Kész lemondani a szerb elnök

Kész lemondani a szerb elnök,

tüzet nyitottak a koszovói rendőrök

© Technológia: Index.hu

Szerb sajtóhírek szerint a megbeszélésen egyet nem értés alakult ki, és néhányan arra szólítottak fel, hogy Szerbia utasítsa el a tárgyalást az Európai Unióval.

Vucsics erre reagálva azt mondta, ha valaki úgy gondolja, hogy jobban vezetné az országot, ő kész lemondani. Hozzátette: ha a nép úgy gondolja, hogy vissza kell utasítani a megállapodást, és gazdaságilag tönkre kell tenni az országot, ő átengedi az ország irányítását az „okosabbaknak”. A szerb elnök ezután ismertette a Nyugat tervét Koszovóval kapcsolatban, majd távozott.

Amennyiben Vucsics kiáll amellett, hogy lemond a párt elnöki tisztségéről, azt hiszem, az a Szerb Haladó Párt végét jelenti a szerbiai politikai színtéren. Azt követően a lehető legrosszabb forgatókönyv vár Szerbiára, amibe bele sem merek gondolni

– idézi a Szabad Magyar Szó Glisics nyilatkozatát, amit a Pink Televíziónak adott.

Koszovói rendőrök szerbekre lőttek

A Magyar Szó nem hivatalos értesülései szerint újabb incidens történt Koszovóban, miután Leposavicnál állítólag a koszovói rendőrök két szerb állampolgárra rálőttek, akik megsebesültek. Az eset akkor történhetett, amikor a két szerb nemzetiségű személy nem volt hajlandó megállni a koszovói rendőrök felszólítására.

Később a RIA Novosztyi orosz állami hírügynökség arról írt, hogy Petar Petkovic, a szerb kormány alá tartozó koszovói és metóhijai iroda igazgatója megerősítette a hírt.

Ma délelőtt fél tizenkettő körül a koszovói rendőrök a Bistrica hídon, a Kosovska Mitrovica-Leposavic autópálya illegális útzárának közelében lőttek egy autóra, amelyben két szerb utazott

– idézi az orosz lap Petkovicot, aki szerint csak az egyik férfi sérült meg, valamint az autó komoly károsodást szenvedett. Elmondása szerint a sebesült férfit a szerbiai Kraljevo városi kórházba vitték. A golyó a mellkasa bal oldalát találta el.

(Borítókép: Alekszandar Vucsics 2022. december 6-án. Fotó: Ludovic Marin / AFP)

NEKTEK MOHÁCS KELL???

Megkapjátok.

Majdnem ötszáz év csúszással ugyan, de megkapjátok.
Mi magyarok tudjuk, hogy az Istennek sosem volt sürgős. Megtanultuk tőle a leckét, hajjaj, a himnuszunkban is emlegetjük.
Ő nem pislog. Csak néz bennünket.
Ráér. A malmai lassan, de biztosan őrölnek. Mivel a bizalmával sokadszorra éltünk vissza, most már napnál világosabban látszik, hogy a nyugatinak mondott civilizációt darálja le a történelem kereke. Azok a bazaltnyi kerek kőkoloncok tegnaptól szorgalmasan, hörögve morzsolják a létezéseteket. Egy másik világfelfogás, vallás, kultúra garatszája nyeli el Márai Sándor, Hrabal és Thomas Mann Európáját. Bach égi zenéjének és az ABBA dizőzeinek akkordjait. A kölni dómot, és Monet hótisztára kikevert egét. A fehér ember alkotta mindenséget. Jó két évezred egymásra hordott köveit, a keresztény műveltség kegyeletteljes habarcsával egyberagasztott és fölépített múltat. Szomorú a fölismerés: az enyémet is.
Amiért egykoron élhetően lehetett élni, járni-kelni az ó kontinens nagyvárosainak utcáin, Lipcse piacterén pont úgy, miként Velence árkádjai alatt, csókolózni a párizsi szagos éjszakában vagy sört inni egy bristoli pubban.

Lett volna pedig időtök gondolkodni. Pár emberöltőnyi idő volt rá, hogy számot vessetek: ezt akarjátok? A XX. század egésze alatt mégsem sikerült észhez térnetek. Ti inkább Mephistora hallgattatok, az elárulóitok talpát nyaltátok, majd szavaztatok lila értéktelenségre, ahelyett, hogy a gyereketek ágya mellett népmesét olvastok neki, és megfogadtok tíz rövid mondatot, amit az elődeitek még hittel vallottak.
Két vériszamos háború sem ébresztett föl benneteket: hát hogy várjam el, hogy ettől az - egyelőre - vértelen háborútól majd megjön az eszetek?

Mert ne legyen kétsége senkinek afelől: ez már háború.
Elkezdődött. És ne a bombáktól féljetek, hanem a rátok zúdulók erejétől. A férfijaik köldök alatt hordott férfiasságától, és a nőjeik köldök alatt viselt öntudatától – hamarosan kiszülnek benneteket. Minden egyes bevándorló családban ott ketyeg az időzített bomba. Évente ahány milliónyi utód fölsír, annyival kevesebb idő adatik majd nektek.

Nem hiszitek? Akkor kérdezzétek meg a szerbeket!
Kérdezzétek meg tőlük, hogy sikerült pár évtized alatt elveszíteniük a nekik szent Koszovót?
A szerbek, ha mondanának is valamit, érteni úgysem akarnátok. De a szemükből kiolvasható lesz a válasz: az önsors-rontásotok hozadéka.
Ingathatjátok a fejeteket.

Persze, könnyebb egy kufárkodó, kereskedelmi tévé híradójában síró afgán kisgyerek pár másodperces vágóképének hinnetek. A féligazságnak, az egyoldalúságnak, a rettegés napi sulykolásának, amivel – önmaguk fontosságát igazolva - a jogvédőitek annyiszor visszaélnek. Csak az nem érdekli őket, hogy mekkora felelősségük van mindazoknak, akik útnak indulnak hetedhét országon át, karon ülő gyerekekkel. (Ha egyáltalán az övék…) Mert sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szerbiában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.

A bácskai magyar paraszt ekkor-akkor találkozott sáskarajjal. Ősszel megesik, hogy seregélyek százezrei teszik tönkre a gyümölcsfákat, fél óra leforgása alatt. Ösztönösen védekezünk a bennünket lerabolni érkezőkkel szemben. Már a mi kertjeinket törik föl, a mórahalmi gazdák földjeit teszik tönkre a nektek oly kedvesek. „Európa reményei”- ezt mondta a minap egy magyarul beszélő gazember a televízióban.

Így gondolták a bácskai ismerőseim is. Jó szándékkal, egy terepjárónyi élelemmel, kenyérrel, ivóvízzel mentek a szabadkai téglagyár gazos telkéig, ahol köztudottan népes migráns kolónia táborozik. Aztán furcsa fordulatot vett az ételosztás, és a humánumtól buzgó ismerőseim kedélye is nagyot változott. Többet egyikük sem akar már segíteni.

Történt ugyanis, hogy az ételkészletet megrohamozták. „Európa reménységei” a saját fajtájuk asszonyait és gyerekeit lökdösve, taszigálva félre, elsőként akartak ajándékot kapni. Az adakozó fiatalemberek pedig ezt látva becsukták a csomagteret, és inkább farkasszemet néztek a 18-20 éves fiatal arab férfiak tömegével. A lincshangulat ellenére angolul megmagyarázták a csőcseléknek, hogy mifelénk a kiváltságok előbb a leggyengébbeket illetik, és addig nem lesz csomag, míg a gyerekek, és nők nem kaptak. Sort parancsoltak, a végén a sok férfiúval. S míg osztották a magukkal hozott elemózsiát, vizet, a hátul állók megjegyzései közepette, láthatták, hogy a szegény menekültek rá-rágyújtanak a Davidoff és Marlboro cigarettáikra…
Első kézből tudom mi történt akkor a szabadkai téglagyár agyonszemetelt udvarán. Hiszek a segíteni akaró ismerősömnek. Ő is hinni szeretett volna. Már nem hisz.
Neki, ennyi kellett, hogy meggyőződjék. Pedig egy gimnáziumban tanultuk a hódoltság korát, miként zajlik, amikor megszállnak bennünket idegenek.

De ti nem tudjátok, mi az: Mohács.

Majd megtanuljátok.

Tartok tőle: akkor már édes mindegy lesz. 

Pósa Károly

    Ki merészel itt magyar lenni?

Európa tele van olyan emberrel, aki lelki testvére a tizenegy évvel ezelőtt megmutatkozott magyarelleneseknek.

Pósa Károly délvidéki magyar ember, aki tegnap ünnepelte negyvenötödik születésnapját, azt írja honlapján: „Sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szer­biában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.”

Így igaz. Miért bíznak jobban? Ezért: Pósa három gyermeket nevel magyarnak, tehát a maga módján gondoskodik népünk magyar szellemű utánpótlásáról, hiszen a szerb megszállás alatt soha nem volt könnyű magyarnak lenni. Tegyük hozzá, horvátnak vagy koszovói albánnak sem. A megszállás már ilyen. Szóval a Pósa gyerekekről föltételezhető, hogy az átlagnál tapasztaltabb, sőt, esetleg keményebb magyarok lesznek.

Akik a magyar állampolgárságról szóló 2004-es népszámláláson mocskolták őket, és fölhordtak ellenük tücsköt-bogarat, azok ezt jól tudták. Ugyanolyan jól, mint ahogy most úgymond pártolják az állítólagos menekültek befogadását. Miért? Mert tudják, hogy ezeknek a kilencvenkilenc százalékából semmilyen magyar nem lesz. Legelőször azért, mert egyik sem akar az lenni. Másodszor meg azért, mert jó nekik a mai nemzetiségük, vallásuk, kultúrájuk. Harmadszor, mert azért küldték őket, hogy a maguk „igaz hite” nevében elfoglalják Európát. Negyedszer azért, mert ezért fizetik.

