Ha belegondolok, beleborzongok…

A kilencvenes években sokszor elemezgettük, hogyan is keletkezhet egy háború. Békéhez szokott, mindenféle erőszaktól ösztönösen viszolygó emberként akkor még úgy gondoltam, hogy a háború az egyszer csak kialakul… Élünk-éldegélünk, közben minden romlik, egyre csak romlik, és odáig fajul a helyzet, ahonnan már nincsen visszaút. És: eljutunk a háborúig. Tehát jön a háború, mind közelebb, közelebb. Csak úgy, magától. Mert elérkezik az ideje, aminek pedig eljön az ideje, azt nem lehet feltartóztatni.

Azóta már tudom, hogy a háború roppant agyafúrt, rafinált dolog. Nem spontán, hanem időzített. Nem magától jön létre, hanem előre megírt forgatókönyv szerint alakítják ki – minden mozzanatát aprólékosan megtervezve. Egy háború sosem lehet véletlen és sosem indul, sosem tör ki érdek nélkül. (Ezek azok a makacsfajta tények, amelyekre szokás hivatkozni. De valójában mik is a tények? Ha ezt kérdezem magamtól, mindig Dorothy Sayers zseniális megfogalmazása jut eszembe: „Uram, a tények olyanok, mint a tehenek. Ha elég keményen nézünk a szemükbe, rendszerint elszaladnak előlünk.” Valahogy így van ez a háborúval is. Tényleg: tények, tények, de mégsem…)

Érdekegyeztetés?

A 15 évvel ezelőtti koszovói konfliktus ürügyén elmélázhatunk például azon, hogy miért jutott a Szerbia (most már csak volt) déli tartományában élő albánoknak valamiféle megkülönböztetett, kivételes szerep. Amikor a nagyvilág számos nemzeti kisebbsége él a saját szülőföldjén másodrendű népcsoportként, akkor az amerikaiak számára csak egyetlen „kiragadott” nemzeti kisebbség, a koszovói albánok függetlensége volt a fontos. Csak azt akarták a közel 3 hónapon át tartó bombázásukkal kivívni. Azonban a szerb uralom alóli felszabadítás nyilván nem volt sem véletlen, sem érdekek nélkül való. Hiszen tudjuk jól, hogy a nagyhatalmak mindig csak akkor avatkoznak be egy ország belügyeibe, amikor maguknak is vaskos érdekük fűződik hozzá.  Az ország, a terület, amelyre a „világrend” terjeszkedésre szakosodott megteremtői szemet vetnek, általában katonapolitikai szempontból érdekes vagy pedig az értékes nyersanyaglelőhelyei miatt számít. Koszovó esetében nyilvánvalóan mindkét szempont érvényesült, mégis talán a stratégiai számított perdöntőnek.

Koszovó esetében urán- és aranykitermelést szoktak leginkább emlegetni, ehhez azonban azt is társíthatjuk, hogy a Rigómezőtől alig néhány hajításnyira halad el a Boszporusz-tengerszoros alatti (amerikai érdekeltségű) Transzbalkán-olajvezeték, amely kiválthatja a nehézkes és többnapos késéssel működő tartályhajós megoldásos olajszállítást, és amelynek a tervezett évi kapacitása 35 millió tonna lesz. A világ legnagyobb tavának számító Kaszpi-tenger mélyén lapuló, mindmáig kiaknázatlan földgáz- és olajtartalék roppant vonzó Amerika számára. A tervek szerint 2020-ig napi 6 millió hordó olaj kitermelése válik lehetővé.

Camp Bondsteel

Koszovó, a földrajzi fekvése miatt, olyan ideális őrtoronynak mutatkozott, ahonnan minden olyan terület szemmel tartható és elérhető, amely az amerikaiak számára potenciális katonai célpontnak számíthat: Irak, Irán, Pakisztán, Oroszország és legfőképpen az Európai Unió. Noha napjainkban (a hét évtizede tartó viszonylagos európai béke végnapjaiban) még erősen megkérdőjelezik mindazon szakértők elméjének épségét, akik olyasmit merészelnek állítani, hogy ezen országok mindegyikével előbb-utóbb fegyveres harcba fognak keveredni, mégis erre utal az USA elhatalmasodott militarizmusa, az utóbbi egy évtized csúcsra járatott hadiipara és a Balkánon létesített félelmetes katonai támaszpontja is. Ez utóbbi a vietnami háború óta létrehozottak közül a legjelentősebb és egyben a legnagyobb külföldi amerikai katonai bázis.

A képen: A Camp Bondsteel támaszpont egy évvel a bombázás után

Alig csitult el a harci gépek zaja 1999. június 10-én, a tartomány délkeleti részén, Uroševac és a macedón határ közelében mintegy 1000 hektárnyi mezőgazdasági földterület kisajátításával máris megkezdődtek a Camp Bondsteel előmunkálatai. Ezer amerikai katona és hétszer annyi helybeli albán lakos bevonásával indult meg a júniustól októberig éjjel-nappal tartó építkezés. A 25 kilométernyi úthálózat mentén 300 (többnyire fából készült) épületet emeltek, bennük pedig 7000 katona és civil ellátását szervezték meg. A 84 kilométer hosszú szögesdróttal őrzött modern kori erődítményben hozták létre Európa legjobban felszerelt kórházát is. A támaszpontot a vietnami háborúban kitűnt veterán, James Leroy Bondsteelről keresztelték el, aki mindössze 40 éves volt, amikor 1987-ben meghalt. 

Noha a külföldi katonai bázis a térség legnagyobb munkáltatója (mintegy 5000 albánt foglalkoztat 1-3 dolláros órabér ellenében), a környékbeliek mégsem örülnek feltétlenül az egyenruhások jelenlétének. Ahogy múlik az idő, egyre vegyesebb érzelmekkel kémlelik a Kis-Amerikának vagy a Kis-Guantánamónak is nevezett, távközlési berendezésekkel teletűzdelt, zárt katonai birodalmat. Azt a 11 őrtoronnyal vigyázott amerikai bázist, amely Apache helikoptereket és olyan 10 millió dollárt is érő Black Hawk szállítóhelikoptereket is állomásoztat, amelyek 4,5 tonna összsúlyú rakétákat és gépágyúkat is képesek szállítani. És amelyen (nem mellékes szempont) olyan elítélteket is őriznek, akiket a világ szeme elől elzárva, minden előzetes tárgyalás és ítélethozatal nélkül tartanak fogva.

Elsősorban az európai politikusok vélekednek úgy, hogy az amerikaiak szerbiai NATO-s beavatkozásának eredeti célja nem a tartomány függetlenségének elnyerése, hanem a koszovói katonai támaszpont felépítése volt. Egy magas rangú brit katonatiszt például úgy nyilatkozott, hogy a Camp Bondsteel létrehozása a bizonyíték arra, hogy az amerikaiak komolyan elkötelezték magukat a Balkánon és jó ideig maradni is fognak. Ha ehhez még hozzáadjuk: azt is felvetették, hogy idővel majd ez a bázis veszi át az amerikai légierő olaszországi, avianói támaszpontjának a szerepét, akkor meg egészen biztosan maradnak. Várakoznak…

Mit tudunk mi a Camp Bondsteelről? És mit a készülőben lévő háború(k)ról? Legfeljebb csak beszélni. Vagy: még azt sem.

Ha belegondolok, beleborzongok.    

Szabó Angéla