Akiket a börtönben felejtettek…

Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán...

Mottó:

HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE MOST?

A temerini fiúk döbbenetes, párját ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két hadszíntéren zajlik. 

Egyfelől van az öt fiatalember, aki immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett  tűzvonalat,  az eleve vereségre ítélt(etett), az elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét. 

Másfelől pedig létezik az alaposan elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők, a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és reményadag utánpótlásának. 

A kegyetlen valóság pedig az, hogy a temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban) különösen nagy csapásnak számít. 

Az egyik fiatalember pedig – ha valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –, egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék. Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna, csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója, hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély szegénységben tengődnek egyik  napról a másikra.

A  „háttérország” működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.

A temerini fiúk nem bantu négerek. Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok. Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres, meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak a róluk való megfeledkezésben.

Az eltelt nyolc év alatt egyetlen vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.

Jól tudjuk, nem is férhet hozzá kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson. Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból, akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának segíteni.

Még egy említést érdemlő momentum: a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára. Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány, kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát, valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én értékítéletem szerint ez már magától értetődő. Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta (magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne felejtsük! – arra tettek szent esküt.

Még ennél is továbbmerészkedem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű, történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.) Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben? Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.

A tények magukért beszélnek.

A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?

Szabó Angéla  

Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

Srebrenica Remembrance Day

A srebrenicai áldozatok emléknapja

2009. január 15-én ezt a napot az Európai Parlament július 11-ét a srebrenicai áldozatok emléknapjává nyilvánította. Srebrenicában 1995-ben a boszniai szerb fegyveres erők alig néhány nap leforgása alatt több mint nyolcezer muzulmán polgári személyt öltek meg a város környéki hegyvidéki erdőkben.

A parlament kezdeményezését az Európai Bizottság is támogatta. A javaslat szövegére 556-an szavaztak, kilencen ellenezték, 22 képviselő pedig tartózkodott a szavazástól. Az Európai Parlament arra kérte az EU 27 tagállamát és az Európai Bizottságot, hogy támogassák a parlament határozatát.

A montenegrói és a horvátországi parlament 2009-ben határozatban ítélte el a srebrenicai tömegmészárlást és nyilvánította gyásznappá július 11-ét. Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában azonban politikai konszenzus híján erre eddig nem kerülhetett sor, mivel a szerbség egy része még ma sem hajlandó szembenézni a tényekkel. Sokan még ma is hősként éltetik a vérontásért felelős két főbűnöst, a hágai nemzetközi törvényszék börtönében lévő egykori boszniai szerb elnököt, Radovan Karadžićot, és Ratko Mladićot, a boszniai szerb hadsereg volt főparancsnokát.

A Szerbiai Képviselőház 2010. március 30-án sürgősségi eljárás keretében elfogadta a Srebrenica-határozatot, amely kimondja, hogy a parlament erélyesen elítéli a srebrenicai bűntetteket, valamint, hogy le kell tartóztatni Ratko Mladićot. A határozat szövegéből azonban kimaradt, hogy Srebrenicán népirtás történt.

World Population Day

A világ népességének napja / Népesedési Világnap  

Az ENSZ annak emlékére nyilvánította július 11-ét népesedési világnappá, hogy a Föld népessége 1987-ben ezen a napon érte el az ötmilliárdot.

A nap célja felhívni az államok figyelmét a Föld túlnépesedésének veszélyére. A múlt századot 1,6 milliárdos lélekszámmal kezdte az emberiség, 1960-ban még „csak” 3 milliárdan éltek a Földön,de a népesség azóta megduplázódott, s (évenként több mint 80 millióval nőve) 2011 októberében elérte a hétmilliárdot.

A legnépesebb Kína és India, amelyek külön-külön egymilliárdnál is több lakost számlálnak. (Kínában a túlnépesedés jelenti az egyik legnagyobb kihívást – a népesség várhatóan 2015-re eléri az 1,4 milliárdot. Bár érvényben van az 1979-ben bevezetett, s a köznyelvben „születésszabályozásnak”, vagy „egykepolitikának” is nevezett családtervezési politika, egyre több kínai pár számára engedélyezik a második gyermek vállalását. A túlnépesedés mellett jelentős gondot jelent a nemek arányában keletkezett aránytalanság és a lakosság gyors öregedése is: 2010-ben minden 100 leánygyermekre 118 fiú jutott, s a lakosság 13,26 százaléka 60 éves vagy afeletti.)

Az ENSZ előrejelzése szerint az évszázad közepén 9,3 milliárd ember él majd a Földön, 90 százalékuk a fejlődő országokban.

Magyarország népesedési szempontból a negatív példák közé tartozik, de mind több fejlett ország kerül hasonló helyzetbe. Nálunk a halálozások számának több mint három évtizede tartó folyamatos növekedését a születések száma nem tudja ellensúlyozni, ennek következtében 1981-től folyamatosan fogy a népesség.

Magyaroszág lélekszáma immár 10 millió alá csökkent – 2012. áprilisban 9 millió 944 ezer volt –, s az előrejelzések szerint 2050-re kilencmillió alá csökken, ha nem sikerül a kedvezőtlen folyamatokat megállítani.

Újvidék nem Vajdaság fővárosa

A szerbiai alkotmánybíróság megállapította, a Vajdaság Autonóm Tartomány illetékességét megállapító törvény 22 rendelkezése nem áll összhangban az alkotmánnyal.

A Novostiban megjelentek szerint a 85 oldalt kitevő megindoklásban egyebek között az áll, hogy Újvidék “fővárosként” való meghatározása alkotmányellenes. A Duna menti város marad tehát adminisztratív központ és a tartományi szervek központja.

A tartomány brüsszeli irodája nélkül marad, pontosabban az arra való jog nélkül, hogy “illetékességének hatáskörén belül alakíthat képviseleteket az európai régiókban”.

Vajdaságtól elvitatták azt a jogot is, hogy a mezőgazdaság és vidékfejlesztés terén “az agrárpolitikát és a vidékfejlesztést érintő intézkedéseket hozzon, végrehajtson és felügyeljen”. 

Az alkotmánnyal ellentétben állnak azok a szakaszok is, amelyek Vajdaság AT számára lehetővé teszik, hogy “rendezze, fejlessze és biztosítsa a környezet védelmét”, akárcsak a vadászathoz és halászathoz köthető részek.

Az autonóm tartomány az bíróság véleménye alapján nem hozhat a technológiai fejlődésre vonatkozó stratégiát, nem létesíthet alapokat a csúcstechnológiai üzemek társfinanszírozására, s nem járulhat hozzá a fiatal kutatók lakásgondjainak megoldásához sem.

Hasonlóképpen, amennyiben új önkormányzati egységek jönnek létre, vagy a meglévők megszűnnek, esetleg kettő egyesül, a Vajdaság AT szervei nem formálhatnak róla véleményt. Vajdaság az energetika területén is veszített lehetőségeiből: nem hozhat például programot az energetikai ág fejlesztéséről a saját területén, nem állapíthatja meg az energetikai szükségleteit és nem biztosíthatja az ahhoz szükséges kapacitást sem.

A Szerb Köztársaság illetékessége marad a továbbiakban is a nemek közötti egyenjogúság politikájának fejlesztése a tartomány területén, továbbá a bírósági hálózat kialakítása, s a tartomány a továbbiakban a kultúrára, oktatásra és tájékoztatásra vonatkozó ügyeket nem bízhatja a nemzeti tanácsokra.

Ennek ellenére, 14 vitásnak ítélt rendelet átment az alkotmánybírók rostáján. Így Vajdaság AT továbbra is az általa alakított szolgálatok és szervek illetékességét, megválasztását és munkáját meghatározhatja, s együttműködhet “más államok megfelelő területi közösségeivel, a szerbiai külpolitika keretében”. 

(021)