Margit Zoltán: 2013. 01. 06. - 2013. 01. 13.

2013. január 12., szombat

Új bürokraták



Kezdettől fogva problematikus volt a nyomtatott sajtó példányszámának a növelése – jelentette ki Simon Erzsébet, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) illetékese a médiastratégiájukról egy rádióműsorban, amikor a riporter rákérdezett, mi az oka a sikertelenségnek?

Jelentésemben – nyomatékosította a médiafelelős – leírtam: ellenállásba ütköztünk, s a kollégák nem tesznek szinte semmit. Nem készítették el azt, amit elvártunk volna. Például, hogy átgondolják az arculatváltást. Nincsenek terveik, nincsenek megvalósításról szóló jelentések stb. Hogy miért lenne minderre szükség? „Mert akkor, dönthettünk volna, hogy merre lépjünk” állítja az illetékes.

Simon Erzsébet így sem ül ölbe tett kézzel. Vannak ötletei. A riporternek, aki megjegyezte, hogy sokan a Magyar Szó, vagy a Hét Nap helyett a szerb lapokat vásárolják, még elismerte: ez bizony így van. Ezután ellentámadásba ment át. Az emberek a hibásak, mondta, mert e lapok ára mégsem akkora, hogy még a jelenlegi ínséges időkben is ne lehetne azokat megvásárolni. Továbbá, hiba az is, hogy a „nyomtatott sajtó” nem jut el az olvasókig. Még sok olyan település van a Vajdaságban, ahol e lapokhoz – a régen jól működő terjesztési hálózat megszűnte után – nem lehet hozzájutni. Az MNT illetékes ezt a hibát is a magyar szerkesztőségek nyakába varrja. Azok nem készítettek tervet, dokumentumokat stb., hogy az MNT most értékelhesse a helyzetet. A kreatív gondolkodásnak nincs határa: az előfizetési kedv is növelhető, illetve növelni kell, állítja a sarokba szorított MNT tisztségviselő. Az azonban eszébe sem jut, hogy az MNT-nek, vagy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének tegye fel az egyetlen logikus kérdést: miért tűrték hosszú éveken keresztül, hogy a privatizáció örvén a szerb hatalom és kliensei leépítsék a Magyar Szó valaha valóban tevékeny terjesztőhálózatát?
De, hagyjuk az MNT irodákból származó magvas ötleteket, s nézzük meg, mi a hiba a valóságban? Tény ugyanis, hogy a valaha „több tízezres” példányszámban megjelenő lapok, ma néhány ezresre zsugorodtak.

A fő kérdés az, hogyan történhetett meg, hogy röpke pár év alatt az „egypárti” megalapozottságú magyar intézményrendszer elvált a magyar szavazóktól, illetve meg sem találta azokat. Akikért elvben dolgoznia kellene. Az MNT a lesújtó gyakorlat láttán sem tud, esetleg nem is akar eljutni a baj gyökeréig. Ha egy napilappal szemben a fő követelmény az, hogy adjon pontos, gyors, a közösség demokratikus érdekeinek megfelelő, de önálló tájékoztatást, akkor ezt a Magyar Szó és a többiek miért nem teszik meg?

Feltette valaki a kérdést, vajon Kubát János a Magyar Szó veterán újságírója – egy futó elemzés alapján – miért tehetett sokkoló megállapításokat? Például azt, hogy 1972-es és a tavalyi év egyik utolsó hónapját vizsgálva, Tito elvtársnak az akkori Magyar Szóban megjelent képei számukban alig tudták megelőzni Pásztor István fotóit. Miért nem tette fel a kérdést, sem a Magyar Szó, sem az MNT, jó-e a „stratégia” amely a tisztségviselők önfényezésének intézményesülését meg sem említi?

Nem mégis arról van szó tehát, hogy a kiábrándult magyar polgárok látva a magyar döntéshozók önzését és tehetetlenkedését, kiábrándultak? S most új politikai eszményeket keresnek. Sajnos, úgy is, hogy a megoldást, a nagyobb haszonnal kecsegtető, szirénhangon ígérgető szerb pártok támogatásában, meg a szerb lapokban keresik.

Száz szónak is egy a vége. A vajdasági magyarság leépülése addig nem fékezhető meg, még csak nem is lassítható, amíg nem nevezzük néven a gyereket. Ki kell mondani: amíg nem valósul meg a magyar autonómia legfontosabb követelménye, az, hogy az autonómiatanács tagjait (a magyar szavazók hivatalos, állami névjegyzéke alapján) maguk a magyarok választhassák meg, s e képviselők ténylegesen nekik, ne pedig a szerb hatalomnak tartozzanak politikai felelősséggel – változásra nem számíthatunk.

Mit tehetnek az MNT tagjai, ha maga a rendszer választja el őket a magyar szavazóktól? Különösen, ha a testület működési költségeit, a szerb kormány vállalja, feladata pedig arra szorítkozik, hogy kezelje a Magyarországról érkező támogatásokat, s elvégezze azok elosztását? Lehet a magyarok iránti felelősségtől mentesen nem a pénzforrások (a részérdekek) felé fordulni? Stratégiákat gyártani, s egyben elismeréssel adózni a szerb hatalomnak? Nos, úgy látszik, lehet. Csakhogy ez esetben következményekkel kell számolnunk. Amint látjuk, elsősorban azzal, hogy az újra gyorsuló asszimiláció és a közösség leépülési folyamatainak erősödése választói apátiába, érdektelenségbe torkollik.
A választók érdekeitől való függetlenedés okozza, hogy az alapítói jogokkal felvértezett magyar döntéshozók, félretéve a közösség alapérdekeit, a Magyar Szótól részérdekeik kritikátlan népszerűsítését, személyük tömjénezését követelik. Így még az is megtörténhet, hogy az egyik túlbuzgó szerkesztő egy politikai baklövés magyarázatát hallva, helyesléssel állapítja meg: ez csodálatos.

