Gyarmati helyzetben

AUTONÓMIA-NYIRBÁLÁS

A szerb alkotmánybíróság 1797-es számú, 2010. július 10-ei, a hatásköri törvény 22 szakaszának alkotmányellenességéről szóló döntése megjelent a Hivatalos Közlöny 67., július 13-i számában (a képen). A törvény 25 rendelkezésének alkotmánybírósági felülvizsgálatát Vojislav Koštunica a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) kezdeményezte még 2009-ben.

Vajdaság Autonóm Tartomány hatásköreinek meghatározásáról szóló, vagyis röviden hatásköri törvényt – hosszas politikai huzavona után – 2009. november 30-án fogadta el a Szerb Népképviselőház és 2010. január 1-jén lépett hatályba. A törvényben rögzített 153 illetékességből azonban vajmi kevés került vissza Vajdaság jogkörébe. 

A határozata szerint Újvidéket a továbbiakban nem lehet a tartomány fővárosának nevezni, Vajdaság nem szabályozhatja önállóan a nyelvhasználati kérdéseket, nem alakíthat közvállalatot a Fruška Gora Nemzeti Park irányításának átvételére, nem hozhat stratégiát, nem alapíthat pénzügyi alapokat a technológiai fejlesztések támogatására, nem dönthet helyi önkormányzatok létrehozásáról vagy átszervezéséről, nem tarthatja fenn a brüsszeli irodát...

A 85 gépelt oldalas dokumentum már eddig is számos kedvezőtlen politikai reagálást váltott ki a tartományban. Az autonómia visszaállításának szorgalmazói szerint ugyanis „korlátozza Vajdaság (egyébként is korlátozott) autonómiáját”, „megkérdőjelezi a tartomány szubjektivitását, névleges önállóságát”, továbbá „erősíti Vajdaság gyarmatosítását, kizsákmányolását” is.

Elgondolkodtató már a bíróság döntésének időzítése is, hiszen az új, a Demokrata Párt vezetésével létrejött tartományi kormány megalakulásának előestéjén hozták nyilvánosságra. A helyzetet bonyolítja, hogy mi történik azzal a számos jogszabállyal és döntéssel, amit az utóbbi két és fél évben a hatásköri törvény alapján hoztak meg? Jogos ezért a kérdés, egyáltalán hogyan is működik a taláros testület, ha két és fél évet kell várni ilyen fontos kérdésben a döntéshozatalra?

Mindez arra utal, hogy a (megerősödött) szerb nacionalista és centralista körök továbbra is ellenzik a tartomány bárminemű autonómiáját. Történik mindez annak ellenére, hogy az 1992. évi londoni Békekonferencia arra kötelezte a mindenkori szerb hatalmat, hogy a „Vajdaság polgárainak visszaadjon minden polgári és alkotmányos jogot”.

Ez a megfogalmazás alatt „Szerbia Köztársaság (1990. szeptember 28-i – B. A. megj.) Alkotmányával és az ún. žabljaki (1992. április 27-i – B. A. megj.) alkotmánnyal elvett jogok visszaszármaztatását kell érteni”. Vagyis a tartomány korábbi (1974. évi) autonómiáját kell(ett volna) helyreállítani. A döntés ellentétben van Szerbiának az Európai unióhoz való csatlakozási érdekével és az európai értékekkel is.

Nem mellőzhető az sem, hogy a döntéshozók arra a szerb alkotmányra hivatkoztak, amely ellen a 2006. évi referendumon a vajdaságiak 56,7 százaléka szavazott. Az ominózus döntéshozatalban részt vett sajnos egy vajdasági magyar jogász is, aki nem hogy a döntés ellen szavazott volna, de másféle véleményt, sem valamiféle fenntartást nem fogalmazott meg. Újságírók szerint még az ítélkezéssel kapcsolat kérdések megválaszolását is elutasította.

Az alkotmánybíróság határozatával tovább folytatódik a Vajdaság autonómiájának nyírbálása. A Szerb Haladó Párt vajdasági képviselőcsoportjának vezetője már az új összetételű tartományi Képviselőház első (július 11-i) ülésén hangoztatta, hogy véleménye szerint „a statútumnak sincs meg a törvényessége ebben a pillanatban”.

Koštunica kijelentette, hogy az alkotmánybíróság lépése „történelmi határozat, amely megállítja az állam létrehozását az államban és Szerbiai további széttúrását”.

Az autonómiát követelők szerint valóban történelminek tekinthető ez a döntés, csak nem olyan értelemben, ahogyan Koštunica mondta. Szerintük „elérkezett az idő Vajdaság státusának rendezésére”, vagyis „az eddigieknél még intézményesebben kell küzdeni érte, mind belföldi, mind nemzetközi vonatkozásban”. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy „közel állunk egy újabb referendumhoz Vajdaságban, amelyben állást kell foglalnunk Vajdaság státusának kérdésében”.

A Nemzeti Kisebbségek Nemzeti Tanácsinak Koordinációja (július 19-én) olyan álláspontra helyezkedett, hogy maga az alkotmánybíróság is megszegte az alaptörvényt, amikor alkotmányellenesnek minősítette a hatásköri törvénynek azt a rendelkezését, mely szerint „a jogszabályok meghozásának folyamatában figyelembe kell venni a polgárok tartományi autonómiára való szerzett jogát”. A nemzeti tanácsok által elfogadott dokumentum szerint az alkotmánybíróság „nem csupán csökkentette ezeket a jogokat, hanem lehetőséget adott arra is, hogy azokat a jövőben újra megcsonkítsák”.

A Szabad Vajdaság nevű nem kormányzati szervezet – már az alkotmánybíróság vitatott döntése előtt – kezdeményezte a vajdasági Nagy Népképviselőház összehívását, amely november 12. és 25. között „jelképes határozatot hozna Vajdaság függetlenségéről, amivel megtörténne az 1918. évi téves döntés helyreigazítása” (V. L.: Replika istorije iz 1918. godine, Danas, 2012. június 28., 25. o.).   

Az alkotmánybíróság döntése a továbbiakban bizonyára lényegesen befolyásolja majd nem csak a tartományon belüli politikai viszonyok alakulását, de meghatározhatja a vajdasági és (az alakulóban lévő) szerb kormány kapcsolatait is. Mindez bizonyára tovább élezi majd nem csak az autonómia visszaállításának követelői és ellenzői közötti vitákat, de az általános belpolitikai helyzetet is.  

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. július 20.

Móra Ferenc 133 éve született

Móra Ferenc

(Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.)

Móra Ferenc, akinek szinte minden sor írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna, mint az övében.

Mórának talán a hűség a leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először kaptak nyilvánosságot írásai.

De ki volt ő valójában? Honnan jönnek a feltűnően realisztikusan ábrázolt gyermekszereplők? Megtudjuk, ha utánanézünk életének.

Móra Ferenc Kiskunfélegyháza

Szegényparaszt családból származott, atyja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított, mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója.

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték.

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók

Móra Ferenc a sírgödört vallatja

Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg. Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta fedezni. Bizonyított tény, hogy Móra még a saját anyagi erejéből is finanszírozott ásatásokat, különösen az 1924 utáni időszakban.

Publikációi közül kettő: a kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló publikációja. 1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korra tudta keltezni az előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán, kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző felszínrajzot készített. Az Ethnographia 43.-as, 1932-ben megjelent számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze . A cikk megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral. Móra ezen temetőkben tett megfigyeléseire hívta fel a szakma figyelmét. 

A dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352 sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az „urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a B temető az A-hoz képest nagyobb sírjai, valamint a B temető A-hoz képesti melléklet gazdagságában látta alátámasztani. Ugyanebben a részben foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott, hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának. A dolgozatban felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket. Egyértelműen cáfolni tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy háromféle lovas-temetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor a csak lószerszám kerül a sírba, ló nem. Az ásatásai során találkozott az avar fülkesíros temetkezési formával, de nem ismerte fel, s állva eltemetett halottaknak vélte őket.

Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották.

Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint részletes dokumentáció hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is. 

A mostani, részletesnek mondható dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is.

Művei:

• Rab ember fiai (Budapest, 1909)
• Mindenki Jánoskája (Budapest, 1911)
• Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912)
• Filkó meg én (Budapest, 1915)
• Kincskereső kisködmön (Budapest, 1918)
• Dióbél királyfi (Budapest, 1922)
• A festő halála (regény, Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg)
• Georgikon (Budapest, 1925)
• Nádihegedű (Budapest, 1927)
• Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927)
• Beszélgetés a ferde toronnyal (Budapest, 1927)
• Véreim (Budapest, 1927)
• Sokféle (Budapest, 1927)
• Egy cár, akit várnak (Budapest, 1930)
• Aranykoporsó (történelmi regény, Budapest, 1932)
• Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)
• Utazás a föld alatti Magyarországon (Budapest, 1935)
• Parasztjaim (Budapest, 1935)
• Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935)
• Napok, holdak elmúlt csillagok (Budapest, 1935);
• Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék)
• Az Aranyszőrű bárány
• A cinege cipője
• Az égbelátó
• Hannibál föltámasztása
• A hatrongyosi kakasok
• Hol volt, hol nem volt
• Zengő ABC
• Írások Csókáról (szerk: Olajos Laura), Bába Kiadó, Szeged 2004.

Wikipedia

A totális csőd

Ha Szerbia jövőjéről kérdeznék a víznéző asszonyokat vagy a csillagjósokat, bizonyára nem mindegyiküknek lenne bátorsága elárulni, kifejteni a színtiszta igazságot. Azt, hogy mi vár ránk, azt, hogy valójában milyen sorsot szántak nekünk az égiek. Mert félelmetes a jövő! – ez már most is nyilvánvaló. Ennek a megállapításához nem kell kristálygömbbe pillantani. Helyette bőven elég csak az ország gazdasági mutatóit szemügyre venni. A folyton-folyvást hanyatló termelői ágazatok vérszegény eredményeit, az egész elbaltázott privatizálást, a teljes pompájában virágzó korrupciót, a gátlástalanul duzzadó munkanélküliséget, a fény sebességével terjedő nyomort vagy éppen az arcpirítóan minőségtelen, emberhez már-már méltatlan egészségügyi ellátást.

A számok nem hazudnak

Szerbiának a feje búbja sem látszik ki az államadósságból. Nálunk az ilyesmivel csak meglehetősen ritkán szoktak dicsekedni, de mostanság fel-felmerül ez a kényes téma is. Nyilván korábban úgy ítélték meg, hogy ártalmas lenne a szépreményű szerbiai ifjúság majdhogynem még teljesen bűntelen lelkét olyasmivel megmételyezni, hogy: még az unokáitok unokái is nyögni fogják ezt a tartozást.

Az idei adatok szerint az ország államadóssága 14,6 milliárd euró, a költségvetési deficit -7,1 % BHT. Szerbia lakosságát annak az alig kétmillió embernek kell(ene) eltartania, akinek egyelőre még van állása. Mert nálunk ez a kiváltság nem jár mindenkinek alanyi jogon. A munkanélküliség mára már 25,5 %-os lett.  A nettó átlagbér szégyenletes. Alig haladja meg a 40 000 dinárt. Abból pedig nem mindenre futja. Potosabban: alig-alig telik valamire. Több, mint másfél millió szerbiai ember már a saját bőrén tapasztalja, hogy milyen megalázó mélyszegénységben kínlódva élni.

Megérte? – A rendszerváltás két évtizede

Ez a címe Für Balázs könyvének, ami a minap került a kezembe. A gazdasági szakértő a magyar közelmúlt történéseit taglalja, amely pedig számos szegmensében hajszálnyi pontosságot, azonosságot mutat a mi szerbiai hétköznapi valóságunkkal. Az alábbi részletet a szerzővel készült egyik interjúból ragadtam ki. Aprólékos magyarázatot aligha szükséges hozzáfűzni. Akár rólunk is írhatták volna. Egy az egyben.

„Kemény kritikát fogalmaz meg könyvében a hazai gazdaságpolitikáról, utalva például arra a tényre, hogy hiába kaphatunk ma mobiltelefont, Gucci márkájú csizmát, fekete-erdei sonkát és százféle sampont a boltokban, ha az emberek jövedelme nem ér többet, mint a rendszerváltáskor.

-- Valóban a reáljövedelmek alakulását kritikusan fontosnak tartom. Véleményem szerint a gazdaságpolitika talán legfontosabb célja, hogy hosszú távon egyre jobban megéljünk a jövedelmünkből. Ebből a szempontból (is) látványos kudarcot vallott a magyar politikai és gazdasági elit az elmúlt két évtizedben, hiszen az életszínvonalat tekintve ma gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a rendszerváltáskor, ami -- különösen a többi régiós országgal összehasonlítva – nyugodtan nevezhető totális csődnek.

Mindez mivel magyarázható?

– Nagyon sok okra vezethető vissza, de talán az egyik legfontosabb, hogy a hazai rendszerváltó elit (kevés, valóban tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve) összességében képtelen volt keményen, következetesen megvédeni a magyar nemzeti érdekeket, és nemcsak gazdasági téren. Nem létezett olyan értékrend, amelyet az elitből mindenki el tudott volna fogadni, következésképpen nem születhetett meg egy olyan nemzetgazdasági stratégia, amelynek következetes végrehajtásával legalább a régiós versenytársainkhoz hasonló eredményt el tudtunk volna érni. A hazai elit súlyosan tudáshiányos, nemzeti elkötelezettségét tekintve labilis, azaz feladata ellátására gyakorlatilag alkalmatlan volt. Szinte mindenhol jellemző volt a szűklátókörűség, a behódolás, a külső érdekek ostoba és felháborítóan erkölcstelen kiszolgálása.”

Agyő, autonómia, agyő!

Mára már kristálytisztán látható, hogy az az út, amelyen a mi hazánk jár – vagy inkább csak a még meglevő, az utolsó, a maradék erejét összeszedve vánszorog/tántorog --, egyenesen a csőd felé, a teljes összeomlás irányába vezet. Ez az ország a szakadék szélén ácsorog. Már csak egyetlen erőteljes lépés hiányzik -- előre. És ennek az útnak vége szakad. Nem járható tovább.

A közelmúltban lebonyolított választások egyértelműen keserű tapasztalatai megmutatták, hogy a nemzetiségi, a kisebbségi politizálás is miféle sötét zsákutcá(ka)t eredményezhet. A fájdalmasan/szánalmasan fanyar mosolyt erőltető, hangzatos VMSZ-es „győztünk” is inkább csak egy kétségbeesett/ügyetlen módon palástolt felszisszenés volt, mintsem szívből jövő üdvrivalgás. (Vagy legalábbis a számomra annak tűnt.) Valahogy így: győztünk ugyan, de lehet, hogy ebbe mindannyian belepusztulunk. (Én valahogy így értelmeztem. Számomra ez volt a lemeztelenített, a valódi üzenete.) Legyőztük egymást. Egymást??? És most mihez kezdünk majd ezzel az együgyű, torokszorító győzelemmel? Stanislaw Jerzy Lec ezt ekképpen fogalmazta meg jó régen: „Áttörted a fejeddel a börtönszobád falát. És most mihez kezdesz a következő cellában?”

Hát a legújabb? A Szerbiai Alkotmánybíróság döntése – amellyel Vajdaság Autonóm Tartomány Alaptörvényének egyes szakaszait egyenesen alkotmányellenesnek minősítette – miről árulkodik? Legfőképpen arról, hogy ez az európai országok társulásából kimaradt, kirekesztett ország továbbra is nagyon ingoványos talajra – hazugságra – építi a napi politikáját. Tűzzel-vassal végzi a bő két évtizeddel ezelőtt megkezdett erőteljes, kíméletlen központosítást. Magas fokú politikai dilettantizmusról tanúságot tevő vezető gárdája évtizedekre eladósította az országot, úgy, hogy közben a saját állampolgárait folyamatosan kirabolja és elkerülhetetlen végállomásként a nyomorba kényszeríti.

A nyár kellős közepén is szorgoskodó alkotmánybírák kegyelemdöfésszerű döntése a vajdasági magyar politizálást is valamifajta megújulásra kell, hogy rábírja, rákényszerítse. Pártjaink első embereinek szeméről végre-valahára le kell(ene) pottyania a hályognak. És a hosszú-hosszú, értelmetlen bolyongás, tévutakon járás után ráébredni, hogy nincsen senki más – kizárólag csak egymásra számíthatunk. Persze meglehetősen jól ismervén a magyar lélek hitványságát, nem tanácsos vakon bízni abban, hogy a közös ellenség majd összekovácsolja, eggyé gyúrja mind a hat magyar pártunkat. Összekapcsoló, szövetkezésre érdemes közös érdeket eddig sem igazán sikerült találniuk. (Sem a területi autonómiát, sem a délvidéki magyar média maximálisan lehetséges szavahihetőségét, sem a temerini fiúk ügyének felvállalását nem tartották egy emberként fontosnak.) Eddig is az érdekvédelem helyett inkább az érdekkereskedelem kötötte le, forgácsolta szét és vitte el minden erejüket. Az ötszólamúsághoz szokott vajdasági magyar fül számára minden bizonnyal szokatlanul hangzik, de talán azzal az „eretnekséggel” is számolni lehetne, hogy az öt kisebb párt esetleg egyetlen erősebb szervezetté transzformálódjon, s legyen méltó ellenfele a mindeddig dirigens Vajdasági Magyar Szövetségnek. Még akkor is, ha ez ebben a pillanatban egyszerűen csak badarságnak tűnik és teljességgel elképzelhetetlen. A szükség azonban igen nagy úr és időnként törvényt bont.

Ugye, az nem lehet puszta véletlen, hogy egy kicsit olyan déja vu érzésem van?! Ebben a sötétben.

Mert azt hiszem, most tényleg eloltották a villanyt. Most aztán valóban fognak bezárulni, be fognak záródni az ajtók. Mi meg majd – elreteszelt kijárat mögött, a sötétben pitlikölve – lassacskán kezdhetjük levonni az éppen aktuális konzekvenciát.

Hogy nem ilyen meredek a történet? De. Az.

Meg még az is elképzelhető, hogy az egyik muzsikus barátomnak lesz igaza. Ő azt énekeli, hogy: „Lement a nap. S lent is marad, babám…”

Szabó Angéla