Hogyan tudósított a korabeli nyugati sajtó?

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK

Török miniatúra a mohácsi csatáról.  (http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/cd5m/kepek/tortenelem/to012cse101.jpg)

Ma már egyre világosabban látszik, hogy sok történelmi esemény nem úgy zajlott le, mint ahogy azt nekünk korábban az iskolában tanították. Ezt látszik igazolni az alábbi forrásközlemény is, amit ráadásul még csak nem is ma tettek először közzé, hanem 1876-ban (Magyar Könyvszemle, 1. évf. 1. szám. Budapest) Ebből kiderül, hogy közvetlenül az események után a nyugati sajtó már beszámolt róla, hogy miként zajlott a csata, és a szemtanuk beszámolója alapján az is nyilvánvaló, hogy a mohácsi mezőn történtek megítélése koránt sem volt olyan egyértelmű, mint azt később velünk próbálták elhitetni. Fraknói Vilmos közleménye fontos forrás, éppen ezért nem javítottuk a mai helyesírásnak megfelelően. Meghagytuk az eredeti szöveget, úgy ahogyan azt a 19. században írták… Ezt leszámítva, akár egy mai (modern eszközökkel létrehozott) tudósítás is lehetne…

(A képek máshonnan származó illusztrációk!)

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRÁBAN.

Közli: Fraknói Vilmos.

A könyvnyomtatás feltalálása után alig múlt el néhány évtized, már is a sajtót az emberek újságvágyának kielégítésére kezdették felhasználni.

A XV. század végső évtizedeiben, különösen déli Németországban, sűrüen jelentek meg az újságlapok, melyek rendszerint „Newe Zeyttung” czím alatt a nevezetesebb európai eseményeknek hírét szétvitték. Főleg Amerika felfedezése, az olaszországi hadjáratok és a török háborúk nyújtották az anyagot.

Természetes, hogy a mohácsi csata nagy mértékben foglalkoztatta egész Európát, különösen a szomszéd Németországot. És nem meglepő, hogy a Nemzeti Múzeum könyvtárában öt különböző újságlapot találunk, melyek a mohácsi gyásznap részleteit beszélik el. A nyomtatási hely egyiken sincs kitéve. Valószinű, hogy az augsburgi és nürnbergi sajtók termékei.

I. A megjelenés időrendjét tekintve kétségkivűl legelső azon, két kis negyedrétű levélből álló, röp-irat, melynek czíme:

[9„New Zeyttung wie der Turckischen Keyser mit dem König von Vngern dye schlacht gethan hat, auff den tag Johannis enthauptung. Im Jar MDXXVI.”

Minden oda mutat, hogy néhány nappal a csata után iratott, azon kósza hírek alapján, melyeket a megmenekűlt német harczosok hoztak magukkal és terjesztettek Németországban.,

E szerint a csata augusztus 29-én reggeli három és négy óra között vette kezdetét. Mohács városa mellett, a Krassó patak mentében elterülő sikságon. A török császárt „Polthan Zemelien” néven nevezi. Elbeszéli, hogy serege négy hadosztályból állott. Hármat basák vezéreltek, és összesen 110,000 emberből állott. A negyedik a szultán személyes vezérlete alatt állott, de száma – úgymond – oly nagy volt, hogy azt Istenen kivűl senki sem határozhatná meg. A csata lefolyásáról semmit sem tud. A csata áldozatairól szólva, kiemeli, hogy úgyszólván az egész nemesség ki van írtva. Azután felsorolja a kiválóbbakat. A nevek többnyire el vannak ferdítve. Többre alig lehet ráismerni; p. o. Johannes Colari, „Herr Osai.» Drágffyt Drack-nak, Erdődi Erdmandi-nak, Sárkányt Serckym-nek írja. Az elesettek között olyanokat is említ, kikről tudjuk, hogy szerencsésen megmenekültek, mint Batthyányi Ferencz bánt. Ellenben a menekültek közé olyanokat is soroz, kik a csatatéren találtak sirjokat. Igy beszéli, hogy Szapolyay György súlyosan megsebesült ugyan, de egy kis fekete lovon Battára jutott el; az esztergomi érsek is megszabadult kis lovon, a melyről érdekesnek találja megjegyezni, hogy csak egy füle volt.

A király sorsáról, az újságlap irójának még nem volt tudomása. „Hová lett a királyi felség, azt nem tudom.”

A rövid közleményt azzal fejezi be, hogy a csatában nagyszámú magyarok, csehek, németek, lengyelek vesztek el, kiknek számát csak Isten tudná megmondani. és a rémület hatása alatt felkiált: „Got sey uns gnedig. Amen.”

II. Nagyobb hitelesség igényeivel lép fel a második nyomtatvány:

„Newe Zeyttung wie die Schlacht in Vngern mit dem Tüerkischen Keyser ergangen: Hat einer von Wienn so dabey gewest, herauff gen Otingen geschriben. Auch volget hernach des Bluthundts der sich nent ein Türckischen Keyser, gethattn, so er und die seinen, nach eroberung der Schlacht [10auf den XXVIII. tag Augusti nechst vergangen, geschehen, an unsern mitbruedern der Vngerischen Landschafften ganz unmenschlich getriben hat und noch teglicht thut. M. D. XXVI. ” Czímképpel, mely török lovast ábrázol. Négy kis 4-edrétű levél. 1526. szeptember 30-án bocsáttatott közre.

Az első rész egy szemtanu elbeszélése. Tolnán csatlakozott a királyi táborhoz. Itt alig 4000 gyalogot talált egybegyűlve. A németek a faluban voltak elszállásolva; de szüntelenűl rettegniök kellett attól, hogy a magyarok éjnek idején felgyújtják a házakat.

E közben számos magyar, lengyel és szláv hadak gyülekeztek; mire a tábor Battára helyeztetett át. Itt több napig időztek, anélkül, hogy a fővezérlet iránt intézkedés történt volna. A seregben semmi fegyelem nem uralkodott. A magyarok között gyakran komoly viszályok támadtak, melyek azzal végződtek, hogy egymást agyonverték és lelőtték. Végre Tomori Pál és Szapolyay György neveztettek ki a sereg főparancsnokaivá. Midőn Mohácsra érkeztek, 500 kocsiból szekérvárat állítottak össze. A sereg száma mintegy 30,000-re szaporodott. Ekkor tanácsot tartottak és elhatározták, hogy a törökkel megütköznek.

„De – úgymond – a gyermek is felismerhette volna, hogy némely magyarok a királyt el akarják árulni. Emellett a fővezérlet ügyetlen volt, nem tartottak sem hadi szemlét, sem gyakorlatokat.” A király semmit sem tudott az ellenség felől. Nem volt pénze, hogy kémeket tarthasson. De az urak talán nem is akarták, hogy kellően értesűlve legyen, mert sokan titkon a törökkel tartottak. A táborban általánosan el volt terjedve, hogy a szultán hét vékával pénzt adott bizonyos magyar uraknak, oly czélból, hogy őt Magyarország elfoglalásában segítsék; és hogy a szultán Lajosnak levélben megirta, hogy maradjon veszteg, mert ő megvásárolta az országot, és most eljött azt birtokába venni.

Augusztus 29-én az ellenség már csak félmértföldnyire állott. útjában minden felégetett. Gyakran 9–10 lángba borított falu tüze világította be az éjszakát.

A magyarok korán reggel kezdették meg a készületet a csatára. Nyolcz órakor vonultak ki a táborból, amikor a törököket megpillantották. Ekkor megkezdődött a magyar ágyúkból a tüzelés és a csatározás. Ez így tartott délutáni 4 óráig. A törökök ezen időig egy ágyúlövést sem tettek. A mondott órában indúlt meg a tulajdonképeni csata [11a derék hadak között. A törökök visszavonultak egy árokig, melyben 300 ágyújok volt elrejtve, és ezekből, midőn a magyarok közvetlen közelbe jutottak, öldöklő tüzelést kezdettek. Ez egy óráig tartott. Végre Tomori hadosztálya futásban keresett menekülést; e példát követték a többi hadosztályok is.

Azután leirja a nyomort és zavart, mely Magyarországban uralkodik. A magyarok a törökökkel versenyt rabolnak és gyilkolnak. A levélirónak elvették lovát, és mindenből kifosztották. A magyar asszonyok a kutaknál az italt is megtagadták tőlük, úgy hogy majdnem éhen haltak, míg német földre értek.

Hová lett a király, azt senki sem tudja. A levéliró azt hiszi, hogy a magyarok megölték és tetemét elrejtették, mert a török nem tudta megtalálni.

A második részben foglalt közlemény Pest és Buda bevételét Szulejmán által nem szeptember 10-re, mint más kútforrások, hanem 8-ra teszi. Továbbá míg az eddig ismert kútforrások szerint Buda lakosai a vár kulcsait Földvárra küldötték a győző elé, és ellenállás nélkül nyitották meg kapuikat: az újságlap ellenállásról és ostromról szól.

E szerint a török Pest városát egy órai küzdelem után hatalmába ejtette, lángba borította és összes lakóit megölte. Azután Budát kezdette vívni, a mely, bár lakóinak többsége elmenekült, három óráig állott ellen. Midőn végre a török benyomúlt, a lakosokat nem- és korkülönbség nélkül kardélre hányta.

A zsidó városnegyed, melyet külön fal vett körül, még ekkor sem hagyott fel az ellenállással; a zsidók oly kitartással harczoltak, hogy az ostrom harmadfélezer töröknek életébe került. Végre a törökök ágyúikat hozatták elő és összelövették a kapukat. Itt is iszonyú vérontást követtek el. Negyedfélezer zsidó közül alig huszan szabadultak meg.

Míg ezek a fővárosban történtek, egy basa Pécs ellen küldetett. A lakosok elébe küldötték a város kulcsait és kiméletért esedeztek. Az bántatlanságot igért nekik, bevonult a városba és két napig békésen tartózkodott ott. Harmad napra az összes lakosokat a város piaczára hívta egybe, azon ürügy alatt, hogy valamit közölni akar velök. Midőn azonban együtt voltak, mind felkonczoltatta őket.

Visszatérve a mohácsi csatára a közlemény elbeszéli, hogy Szulejmán a foglyok közűl hármat maga elé hivatott, és őket a csatatérre vezettette, hogy a halottak között Lajos királynak és a kiválóbb uraknak [12 tetemeit felkeressék. Midőn Tomori Pálnak tetemét kijelelték, a basa ki őket vezette, annak fejét levágatta és a szultánnak bemutatta. Miután a királyt a halottak között nem találták, a szultán a foglyokhoz vitette őket; de itt is hiába keresték. Ezen foglyok közűl a szultán 1000-et lefejeztetett.

Ellenben a három magyar urat szolgálataik jutalmául pénzzel, posztó- és bársonyszövettel megajándékozván, 400 lovas kiséretében Budára küldötte.

Ezután feljegyzi azon Magyarországban és Ausztriában elterjedt hírt, mely szerint a pápa és Velencze volnának okai a török hadjáratnak, mert a törökök között olaszok is találtatnak.

A közlemény végén a mohácsi csatában elesett előkelő magyarok, csehek és lengyelek rövid névsora áll; élükön már ott találjuk a királyt. Az elesettek számát 15,000-re teszi.

Ezt egy fohász zárja be, hogy Isten a török veszélytől szabadítsa meg a kereszténységet.

III. IV. Az imént ismertetett újságlapnak két része külön lenyomatokban is kiadatott.

A Bécsből kelt levél ugyanazon czímképpel van ellátva mint a fennebbi kiadvány. A második közlemény czímlapján egy lángba borított vár látható, előtte szekérvárral. Az előbbi változatlan lenyomat. Az utóbbi csak egy mondattal van bővítve, mely azt mondja, hogy közhiedelem szerint a török hadsereg 200,000 emberből áll.

V. Egy ötödik újságlap 1526. novemberben látott napvilágot. Czíme:

„Newe zeyttung, wie es mit der schlacht zwüschen dem Künig von Vngern, und dem Türckischen Keysser ergangen. Item, Wie der Künig von Hungern umb ist kommen. Item, Wie der Türck die statt Ofen erobert Vnnd wie Graff Christoffel Kriechisch Weyssenburg wider ingenommen hat. Item auch, Wie Ferdinandus das Küniglich schwert aus Behem empfangen hatt. Vff Symon und Jude abendt. Anno XVC.XXVI.”

Kis negyedrétű négy levél.

Ezen ujságlap azzal kezdi elbeszélését, hogy midőn Lajos király Mohács mezején táborozott, az ütközet napján Szulejmán hirnököt küldött hozzá; értesítette, hogy alattvalói elárulták, és felszólította, hogy [13 várjon a következő napig, a mikor személyesen jő a magyar táborba és mindenekről fel fogja világosítani. Azonban a magyarok[1] kinyilatkoztatták, hogy ha a király az ütközetet elhalasztja, őt és a németeket mind felkonczolják.

A mohácsi csatába vonuló török sereg.  Középen Szulejmán szultán.

Ekként kényszerítve látta magát az ütközetbe bocsátkozni. A magyarok és németek nagy erővel rohantak a törökökre, ezeket a szekérvárba szorították, majd innen is kiverték. Végre elértek egy a törökök által készített árokhoz, melyben mintegy 400 ágyú volt el helyezve. Ezekből háromszor egymásután adtak tüzet a magyarokra, kik közűl sokan elestek, a többi futásban keresett menekülést.[2]

A király szintén az utóbbiak között volt. Kisérői egy mocsáron vezették keresztül. De nehéz lova, a király súlyos fegyverzete által is nyomva, sülyedni kezdett, majd felágaskodva a királylyal együtt a mocsárba visszaesett. Itt találta meg egy „Ceterus” nevű magyar úr.[3] Ferdinánd főherczeg szent István templomában fényes gyász istentiszteletet tartatott.

A törökök szeptember 8-án vették be Budát. A német lakosokat bántatlanul hagyták. De a magyarokat, a hétéven alóli gyermekeket kivéve, mind levágatták.

A vár őrsége két rohamot vert vissza, és csak miután a szultán szabad elvonulást biztosított, nyitotta meg a kapukat.

A szultán a zsidókhoz kérdést intézett: vajjon Budán akarnak-e maradni, vagy vele menni? Mindnyájan Budán óhajtottak maradni. Mindazáltal a szultán az öregeket – többet negyedfélezernél – felkonczoltatta, a többieket fogságba hurczolta.

A szultán ezután a várat, a királyi palotát és istállókat felgyújtatta. Az értékes ingóságokat 1400 tevén és hajókon Konstantinápolyba szállíttatta.

A törökök végre mindannyian kivonultak; egy sem maradt az országban.

A magyar koronát „a vajda”, Szapolyay János ragadta magához, a ki úgy nyilatkozott, hogy a ki arra vágyódik, ám vegye el fegyver hatalmával. A királyné kezének elnyeréseért is tett lépéseket, és azzal fenyegetődzék, hogy ha tagadó választ kap, erőszakkal fogja őt magához ragadni. De Ferdinánd főherczeg ezt nem fogja tűrni, és már is kiindúlt, hogy őt Bécsbe hozza.

[14 Az újságlap szerkesztője a sok gyászos hír mellett egy örvendetes eseményt is kivánt olvasóinak jelenteni. Minthogy pedig a való tények körében azt hiába kereste, nem habozott egy olyat költeni. A mit Nándorfehérvár visszaszerzéséről ir, elejétől végig költemény.

E szerint Frangepán Kristóf értesült volna, hogy a nándorfehérvári parancsnok rablókalandra kiindúlt, útját állotta és elfogta. Ez ajánlatot tett neki, hogy ha életét megkiméli, kezeibe juttatja Nándorfehérvárt. Frangepán elfogadta az ajánlatot. Ekkor a basa a magyar katonák egy részét török ruhába öltöztette, míg a másik résznek kezeit hátrakötötte; mire amazok ezeket, mintha foglyok volnának, maguk előtt hajtották. Igy elértek a vár alá, melynek kapuit gyanutlanul megnyitották előttük. Mire a bentalált törököket felkonczolták és a várat megszállották.

Ezen előadás világosan mutatja, mily ovatossággal kell az ily újságlapokat használni. Tartalmuknak túlnyomó része alaptalan, kósza hírekből áll. De sok igaz részletet[4] és jellemző vonásokat is tartalmaznak. És minden esetre érdekes látnunk, mikép értesült az eseményekről az egykorú közönség. Végre ezen újságlapok, mint bibliographiai ritkaságok is különös figyelmet érdemelnek.

[1] „Die Vngern und Hessyrer” (huszárok).

[2] Ehez azon naiv észrevételt csatolja, hogy a lőpor meg volt mérgezve!

[3] Kétségkivül a morva Csettricz királyi kamarással téveszti össze.

[4] Így például a mit az V. számú újságlap a budai zsidókról ír, bár mennyire valószínűtlennek látszik, megerősítést nyer Szulejmán hadjáratának török naplójából, melyben szeptember 22-re fel van jegyezve, hogy a budai zsidók száműzetnek és hajókra szállíttatnak. (Német forditása Hammernél. Geschichte des Osmanischen Reiches. II. 643. l.)

http://epa.oszk.hu/00000/00021/00001/0003-5.html

forrás: ISZLÁM TÖRTÉNELEM 

szerző: ED Ferenci

Író-újságíró, történész-kutató vagyok. Fáradhatatlanul kutatom a múltat, benne a magyarság és a török népek történetét, kapcsolatát...

 

Kell-e tudnia egy tízévesnek Nagy lmréről?

Az olyan „elvetemültek”, mint amilyen én magam is vagyok – csak éppen a velem szemközti, a velem ellentétes oldalon állnak –, most biztosan felhúzzák a szemöldöküket és a homlokukat ráncolják, mondván hangosan, hogy: „Persze, hogy kell! Micsoda buta kérdésfelvetés?! Erről az emberről mindenkinek tudnia kell, és ez nem is egyszerűen csak alapműveltség meg illem dolga, hanem egyenesen hazafias kötelesség. És minél korábban szerez erről tudomást egy magyar gyerek, annál dicséretre méltóbb.” Ami persze a koraérett, a nem átlagos, hanem rendkívüli képességű tanulók esetében nyilván így is van, csak hát a nagy többségről pontosan tudjuk, hogy az bizony NEM ILYEN. 

A napokban a kezembe került a Természet és társadalom az általános iskola negyedik osztálya számára című tankönyv. Átlapozva, bele-belefeledkezve igencsak érdekes és továbbgondolásra érdemes mondatokra bukkantam. Például A világörökség kincsei című leckénél az jutott eszembe, hogy alighanem világökörség a mai tízévesek buksijába beletuszkolni/belegyömöszölni az alábbi világhírű földrajzi nevezetességeket (de döntse el ki-ki maga, hogy így van-e): altamirai barlang, Sixtus-kápolna, Studenica, Fehér angyal, Dubrovnik,  „Fürtös” ember, Parthenon, Agai Sophia. 

Aztán a magyar és a szerb nép történelemére vonatkozó anyagrészeknél hosszasan el is időztem. Még az is átvillant az agyamon, hogy elengedhetetlenül szükséges-e Stefan Nemanját Nemanya Istvánra úgymond „magyar(os)ítani”. (Kell-e ugyanezt tennünk a világ egyik legismertebb színésznője, Liz Taylor esetében is? Például. Mondjuk-e őt erőnek erejével Szabó Erzsinek?)

Rögtön az első pillantásra kiderült, hogy a negyedik osztályos tanulóknak nem csupán Nagy Imréről meg Josip Broz Titóról illik tudniuk, hanem sok egyéb ismert és meghatározó szereplőjéről is a mi történelmünknek. Első nekibuzdulásomban (és felindulásomban) rögtön össze is számoltam, hogy hány nevet is lenne ajánlatos és ildomos megjegyezniük az épp csak 10 esztendős gyerekeknek.  A magyarság nagyjai, kiválóságai közül (ha pontos a számlálásom) 24 nevet, a szerbség dicső múltjából pedig 16 nevet. Egy kicsit hosszú lajstrom következik, de mindenképpen érdemes/érdekes felsorolni ezeket a személyeket. Az egyik lista (a 24 magyar nevet tartalmazó) magától értetődően Árpád vezérünkkel kezdődik és ekképpen folytatódik: Géza fejedelem, Vajk, István, Károly Róbert, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, I. (Szent) László, Mátyás király, I. Ferdinánd, Bethlen Gábor, Dobó István, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Vak Bottyán, Mária Terézia, Gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kiss Ernő, Horthy Miklós, Gróf Bethlen István, Tildy Zoltán, Nagy Imre, Kádár János. Most ha a tükörbe nézek és megkérdezem magamtól, hogy kedvem támadt-e egy kicsit gonoszkodni, akarok-e a névsorban mazsolázni, a kákán csomót keresni (és találni), melyik névbe szándékozom úgymond „belekötni”, akkor az lesz a válasz, hogy: igen. Mert több úgymond vitatható „határesetet” vélek felfedezni. Az rögtön szembetűnő, hogy a mérce azonos, tehát egyazon „vékával mérték” mindkét nép fiainak jelentőségét. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindegyikükről megtalálható egy fénykép és tömör, néhány soros ismertető, alapinformáció. Az életéről, a tevékenységéről, a munkásságáról, a történelmi szerepéről és jelentőségéről.

Akkor most szemtelen és pimasz módon kötekedem, mert azt merészelem megkérdőjelezni, hogy okvetlenül szükséges-e BÁRMIFÉLE ismeretekkel rendelkeznie egy, a kilencedik életévét éppen csak betöltött gyereknek Vak Bottyánról, I. Ferdinándról vagy éppen Tildy Zoltánról? Mert mi van, mi történik akkor, abban az esetben, ha úgy végzi el a nebuló az általános iskola negyedik osztályát, hogy ezek a történelmi személy(iség)ek mégiscsak és egyszerűn, magától értetődően kimaradnak az életéből? Éri-e őt ezáltal valamiféle behozhatatlan lemaradás vagy pótolhatatlan veszteség? Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy: NEM. Egyáltalán nem éri. Ettől és e nélkül még vígan lehet kitűnő diák, játszva megnyerhet egy „töriversenyt” is, sőt könnyűszerrel még akár az év tanulója is válhat belőle. Vagy nem?

Most pedig következzenek a másik nép történelmének kulcsfigurái (a 16 nevet tartalmazó felsorolás): Nemanya István – Stefan Nemanja, Elsőnek Koronázott István – Stefan Prvovenčani, Rastko Nemanjić – Szent Száva, Nemanyity Dusán István – Stefan Dušan Nemanja, Lázár fejedelem (knez Lazar Hrebeljanović), Stefan Lazarević despota, Đurađ Branković despota, III. Arsenije Čarnojević pátriárka, Dositej Obradović, Vuk Karadžić, Miloš Obrenović, I. Péter (Petar I Karađorđević), Gavrilo Princip, Sándor király (Aleksandar Karađorđević), Josip Broz Tito és Dragoljub-Draža Mihailović. E tekintélyes névsorban vajon ki lehet a leggyengébb láncszem? Đurađ Branković? Vagy Draža Mihailović talán? Lehetne ezzel kapcsolatban vitát nyitni. És minden bizonnyal érdemes is lenne.

Bármennyire szeretném, nem tudom megkerülni a szóban forgó tankönyv szerzői hármasát: Dr. Biljana Treblješanin, Biljana Gačmanović és Ljiljana Novković. A magyar történelemre vonatkozó tananyagot Pál Tibor mgr. válogatta és állította össze. 

Mivel kíváncsi voltam egy másik kiváló történész (és ráadásul gyakorló történelemtanár) véleményére is mindezzel kapcsolatban, megkérdeztem a szabadkai Mészáros Zoltánt, hogy ő mit gondol minderről. Íme: –  Először is nem kell mindent tudniuk a gyerekeknek, de az jó, ha találkoznak ezekkel a nevekkel. Hogy mi kerüljön bele egy-egy tankönyvbe, azt a törvényalkotó maga dönti el, a saját szempontjai és elvárásai szerint, és a végén az elkészült tananyagot az is bírálja el. Ennek a tantárgynak az oktatása nálunk olyan, hogy az általános iskolai tanévek alatt gyakorlatilag kétszer is végighaladunk a történelmen. Ez pedig azt „eredményezi“, hogy mire másodszor is sorra kerül ugyanaz az anyagrész, addigra a diákok már alig emlékeznek valamire az egyszer már tanultakból. Az én tapasztalatom olyan, hogy amikor eljutnak a középiskolába, akkor már szinte nincs is mire építkeznünk, hanem mindent elölről kell kezdenünk. Az általános iskolák nagy többségében úgy adják elő a kollégák ezt a tantárgyat, hogy nem tanítják meg a gyerekeket a tankönyv használatára. Ehelyett inkább lediktálják az anyagot, és az órán lejegyzettek felmondását követelik vissza. Ez szerintem nagyon helytelen. Tanulni igenis a könyvből kell és legfeljebb csak vázlatot szükséges íratni, emlékeztetőül vagy esetleg kiegészítésképpen. A középiskolába úgy érkeznek meg a diákok, hogy nemritkán komoly szövegértési gondjaik is vannak. Én a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban tanítok, és ez még nálunk is előfordul. Éppen most végeztem egy felmérést a tanítványaim körében. Az érdekelt, hogy szerintük milyen az a tananyag, amelyiket szeretik, melyik a kedvencük. Az derült ki, hogy általában a rövid leckéket kedvelik, azokat, amelyeket jól tagoltak, amelyek könnyen átláthatóak, amelyekben nincsen túl sok információ, amelyek kevés adatot (nevet és dátumot) tartalmaznak.

Hogy a szövegértés terén bizony komoly gondok vannak a kréta körül – akár már negyedik elemiben is (!) – arra igen nagy tételben mernék fogadást kötni. Ugyanis nem hiszem, hogy a 10 éves gyerekek többsége pontosan tudja, mit jelentenek, mit takarnak a következő (tananyagból, tankönyvből kiragadott) fogalmak: alkotmány, alaptörvény, nemzetközi államhatárral körülhatárolt terület, pravoszláv egyház székhelye (patriarkátus), Szerbia lakosságának jogai és kötelességei, felvilágosult ember, vrbica vagy Lázár szombatja stb. Esetleg további fejtörést okozhatnak a nebulóknak az alábbi tudnivalók: „Az alapvető emberi jogok és szabadságjogok védelme, a világbéke megőrzése, valamint a nemzetek közötti együttműködés és baráti kapcsolatok kiépítése érdekében a világ ötven országa megalapította az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ). Aztán a folytatásban ugyanígy részletezi a tananyag, hogy mi fán terem az UNICEF, az UNESCO és az Európa Tanács. Meglehetősen makacs módon azt gondolom, hogy ez utóbbival (mármint az Európa Tanáccsal) előhozakodni abban az időszakban, amikor a diákoknak még magáról a világról, s benne a földrészekről, magáról Európáról és egyáltalán a földrajzról meg a térképről alig-alig vannak fogalmaik, túlontúl korai és felesleges is. Ilyesmivel nehezíteni az amúgy sem épp habkönnyű tananyagot teljességgel értelmetlen. Tesszük ezt mégis, dacára annak, hogy évtizedek óta a gyerekek túlterheltségéről és az iskolai oktatás feltétlenül szükséges tehermentesítéséről beszélünk.

Nem fér hozzá kétség, bizony jócskán akad még csiszolgatni és finomítani való az általános- és a középiskolai tankönyveinkben. Nem is ez a lényeges kérdés. Sokkalta inkább az, hogy van-e bennünk ilyen irányú szándék. Mert nem ártana, ha lenne.

Szabó Angéla

A történet egy messzi-messzi galakszisból...

Míly rendíthetetlen teher nyugszik egy "szu-per-hős" vállán...

Korhecz, a címzetes

Kisebbségjogi jegyzet

Elismerésben részesült Korhecz Tamás (1967), a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke, aki egyúttal „jogászprofesszor” is: az elmúlt héten az Óbudai egyetem „címzetes egyetemi tanári” címmel tüntette ki a „szakmai és közéleti tevékenysége elismeréseként”. Olyan titulusról van szó, amely „munkásságuk elismeréseként jár felsőoktatásban dolgozóknak” – tudtuk meg abból az interjúból, amelyet Kabók Erika készített a díjazottal.

Több munkahely, több pénz

A Vajdasági Magyar Szövetség által irányított MNT napilapjában, a Magyar Szóban megjelent (szokásos) háromnegyed oldal terjedelmű (alákérdezős) beszélgetés szerint „Korhecz kinevezett egyetemi tanár az újvidéki Lazar Vrkatić Jogi és Üzleti Tanulmányok Karon, de az Edukons Egyetem Fabus karán is tanít, sőt Győrben a mesterszakon és a doktori iskolában, valamint Budapesten, a Közép-európai Egyetemen is több éve állandó vendégtanár”.

Ebből arra lehet következtetni, hogy az MNT elnöke több helyen is fizetést kap. A tízévi tartományi kormánytagsága és kétévi MNT elnöksége alatt, csak úgy mellékesen sikerült neki megszerezni a „címzetes egyetemi tanári címet” is. Más dolog, hogy erről az Óbudai Egyetemről – ahol egyébként gazdaságtudományi, informatikai, a műszaki és a pedagógusképzés folyik – vidékünkön eddig nemigen hallottak, és magának a címnek a jelentése is szinte ismeretlen.

Az MNT nem VMSZ-es tagjainak eddig nem jutott eszébe megkérdezni a testület elnökét, hogy akkor ő most hol mindenhol van munkaviszonyban és hány helyen kapja a fizetést. Mint ahogyan korábban sem kérdezték meg, hogy az elnöki fizetés mellett felvette-e a Közigazgatási Hivatal elnökének járó tiszteletdíjat is. És azt sem, Korhecz tezgázásai milyen hatással vannak az MNT munkájára? Vagy az MNT-ben nem lenne elég munkája? Ide kívánkozik a közmondás, miszerint „egy embernek nem lehet egyszerre két lovat megülni”. Az elnökre azonban – úgy tűnik – már a fizika törvényei sem érvényesek.

Más dolog az is, hogy a jogászprofesszor eddig – az életrajzi adatai szerint – csak egyetlen önálló kötetet jelentett meg, Otthonteremtőben címmel. Ez is inkább politikai, mintsem szakmai munka. De hát mindenki annak adja a titulust, akinek csak jónak látja. Nem kell csodálkoznunk, ha elismerésben részesül a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló, rosszra sikeredett törvény társszerzőjeként is. 

Nyelvszakértők

A magyarcsernyei általános iskola igazgatójának megválasztásakor Korhecz, az MNT elnökeként, 2010. július 16-án – alig két héttel az után, hogy az elnöki széket elfoglalta – aláírt egy olyan támogató levelet, amelyről jogászprofesszorként tudnia kellett volna, hogy nem szabályos. 

Ebben a dokumentumban szó szerint ez áll: „Miután a Magyar Nemzeti Tanács döntési jogkörrel felruházott Közoktatási Bizottsága megbizonyosodott arról, hogy Popović Evica osztálytanító kiválóan beszéli a magyar nyelvet, alkalmasnak találta, hogy nevezett intézményben ellássa az igazgatói feladatokat a hatályos jogszabályok szerint”.

Ezzel a döntéssel az MNT elnöke és Joó Horti Lívia, a Közoktatási Bizottság elnöke túllépték a hatáskörüket és közvetlenül befolyásolták az említett iskola igazgatójának kinevezését, mivel olyan kérdésben döntöttek (a jelölt nyelvtudásának szintjéről), amiben sem jogilag, de szakmailag nem illetékesek.

Közigazgatási per lett az ügyből, amelyben az egyik pályázó követelte az iskola 2010. július 29-i kinevezési határozatának megsemmisítését.

Az újonnan kinevezett igazgató, vélhetően, hogy igazolja magyar nyelvtudását,hat hónappal később, pontosabban 2011. január 26-án, az újvidéki Bölcsészeti Karon, a dr. Cseh Márta, dr. Molnár Csikós László és Csorba Béla összetételű bizottsága előtt „magyar nyelvismereti ellenőrző vizsgát tett”. A vizsgabizonylat szerint nevezett a magyar nyelvet „elégségesen” beszéli, írástudása pedig „jó”.

A mentor a fontos

A Közigazgatási Bíróság, a III-3 U-26021/10 számú, 2011. december 28-i ítéletével, amelyet   kézbesítettek, elutasította az igazgató választásról szóló határozat megsemmisítését. Az ítélet indoklása szinte szóról szóra megegyezik a Korhecz által aláírt levél szövegével, miszerint „a Magyar Nemzeti Tanács Közoktatási Bizottsága megállapította, hogy Popović Evica tanítónő kiválóan beszéli a magyar nyelvet, amit a Bizottság megfelelőnek tart, hogy az említett intézményben a jogszabályok, illetve a törvény szerint ellássa az igazgatói teendőket”. 

Jellemző, hogy a bíróság a perben – többszöri sürgetésre – csak 2011. december 8-án (vagyis csaknem 17 hónap után) tartotta meg a tárgyalást. Ez már magában is gyanút kelt a bíróság pártalansága iránt, mivelhogy munkaügyi perekben sürgősen kell(ene) eljárni. No, de miért is érdekelné a szerb bíróságot, hogy egy magyar tannyelvű iskolában az igazgató milyen szinten beszéli a magyar nyelvet? Csak az MNT javaslata volt számára az irányadó. Ismét bebizonyosodott: „Nem az a fontos, hogy mennyit érsz, hanem hogy ki a mentorod.”

Persze lehetne most élni az összes jogi eszközzel, például alkotmányos panasszal és – éppen Korhecz szavaival élve – „Strasbourgig üldözni a jogsértőket”, csak éppen nem érdemes. Mire befejeződne az ügy, addigra letelik az igazgató megbízása, mint ahogy Korhecznak is a négyéves mandátuma.

Az emberi és egyéni nemzeti kisebbségi jogok megsértése egyúttal a kollektív jogok sérelmét is jelenti. Ennek a minősített esete, ha a jogsértés azok részről történik, akiknek éppen a közösség érdekeit kellene képviselni.

Bozóki Antal 

Újvidék, 2012. június 10.

Egy tipikusan balkáni történet, kegyeletsértéssel...

Nyírő József újratemetése

Román arcok

Álláspont


Ezt az egészet azért kell megírni, hogy az utókor is értesüljön róla.
Továbbá azért, hogy egyértelműek legyenek mindörökre Kövér Lászlószavai:

“Győzelemre ítélt az a nemzet, amelynek olyan fiai vannak, 
akiktől még haló poraikban is félnek.”

Kezdjük ott, hogy múlt csütörtökre jogilag sikerült sarokba állítani a román hatóságokat.
Ugyanis arra készültek, Nyirő József földi maradványai lesznek újratemetve Udvarhelyen.
S mivel az újratemetéshez  engedély kell, nyugodtak voltak a domnulék, mert azt majd
úgysem adják  meg. Igen ám, de kiderült, hogy Nyirő József magyar író hamvai lesznek újratemetve, ahhoz pedig a román törvények szerint semmiféle engedély  nem kell.

S bár jól ismerjük ezeket a fanariótákat, de ahhoz még ők is  kevesek, hogy a hét végén új törvényt gyártsanak. Tehát csütörtökön  minden készen állt, pénteken aztán a
székelyudvarhelyi esperes atya -  figyeljetek feleim, jönnek a honi árulások!

- Bejelentette, neki  bizony szüksége van még egy papírra, mert anélkül nem temethet.

A  magyar szervezők mondták, rendben, és szaladtak az udvarhelyi városházára a papírért. A nevezett papír egy formanyomtatvány, amelyen  két rubrikát kell kitölteni: a temetendő nevét meg egy iktatószámot. A  nevet sikerült eltalálni - Nyirő József -, az iktatószámot meg adta az  önkormányzat. Az egészet aláírta Bunta Levente RMDSZ es polgármester,  s úgy tűnt, minden rendben.Olyannyira, hogy Bunta Levente még  nyilatkozatot is  kiadott, amely szerint mindenben támogatja az  újratemetést.

Mindenki megnyugodott, látszólag még az esperes is.

És  akkor, most figyeljetek (!), kiadták a papírt péntek délelőtt. A kiadás  után 15 perccel pedig megjelent Udvarhelyen a Hargita megyeiromán  prefektus, és rendkívüli vizsgálatot kezdeményezett. Mivel a prefektus  Csíkszeredában székel, az meg órányira van
Udvarhelytől, nem tűnik életszerűtlennek, hogy előre tudott a nevezett okmány kiadásáról, sőt a nevezett okmányt a nevezett román prefektus rendelte a nevezett  Bunta Leventétől.
És láss csudát! A rendkívüli vizsgálat kiderítette,  hogy az okmányon téves az iktatószám!A prefektus roppant sajnálta a  dolgot, s mondta, így az újratemetés nem lehetséges,
ellenben ha  kijavítják az iktatószámot, semmi akadálya.Ez is megoldhatónak tűnt  péntek dél körül még, ám ekkor Bunta Leventén volt a csodálkozás sora. Ő csodálkozott a legjobban, nyilatkozott, hogy szerinte az iktatószám jó, különben pedig kedden ér rá legközelebb.

Láttak már ilyen szép összjátékot?

Az események pedig ekkor felgyorsultak. Mert a román, ha egyszer  gyanút fog, azt el nem ereszti. Így aztán nekiláttak Nyirő-hamvakat  keresni, és ügybuzgalmukban belefutottak az összes pofonba, amelybe  bele lehet futni.

Mind közül a legszebbet pedig Lukács barátom vitte be nekik. Lukács Csaba újságíró szombaton Marosvásárhelyre repült, ott  taxiba ült, és indult Udvarhelyre. S poggyászában ott lapult egy urna. Hogy urna van nála, azt tudtákidehaza néhányan

- az a kérdés, miként  tudták meg a derék román hatóságok.De megtudták
- s bár a történet  végtelenül röhejes, azért ha belegondolunk, félelmetes is ám!

Szóval a  románok Korondon megállították a Lukácsot szállítótaxit, és  felszólították Csabát,
nyissa ki a csomagjait.Ő pedig közölte, hogy  nem nyitja. Ugyanis bejárta már a világot,
de olyan nincs, hogy csak  úgy nyitogatják az ember csomagjait. Hozzanak neki ügyészségi papírt,  majd akkor kinyitja. Bevitték ekkor Lukácsot a rémült taxissal együtt  a korondi rendőrségre, ahol ötórás várakozás után megjelent a román  különlegesügyészség terrorelhárító részlegének néhány embere meg egy  ügyész,  és hozták a papírt, hogy kábítószer-csempészet a vád. És akkor  vegyvédelmi cuccba  öltöztek a jó románok, s a nagy turkálásközben aztán változott a helyzet: kiderült, hogy irredenta, antiszemita és  xenofób anyagok birtoklása a vád. Találtak is egy irredenta gatyát,  egy xenofób zoknit meg egy antiszemita ümögöt.

S megtalálták végre, amit kerestek, megtalálták az urnát!

No, felragyogtak, hogy akkor  itten van a casus belli, és viszik hamar Bukarestbe. S olyannyira  megörültek, és olyannyira amatőrök voltak, és olyannyira  türelmetlenek,
hogy még csak álltak ottan Korondon a nyitott bőröndöknél, amikor már bejárta a román sajtót a hír, hogy megtalálták  Lukács Csaba magyar újságírónál Nyirő József hamvait.

S ekkor Csaba  barátom elkezdett ragaszkodni hozzá, hogy nyissák ki az urnát.
És  kinyitották. És ott állt az urna körül egy halom román, s úgy álltak  ott, hogy
Kusturica sírva könyörgött a receptért. Mert az urna üres  volt! Tök üres.

S ekkor a román különleges ügyész ordítani kezdett,  hogy vádat fog emelni a hatóság félrevezetéséért.

Csaba pedig szelíden  kérte, hogy őrizzék meg az eddigi civilizált hangvételt,  amúgy ő a maga részéről ült egy taxiban, és hat órája vegzálják, úgyhogy mondja  már meg valaki,
kit vezetett ő félre és mivel. Kussolt erre az összes  román, Csaba pedig, hóna alatt az üres
urnával, távozott a rendőrségről.

Ennyi a történet, barátaim.

S, hogy hol voltak eközben a hamvak?

Ez a jó kérdés.

Nézzék majd meg a  felvételt az emlékünnepségről, s nézzék meg Szőcs Géza amúgy gyönyörű beszédét. Látni fogják, hogy Szőcs nagy táskával megy fel a színpadra,  a táskát
leteszi az író fényképe alá, majd beszéde végeztével elviszi.

Az udvarhelyiek tudni vélik, hogy ott volt az író az ünnepségen.

Bayer Zsolt