Kovács
Frigyes Jászai Mari-díjas színész-rendező, tanár, több
délvidéki színház megalapítója először rendez Szegeden,
Pozsgai Zsolt Pipás Pista című tanyawesternjét állítja
színpadra. A bemutató január 25-én lesz a Kisszínházban. A
rendezővel a próbák után beszélgettünk színházról, Pipás
Pistáról, a színészi hivatásról, a génjeinkbe kódolt
erőszakról és agresszivitásról.
– Jelenleg az Újvidéki Művészeti
Akadémián vagyok tanár, ezen kívül oda megyek, ahol úgy érzem,
szükség van rám. A Szabadkai Színháznak nem vagyok tagja, annak
idején nézetkülönbség támadt köztem és a mostani igazgató
között, így hát jobbnak láttam lelépni.
– Pedig ott
hosszú ideig meghatározó személyiség, igazgató is volt.
– Méltatlan helyzetbe hoztak, ezért
úgy döntöttem, lelépek. Soha nem szerettem volna elhagyni
Szabadkát, nagyon erősen lokálpatrióta vagyok, bár nem ebben a
városban születtem. Több mint 30 éve élek ott, és sok mindent
megtettem azért, hogy a városban jó színház jöjjön létre 8
éves igazgatói időszakom alatt. Előtte színész voltam ugyanitt,
rövid ideig pedig az Újvidéki Rádió művészegyüttesében is
dolgoztam, amíg lapátra nem tettek bennünket. A Kosztolányi
Színházat is én teremtettem meg, 1994-ben. Amikor politikai döntés
nyomán megválasztották az egyik kolléganőmet igazgatónak, aki
meggyőződésem szerint méltatlan volt erre a posztra, elvonultam
onnan is, és felcsaptam gombatermesztőnek.
– Hogyan
találta meg a szegedi ajánlat? Gondolom, a határon túli
együttműködés keretében esett Önre a választás, ami a színház
egyik alapfeladata lett az új besorolás után. A színház korábban
inkább Erdély felé orientálódott, a Vajdaságot jobban
elhanyagolta.
–
Miközben a két testvérváros itt van 40 kilométerre egymástól.
1980 óta nagyon sokszor jártam Szegeden különböző
küldöttségekkel tárgyalni a színház igazgatóival a lehetséges
együttműködésről. Mindig ez volt a téma, noha a találkozások
soha nem hoztak kézzel fogható eredményt. Részeredmények
kétségtelenül születtek, noha rendre a pénztelenségre
hivatkoztak a felek. Fekete Gizi egy monodrámával
turnézott a Vajdaságban, mi pedig az igazgatásom idején többször
is játszottunk egy darabot Szegeden. Körülbelül ennyi volt az
együttműködés. Az igazi szerintem talán éppen az lenne, ha
rendezőket, színészeket cserélnénk. Jómagam alapjáraton inkább
színész lennék, nem rendező. Többnyire csak azokat a darabokat
rendezem meg, amelyek nagyon kikívánkoznak belőlem, amelyekkel
nagyon szeretnék valamit közölni. Az ősszel Sopronban játszottam,
tavasszal pedig Békéscsabán Leart játszom. A kettő között volt
néhány hónap, erre derült égből igazi mannaként hullott az
ölembe ez a fölkérés, amitől nagyon meg is hatódtam. Ilyen nagy
meghatódottság közepette nem lehet dolgozni, ezért le kell
szállni a földre, meg kell vívni a mindennapi csatákat. Többek
között a saját tehetségtelenségemmel szemben is. Olyan
társulatba kerültem, amelyet nem ismertem. Gyorsan meg kellett
ismernem a társulat szellemiségét, másrészt az embereket is
külön-külön. Olyan színházat igyekszem csinálni, ahol a
színészé a főszerep, és a rendező nem látszik. Igyekszem is a
háttérben maradni.
– Szegeden
mennyire díjazzák a színészek ezt a fajta hozzáállást?
– Nem tudom még megmondani. Fiatal
színész koromban sokat szenvedtem a rendezői terrortól. Ekkor
megfogadtam, ha én rendezek, úgy csinálom, hogy a színészekre
építem a szerepeket, és kiprovokálom belőlük, ha nem adják elő
azt, mit gondolnak a darabról, ők hogyan látják a világot.
