Margit Zoltán: 2012. 09. 09. - 2012. 09. 16.

2012. szeptember 14., péntek

Itt van az ősz, itt van ujra...


Orlay Petrich Soma: Petőfi Debrecenben 
Petőfi Sándor élete és kora. Szerkesztette: Kerényi Ferenc.
Unikornis Kiadó, Budapest, 1998, 37. oldal.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848.


2012. szeptember 13., csütörtök

A bánáti házsor...



Leírtak bennünket, van az úgy a történelemben, hogy a baltások fontosabbak! Jobb oldalon van a hívő és ott az egyház, melyben hisz. 1920-ban hol volt az egyház? Hol-hol, vasárnap "nagy" misézett! Kátyúk, gödrök, kövek...zúg a sás, vihar jön....csukd be az ablakot, oltsd el a lámpát a könyvet tedd le! Mély lélegzet, még vagyunk, megvagyunk...

A Bánát ma, lassan nélkülünk magyarok nélkül, már csak bánat! A németeket elüldözték, a zsidókat is...mi is megyünk, csak lassan olyan "Bánátias" kényelemmel, olyan kényelemmel, amilyennel az ördögszekér fut a tarlón keresztül a nagy hidegekben...

Elmélyültem, átszellemültem, mit mondok majd az "örök vadészmezőkön" ük és szép apámnak? Megtettem, tudtam e harcolni, vagy megtűrtem, belenyugodtam! Egyik válasz sem lesz jó, mert ők rám bízták unokájuk jővőjét!

Én tudom kire kellene újjal mutatni, de a szerencsétlen nem volt a feladatának magaslatán, hogyan is lehetett, hiszen ő csak jó párttagja volt a pártnak, jó volt a pártnak a nemzetnek viszont nem, de nem is kell rá újjal mutogatni, hiszen, azt nem illik! Ma sem tanultuk meg, hogy tudni illik mi illik...

Sokszor szembesültem a kérdéssel, miért vagy bánáti? Mert, és merttel mondatot nem kezdünk, zúg a fejemben tanító nénim szavai, "mert" -ide születtem és a jó Isten, így akarta! Választhattam? Én nem! Te sem!

Viszont büszke vagyok származásomra, és szülővárosomat is úgy szeretem, mint az életem, igaz az Zenta és Bácskában van!

Hogy is van ez?

Hol van Bácska, Bánát és Szerémség?

A Délvidéken!

Itt élek én is, szemeimmel látom  pusztulását a megkülümböztetést meg a bőrőmön érzem...

A legfájóbb, hogy a végrehajtók a saját véreim...

Kérlek benneteket, ha így döntöttetek, adjátok el magatokat többért, a nemzetért!

Mennyi magyar gyermek marad iskola nélkül a bánátban? Érdekel az valakit? Nem, hiszen ez csak a Bánátra van kárhoztatva!

Kedves Pósa Károlyom, ennyit hozott ki belőlem karcolatod, mely többet mond az irott szónál és keserűbb az ürömnél! Köszönöm, hogy megtetted, így gondolkodtunk eggyütt és egyként  az üresen maradó bánáti házsorokról...

Margit Zoltán

A termőföld valós értéke


Az igazi vagyon

Évek óta minden elém kerülő cikket elolvasok a termőföldről, számuk legalább ezerre tehető. Ahogy jó részükre visszaemlékszem, mindet érdekből vagy érdekekről írták. Általában gazdasági vagy politikai érdekből, érdekről. A termőföld és a földön dolgozó ember érdekében nem nagyon írt senki. Én most megpróbálom, őszintén és józanul.

Kezdjük az őszinteséggel. Kézbe veszem a közel hatvan éve kiállított születési anyakönyvi kivonatomat, benne egy rubrika, apja foglalkozása: földműves. Akkor a földnek még volt művelője, ma csak használója, vagy tulajdonosa. Amikor születtem, minden családtagom, rokonom – nagyszüleim hét gyermeke és családjuk - paraszt volt. Ma édesanyám és két, jóval nyugdíjon túli unokatestvérem él földközelben, ami inkább csak a méretes parasztporta kertjét jelenti. Apai és anyai nagyszüleimnek mintegy 65 hold földjük volt, ma a városban élő két unokának 350 holdja van. Én vagyok az egyik. Amikor végigmegyek az elbokrosodott legelőkön, a kökény-, csipke- és galagonyabokrok között valami szégyen vesz erőt rajtam. Mit szólnának mindehhez nagyapáim, akik a legfőbb értéknek a mértéktartást tekintették? Miért mindez, ha nem tudsz élni vele!