Az ilyen magyar a legjobb magyar; vele csak a halott magyar és a meg nem született magyar versenyezhet. Az akkori és mostani jogvédők, balosok, humanisták – a jelzők sora a széljárás szerint bővíthető, illetve rövidíthető, csak a Pénz ne maradjon el a háttérből soha… - tudják, hogy a népvándorlóknak ez a hulláma nem hozzánk igyekszik. Vezéreik ismerik a történelmet, és tudják, hogy Európát nehéz elfoglalni a peremvidé­kein át. Nem sikerült ez a középkorban és az újkor elején sem, amikor az olasz csizma partvidékein kiépített hídfők előbb-utóbb elestek, a konok magyarok pedig nem adták meg magukat. Annak ellenére sem, hogy tudták, ha megteszik, nem kell többé százféle adót fizetniök, köztük janicsáradót a kisfiaik „beszolgáltatásával”. Egyenrangúak lesznek a többi muzulmánnal, nyitva előttük akár a sztambuli karrier is, ésatöbbi.

A mai stratégák a lépésről lépésre haladás elvét elvetve a nagy ugrás mellett döntöttek, és Európa közepét vették célba. Megfordították az ősbölcsességet, mert észrevették, hogy a célnépség már megásta sírját a gazdaságkori fordulat idején: „Ahol a kincsetek, ott a szívetek!” Tehát nem a szív irányít, hanem a kincs. Németországot, Franciaországot, Németalföldet és Angliát célozták meg. Itt fészkel a Kincstár, a tudományos nagyipar, az erő a vezérkarral, a mai európai (szent)háromság.

Atombomba helyett népesedési robbantás következik: ezért vonul az élen félmillió ifjú legény. Ha létrejön ebben a térségben az iszlám túlsúly, akkor a többit elintézi a demográfia, a népellenes demokrácia, a liberalizmus meg az öreg kontinens száz mihaszna izmusa. Köztük azt a csekélységet, ami Euró­pa szívjavaiból valami csoda folytán itt-ott még túlélte a „fejlődést”. A két tűz közé került határvidékek ezután maguktól omlanak össze.

Szemtanúk sora állítja, hogy a „menekültek” sok pénzzel rendelkeznek. Ruháik, gépeik, cigijük és a többi holmijuk a legjobb minőségű. Alacsony harcértékű idősebbeket nem hoznak magukkal. Asszonyokat és bizonytalan hovatartozású gyerekeket is csak annyit, amennyi álcának elég és mozgékonyságukat nem csökkenti.

Európa tele van olyan emberrel, aki lelki testvére a tizenegy évvel ezelőtt megmutatkozott magyarelleneseknek. Ezek nálunk és mindenütt a bevonulók, a jövendő uralkodó vallás szálláscsinálói. Nem azért, mert Istent, az iszlámot, az arabokat vagy a feketéket szeretik, hanem mert elegük van a keresztényekből, a magyarokból, a németekből és a többiekből. Feszélyezik őket, mert ugyan elzúgott a Pósa-féle hollandok, magyarok fölött a fejlődés rakétája, eszméik, még álmaik is szemétre kerültek, de valahogy mégis rossz lelkiismeretet gerjesztenek maguk körül a fejlett jövő fejlett híveiben.

Czakó Gábor

A szív fölött átlyukasztott katonakönyv

Az 1999-es szerbiai NATO-s légicsapásoknak tizenegy vajdasági magyar katonaáldozata is volt. Közöttük az akkor 39 éves  topolyai Muntyán Nándor, aki éppen 15 évvel ezelőtt esett el Koszovóban.

Az egykori Jugoszlávia területén lezajlott délszláv testvérháborúk „természetrajzáról” és az Isten képmására teremtett, nagykezdőbetűs Ember elbarbárosodásáról alighanem hátborzongatóan valósághű képet tudna festeni Muntyán Nándor, ha ma is élne. Ez a 39 esztendős topolyai férfi temérdek harci tapasztalattal felvértezve, igazi háborús veteránként térhetett volna haza 15 évvel ezelőtt Raška környékéről vagy Koszovóból, hogyha a sorsa felől másként rendelkezik az, akinek minden egyes tervünk fölött van egy saját terve is. Meglehet, hogy hihetetlenül hangzik, de Nándor a 90-es években – bácskai magyar ember létére – megjárta mind a három hadszínteret, méghozzá úgy, hogy saját elhatározásából, szabad akaratából öltötte magára a katonaruhát.

Muntyán Mária

Amint 1991 őszén komolyra fordult a hadi helyzet Horvátországban, máris jelentkezett a frontra indulók csapatába. Aztán folytatta a tapasztalatszerzést Bosznia-Hercegovina területén (az ottani hegyekből 1995-ben tért haza), de számára még ez sem volt elég, mert a Szerbia elleni NATO-s légitámadások idején Koszovó felé vette az útját és újra csatasorba állt. Akár úgy is mondhatnánk, hogy jelen volt a balkáni őrület kibontakozásánál és a harci zaj elcsendesedésénél egyaránt. A mellésomfordált hadiszerencse sokáig elkísérte a titokzatosnál titokzatosabb útjain, és csak a legutolsó helyszínen, Koszovóban búcsúzott el tőle.
Muntyán Nándor özvegye, Mária ma is csak értetlenül csóválja a fejét, amikor a volt férje háborús kalandjaira terelődik a szó.

– A harctéren minden pillanatban az életét kockáztatta. Mi késztethette az ismeretlen veszélyek bevállalására?

– Ez a személyes döntése volt, a családdal nem beszélt róla. Elment, feliratkozott az önkéntesek listájára és csendben várta az indulásra vonatkozó értesítést. Ő úgy képzelte, hogy a frontról visszatérőkre más szemmel tekint a környezetük. Azt hitte, hogy majd őt is jobban megbecsülik és kapni fog rendes munkát. Dolgozott ő addig is az Umetnost Bútorgyárban, a Május 1-je Építőipari Vállalatban és az útépítőknél is.

 – A pénz, amit abban az időben ígértek az önkénteseknek, mekkora csáberőt jelentett?

– A német márkában fizetett nagy összegű zsold a háborús propaganda része volt. Nándor mindig kevés pénzzel tért haza. Pontosan emlékszem, mire futotta az egyik „fizetéséből”: vettünk egy kazettás rádiót meg az ő részére egy kabátot. Amikor pedig 1999-ben Koszovóba indult, a megindoklása mindössze annyiból állt, hogy: ez a kötelessége. Nem számít, hogy élve tér haza, vagy majd holtan hozzák, neki mennie kell! Hiába kérleltem, könyörögtem neki, hiába érveltem azzal, hogy legalább a lányunkra meg a fiunkra legyen tekintettel, nem lehetett lebeszélni, nem lehetett visszatartani. Az édesanyjának azt mondta, hogy: „Ha nem jövök vissza, vigyázzon a gyerekeimre!” Elkérte tőle a nyakláncát, amelyen egy feszület volt, hogy az majd oltalmazza a bajtól.

Muntyán Nándor zsebében talált tárgyak

– Amíg távol volt, jelentkezett-e a családnak?

 – Legtöbbször hónapokon át nem tudtunk róla semmit. Mindig civil ruhában távozott és minden alkalommal katonaöltözékben érkezett haza. Egyetlen levelét őrizzük, az édesanyjának írta. Meg egy levelezőlapot küldött. Hogy merre járt, mit csinált, arról még kérdezni sem lehetett. Általában azzal hárította el a faggatózásunkat, hogy nem mesélnivaló dolgok azok, amelyeket ő látott és átélt. Amikor 1991-ben az első (szlavóniai) „bevetéséről” hazatért, magunk is úgy láttuk, jobb, ha nem kérdezgetjük, mert nagyon feszült volt, és minden zajra összerezzent, fölugrott. De aztán megint visszament: a Krajinai Szerb Köztársaságban 8 hónapot, a Boszniai Szerb Köztársaságban pedig 3 hónapot töltött el. Az utolsó útja tartott a legrövidebb ideig, még két hétig sem. Március 26-án indult, április 5-én pedig már halott volt. Egy Likovac nevű helység környékén, valahol kint az erdőben az albánok csapdájába kerültek. Nándort három találat érte: először a lábába kapott golyót, aztán a hasába, a harmadik viszont szíven találta. Az utolsó a kabátja felső zsebében tartott katonakönyvét is átlyukasztotta. A szemtanúktól úgy tudjuk, hogy őt is meg a társait is teljes egy órán át magára hagyták, senki nem sietett a segítségükre. Végül 18 éves kiskatonák mentették ki őket. A férjemet két topolyai bajtársa vonszolta el a táborhelyükre, de ő akkor már nem élt.

– A családtagok közül látta-e valaki a holttestét?

– Mi másnap értesültünk a hírről, táviratot küldtek. A katonaság szállította haza a holttestét. Éjjel fél 1-kor érkeztek a házunk elé. (Azt mondták, Belgrádban éppen átértek a hídon, amikor azt bombatalálat érte.) Az édesanyja kérésére felnyitották a koporsót, hogy megláthassa a fiát, és utána azonnal vitték a temetőbe, a halottasházba… A személyes tárgyait elkaptuk, és azóta is ereklyeként őrizzük. Azt a nyakláncot, amelyet indulásakor az édesanyjától kapott (már kettészakítva), a katonakönyvét, amelyet átlyukasztott a szívébe fúródott golyó, a személyi igazolványát, a dögcéduláját és a kettétört öngyújtóját. Találtak nála egy fésűt, egy konzervnyitót, egy csavarhúzót, egy csipeszt, 50 golyót és rágógumit is… A temetése után ismét emberpróbáló évek jöttek. Egyedül maradtam a gyerekekkel. Anyósommal felváltva vigasztaltuk egymást, így sikerült talpon maradnunk. Azóta már unokám is született. Gyakran eszembe jut, hogy a férjem azt mondta a frontra indulása előtt, hogy ő már nem fogja látni az unokáit. Tudta…  

Szabó Angéla        

Ha belegondolok, beleborzongok…

A kilencvenes években sokszor elemezgettük, hogyan is keletkezhet egy háború. Békéhez szokott, mindenféle erőszaktól ösztönösen viszolygó emberként akkor még úgy gondoltam, hogy a háború az egyszer csak kialakul… Élünk-éldegélünk, közben minden romlik, egyre csak romlik, és odáig fajul a helyzet, ahonnan már nincsen visszaút. És: eljutunk a háborúig. Tehát jön a háború, mind közelebb, közelebb. Csak úgy, magától. Mert elérkezik az ideje, aminek pedig eljön az ideje, azt nem lehet feltartóztatni.