Ilyen a Vajdaságban az új (magyar) bürokrácia működési modellje. Nemcsak a sajtó vonatkozásában. S így kap szabad utat a szerb politikai elit törekvése, hogy a nemzeti tanácsok intézménye – a magyar szavazóktól elválasztott magyar döntéshozók közbeiktatásával – végül a szerb nemzeti érdek érvényesítését eredményezze.
Ilyen körülmények között nem meglepő Korhecz MNT-elnök megnyilatkozása, hogy az MNT a VMSZ politikáját magáénak vallja. Az ő sorsuk valóban össze van kötve.
Mindeközben mi magyarok elfogyunk, itt a Vajdaságban is. Nem kellene ezen a helyzeten valamit változtatni, akár az agyonhallgatott Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) keretében? Dehogynem!

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 
HÍRLEVÉL, XI. évf. 7. szám, 2013. január 12.

Oh man! Ez ÓMEN?



Ómen! Ámen!

Kérdezhetném most joggal, ha történetesen babonás lennék. De nem vagyok az. Csupán az egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja nekem, hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta véletlen mégsem lehet.

Többféle bírósági forrásból származó értesülés szerint igaz a hihetlenül hangzó hír. Még akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy a „második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált nemzetiségi ügyében is éppen az a Zdenka Stakić nevű bírónő vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő bírósági tárgyalást, és ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes, összesen 61 évnyi börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy a sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét múltból. Hogy újabb áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági magyar fiatalokat juttasson börtönbe – előre megfontolt szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati eljárás alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus (és immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő szerb társadalomnak: mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.

Mi tagadás: Stakić asszonyság derekasan megdolgozott az itteni magyarság körében szerzett dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele riogatni a potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének esetleg még komolyabb bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt meggyőző módon, hatásosan prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól, hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az ítélete nyomán a fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött. Amikor bezárták a fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig nagyon szúrta a hölgynek a szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi? Miért jövünk ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!”  Én erre csak annyit feleltem illemtudóan, hogy nagyon fiatalok a gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket. Ezután az következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát. Hiába jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli engedélyét a látogatásra. Csak akkor egyezett bele, amikor látta, hogy engem nem tud lerázni.  Ugyanígy a tárgyalás első napja is emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás szülőkkel együtt ültem be a tárgyalóterembe. Az eljárás azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett édesanyja a hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”) többször is félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett a következménye, hogy Zdenka Stakić zártkörű tárgyalást rendelt el.  Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó képviselőit is kitessékelték a tárgyalóteremből. Így a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is volt ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt akarták elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak ellenére, hogy nem engedtek be bennünket, mindvégig ott voltunk, kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat hozzák, viszik. Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk. Csak a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána már csak az ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb történelemből vett példával illusztrálta, próbálta meg alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején esett meg ilyen kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl enyhének tartotta, és fejenkénti kereken negyven év börtön kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl kellett élni. A soron következő éveket elviselni…

Aztán valami történt. Ugyanis 2007 őszén az akkori szerbiai igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy újvidéki bíró leváltását kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka Stakićét is. Azzal a megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik pedofil pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a bíróságról. Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság határozatára) visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a hírhedt Zdenka Stakić ismét az Újvidéki Felső Bíróságra, és így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének a vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg dicső visszatéréséről. Egy héttel később pedig bekövetkezett az, amit a „második temerini fiúk” történeteként ismerünk…

– Szeretném eloszlatni azt a nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb temerini ügyben való angazsálása egyszerűen csak a véletlen műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is merem jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a részesei. Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek” esetében is a nyilvánosság kizárásával történjen a tárgyalás, és megint egy elfogultságról, túlkapásról tanúskodó szigorú ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az ügyben érintettek -- ellenlépésként.  Ha nem tiltakoznak, ha azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben, ha nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló ítélethozatalát, akkor már most felkészülhetnek a legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól senki sem menti meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult Horváth Árpád.

Társa, barátja, Szakáll Zoltán szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét magyar fiatal a legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:
-- Szeretnénk segíteni ezeknek a bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is okuljanak, tanuljanak a mi esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket járatlanságunk, tudatlanságunk okán mi elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt ahhoz is joguk van, hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul vezessék le. Amennyiben az számukra inkább megfelel.

A nyolc és fél évvel ezelőtt 15 évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó Máriás István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a kísérlete gyászos visszatérés a múltba.
Azt tapasztaljuk, hogy az igazság hóhérai újra megjelentek a színen. Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok juttatta mindkét csoport magyar fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog ítélkezni felettük, és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja Joakim, fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden magyart állatnak tart. Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a kirótt büntetés megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie. Akkor bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a fajgyűlölő. Tehát őt kellene elítélni. A hóhérok a régiek, csak a vádlottak újak. Ezért azt kérem, hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!

Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni? Talán csak annyit érdemes, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok az ország minden állampolgárára egyformán kell, hogy vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül. Így a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel nélkül.  Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön nem szeretik őket. Csupáncsak fogcsikorgatva megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy bírósági ügyeikben pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a törvénykezést, aki egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos, személyes elfogultságáról, nem csupán elfogadhatatlan és káros, hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt vet a teljes honi igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…

Oh man! Ez valóban ómen.
Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:

                                              Bitófák nőnek virágok közt,
                                              ha nem merünk, ha hallgatunk!”

Szabó Angéla



2013. január 11., péntek

Tisztelt Nemzettársaim!



Szeretném felhívni a nyilvánosság figyelmét a kövező sajnálatos dologra ami készülőben van a nyilvánosság előtt már valamelyest ismert „új temerini fiúk” ügyében nemrégiben kinevezték az ítélő bírót: ugyanez a bírónő ítélte el a temerini fiúkat 61 évre *Zdenka Stakić személyében!

Szeretném felhívni mint a temerini fiúk egyike minden emberjogi szervezet figyelmét határon innen és túl, hogy akadályozunk meg még egy koncepciós pert,mert nagyon kevés az esély, hogy itt véletlen egybeesésről lenne szó hanem ismét egy előre kitervelt beállított koncepciós perről, ezért kérem a nemzetközi jogvédőket valamint a közjogi méltóságokat, hogy vessék latba tekintélyüket és akadályozzák meg,hogy egy ilyen Anti-magyar bíróítéletet hozhasson a fiúk felett!