Az ő idejükben a földet még mélyen tisztelték. Mikor munkába fogtak imádkoztak, a vetés, palántázás, tyúkültetés idejét a növő holdhoz igazították. A földet az út széléig művelték, a parcella végére gyümölcsfákat ültettek, a földutat eső után nem taposták össze, az árkokat rendbe tartották, a forrásokat kikövezték. Minden darab földről, sőt a vékony parcella alsó és felső végéről tudták, hogy mennyit terem, milyen növény érzi jól magát benne. Még a téesz idők agronómusai is ismerték a rájuk bízott földet, bár ők már több falu határában, nagy táblákon dolgoztak. 

Ekkorra az új rend szerint, a korábban tucatnyi néven szereplő parcellákat összevonták, átnevezték. Tizenhatos táblának hívták, ahogy a teheneket sem nevezték már Rózsának vagy Fecskének, csak 6125-ösnek. Számot kaptak, ezzel feloldódott a személyes kapcsolat és a személyes felelősség is. Talán itt volt az a határ, ahonnan már nem művelték a földet, csak használták. Aztán számot kapott a földműves is, személyi számot: 1 551004 3165. Leértékeltük az anyaföldet termőfölddé, aztán leértékeltük a falvak egy részét, majd a vidéket, végül a globális világ furcsa nevű minősítő cégei leértékelték országunkat is. Egyszer a globális világra is sor kerül.

Az elmúlt évtizedekben sok embert megismertem, akiknek valami köze volt a földhöz. A legharmonikusabb kapcsolat nagyszüleim idejére esik, őket egykori téeszbeli kollégáim követik. Mikor a rendszerváltás idején elhagyták a téesz romjait, Karintiából falum egykori grófjával egy osztrák gazda is érkezett, aki úgy tervezte, hogy ottani birtokát az egyik fiára hagyja, és letelepszik Magyarországon, gazdaságot alapít. Megkértek, mutassam meg nekik a határt. Miközben jártuk a földeket, a gazda alaposan megfigyelte a kultúrnövényeket, a gyomokat, felvett egy-egy marék földet, tenyerében gombóccá gyúrta, majd ledobta a földre. Nézte, széthull-e, mennyire homokos-agyagos. Végül a törvényi korlátok miatt elmaradt, de a mai napig emlékszem mozdulataira. Azóta sok földet kereső magyar befektetővel jártam eladásra kínált földeken Babócsától a Székelyföldig. Módos, sikeres emberek voltak, ügyvédek, brókerek, visszavonult bankárok, államtitkárok, titokzatos társaságok komolykodó vagy barátkozó ügynökei, táskahordozói. Kértek térképet, tulajdoni lapokat, helyrajzi számlistát, érdeklődtek a bevételről, támogatási, vadászati és lovaglási lehetőségekről, de nem találkoztam eggyel sem, aki lehajolt volna egy marék földért.


Ennyi elég volt az őszinteségből, térjünk rá a józanságra! Időnként előveszem Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban című életrajzi ihletésű novelláját, amely szocreál emlékeit idézi fel: „Valahányszor vidékre utaztam 1951 és a hatvanas évek között, márpedig ez gyakran megesett, kocsin, vonaton, mindig az a sivár kép fogadott. Utazásról utazásra azon tűnődtem, miből éltünk idáig, miből fogunk élni az eljövendő években. Ameddig a szem ellátott, szántatlan földek, parlag parlagot követett… Lassan méltóságteljesen gurultunk be az első mezőgazdasági városba. A pártirodán Felelős elvtársat nagy hűhóval fogadták, s mint a vásárfiára áhítozó gyerekek, egyre azt kérdezték:
  • Mit hozott nekünk az elvtárs?
  • Mit hozott?
Gusztustalan volt ez a szűnni nem akaró kunyerálás. Felelős elvtársnak szemlátomást tetszett, parányi karmesteri mozdulatokkal csillapította a funkcionáriusokat, mintegy megnyugtatva mindenkit, hogy senki nem marad üres kézzel….”

Ezek a sorok kísértetiesen emlékeztetnek a rendszerváltás utáni évtizedre, bizonyos elemeiben napjainkra is. Felelős elvtársak sokféle párt és alapítványi színben ugyanígy járták a vidéki városok párt-, civilszervezeti, kistérségi, önkormányzati és még ki tudja milyen irodáit, ahol ígértek, és olykor osztogattak is. Mindent ugyanolyan rossz hatásfokkal, tékozlóan, mint a gyapot és gumipitypang termesztés idején, csak most egyszer marhát vágattak ki, majd a szőlőket, aztán bőségesen támogatták, hogy valaki akáccal eltelepítse a falu egykori káposztáskertjét. Közben az akácot ugyanazok tájidegenné nyilvánították, akik telepítését támogatták. Aztán sláger lett az energiafűz és -nád, a bioetanol és -dízel. Most válnak éppen kegyvesztetté, de már jön a sárkányfa…