Azóta már tudom, hogy a háború roppant agyafúrt, rafinált dolog. Nem spontán, hanem időzített. Nem magától jön létre, hanem előre megírt forgatókönyv szerint alakítják ki – minden mozzanatát aprólékosan megtervezve. Egy háború sosem lehet véletlen és sosem indul, sosem tör ki érdek nélkül. (Ezek azok a makacsfajta tények, amelyekre szokás hivatkozni. De valójában mik is a tények? Ha ezt kérdezem magamtól, mindig Dorothy Sayers zseniális megfogalmazása jut eszembe: „Uram, a tények olyanok, mint a tehenek. Ha elég keményen nézünk a szemükbe, rendszerint elszaladnak előlünk.” Valahogy így van ez a háborúval is. Tényleg: tények, tények, de mégsem…)

Érdekegyeztetés?

A 15 évvel ezelőtti koszovói konfliktus ürügyén elmélázhatunk például azon, hogy miért jutott a Szerbia (most már csak volt) déli tartományában élő albánoknak valamiféle megkülönböztetett, kivételes szerep. Amikor a nagyvilág számos nemzeti kisebbsége él a saját szülőföldjén másodrendű népcsoportként, akkor az amerikaiak számára csak egyetlen „kiragadott” nemzeti kisebbség, a koszovói albánok függetlensége volt a fontos. Csak azt akarták a közel 3 hónapon át tartó bombázásukkal kivívni. Azonban a szerb uralom alóli felszabadítás nyilván nem volt sem véletlen, sem érdekek nélkül való. Hiszen tudjuk jól, hogy a nagyhatalmak mindig csak akkor avatkoznak be egy ország belügyeibe, amikor maguknak is vaskos érdekük fűződik hozzá.  Az ország, a terület, amelyre a „világrend” terjeszkedésre szakosodott megteremtői szemet vetnek, általában katonapolitikai szempontból érdekes vagy pedig az értékes nyersanyaglelőhelyei miatt számít. Koszovó esetében nyilvánvalóan mindkét szempont érvényesült, mégis talán a stratégiai számított perdöntőnek.

Koszovó esetében urán- és aranykitermelést szoktak leginkább emlegetni, ehhez azonban azt is társíthatjuk, hogy a Rigómezőtől alig néhány hajításnyira halad el a Boszporusz-tengerszoros alatti (amerikai érdekeltségű) Transzbalkán-olajvezeték, amely kiválthatja a nehézkes és többnapos késéssel működő tartályhajós megoldásos olajszállítást, és amelynek a tervezett évi kapacitása 35 millió tonna lesz. A világ legnagyobb tavának számító Kaszpi-tenger mélyén lapuló, mindmáig kiaknázatlan földgáz- és olajtartalék roppant vonzó Amerika számára. A tervek szerint 2020-ig napi 6 millió hordó olaj kitermelése válik lehetővé.

Camp Bondsteel

Koszovó, a földrajzi fekvése miatt, olyan ideális őrtoronynak mutatkozott, ahonnan minden olyan terület szemmel tartható és elérhető, amely az amerikaiak számára potenciális katonai célpontnak számíthat: Irak, Irán, Pakisztán, Oroszország és legfőképpen az Európai Unió. Noha napjainkban (a hét évtizede tartó viszonylagos európai béke végnapjaiban) még erősen megkérdőjelezik mindazon szakértők elméjének épségét, akik olyasmit merészelnek állítani, hogy ezen országok mindegyikével előbb-utóbb fegyveres harcba fognak keveredni, mégis erre utal az USA elhatalmasodott militarizmusa, az utóbbi egy évtized csúcsra járatott hadiipara és a Balkánon létesített félelmetes katonai támaszpontja is. Ez utóbbi a vietnami háború óta létrehozottak közül a legjelentősebb és egyben a legnagyobb külföldi amerikai katonai bázis.

A képen: A Camp Bondsteel támaszpont egy évvel a bombázás után

Alig csitult el a harci gépek zaja 1999. június 10-én, a tartomány délkeleti részén, Uroševac és a macedón határ közelében mintegy 1000 hektárnyi mezőgazdasági földterület kisajátításával máris megkezdődtek a Camp Bondsteel előmunkálatai. Ezer amerikai katona és hétszer annyi helybeli albán lakos bevonásával indult meg a júniustól októberig éjjel-nappal tartó építkezés. A 25 kilométernyi úthálózat mentén 300 (többnyire fából készült) épületet emeltek, bennük pedig 7000 katona és civil ellátását szervezték meg. A 84 kilométer hosszú szögesdróttal őrzött modern kori erődítményben hozták létre Európa legjobban felszerelt kórházát is. A támaszpontot a vietnami háborúban kitűnt veterán, James Leroy Bondsteelről keresztelték el, aki mindössze 40 éves volt, amikor 1987-ben meghalt. 

Noha a külföldi katonai bázis a térség legnagyobb munkáltatója (mintegy 5000 albánt foglalkoztat 1-3 dolláros órabér ellenében), a környékbeliek mégsem örülnek feltétlenül az egyenruhások jelenlétének. Ahogy múlik az idő, egyre vegyesebb érzelmekkel kémlelik a Kis-Amerikának vagy a Kis-Guantánamónak is nevezett, távközlési berendezésekkel teletűzdelt, zárt katonai birodalmat. Azt a 11 őrtoronnyal vigyázott amerikai bázist, amely Apache helikoptereket és olyan 10 millió dollárt is érő Black Hawk szállítóhelikoptereket is állomásoztat, amelyek 4,5 tonna összsúlyú rakétákat és gépágyúkat is képesek szállítani. És amelyen (nem mellékes szempont) olyan elítélteket is őriznek, akiket a világ szeme elől elzárva, minden előzetes tárgyalás és ítélethozatal nélkül tartanak fogva.

Elsősorban az európai politikusok vélekednek úgy, hogy az amerikaiak szerbiai NATO-s beavatkozásának eredeti célja nem a tartomány függetlenségének elnyerése, hanem a koszovói katonai támaszpont felépítése volt. Egy magas rangú brit katonatiszt például úgy nyilatkozott, hogy a Camp Bondsteel létrehozása a bizonyíték arra, hogy az amerikaiak komolyan elkötelezték magukat a Balkánon és jó ideig maradni is fognak. Ha ehhez még hozzáadjuk: azt is felvetették, hogy idővel majd ez a bázis veszi át az amerikai légierő olaszországi, avianói támaszpontjának a szerepét, akkor meg egészen biztosan maradnak. Várakoznak…

Mit tudunk mi a Camp Bondsteelről? És mit a készülőben lévő háború(k)ról? Legfeljebb csak beszélni. Vagy: még azt sem.

Ha belegondolok, beleborzongok.    

Szabó Angéla

Amikor a patkó nem hozott szerencsét

A háború és a propaganda alighanem olyanok, mint a sziámi ikrek: szorosan összenőttek, nemigen választhatóak el egymástól. Nem tudom, van-e az esztelen öldöklés úgynevezett talaj-előkészítési munkálataiért és a vérzivataros közhangulat folyamatos fenntartását felelős, uszító propagandának „vérmérséklete”, de ha létezik, akkor az csakis forráspontig hevített és gyűlölködő indulatoktól túlfűtött lehet.

Harci tevékenység előtt, alatt és után a háborús propaganda hazugsággyára teljes kapacitással üzemel. Nyilvánvaló, hogy miért: a kölcsönös vérontások idején a hazugság maga is gyilkos tűzfegyvernek számít. Azzal ölik meg az igazságot. Kissé közhelyesen úgy mondják, hogy minden háború legelső áldozata az igazság.

A 90-es években a darabjaira hullott Jugoszláviában kialakult fegyveres konfliktus az akkori ország határain belül zajlott, nem terjedt át a szomszédos államokra. Az ex-jugók egymást ölték, gyilkolták, irtották az egykori parasztháborúkra jellemző barbársággal és kegyetlenséggel.  A négy különböző hadszíntéren zajlott összecsapások sokféle igazságával és a végső elszámolással húsz év után is adós maradt a konstans támadó fél.

 NATO, tegyél meg nekem egy szívességet! 

Ne tegyél nekem szívességet!

A napvilágra kerülésre vágyó és magyarázatra váró furcsa titkok égig érő szalmakazlában legfeljebb csak egy fakó, töredezett szalmaszál az úgynevezett Patkó hadművelet, amelyet Koszovó etnikai átrendezése céljából készítettek, és amely gyalázatos eseményfüzérnek éppen a mostani napok – a NATO általi bombázás 15. évfordulója – adnak hátborzongató időszerűséget.

A vaskos katonapolitikai titokfüggönnyel eltakart Patkó fedőnevet viselő hadműveletet akkori, kulcspozícióban trónoló államfők, külügyminiszterek, NATO-vezérek taglalták/elemezték serényen és olyan tekintélyes lapok cikkeztek róla, mint amilyen a londoni The Times, a hamburgi Der Spiegel meg az amerikai The Washington Post és a The New York Times. Bár állítólag soha nem is létezett – csak cseles, megtévesztésre szolgáló kitaláció volt – mégis nyilvánosságra hozták, bemutatták. Aztán pedig – ahogy ez a politikában lenni szokott – egyik szavukat agyonütötték a másikkal, mindent megcáfoltak és az egészet letagadták. (Pont úgy, mint az ősrégi szakállás viccben: „Láttam, de az nem az volt.”)

Akár csavaros észjárású hadi stratégák által kiagyalt etnikai tisztogatásról, népirtásról volt szó, akár a kis-jugoszláviai amerikai beavatkozáshoz ürügyül szolgáló, utólag konstruált hazugsággyártásról, egy biztos: ami Koszovóban történt (bő másfél évtizeddel ezelőtt – most ne menjünk vissza az 1980-as évekig), abba a „patkó alakú” hadművelet hajszálpontosan beilleszthető.   

Joschka Fischer akkori német külügyminiszter kijelentése szerint maga Slobodan Milošević dicsekedte el neki, hogy elkészült egy olyan terv, amelynek végrehajtásával egyszer s mindenkorra végezhetnek a koszovói albánokkal. Méghozzá egy hét alatt. Ez volt akkor az úgynevezett Patkó hadművelet. Elnevezését pedig arról kapta, hogy a terv szerint a szerb támadók Koszovó tartományban egy déli irányban nyitott patkó alakot formázva támadást indítanak azzal a céllal, hogy menekülésre, az otthonaik elhagyására kényszerítsék az albán nemzetiségű lakosságot. Úgy képzelték, hogy az etnikailag már „megtisztított” területekről fokozatosan kiszorítják és egyetlen cél, útirány az albán országhatár felé űzik a menekülő muzulmánokat.

Noha a teljes tervet soha nem hozták nyilvánosságra, egyes részleteibe mégis bepillanthatott a nagyvilág – a már említett német politikus által. Kiderült például, hogy már 1998 őszén működésbe kellett lépnie az albánok kiűzetés-tervének, ugyanis akkor szabadult ki végérvényesen a véres „síptárirtó” szellem a nacionalista szerb palackból. 1999 januárjától pedig – ha nem is röpke egy hét leforgása alatt, mint azt „Szabadság Elvtárs” szerette volna, hanem – négy hónapon át tartó ostrom után teljesen „kiirtották” volna Koszovó területéről az albánokat. A tartomány északkeleti részén kezdték volna a kiűzetést és az öldöklést a szerb hadsereg 1500 katonájával és mintegy 10 ezer mozgósított rendőrrel, aminek „eredményeként” már a hónap végére 175 ezer albánnak el kellett volna hagynia az otthonát. Februárban folytatták volna 5500 katonával és ugyancsak 10 ezer belügyessel mintegy 210 ezer muzulmán elkergetését, március-április folyamán pedig 9 ezer katona- és 15 ezer rendőregyenruhás bevetésével elérték volna a kívánt 280 ezer albán eltávolítását Koszovó területéről.

Később újabb maszatolási manőverrel álltak elő, azt bizonygatván, hogy a virtuális patkótervet csak áprilistól kezdődően alkalmazta volna a hadsereg, amikor pedig már javában hullott a NATO-féle „sistergő istennyila” a Szerbia felett beborult égből. Hogy valóban úgy volt-e, mái napig sem derült ki – legalábbis a nagy nyilvánosság számára nem. Annyi viszont bizonyos, hogy a bombázások elől a civil lakosság még rémültebben menekült, és az is, hogy több százan éppen az úton, menekülés közben lelték a halálukat.

  

Amiről Hitler az ő Mein Kampf-jában írt „Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy a nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa”, arról a „kisöccsének”, Slobodan Miloševitynek nyilván fogalma sem volt. Merthogy az albánokkal való végső és végzetes leszámolásra készülő szerb vezérkar mohóságában egyszerre két frontot nyitott meg: nem csupán az albánokkal kellett megküzdenie, hanem még a NATO légicsapásaival is úgy-ahogy fel kellett vennie a harcot. A tengerentúlról származó politikusi esti mese szerint ugyanis az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség idejekorán felhívta Clinton, akkori elnök figyelmét arra, hogy Milošević az albán civil lakosság kiűzésével etnikai tisztogatásra készül Koszovóban, és ha a NATO nem avatkozik be a Balkánon, akkor a szerbek általi támadások valóságos népirtássá fajulhatnak. (Egy bolgár televízió által kiszivárogtatott Patkó nevű hadművelet terve sok politikus számára kapóra jött, mert annak szörnyűségeire hivatkozva nagyobb támogatást szerezhettek a légicsapások szükségessége és sürgetése ügyében.)

A tizenegy héten át zajló légitámadások tavaszi bombaesője aligha hullhatott áldásként az „égből”. Talán még azok szerint sem, akik később a mellüket döngetve hangoztatták, hogy milyen nagy szerencse érte a déli tartomány albánjait: nem kétmilliónak kellett elmenekülnie, hanem csupán 860 ezren váltak földönfutóvá. A szerb katonai egységek és az országos rendőrállományból melléjük rendelt csapatok méltó, majdnem azt mondtam, egyenrangú partnerei voltak az égből alászálló idegeneknek, hiszen még az albán köveken is bosszút álltak. Kiváltképpen azokon a településeken, amelyekről úgy tudták, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg szálláshelyei voltak. Az elvonulók csak a szörnyűséges pusztítást hagyták maguk mögött.

A szerb „szerencsepatkó” egyik félnek sem hozott szerencsét. Legfeljebb csak balszerencsét. Mert mindent összevetve: a szervezett kitelepítés, a deportálás részben sikerült, megvalósult – akár létezett a Patkó hadművelet, akár nem –, de Szerbia is vastagon megfizette az esztelen öldöklés árát. A szörnyűséges bűntettek közvetlen felelősei, elkövetői pedig (minthogy az „újfajta értelmezést nyert jog” szerint a holokauszt óta nem történt népirtás Európában) máig sem éreznek késztetést arra, hogy az elkövetett bűnökért legalább bocsánatot kérjenek.

Kezdetben még úgy tűnhetett, hogy nem úszhatják meg a felelősségre vonást. Egyesek felett a Hágai Nemzetközi Bíróságon, mások bűnösségéről pedig a szerbiai bíróságokon döntöttek, és az égre kiáltó szörnyűségek ügyében rendre szánalmas meg nevetséges gúnyítéletek születtek. Viszont – ami szintúgy érdekes és érhetetlen is egyben, az az, hogy – sem a külföldön, sem az itthon lefolytatott tárgyalások során nem tártak fel egyetlen olyan bizonyítékot sem, amely a Patkó hadművelet létezését alátámaszthatta volna. Mégis nehéz elhinni, hogy ilyen nem volt. Vagy csak egyszerűen elmerült és eltűnt a sok kiontott embervérben, amint a nyári út porában elveszik a rosszul megvasalt ló lábáról lehulló patkó…

Szabó Angéla 

Költöznek élők és holtak - Irány észak!

*Fotó illusztráció - National Library of Australia

Hullaköltöztetés

Ha úgy hozza a sors, hogy a most még Koszovó területén élő szerb nemzetiségűek gondolnak egyet, felkerekednek és Szerbia valamely északibb területére vándorolnak, hogy aztán ott telepedjenek le, akkor nem csupán az élő/eleven családtagjaikat, hozzátartozóikat viszik magukkal, hanem a temető sírjaiból kihantolt őseik földi maradványait is. A csontokat sem engedik ebek harmincadjára jutni, nem hagyják gazdátlanul magukra, nem hagyják úgymond „idegen földben” nyugodni. Inkább beszerzik a szükséges engedélyeket, és feltárják a sírhelyeket, kiásatják az emberi maradványokat, és azokat újonnan vásárolt, hagyományos deszkakoporsóba rakják, azt pedig egy másik, egy fémkoporsóba helyezik, és egyenesen annak a településnek a temetőjébe szállíttatják, amelyben a hátralévő életüket szándékozzák leélni. A (csúnya szóval) hullaköltöztetésre pedig már egy „új és igencsak jól jövedelmező iparág” szakosodott, mondhatnám most kissé epésen, ha nem akarnám szem elől téveszteni azt a tényt, hogy mégiscsak emberekről van szó. Az viszont tagadhatatlan (akárha meglehetősen rosszallóan, kritikus szemmel nézzük is a dolgok ilyetén alakulását), hogy egynémely szemfüles temetkezési vállalkozó szépen megél ebből a legújabb szerb szokásból. A szokásból pedig (úgy látszik) hamarosan hagyomány teremtődik. Egy évtizeddel ezelőtt ugyanis még csak elvétve történtek halott-áttelepítési kísérletek, mostanra azonban egyre gyakoribbak az ilyen exhumálásos újratemetések.

Már-már barbár beavatkozás…

A hazai szerb nyelvű sajtó kissé szégyenlősen, egy hangyányit restellkedve, de mégiscsak beszámol az ilyen jellegű eseményekről. Igaz, a közszájra adott, válogatott történeteket leginkább olyan körítéssel tálalja, hogy mindez csupán azokra a Koszovó területén élő szerbekre vonatkozik, akiket tervszerűen kitelepítettek, mintegy sugallva ezzel, hogy nemigen volt választási lehetőségük – kénytelenek voltak elhagyni a saját szülőföldjüket. A felénk is ismert módszerről, a temetői vandalizmusról, a szándékos sírrongálásokról már korábban is cikkeztek. Sőt az utóbbi időben valamilyen hevenyészett statisztika is előkerült, amely összegzés szerint a Koszovóban nyilvántartott 256 pravoszláv temetőben az elmúlt egy évtized alatt több mint 5260 síremléket rongáltak meg. Emellett állítólag van olyan sírkert is (csekélyen számítva is legalább ötven), amelyben ma már egyetlen épségben maradt síremlék sem található.

A szerb ősök szent anyaföldben nyugvó csontjainak mostanság „divatba jött” megbolygatása időnként nem egyéb, mint egy minden kegyeletet nélkülöző, durva, már-már barbár beavatkozás. Legalábbis valami ilyesmiről árulkodnak a temetőkben a kegyetlen módon összetört kőtáblák, márványdarabok. Mert igencsak megrázó képeket lehet látni arról, hogy a nemritkán kisebb vagyonnal felérő márvány síremléket embertelen módon – szó szerint – szétverték, összetörték, csak azért, hogy az elhantolt koporsójához, annak földi maradványaihoz mielőbb hozzáférhessenek. Mintha éppen az lenne a cél, hogy minél gyorsabban megtörténjen és minél kisebb feltűnést keltsen a sírok újbóli megnyitása és a keresett csontok összegyűjtése. Aztán pedig egykettőre kámfort játszani, eltűnni a helyszínről, cseppet sem vacakolni az ordítóan árulkodó nyomok eltakarításával.

Említést érdemel az is, hogy a szeretett elődök és az egyéb, kiválasztott hozzátartozók földi maradványainak áttelepítésére (úgy tűnik) általában nem sajnálják a pénzt azok, akik úgy döntöttek, hogy végérvényesen búcsút mondanak Koszovónak. (Annak a Koszovónak, amelyet pedig a hőn imádott szülőföldjüknek tartanak, és amelyet az elmúlt évtizedekben oly sokszor neveztek bölcsőjüknek. Meg oly sokszor hangoztatták: „Koszovót nem adjuk!” Akár módosítani is lehetne a szlogent: Nem adjuk. Csak elhagyjuk.) A sírhelyek feltárása, az új kegyeleti tárgyak megvásárlása és a szállítás díja – nyilván a kívánt távolságtól függően – 1000-2000 euróba kerül.

Kovács Róbert csontjaival mi lesz?

Akaratlanul is eszembe jut a nagykikindai Kovács Róbert esete. Az akkor 24 éves, tartalékosként mozgósított bánáti fiatalember a NATO Szerbia elleni légi csapásai idején tűnt el Koszovóban. Egyik bajtársának a temetésén látták utoljára 1999. április l9-én egy Donja Obrinja nevű faluban. Aztán egyszerűen nyoma veszett. Többé nem adott hírt, életjelet magáról. Ugyanakkor a hadsereg sem szolgált semmiféle megbízható, hivatalos magyarázattal a katona hollétét illetően. Ahogyan sok más emberélettel, úgy a magyar nemzetiségű Kovács gyerek életével sem tudtak elszámolni. Azóta sem. Hová tűnt, mi történt vele, hol halt meg, mikor és milyen körülmények között, ezekre a kérdésekre mind a mai napig adós a hadsereg a válasszal. Egyáltalán hol keressék, merre induljanak a felkutatására? Életben lehet-e még egyáltalán, vagy ha meghalt, hol lehetnek a csontjai? Az édesanyja alighanem kíváncsi lenne rá, milyen magyarázattal tudnának előállni – akár 14 év távlatából is – az ügyben illetékesek.

A két évtizeddel ezelőtt zajlott kegyetlen délszláv testvérháborúk idején gyakorta tapasztalhattuk, hogy nem csupán Szerbiában, hanem az akkori Jugoszlávia területén nagyon olcsón mérték az emberéletet. Valahonnan rémlik nekem, hogy akkoriban olyan elvetemült és egyszerűen minősíthetetlen kijelentések is elhangzottak, hogy valójában nem is érdemes, azaz „nem is éri meg, nem kifizetődő” válogatás nélkül halomra ölni az embereket, mert az életüket kioltó gyilkos golyó igencsak drága. Értsd ez úgy, hogy: többe kerül, mint amennyit az áldozat (kilyukasztott) bőre ér.  És hogy emberségét, humánus voltát tekintve (sajnálatos módon) azóta sem nőtt fel ez az agybeteg társadalom, arról számos dolog árulkodik ma is.

Véres kijelentések

Példának okáért: elég csak olykor beleolvasni a szerb nyelven megjelenő médiumok által közreadott olvasói megjegyzésekbe, és máris kedvünkre viszolyoghatunk, szörnyülködhetünk, máris görcsbe rándulhat a gyomrunk. Olykor már úgy tűnik, hogy szinte nem is létezik semmiféle emberi mérce, mert úgyszólván minden fékevesztett, indulatos kirohanásnak helyet és teret adnak. A túlfűtött nemzeti indulattal fűszerezett, uszító beszólásokat lazán elengedik a fülük mellett, a vérben tocsogó kijelentéstevőket még csak nem is utasítják rendre. A fentebb említett hullaköltöztetések kapcsán is lehet találni vérgőzös hőzöngéseket. Meg egyebet is. Az egyik ilyen téma kapcsán megnyilatkozó hozzászóló például megfordította a dolgot, és arról írt, hogy lám, lám, a szerbek összeszedik az őseik csontjait, amit meg is tehetnek annál az egyszerű oknál fogva, hogy pontosan tudják, hol nyugszanak az elhunyt hozzátartozóik. Melyik település, melyik temetőjének melyik parcellájában. Tudják, hiszen eltemethették a saját halottjukat, ott lehettek annak végbúcsúján. Ezzel szemben a legyilkolt albánok holttesteit zárt hűtőkocsikba zsúfolták, a (tömeg)mészárlás helyszínéről elszállították és a Duna vizében eltüntették. Mire aztán erre is érkezett csattanós kontrázás: „Kár, hogy abból a szállítmányból csak kevés volt!”
Hogy ez a tipikusnak mondható, általános szemléletmód ma is (két évtizeddel a balkáni vallási háborúk után) ugyanolyan keményen tartja magát, mint az idő tájt, csak most, békeidőben a gyilkos fegyverek helyett szúró/maró szavakkal mérgezik, ölik és pusztítják egymást az egykori testvérnépek, arra az egyre feljebb nyomuló, folyton-folyvást északibb területekre vándoroló szerbek hullatranszportjai kiváló bizonyítékot szolgáltatnak.
Merthogy folyamatosan jönnek, rendre érkeznek az élők és a holtak.

Mi meg mindezt szemléljük a szülőföldet cserélőknek kijáró ámulattal és a holtakat megillető csendességgel.

Figyeljük szótlanul, tétlenül, tehetetlenül.

Szabó Angéla

*Josephine Smith digging a grave at the Drouin Cemetery, Victoria, ca. 1944. Meet Mrs. Josephine Smith, aged 84, whose hobby is digging graves. She lives in Drouin, a typical little farming town (1100 people), in southern Australia, 60 miles out of the Victorian capital, Melbourne.

http://avaxnews.net/pictures/34670

Kósza gondolatok a Koszovói Szerb Községek Szövetsége elképzelés kapcsán

Azonos lesz-e a mérce?

Egyesek szenzációként tálalták Dačić miniszterelnök Koszovóval kapcsolatban leírt (és kimondott) gondolatait, hiszen utoljára – valami hasonlót – hivatalos helyről egyedül Đinđić egykori (talán e gondolatok is hozzájátszottak a tíz évvel ezelőtti megöléséhez?) miniszterelnök szájából hallhattunk.

A legjelentősebb előrehaladás a relitás elfogadása, de csak azzal a feltétellel, ha a koszovói hivatalos szervek jóváhagyják a Koszovói Szerb Községek Szövetségének létjogosultságát. Mivel írásban csak utalásokat tudunk e témára fellelni, így én megkísérlem ennek a leendő (és várhatóan valamilyen formában majdan létrejövő) szerveződést definiálni. Mindez azért könnyű, mert elegendő csak fellapozni a történelmi VMDK Magyarkanizsán (1992-ben, a pravoszláv húsvét napján) elfogadott autonómiakoncepcióját, ott pedig kiválasztani a területi autonómia címszót. Az alapján tehát a Koszovói Szerb Községek Szövetsége = nemzeti alapú területi autonómia.

Aktualizáljuk most a délvidéki / vajdasági magyar nemzeti közösség számára mi módon is lehetne létrehozni e területi autonómiát (de nevezhetjük azt Dačić után szabadon Vajdasági / Délvidéki Magyar Községek Szövetségének, illetve a jelenleg érvényben levő jogszabályok alapján Vajdasági / Délvidéki Magyar Közigazgatási Körzetnek is), amit a továbbiakban röviden Magyar Autonóm Körzetnek fogok nevezni. Néhány kérdésben tisztán kellene látni, mégpedig:

I. Az elképzelt Magyar Autonóm Körzet területe

A jelenleg meglevő legkisebb önkormányzati egységek (községek) szövetségével létrehozott olyan terület, ahol összességében a délvidéki / vajdasági magyar nemzeti közösség tagjai még abszolút többségben élnek, azaz Szabadka, Topolya, Kishegyes, Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Óbecse, Törökkanizsa és Csóka községek.

II. Az elképzelt Magyar Autonóm Körzet nemzetiségi összetétele

Végre viszonylag pontos adatokkal (a 2011-es népszámlálás eredményével) ezt meghatározhatjuk. Mindezt el is végeztem, azonban csak a szerb, magyar és egyéb nemzetiségeket tüntettem fel, mert számunkra ez – lesz a megvalósulásnál – a mérvadó.
Az adatokból azonnal felmerül egy kétség, azaz a területen a magyar nemzetiségű lakosok száma nem éri el az 50%-ot, ami miatt újra kell gondolni az elképzelt Magyar Autonóm Körzet területét Törökkanizsa (mivel itt a magyarok még relatív többségben sem élnek) vagy (és) Óbecse község(ek)et ki kell(ene) hagyni a leendő autonóm területből. Úgyszintén ezek az adatok (nemleges) választ adnak azoknak is, akik Zombor és Temerin községeket is a leendő autonóm körzetben szeretnék látni.

III. Miért (lehetne) elfogadható Szerbia számára az elképzelt Magyar Autonóm Körzet?

Tételezzük fel, hogy a szerbiai politikai elit végre szembesülni mer a történelmi tényekkel, azaz elismeri, hogy az általam felvázolt Magyar Autonóm Körzet a valamikor (1920-ban) Magyarországtól elcsatolt terület északi része, ahol többségben élnek a magyarok, ugyanolyan történelmi múlttal rendelkezik, mint a nemrégen (1999-ben) Szerbiától elszakított terület északi részén létrehozandó Koszovói Szerb Községek Szövetsége, ahol többségben élnek a szerbek. Amennyiben kizárjuk a kettős mérce alkalmazását, akkor a kormánynak ezt az elképzelést is támogatni kell(ene).
Van azonban ettől sokkal pragmatikusabb érv is, ha én valamit követelek a Szerbián kívük élő szerbek számára, azt alkalmazni fogom Szerbiában is, ha másért nem, hát a példamutatás érdekében. Mindez azonban nem fog automatikusan bekövetkezni, ugyanis az igény megfogalmazása nélkül senki sem hajlandó azt kielégíteni.

IV. Mit kellene tenni a délvidéki / vajdasági magyar politikumnak az elképzelt Magyar Autonóm Körzet létrehozása érdekében?

Az első legfontosabb lépés az lenne, ha minden politikai szereplő beismerné, hogy a jelenleg működő Magyar Nemzeti Tanács – amellett, hogy szükséges – nem más, mint egy nemzeti közösség országos kulturális autonómiával felruházott szerve és semmi több. Ehhez a felismeréshez illene még azt is kimondani, hogy a nemzeti közösségünk érdekei csakis akkor valósulhatnak meg (azaz: akkor lehetnek az itt élő magyar állampolgárok egyenrangúak a többséggel), ha létrejönnek a különféle területi autonómiák, azaz az elképzelt Magyar Autonóm Körzet, valamint a szórvány- és szigetmagyarságban a nemzeti települési autonómiák.

Mindez azért is nagyon nehéz dió, mert a VMDK-n kívül (akik mind a mai napig a Magyarkanizsán elfogadott autonómiakoncepciót tartják az egyik alapdokumentumuknak) minden egyes délvidéki / vajdasági politikai szervezetnek (függetlenül annak nagyságától, tagjainak számától, politikai súlyától stb.) egységesen létre kellene hozni egy olyan dokumentumot, ami leírná a Délvidéken / Vajdaságban élő magyarok igényét a területi autonómiára. Most, amikor a Romániában élő magyarok (székelyek) is kifejezték ilyen jellegű igényüket, jó lenne felzárkózni hozzájuk!

V. Zárszó (helyett)

Gondolataimat szeretném, ha a délvidéki / vajdasági magyar nyelvű média közzétenné, függetlenül attól, hogy az MNT alapította őket vagy sem, hogy csak első közlést vállaltak eddig, nem jelentettek meg a mások által már közölt írásokat stb. A végére mondhatnék még olyan nép bölcsességeket, hogy Addig üsd a vasat, amíg meleg!, Amit ma megtehetsz, ne halasszd holnapra stb., azonban sokkal fontosabbnak tartom a következő idézeteket:

Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit. (Berzsenyi Dániel)

És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy mivégre kellett.
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Miért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” (Márai Sándor)

Az első idézet első és a második idézet utolsó szavát, ha egymás mellé tesszük, megtudjuk, mi a teendőnk: Merj! Elég volt!

Balla Lajos

Az erő alkalmazása egy újabb időhúzásra?

AMIT SZERBIA NEM FOGADOTT EL

Az Ahtisaari-terv nemzeti kisebbségjogi vonatkozásai*

Nincs előrehaladás a Szerbia és Koszovó közötti vitás kérdésekben, sőt még „az eszkaláció veszélye” is fennáll.
– Az erő alkalmazását sem zárta ki Bajram Rexhepi koszovói belügyminiszter az észak-koszovói barikádok felszámolása érdekében. Ezt megelőzően már Ivica Dačić belügyminiszter – a szerb médiumok jelentése szerint – azzal fenyegetőzött, hogy egy esetleges támadást a szerbek ellen Belgrád nem nézné tétlenül.
Az eszkalációtól tart a KFOR is. Erhard Drews tábornok, a nemzetközi békefenntartó erők parancsnoka azt nyilatkozta, hogy nincs kizárva az összetűzések kiterjedésének lehetősége Észak-Koszovóban. Szerinte ezt a pristinai hatóságok is gerjeszthetik, de bizonyos észak-koszovói köröknek is érdekében állhat – közlik a hírügynökségek (Koszovó: az eszkaláció veszélye, http://www.vajma.info/cikk/szerbia/15736/Koszovo-az-eszkalacio-veszelye.html2011. november 25. [17:35]

1. Bevezető

2008. február 17-én, miután a belgrádi kormánnyal, és a koszovói albánokkal hónapokon át folytatott tárgyalások megbuktak, a Koszovót de facto katonai ellenőrzése alatt tartó Amerikai Egyesült Államok (USA) és az Európai Unió (EU) többségének támogatásával és az EU képviselőivel egyeztetve kikiáltotta függetlenségét Szerbiától.
Szerbia nem ismeri el Koszovó elszakadását, s mind a mai napig ENSZ-irányítás alatt álló területnek tekinti a saját területén. Szerbia alkotmánya Koszovó és Metóhia Autonóm Tartománynak tekinti a területet. 
2011. október 31-ig az ENSZ 84 tagországa ismerte el Koszovó függetlenségét. (Továbbá Tajvan, amely maga nem tekinthető nemzetközileg teljes körben elismert államnak.) Szerbia és Oroszország, valamint 20 másik állam viszont elítéli a függetlenség kikiáltását. Az Európai Unió eddig nem tudott közös álláspontot kialakítani, de a 27 tagállamból 22 elismerte. Magyarország kormánya formálisan 2008. március 19. napján ismerte el önálló államként a Koszovói Köztársaságot.
Egyes értelmezések szerint a tartomány egyoldalú függetlensége ütközik az ENSZ BT 1244-es határozatával, amely 1999. június 10-én elismerte az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság – amelynek a mai Szerbia jogutódja – területi egységét. Mások viszont éppen ezt a határozatot tartják Koszovó függetlenségének jogi alapjául. 
Martti Ahtisaari1), finn diplomata, az Egyesület Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Koszovó jövendő státusával kapcsolatos tárgyalásokon részvevő főmegbízott (másutt: különmegbízott) 2007. február 2-án Belgrádban és Pristinában átadta a Koszovó státusának rendezésére tett javaslatot, ami utóbb Ahtisaari-terv 2) néven vált ismertté.
A szerb parlament 2007. február 14-én elutasította a koszovói rendezési tervet. A 250 tagú törvényhozás alakuló ülésén jelenlévő 243 honatya közül 225 szavazott a kormány által előterjesztett állásfoglalásra, 15 volt ellene, s 3 tartózkodott 3).
Az elutasításra azért került sor, mivel „megnyitja az utat Koszovó önállósága előtt” – olvasható az akkori szerb sajtójelentésekben 4). Vojslav Koštunica, volt szerb miniszterelnök úgy értékelte, hogy az Ahtisaari-terv „nem legitim”, azért „mert sérti az ENSZ Alapokmányát és a nemzetközi jog alapelveit, amelyeken a világbéke alapszik”. Koštunica azt állította, hogy az ENSZ-főmegbízottnak „nem volt mandátuma arra, hogy Szerbia állami státusával foglalkozzon, valamint hogy a szuverenitásába és területi integritásába avatkozzon, sem arra, hogy felossza Szerbia területét és, hogy átszabja a nemzetközileg elismert határait”, közölték az ügynökségek5).
Skupstina ugyanakkor – többségi szavazattal – elfogadta a belgrádi kormány határozattervezetét, amely elfogadhatatlannak nevezte az ENSZ-főmegbízottnak a dél-szerbiai tartomány státusára kidolgozott javaslatát, egyszersmind állást foglalt a további tárgyalások mellett.
A szerb képviselőház Ahtisaari javaslatát csaknem öt évvel ezelőtt elsöprő többséggel visszautasította. Az utóbbi időben azonban szerb politikai körökben is előtérbe került a finn diplomata által készített terv, amit most már Ahtisaari-terv plusz-ként emlegetnek.

2. Emberi- és nemzeti kisebbségi jogok 

2.1. Mutietnikus Koszovó

Ahtisaari-terv egy fő részből áll, amelyhez 12 függelék tartozik. A központi rész 14 szakaszból tevődik össze, amelyek a kulcsfontosságú elveket tartalmazzák, amelyeket a függelékek tovább részleteznek.
A bevezető szerint a terv részletes intézkedéseket tartalmaz, amelyek „elősegítik a nemzeti kisebbségi közösségek és tagjainak védelmét, a hatalom tényleges decentralizálását, valamint a kulturális és vallási örökség megőrzését és védelmét”. Ez mellett, alkotmányos, gazdasági és biztonsági intézkedéseket ír elő, amelyek közös célja, hogy elősegítsék „a többnemzetiségű, demokratikus és fejlődőképes Koszovó haladását”.
A terv fontos eleme a nemzetközi katonai és polgári jelenlét Koszovón, amely felügyelné annak megvalósítását, és segítséget nyújtana a koszovói hatalomnak a béke és biztonság megőrzéséhez Koszovó területén. A terv rendelkezései az összes többi koszovói jogszabály felett állnának.
Az elképzelés szerint Koszovó „multietnikus társadalom”, amely önmagát „demokratikus eszközökkel” és a „jog uralmának” tiszteletben tartásával irányítaná, „az emberi jogok és szabadságok nemzetközileg elismert legmagasabb mércéi szerint”, amelyek elősegítik a lakosság békés és fejlődéses megélhetését.
A dokumentum szerint Koszovó „alkotmányt” fogad el, az említett elvek megalapozása érdekében. Nem tartalmaz teljes alkotmányszöveget, de meghatározza azokat az elemet, amelyeket annak tartalmaznia kell.
Koszovónak – a javaslat szerint – joga van „nemzetközi szerződések” aláírására, beleértve azt a jogot is, hogy „felvételét kérje a nemzetközi szervezetekbe”.
A terv központi része „a közösségek jogainak védelme és elősegítése”. Azokkal a kulcsfontosságú területekkel foglakozik, amelyeket védelmezni kell, beleértve a kultúrát, a nyelvet, az oktatást és a szimbólumokat. Előlátja „a nem albán lakosság képviseletének konkrét mechanizmusait a kulcsfontosságú intézményekben, a közéletben való részvételük megőrzése és tevékeny részvételük érdekében”. A nem albán lakosság jogainak védelmében a törvényhozási folyamatban úgyszintén előlátja, hogy „meghatározott és pontosan felsorolt törvényeket csak akkor lehet elfogadni, amennyiben a koszovói képviselőház nem albán tagjainak többsége támogatja azok elfogadását”.
A rendezési terv átfogó „decentralizálási javaslatot” tartalmaz, azzal a szándékkal, hogy elősegítse a „jó hatalmat, a közszolgálatok átláthatóságát és hatékonyságát”. A javaslat a koszovói szerb közösség konkrét szükségleteire és félelmeire koncentrál, amelynek maga fokú ellenőrzése lesz a saját ügyei felett.
A decentralizálás elemei inter alia új községi illetékeseket is tartalmaznak, azon községek számára, amelyekben a szerbek többségben vannak (mint például a másodlagos egészségügyi biztosítás és a főiskolai képzés); pénzügyi kérdésekben széleskörű községi autonómiát, beleértve azt is, hogy a koszovói szerb községeket szerbiai pénzügyi támogatásban részesüljenek, a azzal a feltétellel, hogy ez a támogatás átlátható és a községek széles körű tevékenységére, valamint céljainak segítésére irányul; továbbá a községközi partnerségről és a szerbiai intézményekkel való együttműködésről szóló rendelkezéseket, valamint hat új, vagy jelentősen kibővített község létrehozását, amelyekben a szerbek vannak többségben (Gračanica, Novo Brdo, Klokot, Ranilug, Partes és Serverna Mitrovica).
Ahtisaari-terve további része „egységes, független, hivatásos és elfogulatlan igazságügyi rendszert” lát elő Koszovón, amely minden személy részére hozzáférhetővé tenné az igazságszolgáltatást. Olyan mechanizmusokat lát elő, miszerint az igazságszolgáltatás „mindenki számára” elérhető, a bírák, az ügyészek összetétele pedig Koszovó „többnemzetiségűségét” tükrözné.
„A vallási és a kulturális örökség védelmére valamint elősegítése” vonatkozó rendelkezések a Szerb Pravoszláv Egyház (SPC) szabad és zavartana működését biztosítanák Koszovón. Több mint negyven kulcsfontosságú vallási és kulturális helyet védelmi övezettel vennének körül, a „kulturális méltóságuk” megőrzése érdekében, megakadályozna minden „zavaró kommerciális ipari üzletelést és építkezést”. A SPC számára a külön fizikai védelmet, a belgrádi SPC-vel való szabad kapcsolattartást, valamint az egyházi vagyon sérthetetlenségét, az adó és a vámok alóli mentességet adna.
A koszovói biztonsági szolgálattal kapcsolatos rendelkezések szerint, ez a szolgálat „hivatásos, többnemzetiségű és demokratikus” lenne. A koszovói rendőri erők egységes parancsnoki láncolatot alkotnának és „helyi rendőrökből állnának, akik azoknak a községeknek a nemzeti összetételét tükröznék, amelyekben dolgoznak”. A szerb többségű községek képviselő-testületeinek „nagyobb illetékessége lenne a helyi rendőrparancsnok megválasztásában”.

2. 2. Alkotmányos rendelkezések

Az 1999. június 9-én a macedóniai Kumanovóban aláírt katonai-műszaki megállapodás alapján nemzetközi igazgatás alá került Koszovó Autonóm Tartomány. Ideiglenes parlamentje – Szerbia tiltakozása ellenére – 2008. február 17-én kikiáltotta a terület függetlenségét. Koszovó alkotmánya 2008. június 15-én lépett életbe.
Koszovónak a rendezési terv is előirányozta az alkotmányt, amelyet „Koszovó lakossága fogad el”. Nem tartalmazza ugyan az alkotmány szövegét, de megfogalmazta azokat a kulcsfontosságú elemeket, amelyeket annak tartalmaznia, illetve biztosítania kell, miszerint:
– Koszovó multietnikus közösség, amely minden polgár egyenjogúságán alapul;
– Koszovónak nincsen hivatalos vallása és semleges a vallási meggyőződések szempontjából;
– Koszovónak saját megkülönböztető zászlója, címere és himnusza lesz, amely kifejezi Koszovó többnemzetiségű jellegét;
– Koszovó hivatalos nyelve az albán és a szerb lesz;
– Koszovónak joga van nemzetközi tárgyalások folytatására és nemzetközi egyezmények aláírása, beleértve a nemzetközi szervezetekben való tagságot is;
– Koszovónak nem lesznek területi követelései, és nem fog egyetlen más állammal, vagy annak részével sem egyesülni;
– Koszovó segíteni fogja és megkönnyíti a menekültek és elköltözöttek biztonságos és méltóságos visszatérését;
– A legfontosabb nemzetközi eszközökbe és szerződésekbe foglalt alapvető emberi jogok és szabadságok Koszovón közvetlenül alkalmazhatók lesznek;
– Koszovó képviselőházában a nemzeti kisebbségi közösségek a biztosított/fenntartott képviselői helyek rendszere által lesznek képviselve;
– A törvényhozás a nemzeti kisebbségi közösségek számára külön jelentőséggel bíró kérdésekben különleges parlamentáris eljárást követel – „kettős többséget” és a jelen lévő képviselők szavazását
– Koszovó kormánya, ideértve a civil szolgálatokat is, kifejezi Koszovó lakosságának különbözőségét
– Koszovó elnöke Koszovó népének egységét képviseli és
– Megalakul Koszovó Alkotmánybírósága, amelynek kilenc legmagasabb erkölcsi értékeket képviselő kiemelkedő jogász lesz a tagja.
Mivel Koszovó alkotmányának meghozatalára 16 hónappal az Ahtisaari-terv átadása után került sor, külön elemzés tárgya lehetne, hogy a rendezési tervnek ezek a rendelkezései milyen mértékben, illetve megfogalmazásban kerültek be a 2008. évi alkotmányába.

2.3. Emberi- és nemzeti kisebbségi jogok

A rendezési terv előlátja, hogy Koszovónak „támogatnia, fejlesztenie és védelmeznie kell a nemzetközileg elismert emberi jogokat és alapvető szabadságokat”. Koszovón ezekre a jogokra minden személynek joga van, bármilyen megkülönböztetés nélkül. Koszovón a törvény előtt „minden személy egyenlő” és joga van, minden megkülönböztetés nélkül, a törvény általi „egyenlő védelemre”.
Koszovónak, a rendezési terv szerint, „biztosítania kell a nemzeti közösségek és azok tagjainak nemzeti vagy etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságának védelmét”.
A nemzeti közösségek tagjainak, az emberi jogok és szabadságok mellet, „sajátos jogai” is lesznek, ideértve a szabad véleménynyilvánítást, identitásuk és a közösség sajátosságainak ápolását és fejlesztését. A hatályos törvényekkel és a nemzetközi mércékkel összhangban, a nemzeti közösségek tagjainak jogukban áll például, hogy
– választásuk szerint közoktatásban részesüljenek a Koszovóban hivatalos használatban lévő nyelvek egyikén, minden szinten, illetve anyanyelvükön, azokban a helységekben, amelyekben „megfelelő többséget” alkotnak;
– magán oktatási és képzési intézményeket alapítsanak, és ezeket irányítsák;
– szabadon használják nyelvüket és írásmódjukat a magán- és közéletben;
– nyelvüket és írásmódjukat használják a közhivatalokkal, azokon a területeken, amelyek lakosságának „megfelelő részét” alkotják;
– hogy személynevük eredeti alakban legyen beírva;
– hogy biztosított hozzáférésük legyen, és hogy képviselve legyenek az elektronikus sajtóban, valamint hogy anyanyelvű műsoruk legyen, saját médiát alapíthassanak és használhassanak, valamint az elektronikus médiák számára fenntartott frekvenciákat használjanak;
– zavartalan kapcsolatokat élvezhessenek Koszovón és bármely országban lévő személyekkel.
Ahtisaari-terve szerint a közösségek tagjainak világos szerepe lenne a közügyekben és a koszovói döntéshozatali folyamatokban, ideértve a biztosított helyeket a képviselőházban, a kormányban és az igazságszolgáltatásban.

2.4. Decentralizálás

A koszovói rendezési terv biztosítja a decentralizálás rendszerét is, amelynek célja a „jó igazgatás, az áttekinthetőség és a hatékonyság fejlesztése a közszolgálatokban”. Különösen figyelembe véve a koszovói szerb közösség aggodalmát, a terv magas fokú ellenőrzést biztosít a szerbek számára „a saját ügyeik” fölött.
A terv alapján Koszovón hat új vagy kibővített szerb község jönne létre, éspedig: Severna Mitrovica (Mitrovica északi, szerbek lakta részén), Gračanica, Ranilug, Parteš Klokot/Vrbovac és Novo Brdo.
A jelenlegi Mitrovica két községre osztódna, Észak- és Dél Mitrovicára. Az együttműködés és a koordináció a két község között egy létrehozandó Közös Bizottság által történne. A kisebbségi közösségek számára „újabb községek alakíthatók az érintett közösségekkel való megbeszélés alapján”.
Minden koszovói község illetékes lenne azokon területeken, amelyek befolyásolják a lakosság életét. Ez mellett, az említett szerb községeknek a következő „kibővített felelősségük” lenne:
– Severna (Észak) Mitrovica, Gračanica és Štrbce községek illetékesek lennének a területükön lévő kórházak és a másodlagos egészségvédelem felett;
– Severna (Észak) Mitrovica községnek bizonyos illetékessége lenne a mitrovicai szerb nyelvű tudományegyetem tekintetében;
– Minden koszovói szerb község helyi szinten felelős lenne a kulturális és vallási kérdésekben;
– Minden koszovói szerb községnek nagyobb szerepe lenne a helyi rendőrállomások főnökeinek megválasztásában. 

2.5. Egyházi autonómia

Ahtisaari javaslata szerint Koszovónak „nem lenne hivatalos vallása”. Az „összes” hitvallás, azok vagyona és létesítménye autonómiát és védelmet élvezne.
A Szerb Pravoszláv Egyház (SPC) pótbiztonságban és más egyéb védelemben, jogokban, privilégiumokban és immunitásokban részesülne, beleértve a kisajátítás elleni biztosítást, a saját vagyona igazgatásának diszkréciós és a létesítményekhez való hozzáférés jogát. A SPC bármely intézmény által „szabadon részesülhet donációkban”, azzal a feltétellel, hogy ez a teljesen átlátható módon történik.
A SPC, a kolostorai, templomai és egyéb, a koszovói szerbek számára külön jelentőséggel bíró vallási és kulturális helyek „szükséges fizikai biztosításban” részesülnének. A nemzetközi katonai erők folytatják a kilenc szerb vallási és történelmi létesítmény biztosítását, a felelősségüknek a Koszovói Rendőri Szolgálatra való átruházásáig.
A 45 legjelentősebb templom és kolostor, valamint történelmi emlékhely körül védelmi zóna / övezet létesülne. A védelmi zónákban „megtiltanák, vagy korlátoznák bizonyos tevékenységeket, amelynek káros hatásai lennének a létesítmények kulturális és természetes környezetére, vagy nagyobb mértékben háborítanák a szerzetesi életmódot”, de ezekkel nem veszélyeztethetők a vagyoni-tulajdoni jogot.
A szerb vallási és kulturális örökség védelmének felügyeletére és ellenőrzésére, helyi és nemzetközi képviselőkből, külön „Felügyeleti és Végrehajtási Tanács” (SNS) felállítása van előlátva,
Koszovó képviselőháza prioritásként foglalkozik a vagyon-visszaszármaztatás kérdéseivel, beleértve a SPC vagyonát is. Ebbe a folyamatba „minden kisebbségi közösség be lesz kapcsolva”.

2.6. Igazságszolgáltatási rendszer

A rendezési terv olyan igazságszolgáltatási rendszert lát elő Koszovó számra, amelyik „a jog uralmán, alapszik, amelyik integrált, független, hivatásos és elfogulatlan”.
A bírák és ügyészek megválasztásával, kinevezésével, előléptetésével és áthelyezésével kapcsolatban a koszovói mérvadó szervektől megköveteli annak biztosítását, hogy „a bírói és az ügyészi szolgálat kifejezze Koszóvó többnemzetiségű jellegét, illetékességi területükön pedig különösen az etnikai összetételt”. Ilyen értelemben:
– a Koszovói Igazságügyi Tanácsnak (KPS) intézkedéseket kell tennie a bírák és ügyészek számának növelésére a jelenleg alulképviselt nemzeti közösségekből;
– a kerületi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság szintjén bizonyos számú nem albán bíró számára minimális számú fenntartott bírói helyet kell biztosítani;
– a koszovói nem albán közösségek számára fenntartott bírói helyekre jelölteket a KPS azon tagjai jelölik, akik maguk is a nem albán közösséget képviselik.
Ahtisaari terve az igazságszolgáltatási rendszer területén minden személynek az igazságszolgáltatáshoz való „jobb hozzáférésre összpontosít”, különösen pedig az újonnan alakult szerb többségű községek lakósainak számára. Ezeknek a községeknek lehetőségük lenne, hogy „új alapfokú bíróság, vagy kihelyezett bírósági osztály alapítását, illetve az alapfokú bíróság kihelyezett ítélkezését kérjék” a KPS-től.

2.7. Rendőri erők

A rendőrsének „egységes parancsnoki szerkezete” lenne Koszovó egész területén.
Koszovó rendőrségnek etnikai összetételének egy maghatározott helységben tükrözni kell, „amennyire csak lehetséges” a község lakosságának etnika összetételét.
Azokban a községekben, amelyekben a szerbek vannak többségben, „a községi képviselő-testület választja meg a helyi rendőrállomás parancsnokát”.
A koszovói biztonsági szolgálattal kapcsolatos rendelkezések szerint, ez a szolgálat „hivatásos, többnemzetiségű és demokratikus” lenne. A koszovói rendőri erők egységes parancsnoki láncolatot alkotnának és „helyi rendőrökből állnának, akik azoknak a községeknek a nemzeti összetételét tükröznék, amelyekben dolgoznak”. A szerb többségű községek képviselő-testületeinek „nagyobb illetékessége lenne a helyi rendőrparancsnok megválasztásában”.
A terv szerint Koszovón új, „hivatásos és multietnikus biztonsági szolgálat” alakulna, legtöbb 2500 aktív taggal és 800 tartalékossal. A Koszovó Védelmi Hadtest (KKZ) egy éven belül feloszlatásra kerülne.

3. „Veszélyben a régió stabilitása”

Ban Ki Mun, a z ENSZ főtitkára a Koszovóról szóló (november elején tett) jelentésében aggodalmát fejezte ki az utóbbi hónapokban Szerbia és Koszovó között kialakult helyzet miatt.
A jelentés megállapítja, hogy a koszovói szerb közösség ellen irányuló erőszakos tettek száma növekedett azóta, hogy Prishtina megkísérelte átvenni a jarinjei és brnjaki (határ)átkelők ellenőrzését. Hozzáteszi: a különleges egységek július 25-i akciójára a nemzetközi közösséggel való egyeztetés nélkül került sor.
A július 16-a és október 15-e közötti időszakra vonatkozó elemzés közli, hogy 24 százalékkal emelkedett a kisebbségek elleni incidensek száma a korábbi adatokhoz képest. Összesen 151 ilyen eset történt a tartomány területén, ebből 38 Észak-Koszovóban. Pravoszláv templomokat és sírokat 13 esetben gyaláztak meg, s ugyanennyiszer hullottak kövek a szerbiai rendszámtáblával rendelkező gépkocsikra, ha albánok által lakott településeken haladtak át. A koszovói szerbek birtokában lévő ingatlanokat 63 esetben érte kár, 47 esetben jegyeztek fel betöréses lopást az említett periódusban.
A főtitkár közölte, a megoldatlan kérdések annak a veszélyét hordozzák, hogy tovább növekedhet a feszültség, s mélyülhet az Ibartól északra illetve délre élő közösségek közötti szakadék. Ez a veszély, mely a régió egészének stabilitására is érvényes, mindaddig fennáll, amíg a jarinjei és brnjaki átkelők kérdését nem rendezik, továbbá ameddig összekeverik az alapvető jogok kérdését a státushoz kötődő kérdésekkel – állapította meg Ban Ki Mun.
Az ENSZ főtitkára felszólította Belgrádot és Prishtinát a békés dialógus folytatására, s reményét fejezte ki, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa erre, s a feszültség csökkentésére irányuló egyértelmű üzenetet küld majd mindkét félnek a 2011. november 29-én esedékes, e jelentést megvitató ülésén.
Prishtinában egyetértenek a jelentés azon részével, mely a válság régióbeli kiszélesedésének lehetőségét taglalja, annak kiváltó okait azonban egészen másban vélik felfedezni. Hajredin Kuçi kormányalelnök közölte, hogy Belgrád Koszovó felosztására irányuló követelései, a koszovói és nemzetközi intézményekkel szembeni erőszakra buzdítás valóban Koszovó határain túlmutató problémát jelentenek, s mozgásba lendíthetik a szélsőséges csoportokat a régió egészében6).

4. Összegzés

Martti Ahtisaari koszovói rendezési javaslatát Szerbia mindmáig nem fogadta el.
A tervezet rendelkezései messzemenően biztosítják a koszovói szerbek nemzeti kisebbségi kollektív jogait, illetve jelentősen javítanák a koszovói szerbek státusát. A terv ugyanis kollektív jogokat és de facto területi autonómiát ír elő, kötelező jelleggel, a koszovói szerbek számára. Ezért fordulatot hozhatna, mérföldkő lehetne a nemzetközi kisebbségvédelemben is 7). Nem utolsó sorban hozzájárulna a térség békéjéhez és stabilitásához is.
Szükséges lenne összehasonlító elemzést végezni a tervezetbe foglalt és a szerbiai alkotmány, illetve jogszabályok által biztosított nemzeti kisebbségi jogok között. Különösebb analízis nélkül is megállapítható azonban, hogy az Ahtisaari-terv szélesebb jogokat biztosít a koszovói szerbek számára (például, biztosított/fenntartott képviselői helyeket a képviselőházban, a kormányban és az igazságszolgáltatásban; meghatározott és pontosan felsorolt törvényeket csak akkor lehet elfogadni, amennyiben a koszovói képviselőház nem albán tagjainak többsége támogatja azok elfogadását; széleskörű pénzügyi autonómiát biztosít a községeknek és illetőséget a helyi rendőrállomások főnökeinek megválasztásában, stb.), mint amilyen jogaik a szerbiai nemzeti kisebbségeknek napjainkban vannak.
Amennyiben a tervezet végül elfogadásra kerülne, a tervben rögzített, tényleges autonómiáról szóló precedens értékű kollektív nemzeti kisebbségi jogokat a szerbiai kisebbségek vonatkozásában is alkalmazni kellene. 

Újvidék, 2011. november 26.

Bozóki Antal, mgr. 

__________
* A Kárpát-Medencei Autónómia Tanács (KMAT) Mártélyon (Magyaroszág), 2011. november 18-ától 20-ig megtartott tanácskozására készült írás rövidített változata.

Jegyzetek:
1. Martti (Oiva Kalevi) Ahtisaari (Viipuri, 1937. június 23.) finn diplomata, politikus, köztársasági elnök. Diplomáciai tevékenységét 2008-ban Nobel-békedíjjal jutalmazták „a nemzetközi konfliktusok megoldásáért több kontinensen és több mint három évtizeden át tett fontos erőfeszítéseiért”.
Martti Ahtisaari 2008 február vége óta nem az ENSZ kosovói különmegbízottja.
Ahtisaari már nem kosovói különmegbízott, Magyar Szó, 2008. március 8.: http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2008/03/08/main.php?l=b2.htm
2. Predlog rešenja statusa Kosova specijalnog izaslanika UN, Danas, 2007. február 3., 2., 4. és 5. o.
3. [origo] nagyvilág: http://www.origo.hu/nagyvilag/20070214aszerb.html
4. Jelena Tasić: Ahtisarijev plan otvara mogućnost nezavisnosti, Danas, 2007. február 3., 1. és 3. o.
5. Koštunica: Ahtisarijev predlog je nelegitiman, Danas, 2007. február 3., 3. o.
6. Virág Árpád: „Veszélyben a régió stabilitása”, Magyar Szó, 2011. november 8., 1. és 4. o.
7. Szembenézni a tényekkel, Magyar Szó, 2007. február 8., 5. o.; Javulhat a szerbek helyzete, Magyar Szó, 2007. február 8., 20. o., és Az Ahtisaari-terv fordulatot hozhat a kisebbségvédelemben, Magyar Szó, 2007. február 16., 2. o.

Kapcsolódó:

Szerbia háborúba készül ismét?