Tisztelettel,


Horváth Árpád 

(az egyik elítélt temerini magyar, aki kegyelemmel szabadult a napokban)

________________________________________________________


Az újvidéki *Zdenka Stakić bírónőt nevezték ki, hogy ítélkezzen az "új temerini fiuk" néven ismert magyar fiatalok ügyében, akik már közel három hónapja vizsgálati fogságban raboskodnak. Mint az ismeretes, Stakić bírónőhöz kapcsolódik a hírhedt drákói szigorúsággal kiszabott, összesen 61 éves börtönbüntetés is, amelyet az az öt temerini fiú fejére rótt ki, akiknek az ügye széles körben ismertté vált a magyar közbeszédben. 

A 2005-ben összesen 61 év börtönre ítélt "temerini fiúkként" elhíresült öt magyar fiatal a délvidéki magyarokon végrehajtott, politikai színezetű példastatuálás és igazságtalanság jelképévé vált. A döntés ellen számos magas rangú politikus, emberi jogvédő, Európa Uniós képviselő és még a magyar miniszterelnök is tiltakozott. Most pedig ismét Zdenka Stakić fog ítéletet mondani, aki az elmúlt években súlyos korrupciós gyanúba keveredett.

Októberben hét temerini magyar fiatalt börtönöztek be, egy zavaros hátterű kocsmai csetepaté után, mivel a helyszínen összeszólalkoztak és összeverekedtek egy szerb társasággal. A szerb média a verekedés hírére ritkán tapasztalt csinnadrattával csapott le, és a verekedés magyar nemzetiségű résztvevőit fasiszta huligánoknak bélyegezte meg, a szélsőséges jelző minden skáláját a fejükre olvasva. Még annak ellenére is, hogy a rendőrséget a magyar fiúk riasztották, miután az államalkotó nemzethez tartozó támadóik autókkal próbálták elgázolni őket, valamint tehergépjárművek platójáról dobált sörösüvegekkel támadták meg a jelenleg előzetesben ülő vádlottakat, akik súlyos sérüléseket szenvedtek. Támadóik  - akik jelenleg az ügy koronatanúi - egészen az egyik magyar vádlott szülői házáig üldözték a csoportot, ahonnan védekezni próbáltak.

Ezután a rendőrség nagy erőket felvonultatva tartott házkutatásokat és a terepszínű nadrágtól a középiskolás német nyelvű tankönyvig mindent lefoglaltak, ami "szélsőséges" tárgynak, bizonyítéknak tűnt. Többek között - állításuk szerint - egy automata gépfegyvert is lefoglaltak, ami mint utólag kiderült egy katonai vashulladéktelepen vásárolt, összehegesztett, poros dísztárgyként szolgáló tárgy volt. Bár a fegyverszakértő december közepén megállapította, hogy az eszköz nem minősül fegyvernek és két hónap alatt számos kihallgatáson estek túl a vádlottak, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy karácsonyra szabadlábra helyezzék őket. Így a vizsgálati fogságukat egészen január végéig meghosszabbították. Majd a napokban kiderült, hogy Zdenka Stakić bírónőt rendelték ki ítélethozatalra.

Az új szerb amnesztiatörvény miatt a temerini ötök közül ketten, Szakáll Zoltán és Horváth Árpád hosszú börtönévek után a tavalyi év végén kiszabadulhattak. Horváth Árpád tegnap a legnagyobb közösségi portálon közzétett bejegyzésében a nyilvánossághoz fordult: "Mint a temerini fiúk egyike, szeretném felhívni minden emberjogi szervezet figyelmét határon innen és túl, hogy akadályozzunk meg még egy koncepciós pert, mert nagyon kevés az esély, hogy itt véletlen egybeesésről lenne szó, sokkal inkább ismét egy előre kitervelt kirakatperről,ezért kérem a nemzetközi jogvédőket, valamint a közjogi méltóságokat, hogy vessék latba tekintélyüket és akadályozzák meg,hogy egy ilyen bíró ítéletet hozhasson a fiúk felett!"

A temerini fiúkat elítélő és most a hét magyar fiatal ügyét tárgyaló Zdenka Stakić bírónő és három társa ellen 2007-ben eljárás is indult, gondatlan munkavégzés vádjával. A vád szerint a bírák hagyták, hogy elévüljön Ilarion ortodox szerzetes ügye, aki kiskorúakon elkövetett fajtalankodás vádjával került a bíróság elé. A bírák leváltását akkor maga Dušan Petrović szerb igazságügyminiszter követelte, de úgy látszik őket mégsem érte el olyan szigorral a törvény keze, mint ahogyan a börtönéveket ők osztják. Így most Stakić bírónő készen áll ismét egy 2005-öshöz hasonló ítélet kimondására. A bírónő "elfogulatlanságát" az is jelzi, hogy még 2005-ben azt találta mondani az általa irányított tárgyaláson, a koholt vádakon már csak nevető temerini vádlottaknak, hogy „nevess, csak nevess, aki a végén nevet, az nevet a legédesebben”. Majd ezt követően rótta ki rájuk az összesen 61 évre szóló ítéletét. Így aztán nem kérdéses, hogy Zdenka Stakić bírónő keze nem fog majd remegni, amikor ismét délvidéki magyarok sorsa felett ítélkezik majd.

                                                                                              DélHír portál - H. Á.



2013. január 8., kedd

Év eleji nyítány



Hangosan kiált az utcán a bölcsesség,
és a tereken is fölemeli hangját.
Kiabál a lármás utcáknak elején,
szót emel a kapuk nyílásánál, a városban.
Meddig kedvelitek, ó, ti éretlenek, az éretlenséget,
ó, ti szemtelenek, a pimasz fecsegést?
Meddig gyűlölik az észt az esztelenek?

                                      (Péld 1.21- 1.22 -1.23)

Mögöttünk van ismét egy év, amely elvitt egy világvége hisztériát és megtartotta az elme válságos helyzetét. Bölcsebbek sem lettünk, butábbak sem, -mindenki maradt a saját táborában. Fogyatkozunk határon innen és túl, nos határon túl azért gyorsabban megy ez a folyamat, mert a nemzetállamocskák azért teszik a dolgukat, ami az „autohton fajok” élettérből való kiszorítási projektét illeti.

A magukat szakmához értő politikusoknak nevezett tábor: tereken – utcákon a nemzetpolitika sikerességét szajkózzák, úgy számokkal, csörgős bankókkal alátámogatva. Kit hitegetnek? Siker? Az elmúlt századok csak bajt hoztak a fejünkre, de hogyan is lehet sikeres az aki utólag magyarázkodik? Útólag a csicsókai piaci kofa is bölcs tud lenni, akkor minek a szakpolitika?

Az érdek és csakis az önös érdek vezényli e nemesnek nem éppen mondható tisztes grémiumot. Az önös érdek mögött eltörpül a közemberek nagy táborának érdeke, barmijen jellegű legyen is az. E választott fajt sem tudom megérteni, hogy miért kell felvenni olyan kabátot amelyből kilóg a lóláb (éretségi, oklevél, doktori czím)? Nevezetesen miért kell felhúzni a doktori köppenyt, ha az nem illik a szakmához igencsak nagyon elvitatottan értő viselőjére? Egy országnak kell szégyenkeznie, mert első embere „másolt/ragasztott (copy/paste)” szakzsargonnal élve mivel a szakmáról beszélünk éppen. Majdan ismétlődik ez a történet egy lépéssel hátrébb. Más tollával való ékeskedés, mondhatják jogosan az ornitológusok. A pávák is akkor ékeskednek díszes tollazatukkal, amikor a szívük választottjának kedveskednek, hogy fészekrakási belátásra bírják, mert ösztönösen a túlélésre koncentrálnak és nem a szomszédos kappan rikácsolására figyelnek, mondhatnám bölcsen, bár ismételten ösztönös viselkedési formáról témázgatunk éppen.

Egyértelmű, hogy a választás nevezetű komédia, nem hoz változást, mert ha hozna betiltanák. Pontosítva az előnyjogokhoz szokott szakpolitikai-elit nem fog a kiváltságairól, önös érdekeitől megszabadulni, mert abban a pillanatban a szakmához értő embereknek, tisztes, becsületes, szorgos tanulással és munkával kiérdemelt doktoroknak, mérnököknek... kellene átadni a stafétának rúdját ill. a hatalom pólusát.

A könnyen szerzett anyagi javakról nem mellékes beszélni, mert az a motorja e gondolkodási módnak és viselkedési formának. Az állam nem megy tönkre, bár össznépi riogatás folyik ezzel a válság hisztériával, érdekes, hogy keleten és nyugaton mindenki a tönk szélén van és még egyetlen állam sem jelentett megszünést !? A globális kettős könyvelés trükkjét alkalmazza itt már mindenki...

A gond, hogy akkor mi lesz a megszerzetesekkel? Érdekes a fordulat, hiteltelenné kell tenni a doktori, mérnöki... czímet, hiteltelenné kell tenni a tudást és harc nélkül elvész a nemzet és a faj felemelkedik!

A déli végekről beszélve a statisztikusok 4800 (!) nyolc (8.) osztállyal rendelkező felsőveztő „áldásos” tevékenységét jegyezték le! Itt a csavar, hogy ezek még nem is próbálkoztak vásárolni maguknak czímet, de még egy picinyke gyorstalpaló agytornára sem iratkoztak be, és e felvonás csúcsmozzanata: büszkén válalják, hogy ők tehetséges vezetők minden korban-időben és a szakmához is értenek! Hitelessé válnak egy szempillantás alatt! Kettő fontos dolgot tanultak meg:

1.) lefele taposnak, felfele meg... A szakmához, -legyintenek: a doktorok sem értenek...

2.) pozicíó harc, akit konkuresnek látnak kegyetlenül lejáratják, hiteltelenné teszik.

Mi a nemzetpolitkai megoldás?

A „kobakjukat” a megoldás keresésben anyaországi mintára és anyagi támogatásával itt is összedugták az anyagi érdekeltek. Az egyik törzsfőnök meghatározta, hogy gyermeket kell készíteni nem siránkozni. Rendben is van, de az Úr bölcs volt és ahova báránykát teremtett, teremtett néki legelőt! Szakmailag politikus eltévesztette a házszámot és templom helyett a tisztes házba ad tanácsot, elfeledve a népi bölcseletet: Adsz tanácsot, adj hozzá kalácsot! A másik hozzáértő meg az óra ingához hasonlította az itt élőket. Ingázni kell ide oda, hogy otthon maradjunk...Jó,hogy nem szögelnek fel bennünket a templom toronyba a toronyóra czágere hejére, akkor egy nap alatt egy teljes kört ingáznánk...

Vajon mi a megoldás? Ők maradnak és majd ékesszólóen elregélik az utókornak, hogy mindent megtettek az ügy érdekében, bár az anyaország anyagi támogatásban is részesítette őket, de vajon miért távozik innen olyan sok magyar? Egyszerűen azért, mert nem tud boldogulni. Az egyet a kettővel nem tudja összetenni. Amennyiben vállakozni merne, rögtön feljelentik, mert bántja osztályharcosi lelküket, hogy kapitalistává válik a szomszéd...A közösségéért akar tenni, számos megaláztatást el kell türnie, hogy a hiteltelenek hitelessek maradjanak. Az anyaországi pályázatokhoz hozzá sem fér,het mert az csak az egy pártnak jár, ha indokolt, ha nem...Egyet tehet, mehet!

A megoldás egyszerű, mint az atyai pofon:
megfelelő embert a megfelelő helyre!
Ennyi!

Nem kell megijedni, ez soha nem fog bekövetkezni, mert mindenkinek van sógora, komája, jóbarátja, barátnéja (...) és az észt is évezredek óta gyülölik az eszetlenek, ahogyan az írás mondja!

Margit Zoltán

2013. január 7., hétfő

“Nagy jövőt jósolok Pipás Pistának” - Kovács Frigyes



Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színész-rendező, tanár, több délvidéki színház megalapítója először rendez Szegeden, Pozsgai Zsolt Pipás Pista című tanyawesternjét állítja színpadra. A bemutató január 25-én lesz a Kisszínházban. A rendezővel a próbák után beszélgettünk színházról, Pipás Pistáról, a színészi hivatásról, a génjeinkbe kódolt erőszakról és agresszivitásról.

– Jelenleg az Újvidéki Művészeti Akadémián vagyok tanár, ezen kívül oda megyek, ahol úgy érzem, szükség van rám. A Szabadkai Színháznak nem vagyok tagja, annak idején nézetkülönbség támadt köztem és a mostani igazgató között, így hát jobbnak láttam lelépni.

Pedig ott hosszú ideig meghatározó személyiség, igazgató is volt.

– Méltatlan helyzetbe hoztak, ezért úgy döntöttem, lelépek. Soha nem szerettem volna elhagyni Szabadkát, nagyon erősen lokálpatrióta vagyok, bár nem ebben a városban születtem. Több mint 30 éve élek ott, és sok mindent megtettem azért, hogy a városban jó színház jöjjön létre 8 éves igazgatói időszakom alatt. Előtte színész voltam ugyanitt, rövid ideig pedig az Újvidéki Rádió művészegyüttesében is dolgoztam, amíg lapátra nem tettek bennünket. A Kosztolányi Színházat is én teremtettem meg, 1994-ben. Amikor politikai döntés nyomán megválasztották az egyik kolléganőmet igazgatónak, aki meggyőződésem szerint méltatlan volt erre a posztra, elvonultam onnan is, és felcsaptam gombatermesztőnek.

Hogyan találta meg a szegedi ajánlat? Gondolom, a határon túli együttműködés keretében esett Önre a választás, ami a színház egyik alapfeladata lett az új besorolás után. A színház korábban inkább Erdély felé orientálódott, a Vajdaságot jobban elhanyagolta.

– Miközben a két testvérváros itt van 40 kilométerre egymástól. 1980 óta nagyon sokszor jártam Szegeden különböző küldöttségekkel tárgyalni a színház igazgatóival a lehetséges együttműködésről. Mindig ez volt a téma, noha a találkozások soha nem hoztak kézzel fogható eredményt. Részeredmények kétségtelenül születtek, noha rendre a pénztelenségre hivatkoztak a felek. Fekete Gizi egy monodrámával turnézott a Vajdaságban, mi pedig az igazgatásom idején többször is játszottunk egy darabot Szegeden. Körülbelül ennyi volt az együttműködés. Az igazi szerintem talán éppen az lenne, ha rendezőket, színészeket cserélnénk. Jómagam alapjáraton inkább színész lennék, nem rendező. Többnyire csak azokat a darabokat rendezem meg, amelyek nagyon kikívánkoznak belőlem, amelyekkel nagyon szeretnék valamit közölni. Az ősszel Sopronban játszottam, tavasszal pedig Békéscsabán Leart játszom. A kettő között volt néhány hónap, erre derült égből igazi mannaként hullott az ölembe ez a fölkérés, amitől nagyon meg is hatódtam. Ilyen nagy meghatódottság közepette nem lehet dolgozni, ezért le kell szállni a földre, meg kell vívni a mindennapi csatákat. Többek között a saját tehetségtelenségemmel szemben is. Olyan társulatba kerültem, amelyet nem ismertem. Gyorsan meg kellett ismernem a társulat szellemiségét, másrészt az embereket is külön-külön. Olyan színházat igyekszem csinálni, ahol a színészé a főszerep, és a rendező nem látszik. Igyekszem is a háttérben maradni.

Szegeden mennyire díjazzák a színészek ezt a fajta hozzáállást?

– Nem tudom még megmondani. Fiatal színész koromban sokat szenvedtem a rendezői terrortól. Ekkor megfogadtam, ha én rendezek, úgy csinálom, hogy a színészekre építem a szerepeket, és kiprovokálom belőlük, ha nem adják elő azt, mit gondolnak a darabról, ők hogyan látják a világot. Szeretem azt a színészt, akinek van világnézete, szilárd véleménye, és azt szívesen ki is mondja. Aki, ha fölmegy a színpadra, közölni akar valamit, nem csak megkapni a tiszteletdíjat, vagy kipipálni, hogy ezt a szerepet is eljátszottam.

Ezeknek a követelményeknek a szegedi társulat hogyan felel meg?

– Számos ilyen kollégára akadtam itt, akik nagyon kreatív, gondolkodó emberek és együttműködésre készek. Ez nagyon fontos a számomra. A rendező otthon kitalálhatja az íróasztalnál az előadást, de amikor jön a színész a maga impulzusaival, az egész korábbi koncepció összeomlik, ami tulajdonképpen egy természetes folyamat. Jómagam ilyenkor nem verem tovább az asztalt, hogy csakis az én korábban kitalált koncepcióm érvényesüljön, hanem a romokból felépítek egy újat. Mindig a színész egyéniségére építkezem. Igyekszem minél gyorsabban megismerni az egyéniségét, hogyan gondolkodik, milyen érzelmekre, indulatokra, élményekre támaszkodik, s megpróbálok segíteni neki ebben az építkezésben. Az a dolgom, hogy a színészt emeljem. Néhány színész ebben nagyon jó partnernek bizonyult, sok kreatív emberrel találkoztam. A munkafolyamatnak nincs vége, most kezdődnek a tulajdonképpeni „szőrözőpróbák”, ahol újra szétszedjük, majd ismét összerakjuk az előadást. Az előadás igazi mélységeit most próbáljuk megteremteni.

Mennyire különbözik a szegedi színészek hozzáállása, munkamódszere a vajdasági csepűrágóékétől?

– Nagy a hasonlóság, csak a vajdasági színészek bevállalósabbak, az is, aki ellenáll. Föltétel nélkül alávetik magukat a feladat adta nehézségeknek, és minden akadályt zokszó nélkül vesznek. Többen vannak azok, akik nálunk hivatásként élik meg a színházat. Itt különböző iskolázottságú, az ország különböző régióiból jövő színészekkel találkoztam, vannak köztük olyanok is, akik már belefásultak ebbe a munkába, és csak szakmának, kevésbé alkotásnak tekintik ezt a hivatást. Vannak profik és vannak hivatásos emberek. Lényeges különbség van közöttük, de én mind a kettővel tudok dolgozni, csak az egyikkel könnyebb, szenvedélyesebb, ugyanakkor “szenvedésesebb” is, de a jobb eredmény reményében hajlandó vagyok pokolra szállni a hivatástudattal rendelkező emberekkel.

Az elején azt mondta, csak az Önhöz közel álló darabok rendezését vállalja, a betyárvilágot ábrázoló Pipás Pista is ilyen mű?

– Az elmúlt 90 év a tanyavilágban nem hozott akkora változást, mint az úgynevezett civilizált életben. Ott lassabban múlik az idő. A ’60-as években én bivallyal szántottam, és ebben a tanyavilágban töltöttem a nyaraimat nagyapámnál. Érzem ezeknek a nagyon szegény embereknek a lelkiségét, érzem az idők szagát. Vélhetőleg a szerző sem olvasmányélményből ismeri ezt a világot, biztos, hogy valamilyen személyes szálak is fűzik a tanyavilághoz, az ott élő emberekhez. Az ősbemutató miatt még nagyobb kihívásnak tartom a feladatot. Ősbemutatót csinálni hatványozottan izgalmas, mert nincs kipróbálva, hogyan működik a színpadon a mű, ez csodálatos érzés. Nagy jövőt jósolok a Pipás Pistának. Máris tárgyaltam a Tanyaszínház vezetőségével, hogy ezt a darabot a Vajdaságban is megcsináljuk, csak más emberekkel. A Tanyaszínház színpada más lehetőségeket kínál, és a tanyasi, falusi környezetben nagyon jól működne az előadás. Biztos, hogy nagyon sokan színpadra fogják vinni, sokat játsszák majd, mint a Portugált annak idején. Alig várom mások bemutatóját, kíváncsi vagyok, ők mit és hogyan látnak a darabban. Én a műben a drámát keresem, noha a szövegben rengeteg a komikus, humoros elem, ezért nagyon szórakoztatónak is ígérkezik. A figurák igazságát keresem benne, azokat a sarokpontokat, amelyekből kikövetkeztethetjük, miért lettek ezek az emberek olyanok, amilyenek, mi tette gyilkossá őket.

Pipás Pista nem egyszerű gyilkos, neki hivatástudata volt.

– Valóban, ő igazságosztónak, Krisztusnak, Megváltónak érezte magát. Az akkori társadalmi és szociális viszonyok között, amikor Magyarországot szétfaragták arra számítva, úgyis bedöglik, befullad, az alföldi parasztság túlszaporodott, az ipar pedig nem lendült be, hogy felszippantsa az itteni munkaerőt. Itt maradtak munka és megélhetés nélkül. Nagyon sanyarú sorsban éltek, elég csak elolvasni Sánta Ferenc Isten szekerén című kötetét. A szegénységből fakadó agresszivitás, az elviselhetetlen életforma vitte rá az embereket a családon belüli erőszakra. Az agresszióra válaszként jelent meg ez a népirtás nem csak itt, hanem az egész országban. A tiszazugi asszonyokról hallottunk, ott ugyanez történt, a feleslegesnek tűnő éhes szájakat és a nemkívánatos embereket eltették láb alól. A ’30-as évek elején, amikor felfedték ezeket a sírokat, már meg tudták állapítani, hogy cián vagy arzén végzett az áldozatokkal. A férjeket mérgezték, hullottak is, mit a legyek. Erről tudtak az emberek, de nem volt bizonyíték, így a hatóság sem igen vizsgálódott. 164 sírt tártak fel, majd hatóságilag tiltották le a munkálatokat, mert Európa-szerte rossz hírünk kerekedett. Szégyellni való dolog lett beszélni erről. Kiderült volna, hogy sokkal több gyilkosság történt akkor az országban, mint amennyit egyáltalán feltételezni merészelünk. Meggyőződésem, hogy a sok feltáratlan öngyilkosságnak álcázott eset mögött tulajdonképpen gyilkosságok bújtak meg. Emlékezzünk csak Arany János Ágnes asszonyára, ott is családirtásról van szó. Ez jelen van népünk lelkületében, úgy is fogalmazhatnánk, nemzeti történelmünk velejárója, benne él a génjeinkben, a habitusunkban, egyfajta néphagyomány része. Nagyon örülök, hogy született egy ilyen darab, amelynek remélhetőleg megtermékenyítő hatása lesz más szerzőkre is, akik majd hasonló témákkal hozakodnak elő történelmünkből, és – lelkiségünket feltárandó – több ilyen mű lát napvilágot. A dráma különböző rendezők és dramaturgok keze alatt még biztosan formálódni fog. Mi is a színészekkel közösen alakítgatjuk tovább. A drámáknak ez a sorsuk. Jó, hogy a szerző nem ragaszkodik görcsösen minden mondatához, mert az nagymértékben fékezné a munkánkat.

- Pozsgai nem volt kíváncsi művének színpadra állítására?

– De igen, szeretett volna itt lenni már az első próbán is. Egy-két levéllel, azt hiszem, megnyugtattuk egymást. Elmondtam, hogy nem fogok nagyon belenyúlni a szövegbe. Az természetes, hogy a szerző félti a művét, ő ezt megszülte, világra hozta, s most elkezdi valaki nyesegetni, alakítgatni. Nincs objektív mérce, mi a jó és mi nem az. Az én olvasatomban ez így néz ki, így tudom sarkítani, így tudok mondani vele valamit. Minden olvasónak, nézőnek, befogadónak megvan a saját olvasata. A színházban ez abból a szempontból is különleges, hogy a rendezőnek van egyfajta olvasata, ugyanakkor minden színésznek – ha jó, lelkiismeretes, öntudatos, alkotó színész – is megvan a magáé. Egy-egy olvasópróbán, a művel való szembesülés után derül ki, hogy minden olvasat, vektor másfelé mutat. Nem biztos, hogy az én akkori vektorom irányába mozdulnak majd el a dolgok, de nyilván megpróbálom őket afelé irányítani. Végül egy másik irányú közös nevező eredményeként fog megszületni az előadás. Ez a közös alkotás lényege.

Fotó: Gémes Sándor
Tuti - SZEGEDma.hu

A magyar virtus mint nemzeti karakterbéli hungarikum




Karácsonyi gesztustétel

Az elmúlt napokban mi, a vajdasági magyarok egy újabb, a többségi, államalkotó nemzet részéről megnyilvánuló gesztustételnek lehettünk a „kedvezményezett szemtanúi és haszonélvezői“. Az ítéletalkotásnál immáron következetesen kettős mércét alkalmazó szerbiai igazságszolgáltatás legfrissebb megnyilvánulásáról van szó, amelyet akár (egyébként tökéletesen időzített) karácsonyi ünnepekre kapott extra drága ajándékként is értelmezhetünk. Nem csupán ámulatra méltó ez az igyekezet és figyelmesség, hanem egyben nagylelkűségről, és atyai, szerető gondoskodásról is  árulkodik. Ha mindennek dacára a szánkban mégis keserűre változott a szacharinnal cukrozott, mézes szaloncukor íze, a hibát kizárólag csak önmagunkban kereshetjük.

Sértettekből vádlottak?

December utolsó napjaiban a fővárosi szerb sajtóból arról értesülhettünk, hogy két hónap után lezárult a vizsgálati eljárás a „második temerini fiúk“ névre keresztelt bírósági ügyben. A kiszivárogtatott értesülés szerint a hét (18 és 33 év közötti) magyar fiatalt igenis felelősség terheli a nemzeti,faji és vallási türelmetlenség szításának vétségében. Ez a sokat sejtető jogi formulázás pedig szinte már előre is vetíti, hogy valójában mi várható a jogerős ítélet meghozatalakor. Elég csak a logika mentén végigballagni az ilyenfajta gondolatmeneten: akit felelősség terhel, az nyilvánvalóan bűnt követett el, aki viszont bűnös, azt értelemszerűen meg is fogják büntetni. Némileg sarkítva a nemzeti gyűlölködésre kihegyezett, kényes történetet, egyetlen körmonfont mondat is elég ahhoz, hogy az adai, óbecsei és temerini fiatalokból deviáns magatartású, szélsőséges és veszélyes bűnözőket kreáljanak. Ha egyszer a helyzet úgy kívánja. (És most éppen úgy kívánja!) Így vál(hat)nak a magyar fiúk egy csapára sértettből vádlottá.  Ez esetben viszont a számukra nincs feloldozás, nincsen mentség. „Tetteikért“ felelniük kell.

A magyar virtus mint nemzeti karakterbéli hungarikum

A közhangulat-felelősök az Isten világáért sem mulasztották volna el tájékoztatni a nagyra becsült honi közvéleményt arról, hogy az itteni békés szerbség mellett élő, elvadult délvidéki magyarok már megint nem bírtak a vérükkel, és újfent kiütközött rajtuk az a méltán híres, kekeckedő magyar virtus. Aminek folyományaként egy temerini szórakozóhelyen alpári módon szidalmazták a többségi nemzet fiainak (értelemszerűen) szerb nemzetiségű szülőanyját,  majd pedig kezet, lábat és széket emeltek rájuk. Ráadásul ki is nyilatkoztatták, hogy ez a föld itt magyar, a szerbeknek pedig mars kifelé innen. És ez a nyilvánvaló  fővesztés terhével járó vétségeknek csupán az egyik fele. Minthogy ugyanezek a magyarok otthon, szép csendben különféle ütlegeket gyűjtöttek, propagandaanyagot raktároztak, meg még különféle fegyvereket is tartottak. Kiderült mindez a sorozatos letartóztatás és három családnál elrendelt házkutatás során. (Nem is értem, hogy „ilyen mértékű magyar fenyegetettség“ okán miért nem kongatták meg a szerbiai közbiztonság vészharangját, miért nem rendeltek el országszerte magas fokú riasztást! Ez számomra maga a csoda.)

Kint karácsony, bent karácsony...

Egy dologról azonban alighanem megfeledkeztek.  A mondvacsinált ürüggyel (a semmit jó alaposan feltupírozott indoklással) letartóztatott és október óta vizsgálati fogságban lévő magyar fiúkat nem tájékoztatták arról, hogy ügyükben a vizsgálódás befejeződött, és már csak az ítélethozatal maradt hátra. Erre legfeljebb csak következtethettek egyből-másból. Például abból, hogy az egyik hivatalból kirendelt ügyvéd telefonon közölte a védence szüleivel, hogy mostantól két héten át egyáltalán ne keressék, mert nem lesz elérhető. Meg abból is, hogy az eset egyetlenegy szerb nemzetiségű előállítottját a napokban szabadon engedték. Ily módon gondoskodtak arról, hogy Predrag Novaković  már otthon, családi körben tölthesse a szerb egyházi ünnepet. A magyarok viszont belekóstolhattak abba, hogy milyen is az az úgynevezett rácsokon túli, a családot kívül rekesztő, szegényesen magányos börtönkarácsony. A hagyományos böjti bableves meg a mákos tészta nélkül.  (Magától értetődően: a kettős mércével való centizgetés, dekázgatás egy újabb megnyilvánulásaként.) Mindemellett arról is gondoskodtak, hogy az éppen szolgálatban lévő börtönőröknek is legyen szép karácsonyuk. Elvégre a fennen hirdetett szeretet ünnepnapjain ők is megcsillogtathatták a maguk nyomorúságos kis hatalmát. Büszkén domboríthatták ki a mellkasukat: kedvükre válogathattak, fitymálhattak a szülők által készített, válogatott házi finomságokban. (Mint városi gyerek a dinnyehéjban.) És a látogatásra érkezettektől zsinórbanküldhették/küldették vissza a foglyok részére készített pulykasültet, guráblit, díszes papírosú szaloncukrot.)

Na, ne! Magyar kontra magyar?

Természetesen az egyetlen szerb nemzetiségű vádlott (ítélethozatal előtti) kiengedése nagyon is érdemes a történet továbbgondolására. Mi állhat ennek a homályos és láthatatlan hátterében? Lehet találgatni. A legkézenfekvőbb magyarázat alighanem az, hogy a bizonyítási eljárás során kiderült róla, hogy éppoly ártatlan, mint a ma született bárány. Nem vett részt a temerini Next nevű vendéglőben kitört verekedésben, legfeljebb csak végignézte azt. Mármint azt, hogy az eszement magyar fiatalok vadul csépelték egymást. Ráadásul nem is csupán a szórakozóhelyen, hanem még útban hazafelé is. Baseballütővel, lánccal verték és üres sörösüvegekkel célozgatták egymást. Így okoztak és szereztek múló meg maradandó sérüléseket. De lehetséges egy  másik verzió is. Amely szerint ez az egyetlen szerb nemzetiségű fiatalember valójában egy szupermen, merthogy egymaga gallyra vágott egy egész tucat pipogya magyar srácot. Sorra verte valamennyiüket. (Ezt a mélyrétegű romantikát!) Így lett az egyiknek csupa vér a feje és láncszemektől sebhelyes a háta, így sérült meg a másiknak a füle, és így szerzett magának törött orrot a harmadik. Esetleg még az is szóba jöhet magyarázatként, hogy valójában a (szerb) társai is részt vettek a rendbontásban, csak nekik megvan az a kivételes tulajdonságuk, hogy amikor egy zűrös helyzetben tettlegességre kerül a sor, akkor ők egyszerűen láthatatlanná válnak. Mintha ott sem lennének a helyszínen. Ez logikus is, és tulajdonképpen megmagyarázza azt, hogy azon az ominózus októberi éjszakán miért nem vittek be közülük másokat is a temerini rendőrállomásra.

Kettébontott történet?

A „második temerini fiúk“ faramuci története Predrag Novaković szabadon bocsátásával furcsa fordulatot vett. Egyrészt: éppen a karácsonyi-újévi ünnepek szélcsendes időszakában történt. Másrészt: még jóval az ítélethozatal ceremóniája előtt került rá sor. (Hiszen csak január 22-én jár le a meghosszabbított fogva tartásuk.) Harmadrészt: erről a hírről (valamilyen megmagyarázhatatlan véletlen folytán) elfelejtett beszámolni a vehemenciájáról híres szerb nyelvű sajtónk. Férfiasan bevallom, nekem már az is megfordult a fejemben, hogy ennek az október végi temerini incidensnek a kerek egész történetét egy nyisszentéssel egyszerűen félbevágták. Kettéosztották. Taktikusan, rafinált módon. És kreáltak belőle egy véresen komoly, veszélyes nemzetiségi ügyet (amely vétség pedig szigorúan szankcionálható), meg egy alkoholmámoros, szimpla kocsmai verekedéses esetet (amely viszont könnyen felejthető). Nem is lenne ebben az égvilágon semmi meglepő. Elvégre  - mind a politikusoknak, mind a jogtudósoknak - volt idejük bőven kiötleni a legütőképesebb vádiratot. Az előző esetében majd a magyar fiatalok (az előre megírt forgatókönyv szerint) elviszik a balhét –, mert rájuk sütik azt, hogy nemzeti, faji és vallási türelmetlenséget szítottak. Mivelhogy egytől-egyig ”neofastiszták”. (Amint azt a tévedhetetlennek tekintett temerini képviselő-testület alig néhány nappal az eset megtörténte után meg is állapította.) 

A második esetében viszont egyetlen kézlegyintéssel elintézik a történteket, mondván, hogy a mai fiatalok körében az ilyesmi szinte mindennapos. Felesleges erről végeláthatatlan bírósági tárgyalásokat folytatni. A magyarok meg már amúgy is megszokták, hogy a szerbek időről időre (némi nevelési, móresra tanítási célzattal) elagyabugyálják őket. Merthogy a magyar már csak ilyen ördögi fajta: ütve-verve jó. De leginkább még úgy sem...
Alighanem valami ilyesféle zaklatott lelkülettel várhatja a kínos lassúsággal vánszorgó ünnepnapok lemorzsolgatását és a sorsának alakulását a hét magyar fiatal az újvidéki fogdában. Mi leselkedhet rájuk a bűvös január 22-e után? Újabb időhúzás (hathónapos hosszabbítással riogatják őket), vagy pedig kíméletlen ítélethirdetés? Hogy teljesen büntetlenül szabadon engedik valamennyiüket, abba inkább bele sem gondolok…

Szabó Angéla


2013. január 6., vasárnap

Vízkereszt a fenyőfa "halálának" napja?



A vízkereszt, más néven háromkirályok vagy epifánia egy keresztény ünnep, amelyet általában január 6-án ünnepelnek, ám a római katolikus egyházban sok helyen a legközelebbi vasárnapra tolják el az egyházi ünneplését. A nyugati kereszténység minden évben ekkor emlékezik meg a napkeleti bölcsekről – a hagyomány szerint a nevük: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Ezeknek a neveknek mind január 6-án van a névnapja. A keleti keresztény egyházak Jézusnak a Jordán folyóban Keresztelő Szent János által valómegkeresztelkedését ünneplik ezen a napon. (Az ónaptárat használó keleti keresztény egyházak a Gergely-naptár szerinti január 19-éntartják, mivel a Julianus-naptár jelenleg 13 nap késésben van a Gergely-naptárhoz képest.) Vízkereszt ünnepe a „karácsonyi tizenketted” (tizenkét napos ünneplés) utolsó napja és a farsang kezdete.

Az epifánia a görög epiphaneia, επιφάνεια szóból ered, amelynek jelentése „megjelenés” (a φάινω „megjelenni, feltűnni” igéből). Ezen a napon a nyugati egyházakban három eseményt ünnepelnek: a napkeleti bölcsek vagy a hagyomány szerint háromkirályok (Gáspár, Menyhért és Boldizsár) látogatását a gyermek Jézusnál, Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban, valamint az általa véghezvitt első csodát a kánai menyegzőn. Jézus megkeresztelkedésének emlékére a katolikus templomokban vizet szentelnek, s ebből a hívek hazavihetnek valamennyit.

A magyar vízkereszt kifejezés a víz megszenteléséből, megkereszteléséből ered. A víz és a tömjén megszenteléséből alakult ki aházszentelés hagyománya is.

Régebben otthon a szenteltvízzel megitatták az állatokat, hogy ne legyenek az év folyamán betegek, vagy az emberek magukra locsolták, betegségek vagy rontás ellen. Egyes helyeken a ház földjét is meglocsolták, hogy áldás legyen a házon. A magyarság körében különböző népszokások alakultak ki a századok során, amelyek a vízkereszt ünnepéhez kötődnek. Például Ipolytarnócon, Litkén és Mihálygergén komoly hagyományok kapcsolódnak ehhez az ünnephez. Megszentelték a vízzel a házakat, az ólakat. A bölcsőre is szent vizet hintettek. Házak megszentelésénél alakult ki az a szokás, hogy a házakra a három napkeleti bölcs kezdőbetűjét vésték fel, így: G + M + B. Ez egy 15. századi eredetű szokás. A 16. századtól kezdve pedig a csillagének éneklése vált az ünnep részévé.  

Wikipédia
A FENYŐFA


Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.
Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:
- Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.
"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.
"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.
"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.
- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.
De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.
- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!
Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.


Hans Christian Andersen

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin