben részesült, Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Ennek ürügyén kerestem fel azzal a kéréssel, hogy beszélgessünk egy jót a múltról, mert a mostani fiatalok nem ismerik az életútját, a történetét, nem tudják, hogy miért fogták többször is perbe, miért ült két évet börtönben, miért volt két évtizeden át munkanélküli, miért nem kaphatott a végzettségének megfelelő magyartanári állást, miért nem válthatott tíz évig útlevelet, miért ítélték hallgatásra, miért nem jelenhettek meg itthon írásai, könyvei…
Aki épp csak felületesen ismeri, könnyen azt gondolhatja, Vicei Károly egy olyan ember, aki világéletében mindig kereste a bajt – és időnként meg is találta. Az ugyancsak börtönviselt „temerini fiúk” esetével kapcsolatban állapította meg egyikük 88 éves nagymamája: ha az esti csavargás meg italozás helyett templomba jártak volna, ez nem történt volna meg velük. Helyes, szimpatikus érvelés, ámdeviszontellenben a zentai író/magyartanár esetében mégsem jelenthetjük ki azt, hogy jobban tette volna, ha nagy ívben elkerüli nem csak a szülővárosa művelődési házát, hanem még az újvidéki Forum-házat is, mert akkor az írásait is másvalami ihlette/szülte volna, nem a peres eljárások, nem a börtönélet, nem a színpadalapítás, nem a lázadás, nem az ellenzékiség és nem is a mellőzöttség. Bár több alkalommal is mocskos módon elbánt vele a politika, nem fűti bosszúvágy, nem követel elégtételt, a gyűlölködésnek a legparányibb atomját sem fedeztem fel benne. Hetvenöt éves, higgadt, szelíd, derűs és temérdek még a terve, a megírnivalója.
Mindössze kétszer találkoztam vele, akkor is véletlenül: először a csantavéri kirakodóvásárban, ahol az azóta már jobb életre szenderült országos cimborájával, az általa legkiválóbb délvidéki magyar költőnek tartott Gulyás Jóskával használt könyveket, újságokat árult, és egy piros színű tompa faceruzával Harmath Dávid aláírással firkantott is pár sort az ajándékba adott lap címoldalára, másodízben pedig Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, amikor a másik örökbaráthoz, Tari Pistához toppant be, gondolom, alkotásról meg kamasz lányokról sutyorogni.
Most az volt hozzá a legelső kérdésem, hogy miért vette át a kitüntetést, miért nem utasította vissza. Ezzel a jócskán megkésett megtiszteltetéssel – amit csak 75 éves korában érdemelt ki – most aztán minden bűnünket, vétkünket jóvátettük? Minden rögöt elgereblyéztünk? Fátylat hajítunk a múltra, és kezdünk egy új lapot, új sorral, nagybetűvel? Morfondírozhatott volna ekképpen is: eddig is itt voltam, tudtatok rólam, húsz éven át hányódtam-vetődtem, ha ki akartatok tüntetni, lett volna rá időtök is, alkalmatok is bőven – egy kis pénzecskével járó díj az ínséges időkben még az anyagi helyzetemen is lendített volna – ne akarjatok vénségemre kiplecsnizni, most már ne adományozzatok semmit, nem kell, adjátok másnak, úgyis sokan lesik, várják – enélkül is tudom, hogy mennyit érek…
Úgy gondolom, talán ez le(hete)tt volna egy igazi, örök ellenzékihez illő magatartás…
Vicei Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy a kitüntetést visszautasítsa. Fogalma sem volt róla, kinek juthatott éppen ő az eszébe, ki javasolta, ki volt a felterjesztő. De tulajdonképpen édesmindegy, túlságosan nem is érdekli.
– Nem sértődik meg – kérdeztem –, ha elmondom, hogy milyen „hasonlat” jutott eszembe, amikor a hírről értesültem? Akkor jó. Úgy viselkedik az ember, hogyha ott tapintják, ahol a hiúság rejtőzködik benne, hogyha a gyengéjét gyengéden megcirógatják, mint a kiskutya, amikor a hasát vakargatják: összehugyozza magát. Ha ütik-verik, azt valahogy csak kibírja, de ha a hatalom teszi neki a szépet, akkor képtelen ellenállni, olyankor ellágyul.
Nem sértődött meg. Na, de mi ez ahhoz képest, amit a legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula fogalmazott meg a magyar ember rendjelkórságáról! És éppen a friss ezüstkeresztes Vicei Károly hívta fel rá a figyelmemet. Olyan zseniális szöveg, hogy tanítani kellene. Részlet a Jegyzet Tisza gróf rendjeleihez című írásból:
A vidéki úriházak arcképalbumában még láthatók a zekszeres vagy Ferenc József-szakállas, magyar ruhás férfiak, akik meghatott, szinte lelkészi ábrázattal állottak a fotográfus csöve elé, amikor először tűzték mellükre a rendjelet, amelyet kortesfogásért vagy pénzért, negyven-ötven esztendei közszolgálatért vagy hű kormánypártiságért kaptak a megyei főispán előterjesztésére.
Milyen áhítatosan állonganak, kezükben bársonytokos karddal, kucsmával, megberetválkozva simán, pomádéval megfésülten, mellükön a király rendjelével, néha csak egy koronás arany érdemkereszttel, máskor a Ferenc József-rend jelvényével. Határozottan "jól festettek" ezek a parókás vének a régi arcképalbumokban, megyei gyűlésen, esküvőn vagy a ravatalon. A Dumas-regénybeli szikár öregúr a becsületrend piros gombjával nem lehetett büszkébb nemes kitüntetésére, amelyet talán valamely gyarmati háborúban szerzett, mint ezek a vidéki rendjelesek, akik bizonyosan a hálóingükön is viselték a rendjel kicsinyített példányát, holott mindenki tudta a városban, hogy egyéb érdemük nem volt, mint egy erőszakos követválasztás, midőn elnöki joguknál fogva a halottak szavazatát is elfogadták. Kivételt alkottak azok a szegény öreg tanítók, akik ezüstkeresztecskét kaptak jutalmul, miután negyven-ötven esztendeig szívták az iskola porát, hektikát köhögtek, és az öreg kabát helyett végre új ruhát varrattak a szabóval, amelyre az érdemkeresztet elhelyezhették. A tanfelügyelő rendesen királyi tanácsos lett, Lipót-érdemrendet kapott a kúriai bíró, udvari tanácsosságot a gazdag tőzsér. A királyi kitüntetés oly megszokott előléptetés volt a civil társadalomban, amint a katonai pályán természetszerű volt, hogy a főhadnagyból idővel százados lesz. Csak azok elégedetlenkedtek a rendjelek miatt, akik még egy kotillionordót sem kaptak életükben. Csak a vagabundok maradnak meg soványnak életük végéig, rendes ember hasat ereszt. Az állatok között is a kandúr az egyetlen, amely mindig egyedül jár, a juhok a pásztor felügyeletét óhajtják, és csengőt szerelnek a nyakukba. A polgári társadalom - utóvégre ez a világunk - szívesebben köszön azoknak az embereknek, akiknek fénylő rendjel van a kabátjukon (még ha mindenki tudja a városkában a rendjel eredetét), mint azoknak, akik egy poros, szürke, szétmállott ruhában öregedtek meg a társadalom nyakán, és többé reményük sincs már arra, hogy ismét divatba jöjjenek. Az öreg ember rendjele - és többnyire bizonyos koros állapotot igényelt a vidékre küldött kitüntetés - bizonyos megfiatalodást, mondhatnánk, újjászületést jelent a halálosan elkopott öreg tanítóknál, berozsdásodott tanfelügyelőknél, mogorva hivatali főnököknél. De még a zárdák kegyes fejedelemasszonyai is hosszasabban álltak tükrük előtt, ha a királyné kegyessége imazsámolyukig ért. Csak a lumpok és elzüllött kisvárosi nagyságok kiáltoznak a kocsmákban, midőn X. vagy Y. neve megjelenik a hivatalos lapban; míg a rendjeles férfiú újabb fogadalmat tesz, hogy ezentúl még kevésbé mutatkozik a csárdában, szalonkabátban folytatja életét, és postáján évekig gyönyörködik új címében... Ismertem egy költőt, aki még azt is a névjegyére nyomatta, hogy: a Petőfi Társaság tagja.
Magyarországon az öreg Tisza Kálmán idejében mutatta meg a középosztály, hogy milyen bolondja a rangnak, a rendjelnek. Ordó azelőtt Bécs levegőjében hervadozó magyar mágnásoknak és háborút viselt katonáknak a mellén mutatkozott. A táblabíráknak, ügyvédeknek, tanároknak nemigen jutott eszükbe, hogy munkásságukért az önmegelégedésen kívül egyéb jutalomra is számíthatnak. Még Deák Ferenc is csak a nemzet háláját várta koszorúnak. A magyar polgári osztály pedig kiegyezett abban, hogy egy gróf néha kezet fogott vele. Ocskay generális nyakban viselhető császári aranylánca, amelyet az árulásért kapott, iskolai tanítás volt. Rendjeles nagyurakat nem is igen vették igazi hazafinak. A mindennapi keserves magyarnak eszébe sem jutott, hogy Bécsből várja a boldogságot.
Tisza Kálmán ébresztette fel a magyarokban a rendjelek utáni áhítozást, mert a bihari nemes igen jól ismerte nemzetét, tudott a magyarok végtelen gyöngeségéről, hiúságáról és lojális áhítatáról. A királyi tanácsosok az ő idejében szaporodnak el, rendjelek kerülnek kereskedők, fiskálisok, alispánok mellére. Mindegyik ordó, amely a Tisza kezén át gurul Magyarországba, egy újabb oszlopot jelent az egykori szabadelvű pártnak. Elvek, meggyőződések, hitvallások kerülnek szegre, ha egy kis keresztre mutatkozik kilátás. A forradalmi vértanúk fiai nemegyszer végképpen beadják a derekukat egy bécsi simogatásra. Nyakas kurucok átszöknek az ellenfél táborába, midőn lovagkereszttel csalogatják őket.
A kutyabőr pénzért kapható ez időben. A választások rengeteg összeget emésztenek fel; legendákban élnek manapság az egykori követválasztások, mikor szekérszámra küldik le a bankót az adóhivatalhoz. Mondják, hogy ötven- vagy százezer pengőért magyar nemes lehetett, akinek ez volt a vágyódása. Negyedmillióért báróságot vásároltak sok mai bárói családok megalapítói. Ára van az udvari tanácsosságnak, liferánsi címnek, a "tiszteletbeli" állásoknak. A pártkassza ette a pénzt. És a magyarok még inkább szomjúhoznak a különböző címek után. Régi politikusok hagyományai szerint az asszonyok mohóbbak voltak a férfiaknál. A hiúság országa Magyarország, ahol mindenki eladó egy fénylő ordóért. Becsületben megvénült, elhízott és nyugodt lelkiismeretes férfiak megtántorodnak életük vége felé egy üres címért. A meggazdagodott nagyvállalkozók csaknem az eszeveszettek módjára hajszolják a királytól eredő kitüntetést, midőn pedig már a csehországi fürdők sem tudnak segíteni az emésztésükön. A legegyszerűbb polgár is tisztában van a különböző rendjelek heraldikájával és egyéb jelentőségével. A Ferenc József-rend lovagjai a nyolcvanas években arról leveleznek egymással, hogy nem kellene-e valamely hivatalos díszöltönyt viselni vasárnaponkint, mint az osztrák államhivatalnokok? Csak a hátramaradottak aggódnak, hogy mi történik a rendjellel a halálozás után. Ügyes szélhámosok és komoly ügynökök settenkednek a gazdag emberek körül, vajon mit lehetne eladni a pénzzel jóllakott kufárnak vagy bankárnak.
Így volt ez, míg a középosztályban lassankint mindenki hozzájutott a maga kitüntetéséhez. Egyetlen marad a történetben Justh Gyula, aki lemond az excellenciás titulusról.
Napjainkban, midőn a rendjelek fénylő csillagai, a tölgyfalombos kitüntetések Bécsből, Berlinből, Szófiából, valamint Konstantinápolyból egyenesen a csataterekre veszik útjukat, az otthon maradott polgári társadalom már két esztendeje számítgatja magában, hogy ki milyen rendjelet kap a jutalomkiosztás, a béke napján. Vannak csalhatatlan tudósok, akik mindenkinek pontosan megmondják, hogy milyen fokú kitüntetésre lehet igénye a háborúban elkövetett tevékenységéért, ugyancsak a börtönben töltendő éveket is ki lehet számítani. A polgári társadalom - a "hinterlandban" - e különös esztendőkben csaknem két részre oszlott. A társadalom egyik felét apránkint bezárják, a másik felét majd a mártírok koszorújával ékesítik.
És talán sohasem álmodtak még Magyarországon annyit a rendjelekkel, mint 1917 januárjában, midőn új király lépett a trónra. Körülbelül úgy tűnik fel a helyzet, hogy csaknem mindenkinek van valamely álma, amely ordó alakjában megvalósulhat. A legkisebb embertől a legnagyobbakig igényt jelentenek be a sorsnál, főispánnál, miniszterelnöknél a kitüntetéshez, amely nézetük szerint őket megilleti. Kiderül, hogy mindenki vár valamit azon skála szerint, amelyet még a meghalt Ferenc József életében megtanultak a hivatalokban, irodákban, fantáziákban.
Miért ez a mohó várakozás, amely az emberek lelkét eltölti? Az éhség és uzsora éveiben mennyiben lehet vigasztaló kincs egy kis vagy nagy rendjel? Mit pótolhat egy kereszt a mellen az átszenvedett fájdalmakért, veszteségekért, nélkülözésekért?
Magyarországon Ferenc József halála óta egyebet sem kombinálnak a hazafiak, hogy IV. Károly milyen kitüntetést akaszt a kabátjukra. A hivatalos lapot sohasem forgatták annyit, és a rendjelesőt a gyermekek karácsonyi reménységével várják szerte az országban. Papok és tanárok, végrehajtók és alispánok, biztosok és polgármesterek pontosan megálmodták már a keresztet vagy medáliát, amely útban van. Még egy-két nap, és már közli a hivatalos lap a listát. Csak meg ne haljon addig senki az országban.
SZABÓ Angéla