Ebbe a tébolynak része lett a föld is. Pedig ha planétánk értékeit számba vesszük, a termőföldre kellene először gondolnunk, s nem a Föld mélyének kincseire. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni, hogy az igazán értékes dolgokból kevés van, mint az aranyból, vagy fogyóban vannak, mint az energiahordozók. Pedig a legnagyobb érték az a néhány arasznyi talaj, amin járunk, ami gabonát, gyümölcsöt terem, s amiről azt hisszük, hogy kifogyhatatlan és elpusztíthatatlan. Igen, 

A közelmúltban egy neves tudományos lap az USA Nobel-díjas tudósait kérdezte, hogy mit tartanak a 21. század legnagyobb fenyegetésének. Szerintük nem az energiahordozók fogyása, a Föld felmelegedése, hanem a talaj pusztulása. Ez korunk legalattomosabb és legalulbecsültebb problémája. Az emberiség a művelhető földek felső talajrétegének már több mint egyharmadát elhasználta, s évente további 0,5 százalékkal csökken a hasznosítható területek nagysága. Az ember élhet olaj, szén, tőzsde, politika és média nélkül, de talaj, víz és kedvező éghajlat nélkül nem. A jó termőföld befogadja a vizet, enyhíti az éghajlat szélsőségeit. Harmonikus együtthatásuk megszűntét éhínség, társadalmi, kulturális összeomlás követi.
Végigtekintve a Kárpát-medencén, megértjük, hogy mi, magyarok valóban gazdagok vagyunk. Jó a földünk, bőséggel áll rendelkezésünkre édesvíz, éghajlatunk kiegyenlített. Mindez együtt nagyságrenddel nagyobb értéket képvisel, mint egy-egy gazdag arab állam olajkincse. Bizakodva tekinthetünk a jövőbe, ha felismerjük ezt a potenciált, és súlyának megfelelően vigyázunk rá. A mi stratégiánkat azonban eddig spekulánsok írták. Kezdetben fillérekért, majd napjainkban könnyen szerzett pénzekért szereznek száz és ezer hektárokat, befolyásuk révén arra terelik-kényszerítik a politikát, hogy rájuk szabja a törvényeket, az adó- és pályázati rendszert. Közben húsz éve folyik a zöldbárózás, az oligarcházás. Fővárosi szalonokban vitatkozunk azon, hogy hány hektár földből lehet megélni, a társadalom magatehetetlen szerencsétlenjei megtaníthatók-e a gazdálkodásra. Folyamatosan védjük az idegenektől a magyar földet, de az a társadalom számára láthatatlanul áramlik kétes érdekcsoportokhoz.
Ezer, vagy akár tízezer hektárok koncentrálódnak egy kézben, magyar strómanokkal, törvényesen. A föld ára ma is hektáronként egy középkategóriás autó árának ötöde-tizede, holott egy hektár Kárpát-medencei minőségű föld értéke a nem túl távoli jövőben 2-3 kocsi árával lesz egyenlő. Ez túlzásnak tűnik, de a lakosság zöme ezt még meg fogja élni, s akkor keserűen gondolnak arra, hogy a dédszülők tizenhárom hold földjével Krőzusok lehetnének.
Addig végigtekinthetünk az utak, vasutak, csatornák mentén, elhagyott ipari létesítmények, téesz majorok udvarán látjuk a gazt, dudvát, országosan tízezer hektárokat tesz ki a senki földje. A tulajdonosa nem törődik vele, mert túl olcsón, túl sok jutott neki. Máshol művelik a szántót, kaszálják a rétet, de csak a gépek jelenlétét érzékeljük, az emberét nem. A fenntartható fejlődéssel ellentétes az a birtoknagyság, ami meghaladja az emberi léptéket. Hogy ez mekkora, nem tudom, de semmiképpen sem egy családdal, négy alkalmazottal 7500 hektár. A föld nem azért van, hogy legolcsóbban, legkisebb élőmunka-igénnyel a legnagyobb produktumot és profitot hozza, hanem azért, hogy a kor színvonalának megfelelően a társadalom egy rétegének a létalapját adja. Munkát, jövőképet a földből élőknek, egészséges élelmiszert mindenkinek. 


A föld valamikor a falu erőforrása volt. Anyai nagyapám nógrádi szemmel módos parasztember volt, évente egy vagon búzát adott el, hogy kifizesse az adóját, közben mintaszerűen őrizte a természeti környezetet, a kultúrtáj képét, fenntartotta a tájegység jellemző értékeit, a népi örökséget, megvalósította az organikus gazdálkodást. Eközben megelégedett, boldog ember volt. Ha ma a gazdálkodók és vidéken élők adó- és támogatási viszonyait megvizsgáljuk, elképesztő arányokat kapunk. Persze közben megváltozott a világ, a cserearányok romlása miatt a mezőgazdasági termékek ára a töredékükre esett vissza. De a világ újra változik, a cserearányok talán még ebben az évtizedben megközelítik a nagyszüleink korabelit. Közben azonban a vidéktől elszakították a földet. A föld megszűnt a falu első számú erőforrása lenni, azok sok száz-, vagy akár ezer éves történelmi határait csak a geográfia tartja számon. Ha a falvak rendelkeznének természetes határukkal, 20.000 forintos hektáronkénti bérlet, vagy helyi adó esetén a halálra ítélt kisfalvaink önfenntartóvá válnának. Nem szorulnának kvótákra, önhibájukon kívüli támogatásra és egyéb állami gyámkodásra.
 *

Visszaolvasva, ez az írás a szándékomnál keserűbbre sikerült. Nyilván azért, mert az én földélményein leginkább az észak-magyarországi régióból erednek, ez pedig az ország elesettebb vidékei közé tartozik. Úgy vélem magam is, hogy az ország helyzete jobb ennél, és igazságtalan lennék azokkal szemben, akik a föld közelében maradtak, megőrizték a felmenők földszeretetét, a következetlen, vállalkozásellenes politika ellenére közel hatmilliárd euróra emelték az agrár- és élelmiszerexportot. Volt bátorságuk – olykor vakmerőségük, vagy gátlástalanságuk – hogy egy álságos világ rablótörvényeit kihasználják, földet, termelőeszközt szerezzenek, de a javakkal ők teremtő munkát végeznek. 

A társadalom leghasznosabb rétegét képezik, de nem igazán boldogok. Kiszolgáltatottan élnek, dolgoznak, a mindenkori helyzethez csak idomulhatnak, nem formálhatják. Legalábbis a túlnyomó többség nem! Lehetne számukra jobb világ, biztosabb jövőkép. Mindannyiunknak pedig egészségesebb élelmiszer. Olyan táplálékot szeretnénk, amit nem a tömegtermelés technológiáihoz igazítva készítenek, hanem az ember igényeihez. Legnagyobb kincsünk, gyermekeink az iskolai menzán nem a leggyengébb minőségű lisztből készült tésztákat, darált bőrkéből, nyesedékből készült virsliket, kékesfehérre szeparált tejeket érdemelnek! De amíg tűrjük, azt kapják. Az öntudatra ébredés, kijózanodás gyötrelmes folyamat. 

Pekár István



2012. szeptember 11., kedd

Belgrádban szaglásznak az IMF emberei...



A súlyos gazdasági problémákkal küszködő Szerbia tavaly októberben 1,1 milliárd eurós készenléti hitelmegállapodást kötött a Nemzetközi Valutaalappal, de az IMF 2012 februári felülvizsgálata után úgy döntött, hogy befagyasztja a hitel folyósítását, mert megítélése szerint a balkáni ország 2012. évi költségvetése nincs összhangban a hitel feltételeivel.


Az augusztusban elfogadott szerb jegybanktörvényről és a szerb makrogazdasági kilátásokról kezdett hétfőn tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalap (IMF) delegációja Belgrádban.

Az IMF szerint a törvény aggodalomra ad okot, mivel az súlyosan fenyegeti a központi bank függetlenségét. Augusztus eleje óta a szerb központi banknak új vezetője van, miután a belgrádi parlament Jorgovanka Tabaković közgazdászt, a kormánykoalíció egyik parlamenti képviselőjét választotta meg a Szerb Nemzeti Bank elnökének.

Dejan Šoškić, a jegybank előző vezetője július végén mondott le, tiltakozva a jegybanktörvényt módosító tervezet ellen, amely szerinte csorbítja a központi bank függetlenségét. A szerb parlament ezután augusztus elején módosította a jegybanktörvényt. Eszerint ezentúl a parlament nevezheti ki a központi bank teljes vezetőségét, és a bankhoz parlament választotta felügyelőbizottságot delegálnak.

Az IMF küldöttsége pénteken utazik el Belgrádból. A nemzetközi pénzügyi szervezet szerbiai képviselője, Bogdan Lissovolik által hétfőn kiadott közlemény szerint a megbeszélések napirendjén nem szerepel az év elején befagyasztott hitel kérdése.
MTI

A világ adóssága 2012.09.12. - 22:00 órakor...

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin