A kilencvenes években sokszor elemezgettük, hogyan is
keletkezhet egy háború. Békéhez szokott, mindenféle erőszaktól ösztönösen
viszolygó emberként akkor még úgy gondoltam, hogy a háború az egyszer csak
kialakul… Élünk-éldegélünk, közben minden romlik, egyre csak romlik, és odáig
fajul a helyzet, ahonnan már nincsen visszaút. És: eljutunk a háborúig. Tehát
jön a háború, mind közelebb, közelebb. Csak úgy, magától. Mert elérkezik az
ideje, aminek pedig eljön az ideje, azt nem lehet feltartóztatni.
Azóta már tudom, hogy a háború roppant agyafúrt, rafinált
dolog. Nem spontán, hanem időzített. Nem magától jön létre, hanem előre megírt
forgatókönyv szerint alakítják ki – minden mozzanatát aprólékosan megtervezve.
Egy háború sosem lehet véletlen és sosem indul, sosem tör ki érdek nélkül.
(Ezek azok a makacsfajta tények, amelyekre szokás hivatkozni. De valójában mik
is a tények? Ha ezt kérdezem magamtól, mindig Dorothy Sayers zseniális
megfogalmazása jut eszembe: „Uram, a tények olyanok, mint a tehenek. Ha elég
keményen nézünk a szemükbe, rendszerint elszaladnak előlünk.” Valahogy így van
ez a háborúval is. Tényleg: tények, tények, de mégsem…)
Érdekegyeztetés?
A 15 évvel ezelőtti koszovói konfliktus ürügyén
elmélázhatunk például azon, hogy miért jutott a Szerbia (most már csak volt)
déli tartományában élő albánoknak valamiféle megkülönböztetett, kivételes
szerep. Amikor a nagyvilág számos nemzeti kisebbsége él a saját szülőföldjén
másodrendű népcsoportként, akkor az amerikaiak számára csak egyetlen
„kiragadott” nemzeti kisebbség, a koszovói albánok függetlensége volt a fontos.
Csak azt akarták a közel 3 hónapon át tartó bombázásukkal kivívni. Azonban a
szerb uralom alóli felszabadítás nyilván nem volt sem véletlen, sem érdekek
nélkül való. Hiszen tudjuk jól, hogy a nagyhatalmak mindig csak akkor
avatkoznak be egy ország belügyeibe, amikor maguknak is vaskos érdekük fűződik
hozzá. Az ország, a terület, amelyre a „világrend” terjeszkedésre
szakosodott megteremtői szemet vetnek, általában katonapolitikai szempontból
érdekes vagy pedig az értékes nyersanyaglelőhelyei miatt számít. Koszovó
esetében nyilvánvalóan mindkét szempont érvényesült, mégis talán a stratégiai
számított perdöntőnek.
Koszovó esetében urán- és aranykitermelést szoktak leginkább
emlegetni, ehhez azonban azt is társíthatjuk, hogy a Rigómezőtől alig néhány
hajításnyira halad el a Boszporusz-tengerszoros alatti (amerikai érdekeltségű)
Transzbalkán-olajvezeték, amely kiválthatja a nehézkes és többnapos késéssel
működő tartályhajós megoldásos olajszállítást, és amelynek a tervezett évi
kapacitása 35 millió tonna lesz. A világ legnagyobb tavának számító
Kaszpi-tenger mélyén lapuló, mindmáig kiaknázatlan földgáz- és olajtartalék
roppant vonzó Amerika számára. A tervek szerint 2020-ig napi 6 millió hordó
olaj kitermelése válik lehetővé.
Camp Bondsteel
Koszovó, a földrajzi fekvése miatt, olyan ideális
őrtoronynak mutatkozott, ahonnan minden olyan terület szemmel tartható és elérhető,
amely az amerikaiak számára potenciális katonai célpontnak számíthat: Irak,
Irán, Pakisztán, Oroszország és legfőképpen az Európai Unió. Noha napjainkban
(a hét évtizede tartó viszonylagos európai béke végnapjaiban) még erősen
megkérdőjelezik mindazon szakértők elméjének épségét, akik olyasmit merészelnek
állítani, hogy ezen országok mindegyikével előbb-utóbb fegyveres harcba fognak
keveredni, mégis erre utal az USA elhatalmasodott militarizmusa, az utóbbi egy
évtized csúcsra járatott hadiipara és a Balkánon létesített félelmetes katonai
támaszpontja is. Ez utóbbi a vietnami háború óta létrehozottak közül a
legjelentősebb és egyben a legnagyobb külföldi amerikai katonai bázis.
A képen: A Camp Bondsteel támaszpont egy évvel a bombázás után
Alig csitult el a harci gépek zaja 1999. június 10-én, a
tartomány délkeleti részén, Uroševac és a macedón határ közelében mintegy 1000
hektárnyi mezőgazdasági földterület kisajátításával máris megkezdődtek a Camp
Bondsteel előmunkálatai. Ezer amerikai katona és hétszer annyi helybeli albán
lakos bevonásával indult meg a júniustól októberig éjjel-nappal tartó
építkezés. A 25 kilométernyi úthálózat mentén 300 (többnyire fából készült)
épületet emeltek, bennük pedig 7000 katona és civil ellátását szervezték meg. A
84 kilométer hosszú szögesdróttal őrzött modern kori erődítményben hozták létre
Európa legjobban felszerelt kórházát is. A támaszpontot a vietnami háborúban
kitűnt veterán, James Leroy Bondsteelről keresztelték el, aki mindössze 40 éves
volt, amikor 1987-ben meghalt.
Noha a külföldi katonai bázis a térség legnagyobb munkáltatója (mintegy 5000 albánt foglalkoztat 1-3 dolláros órabér ellenében), a környékbeliek mégsem örülnek feltétlenül az egyenruhások jelenlétének. Ahogy múlik az idő, egyre vegyesebb érzelmekkel kémlelik a Kis-Amerikának vagy a Kis-Guantánamónak is nevezett, távközlési berendezésekkel teletűzdelt, zárt katonai birodalmat. Azt a 11 őrtoronnyal vigyázott amerikai bázist, amely Apache helikoptereket és olyan 10 millió dollárt is érő Black Hawk szállítóhelikoptereket is állomásoztat, amelyek 4,5 tonna összsúlyú rakétákat és gépágyúkat is képesek szállítani. És amelyen (nem mellékes szempont) olyan elítélteket is őriznek, akiket a világ szeme elől elzárva, minden előzetes tárgyalás és ítélethozatal nélkül tartanak fogva.
Elsősorban az európai politikusok vélekednek úgy, hogy az
amerikaiak szerbiai NATO-s beavatkozásának eredeti célja nem a tartomány
függetlenségének elnyerése, hanem a koszovói katonai támaszpont felépítése
volt. Egy magas rangú brit katonatiszt például úgy nyilatkozott, hogy a Camp
Bondsteel létrehozása a bizonyíték arra, hogy az amerikaiak komolyan
elkötelezték magukat a Balkánon és jó ideig maradni is fognak. Ha ehhez még
hozzáadjuk: azt is felvetették, hogy idővel majd ez a bázis veszi át az
amerikai légierő olaszországi, avianói támaszpontjának a szerepét, akkor meg
egészen biztosan maradnak. Várakoznak…
Mit tudunk mi a Camp Bondsteelről? És mit a készülőben lévő
háború(k)ról? Legfeljebb csak beszélni. Vagy: még azt sem.
Ha belegondolok, beleborzongok.
Szabó Angéla
