A háború és a propaganda
alighanem olyanok, mint a sziámi ikrek: szorosan összenőttek,
nemigen választhatóak el egymástól. Nem tudom, van-e az esztelen
öldöklés úgynevezett talaj-előkészítési munkálataiért és a
vérzivataros közhangulat folyamatos fenntartását felelős, uszító
propagandának „vérmérséklete”, de ha létezik, akkor az
csakis forráspontig hevített és gyűlölködő indulatoktól
túlfűtött lehet.
Harci tevékenység előtt, alatt és
után a háborús propaganda hazugsággyára teljes kapacitással
üzemel. Nyilvánvaló, hogy miért: a kölcsönös vérontások
idején a hazugság maga is gyilkos tűzfegyvernek számít. Azzal
ölik meg az igazságot. Kissé közhelyesen úgy mondják, hogy
minden háború legelső áldozata az igazság.
A 90-es években a darabjaira hullott
Jugoszláviában kialakult fegyveres konfliktus az akkori ország
határain belül zajlott, nem terjedt át a szomszédos államokra.
Az ex-jugók egymást ölték, gyilkolták, irtották az egykori
parasztháborúkra jellemző barbársággal és kegyetlenséggel. A
négy különböző hadszíntéren zajlott összecsapások sokféle
igazságával és a végső elszámolással húsz év után is adós
maradt a konstans támadó fél.
NATO, tegyél meg nekem egy szívességet!
Ne tegyél nekem szívességet!
A napvilágra kerülésre vágyó és
magyarázatra váró furcsa titkok égig érő szalmakazlában
legfeljebb csak egy fakó, töredezett szalmaszál az
úgynevezett Patkó hadművelet, amelyet Koszovó etnikai
átrendezése céljából készítettek, és amely gyalázatos
eseményfüzérnek éppen a mostani napok – a NATO általi bombázás
15. évfordulója – adnak hátborzongató időszerűséget.
A vaskos katonapolitikai titokfüggönnyel
eltakart Patkó fedőnevet viselő hadműveletet akkori,
kulcspozícióban trónoló államfők, külügyminiszterek,
NATO-vezérek taglalták/elemezték serényen és olyan tekintélyes
lapok cikkeztek róla, mint amilyen a londoni The Times, a hamburgi
Der Spiegel meg az amerikai The Washington Post és a The New York
Times. Bár állítólag soha nem is létezett – csak cseles,
megtévesztésre szolgáló kitaláció volt – mégis
nyilvánosságra hozták, bemutatták. Aztán pedig – ahogy ez a
politikában lenni szokott – egyik szavukat agyonütötték a
másikkal, mindent megcáfoltak és az egészet letagadták. (Pont
úgy, mint az ősrégi szakállás viccben: „Láttam, de az nem az
volt.”)
Akár csavaros észjárású hadi stratégák
által kiagyalt etnikai tisztogatásról, népirtásról volt szó,
akár a kis-jugoszláviai amerikai beavatkozáshoz ürügyül
szolgáló, utólag konstruált hazugsággyártásról, egy biztos:
ami Koszovóban történt (bő másfél évtizeddel ezelőtt – most
ne menjünk vissza az 1980-as évekig), abba a „patkó alakú”
hadművelet hajszálpontosan beilleszthető.
Joschka Fischer akkori német
külügyminiszter kijelentése szerint maga Slobodan Milošević
dicsekedte el neki, hogy elkészült egy olyan terv, amelynek
végrehajtásával egyszer s mindenkorra végezhetnek a koszovói
albánokkal. Méghozzá egy hét alatt. Ez volt akkor az
úgynevezett Patkó hadművelet. Elnevezését pedig arról kapta,
hogy a terv szerint a szerb támadók Koszovó tartományban egy déli
irányban nyitott patkó alakot formázva támadást indítanak azzal
a céllal, hogy menekülésre, az otthonaik elhagyására
kényszerítsék az albán nemzetiségű lakosságot. Úgy képzelték,
hogy az etnikailag már „megtisztított” területekről
fokozatosan kiszorítják és egyetlen cél, útirány az albán
országhatár felé űzik a menekülő muzulmánokat.
Noha a teljes tervet soha nem hozták
nyilvánosságra, egyes részleteibe mégis bepillanthatott a
nagyvilág – a már említett német politikus által. Kiderült
például, hogy már 1998 őszén működésbe kellett lépnie az
albánok kiűzetés-tervének, ugyanis akkor szabadult ki
végérvényesen a véres „síptárirtó” szellem a nacionalista
szerb palackból. 1999 januárjától pedig – ha nem is röpke egy
hét leforgása alatt, mint azt „Szabadság Elvtárs” szerette
volna, hanem – négy hónapon át tartó ostrom után teljesen
„kiirtották” volna Koszovó területéről az albánokat. A
tartomány északkeleti részén kezdték volna a kiűzetést és az
öldöklést a szerb hadsereg 1500 katonájával és mintegy 10 ezer
mozgósított rendőrrel, aminek „eredményeként” már a hónap
végére 175 ezer albánnak el kellett volna hagynia az otthonát.
Februárban folytatták volna 5500 katonával és ugyancsak 10 ezer
belügyessel mintegy 210 ezer muzulmán elkergetését,
március-április folyamán pedig 9 ezer katona- és 15 ezer
rendőregyenruhás bevetésével elérték volna a kívánt 280 ezer
albán eltávolítását Koszovó területéről.
Később újabb maszatolási manőverrel álltak
elő, azt bizonygatván, hogy a virtuális patkótervet csak
áprilistól kezdődően alkalmazta volna a hadsereg, amikor pedig
már javában hullott a NATO-féle „sistergő istennyila” a
Szerbia felett beborult égből. Hogy valóban úgy volt-e, mái
napig sem derült ki – legalábbis a nagy nyilvánosság számára
nem. Annyi viszont bizonyos, hogy a bombázások elől a civil
lakosság még rémültebben menekült, és az is, hogy több százan
éppen az úton, menekülés közben lelték a halálukat.
Amiről Hitler az ő Mein Kampf-jában
írt „Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban,
hogy a nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen
ellenségre összpontosítsa”, arról a „kisöccsének”,
Slobodan Miloševitynek nyilván fogalma sem volt. Merthogy az
albánokkal való végső és végzetes leszámolásra készülő
szerb vezérkar mohóságában egyszerre két frontot nyitott meg:
nem csupán az albánokkal kellett megküzdenie, hanem még a NATO
légicsapásaival is úgy-ahogy fel kellett vennie a harcot. A
tengerentúlról származó politikusi esti mese szerint ugyanis az
amerikai Központi Hírszerző Ügynökség idejekorán felhívta
Clinton, akkori elnök figyelmét arra, hogy Milošević az albán
civil lakosság kiűzésével etnikai tisztogatásra készül
Koszovóban, és ha a NATO nem avatkozik be a Balkánon, akkor a
szerbek általi támadások valóságos népirtássá fajulhatnak.
(Egy bolgár televízió által kiszivárogtatott Patkó nevű
hadművelet terve sok politikus számára kapóra jött, mert annak
szörnyűségeire hivatkozva nagyobb támogatást szerezhettek a
légicsapások szükségessége és sürgetése ügyében.)
A tizenegy héten át zajló légitámadások
tavaszi bombaesője aligha hullhatott áldásként az „égből”.
Talán még azok szerint sem, akik később a mellüket döngetve
hangoztatták, hogy milyen nagy szerencse érte a déli tartomány
albánjait: nem kétmilliónak kellett elmenekülnie, hanem csupán
860 ezren váltak földönfutóvá. A szerb katonai egységek és az
országos rendőrállományból melléjük rendelt csapatok méltó,
majdnem azt mondtam, egyenrangú partnerei voltak az égből
alászálló idegeneknek, hiszen még az albán köveken is bosszút
álltak. Kiváltképpen azokon a településeken, amelyekről úgy
tudták, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg szálláshelyei
voltak. Az elvonulók csak a szörnyűséges pusztítást hagyták
maguk mögött.
A szerb „szerencsepatkó” egyik félnek sem
hozott szerencsét. Legfeljebb csak balszerencsét. Mert mindent
összevetve: a szervezett kitelepítés, a deportálás részben
sikerült, megvalósult – akár létezett a Patkó hadművelet,
akár nem –, de Szerbia is vastagon megfizette az esztelen öldöklés
árát. A szörnyűséges bűntettek közvetlen felelősei, elkövetői
pedig (minthogy az „újfajta értelmezést nyert jog” szerint a
holokauszt óta nem történt népirtás Európában) máig sem
éreznek késztetést arra, hogy az elkövetett bűnökért legalább
bocsánatot kérjenek.
Kezdetben még úgy tűnhetett, hogy nem úszhatják
meg a felelősségre vonást. Egyesek felett a Hágai Nemzetközi
Bíróságon, mások bűnösségéről pedig a szerbiai bíróságokon
döntöttek, és az égre kiáltó szörnyűségek ügyében rendre
szánalmas meg nevetséges gúnyítéletek születtek. Viszont –
ami szintúgy érdekes és érhetetlen is egyben, az az, hogy – sem
a külföldön, sem az itthon lefolytatott tárgyalások során nem
tártak fel egyetlen olyan bizonyítékot sem, amely a Patkó
hadművelet létezését alátámaszthatta volna. Mégis nehéz
elhinni, hogy ilyen nem volt. Vagy csak egyszerűen elmerült és
eltűnt a sok kiontott embervérben, amint a nyári út porában
elveszik a rosszul megvasalt ló lábáról lehulló patkó…
Szabó Angéla