Szeretem azt a színészt, akinek van világnézete, szilárd
véleménye, és azt szívesen ki is mondja. Aki, ha fölmegy a
színpadra, közölni akar valamit, nem csak megkapni a
tiszteletdíjat, vagy kipipálni, hogy ezt a szerepet is
eljátszottam.
– Ezeknek a
követelményeknek a szegedi társulat hogyan felel meg?
– Számos ilyen kollégára akadtam
itt, akik nagyon kreatív, gondolkodó emberek és együttműködésre
készek. Ez nagyon fontos a számomra. A rendező otthon kitalálhatja
az íróasztalnál az előadást, de amikor jön a színész a maga
impulzusaival, az egész korábbi koncepció összeomlik, ami
tulajdonképpen egy természetes folyamat. Jómagam ilyenkor nem
verem tovább az asztalt, hogy csakis az én korábban kitalált
koncepcióm érvényesüljön, hanem a romokból felépítek egy
újat. Mindig a színész egyéniségére építkezem. Igyekszem
minél gyorsabban megismerni az egyéniségét, hogyan gondolkodik,
milyen érzelmekre, indulatokra, élményekre támaszkodik, s
megpróbálok segíteni neki ebben az építkezésben. Az a dolgom,
hogy a színészt emeljem. Néhány színész ebben nagyon jó
partnernek bizonyult, sok kreatív emberrel találkoztam. A
munkafolyamatnak nincs vége, most kezdődnek a tulajdonképpeni
„szőrözőpróbák”, ahol újra szétszedjük, majd ismét
összerakjuk az előadást. Az előadás igazi mélységeit most
próbáljuk megteremteni.
– Mennyire
különbözik a szegedi színészek hozzáállása, munkamódszere a
vajdasági csepűrágóékétől?
–
Nagy a hasonlóság, csak a vajdasági színészek bevállalósabbak,
az is, aki ellenáll. Föltétel nélkül alávetik magukat a feladat
adta nehézségeknek, és minden akadályt zokszó nélkül vesznek.
Többen vannak azok, akik nálunk hivatásként élik meg a
színházat. Itt különböző iskolázottságú, az ország
különböző régióiból jövő színészekkel találkoztam, vannak
köztük olyanok is, akik már belefásultak ebbe a munkába, és
csak szakmának, kevésbé alkotásnak tekintik ezt a hivatást.
Vannak profik és vannak hivatásos emberek. Lényeges különbség
van közöttük, de én mind a kettővel tudok dolgozni, csak az
egyikkel könnyebb, szenvedélyesebb, ugyanakkor “szenvedésesebb”
is, de a jobb eredmény reményében hajlandó vagyok pokolra szállni
a hivatástudattal rendelkező emberekkel.
– Az elején
azt mondta, csak az Önhöz közel álló darabok rendezését
vállalja, a betyárvilágot ábrázoló Pipás Pista is ilyen mű?
– Az elmúlt 90 év a tanyavilágban
nem hozott akkora változást, mint az úgynevezett civilizált
életben. Ott lassabban múlik az idő. A ’60-as években én
bivallyal szántottam, és ebben a tanyavilágban töltöttem a
nyaraimat nagyapámnál. Érzem ezeknek a nagyon szegény embereknek
a lelkiségét, érzem az idők szagát. Vélhetőleg a szerző sem
olvasmányélményből ismeri ezt a világot, biztos, hogy valamilyen
személyes szálak is fűzik a tanyavilághoz, az ott élő
emberekhez. Az ősbemutató miatt még nagyobb kihívásnak tartom a
feladatot. Ősbemutatót csinálni hatványozottan izgalmas, mert
nincs kipróbálva, hogyan működik a színpadon a mű, ez
csodálatos érzés. Nagy jövőt jósolok a Pipás Pistának. Máris
tárgyaltam a Tanyaszínház vezetőségével, hogy ezt a darabot a
Vajdaságban is megcsináljuk, csak más emberekkel. A Tanyaszínház
színpada más lehetőségeket kínál, és a tanyasi, falusi
környezetben nagyon jól működne az előadás. Biztos, hogy nagyon
sokan színpadra fogják vinni, sokat játsszák majd, mint a
Portugált annak idején. Alig várom mások bemutatóját, kíváncsi
vagyok, ők mit és hogyan látnak a darabban. Én a műben a drámát
keresem, noha a szövegben rengeteg a komikus, humoros elem, ezért
nagyon szórakoztatónak is ígérkezik. A figurák igazságát
keresem benne, azokat a sarokpontokat, amelyekből
kikövetkeztethetjük, miért lettek ezek az emberek olyanok,
amilyenek, mi tette gyilkossá őket.
– Pipás
Pista nem egyszerű gyilkos, neki hivatástudata volt.
–
Valóban, ő igazságosztónak, Krisztusnak, Megváltónak érezte
magát. Az akkori társadalmi és szociális viszonyok között,
amikor Magyarországot szétfaragták arra számítva, úgyis
bedöglik, befullad, az alföldi parasztság túlszaporodott, az ipar
pedig nem lendült be, hogy felszippantsa az itteni munkaerőt. Itt
maradtak munka és megélhetés nélkül. Nagyon sanyarú sorsban
éltek, elég csak elolvasni Sánta Ferenc Isten szekerén című
kötetét. A szegénységből fakadó agresszivitás, az
elviselhetetlen életforma vitte rá az embereket a családon belüli
erőszakra. Az agresszióra válaszként jelent meg ez a népirtás
nem csak itt, hanem az egész országban. A tiszazugi asszonyokról
hallottunk, ott ugyanez történt, a feleslegesnek tűnő éhes
szájakat és a nemkívánatos embereket eltették láb alól. A
’30-as évek elején, amikor felfedték ezeket a sírokat, már meg
tudták állapítani, hogy cián vagy arzén végzett az
áldozatokkal. A férjeket mérgezték, hullottak is, mit a legyek.
Erről tudtak az emberek, de nem volt bizonyíték, így a hatóság
sem igen vizsgálódott. 164 sírt tártak fel, majd hatóságilag
tiltották le a munkálatokat, mert Európa-szerte rossz hírünk
kerekedett. Szégyellni való dolog lett beszélni erről. Kiderült
volna, hogy sokkal több gyilkosság történt akkor az országban,
mint amennyit egyáltalán feltételezni merészelünk.
Meggyőződésem, hogy a sok feltáratlan öngyilkosságnak álcázott
eset mögött tulajdonképpen gyilkosságok bújtak meg. Emlékezzünk
csak Arany János Ágnes asszonyára, ott is
családirtásról van szó. Ez jelen van népünk lelkületében, úgy
is fogalmazhatnánk, nemzeti történelmünk velejárója, benne él
a génjeinkben, a habitusunkban, egyfajta néphagyomány része.
Nagyon örülök, hogy született egy ilyen darab, amelynek
remélhetőleg megtermékenyítő hatása lesz más szerzőkre is,
akik majd hasonló témákkal hozakodnak elő történelmünkből, és
– lelkiségünket feltárandó – több ilyen mű lát napvilágot.
A dráma különböző rendezők és dramaturgok keze alatt még
biztosan formálódni fog. Mi is a színészekkel közösen
alakítgatjuk tovább. A drámáknak ez a sorsuk. Jó, hogy a szerző
nem ragaszkodik görcsösen minden mondatához, mert az nagymértékben
fékezné a munkánkat.
- Pozsgai nem volt kíváncsi
művének színpadra állítására?
– De igen, szeretett volna itt lenni
már az első próbán is. Egy-két levéllel, azt hiszem,
megnyugtattuk egymást. Elmondtam, hogy nem fogok nagyon belenyúlni
a szövegbe. Az természetes, hogy a szerző félti a művét, ő ezt
megszülte, világra hozta, s most elkezdi valaki nyesegetni,
alakítgatni. Nincs objektív mérce, mi a jó és mi nem az. Az én
olvasatomban ez így néz ki, így tudom sarkítani, így tudok
mondani vele valamit. Minden olvasónak, nézőnek, befogadónak
megvan a saját olvasata. A színházban ez abból a szempontból is
különleges, hogy a rendezőnek van egyfajta olvasata, ugyanakkor
minden színésznek – ha jó, lelkiismeretes, öntudatos, alkotó
színész – is megvan a magáé. Egy-egy olvasópróbán, a művel
való szembesülés után derül ki, hogy minden olvasat, vektor
másfelé mutat. Nem biztos, hogy az én akkori vektorom irányába
mozdulnak majd el a dolgok, de nyilván megpróbálom őket afelé
irányítani. Végül egy másik irányú közös nevező
eredményeként fog megszületni az előadás. Ez a közös alkotás
lényege.
Fotó: Gémes Sándor
Tuti - SZEGEDma.hu
