Hozzád szólók barátom!

1952.04.09. - 2012.10.29.

Tisztelt gyászoló közösség!

Kedves barátom KokosLaci, így egyben ahogyan megszoktuk az évek múlásában!

Nehéz a búcsú és fájdalmas is. Életem egyik legnehezebb útját tettem meg most, eléd járulva, -e út más volt, mint a többi, mindvégig az emlékek kavalkádjai zúdultak rám.

A tudat, hogy nem tárod ki előttem hajlékod kapuját és nem töltesz a kupámba jóféle nedűt az utam porának leverésére, úgy a megérkezés örömére, immáron nem intézel felém többé meleg bensőséges szavakat, teljesen összezavar...

Hitben-reményben-szeretetben élted le életed!

Hittél a szó erejében, az igazság méltányolásában. Hittél a Decsi kapuban, a polgármester bölcsességében és csapatának összetartó erejében. Hittél az életben, hittél a családban, vállalkozásodban, szerelmedben.

Reménykedtél, hogy életed legnagyobb küzdelmét is győzelemre tudod vinni, hiszen annyi nehézségen és megpróbáltatáson túljutottál. Bizakodóan tekintettél a jövőbe, terveztél, építkeztél. Nem bújtál sohasem paravánok mögé ,nyíltan vállaltad elképzeléseid, amelyek nem csak kritikát tartalmaztak, hanem a megoldás kulcsát is hordozták magukban.

Szeretted a Sárközt, Decs nagyközséget, ápoltad kultúráját, hagyományait, öregbítetted annak jó hírét, -határon innen és túl. Mindent megtettél, hogy jobb legyen, de a sors mást szánt neked! Igen a sors, amely vagy a homlokunkra barázdálódik vagy a tenyerünkben írva vagyon.

Tisztelt gyászoló közösség!

Engedelmükkel, most személyesen barátomhoz, egyben családom barátjához

Kokos Lászlóhoz intézem szavaim!

Hozzád szólók barátom!

Tudtam és éreztem

Ezer gond tornyosul feletted,

De te legyintettél,

Rám néztél és megtoldottad:

Erről a következő vicc jut az eszembe...

A nap volt a csillagod,

Hold a pártfogód,

Éjszakák bársonya a paplanod:

A gondviselés karja ölelt az utolsó órádig, percedig, neked ez jutott!

Tudom, búcsúznunk kellene...

Menni kell,

Folyton utazunk,

Az élet ösvényén bukdácsolunk:

Jót remélünk, de időnként ürmös bort szolgáltatnak nékünk.

Egy másodperc a létünk...

Mondj még egy szót,

Csak egyet utoljára,

Egy bölcs tanácsot

Az életen átutazó panyókájára.

Igen, az élet megy tovább...

Köszönöm a sorsnak,

Hogy ismerhettelek,

Létem megoszthattam veled,

Tanácsaid meghallgatást leltek bennem.

Így van, a remény lángja alszik el utoljára...

Hozzád szólok barátom,

Válaszod már nem hallom,

Emlékeim sziluettjében még egyszer megfordulsz,

Intesz és eltűnsz a ködben, csendesen, mint egy szonett...

Emlékezni fogok rád...

Szállj most szabadon lélekszárnyon,

Gondtalanul egy másik világon,

Ahol már nincs fájdalom, nincs kín,

Ahol kegyelem, béke van és nyugalom!

Búcsúzom tőled barátom!

Az atya az egy fiú és a szentlélek nevében,

Az örök világosság fényeskedjen néked!

Béke poraidra!

Ámen!

Barátod, MargitZoli, így egyben ahogyan megszoktuk az évek múlásában...

Fogadja őszinte részvétem e gyászoló közösség!

Decs, 2012. 11. 09.

Az államok Barackot kap ismét?

Barack Obama

A The New York Times szakértője, Nate Silver szerint többségében Barack Obama elnök vezet, előnye az utóbbi hetekben (az első vitán nyújtott kiábrándító teljesítményt követő mélypont óta) folyamatosan nőtt. Nagy kérdés, vajon az északkeleti partvidéket megbénító Sandy hurrikánnak lesz-e hatása az elnökválasztás végeredményére, mindenesetre a Pew kutatóközpont felmérése szerint az amerikaiak 69 százaléka szerint az elnök jól kezelte a katasztrófát.

The New York Times

A vihar utáni kárelhárítás még nagyon sokáig fog tartani. New Yorkban egy hét szünet után tegnap reggel mentek először iskolába a diákok. A körülmények még messze nem tökéletesek: számos iskolában a vihar miatt kitelepített emberek alszanak, másokban nincs fűtés, így arra kérték a szülőket, melegen öltöztessék fel a gyerekeket. Sok vonalon még mindig nem jár a metró, vagy módosított útvonalon közlekedik. A sziget déli csücskéhez, a pénzügyi negyedbe csak egyetlen vonalon lehet lejutni, ezért ott sok a késés. Vasárnap délután a New Yorork-iak fáradt nyugalommal vették tudomásul, hogy néha több mint tíz percig áll a metrókocsi az alagútban két megálló között, és csak lassan halad előre. ­Tyson és Kate, egy fiatal pár nagy szatyrokkal utazott a metrón. Mint mesélték, a legjobban annak örülnek, hogy lett újra áramuk.

The New York Times

Ez nem mondható el New Jersey tengerparti városainak, illetve New York más kerületeinek lakóiról. Manhattannek az átlagnál jómódúbb lakosai kezdenek visszatérni otthonaikba. A lakótelepszerű, a szegényebbek elhelyezésére szolgáló toronyházak némelyikében mindeközben félelem uralkodik: az ablaktalan lépcsőházakban éjjel-nappal sötét van, sok a rablás. Éjjelente a fagypont körüli hidegtől kell tartaniuk. A lakásaikból kimozdulni nem tudó idősek a szomszédaikra, vagy a rendszertelenül megjelenő önkéntes segítőkre támaszkodnak.

Barack Obama elnök úr 2009-ben "megelőlegezett" béke Nobel díjat kapott:  „A nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért.”, ennek szellemében lenne még mit tennie a következő elnöki ciklusban, mert továbbra is sok nyílt kérdés maradt a béketeremtés területén, bár tudjuk a béke az a két háború közötti elmélkedési pillanat, amikor összegeződik haszonnal járt e a projekt...

Az államok "Árpádsávos" zászlaja Barack Obama elnök úrnak áll, de a szkeptikusok még adnak egy esélyt Mitt Romney-nak. Meglátjuk, hogy ki fogja a pezsgőt bontani estére, ha nem kezdenek ott is "balkáni-módra" szavazatokat tartalmazó zsákokkal rohangálni erre-arra és elmesélik majd kinek a fején koppant nagyobbat a barack...

Az a mennyország, amely pokol

Reményik Sándor

Ha azt mondaná nekem valaki:
Lélek, te mától fogva megpihensz,
És mától fogva többet nem virágzol,
És mától fogva többet nem teremsz,
Már nem vesződsz, nem bajlódsz a világgal,
És tenmagaddal sem lesz több bajod,
Én körülfonlak örök glóriával,
És minden úgy lesz, ahogy akarod;
Ha így beszélne hozzám valaki:
Lélek, neked kijár az örök bér
Azért, mit eddig a világra hoztál,
És minden napra egy babérlevél -

Ó ez a mennyország a pokol volna:
Nem virágozni, nem teremni már,
Csak nézni, amint virág és gyümölcs,
Mit én termettem, kézről-kézre jár!
Nézni mindazt, min régen túlhaladtam,
És a hozsannák közepette tudni,
Keserűn tudni, hogy semmit sem adtam! -

Ó ez a mennyország a pokol volna.  

„Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”

Csonka Áron, 

a Vajdasági Magyar Demokrata Közösség elnökének 

emlékező beszéde 

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt megemlékezők!

Cseres Tibor a „Vérbosszú Bácskában” című könyvében az 1944/45-ben történt megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek tulajdonítja. Ma már tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi szándék pedig az volt, hogy „rendezzék a német és a magyar kérdést” a Vajdaságban és a délszláv népeket hozzák előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat fasisztáknak, „bűnös” népnek kell nyilvánítani, kollektív bűnösökként kizavarni, széttelepíteni, likvidálni kell. Vagyonukat elkobozni, az értelmiséget szétzilálni, szellemi vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a bibliában is meg van írva: Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj.  Helyükre más délszláv területekről telepeseket vezényeltek, üzenve mi vagyunk itt az urak, élet és halál eldöntői. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még egy földreformot is véghezvittek, amellyel a magyarok alól kihúzták gazdasági támaszukat  és kubikosokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen mélyrehatóan és körültekintően volt kitervezve az akkori kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja, hogy a bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe, külön fehér karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a kivégző osztagok dolgát. 

A vajdasági magyarok lelki állapotáról a háborút követő időszakban  Cseres Tibor a következőket írja:  „ A bácskai magyarságra az elmúlt negyven évben alapvetően szenvedő, védekező magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek, otthontalannak érezték magukat. Úgy érezték, nem szólhatnak bele sorsuk alakításába, másodrendű állampolgárok, előbb-utóbb fel kell adniuk magyar azonosságtudatukat, mert a hatalom nem áll velük szóba politikai tényezőkként. Ha az értelmiség magyarként emelt szót, sovinisztának, hazaárulónak bélyegezték a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még ma is 1944 utolsó hónapjainak tilalma. Nem a bosszú szándéka, hanem a megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal együtt maradó félelem a tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek a keresztek, a kopjafák, a koszorúk, a virágok, a sírokat szeméttelepnek használják, mert az államalkotó kormányzó nép önbecsülése nem képes elviselni a bűnvallást, hogy az ő nevükben, a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó gaztetteket elkövethettek vérengző gonosztevők.” 

Tisztelt hölgyeim és uraim! 

Amint látják, ez a mai emlékhely is csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a mai napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről beszélnek, de Szerbiának még mindig vannak tartozásai az itt élő magyarok iránt. Nem történt meg számos lépés a két nép történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a bocsánatkérés, nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó körülmények között kifejezhetnénk gyászunkat, Szerbia és Magyarország között továbbra sincs aláírva az a keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes gondozását, annak ellenére, hogy erre, a 2011-ben megtartott  IV-ik  vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia kötelezte magát.  Csúrog, Zsablya és Mozsor lakossága továbbra is kollektív bűnösként van nyilvántartva, a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási  törvény továbbra is  olyan cikkelyekkel rendelkezik, amelyek megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak és különböző tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő politikai akarat hiánya miatt, a gyakorlatban a törvény alkalmazása vonaglottan történik. Magáért beszél az az adat miszerint egy év leforgása alatt a szabadkai bíróságon összesen 190 rehabilitálási kérelmet fogadtak, abból 88-at bíráltak el ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres rehabilitálás és hány magyar van közöttük ezt nem hozta nyilvánosságra a bíróság szóvivője. A vegyes szerb-magyar történész bizottság nem működik megfelelőképpen. Nincsen biztosítva számunkra a megfelelő autonómia, sem a területi, sem a perszonális, sem a települési önkormányzatok rendszere. Tehát a fehér szalag tovább díszeleg karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a kérdésről van szó összezár. A kripto-sovinisztáktól kezdve, a magukat demokratikusnak nevező erőkön keresztül, a liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz is segédkezik a szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.

Ami bátorító az az, hogy ennek ellenére az emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45-ben történt eseményekről, amit egy személyes élménnyel illusztrálnék. Minap a csúrogi megemlékezésen egy meghatározó élményben volt részem.  A megemlékezés végén az ott álló tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott lévő kamerák, politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját megölték, ő pedig a családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán kötött ki. Saját elmondása szerint,  eddig erről nem mert beszélni mert féltette  két gyermekét. Ugyan, helyeselte és támogatta a kilencvenes években közzétett  VMDK azon kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben történt eseményeket, az áldozatokat rehabilitálni és családjukat kártalanítani kell. Mivel a gyermekei most már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, most már ő is megtörheti a csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat, még csak most áll be a rend és most múlik a ránk erőltetett szégyenérzet stigmája.  A VMDK nevében mindenkit, aki még ezt nem tette meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a csendet, ahogyan ezt az az asszony tette. Járuljon hozzá közösségünk lelki gyógyulásához.   

Ezért kell  követeléseinket fent tartani mindaddig, míg  vannak nyílt és megoldatlan kérdéseink. Ki kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem felejtünk!  Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla megfogalmazta: „Semmi lázadás. De semmit sem engedni! ”.  

Tisztelt hölgyeim és uraim! 

A hogyan tovább kérdésre, az egyik szerb, értelmiségiek által vezetett rádióműsor bevezetője jut eszembe: „Ott, ahol mindenki hazudik, mindenről, ami fontos, az aki igazságot beszél az cselekedni kezd, és így, tudatosan vagy  tudta nélkül, ő is belefolyik a politikai tevékenységbe, mert ha ezt túléli, ami egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ megváltoztatását.”  Vagy, ahogyan az a János evangéliumában olvasható (8 fejezet 31,32-es versszak): "Ha kitartatok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, 32megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket." Tehát, mindig, minden körülmények között igazat kell mondanunk és kitartóak kell lennünk igazságunk ismertetésében. Az igazság cselekvésre késztet minket és másokat is, és elkezdődnek a változások. Hadd nyugodjanak a lelkek és a súlyos, több mázsás kövek , amelyeket oly sokáig cipeltünk, koppanjanak a földre.  Köszönöm türelmüket és köszönöm, hogy meghallgattak.

Óverbász-Bezdán, 2012. 1. 03.