Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Eretnek gondolatok kukoricatörés idején

*PILICKÉZÉS…

Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték. Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen. A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.

Vele ellentétben az északi szerb gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást, akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.  

Tehát a húsz évvel ezelőtt felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt. Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az önállóságát, kivívta a maga függetlenségét. Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott indián. Az, amelyik jó indián.)

Sajnos, olyasmit a legnagyobb jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek, hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen katasztrófa.

Azt hiszem, érdemes ezt a parányi kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt annál.

A Bilickivel való pilickézés túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is. Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával, mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.

Az egyik kulcsszó alighanem a Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria. Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából, amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára, mellékvágányra kényszerítése.  A vak is láthatja, hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)

Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki. Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott. Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.

A megélhetési bűnözés a mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és meg sem botránkozunk.  A közelmúltban történt tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…

Az történt, hogy egy héttel ezelőtt két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen, sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12 ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat, másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet. Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség, valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)

A nem mindennapi kukoricaföldi szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat, a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi (idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba, gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt (össze)akasztani.

Nyilvánvaló, egyértelmű volt a felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét. Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető „no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét megállta. 

Szabó Angéla

*A nagyobb gyerekek, serdülő korúak egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira” repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)

Egy ilyen sikeres ütés után a játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott. Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.

Kukoricaföldi happening

A temerini fiúk szüleinek nyílt levele a vajdasági magyar pártvezetőkhöz

Tisztelt Pártelnökök!

Kérem Önöket, hogy amennyiben módjukban áll, jelenjenek meg Szabadkán az október 12-ére összehívott megbeszélésen, és foglaljanak pozitív állást mind az öt temerini fiú ügyében!
Ők mindannyian az akkori szerb politika áldozatai. Amint tudják, akkoriban 300 magyarverés történt a Vajdaságban, az itteni magyarok viszont csak egy esetben ütöttek vissza. Ezért a fiúkat összesen 61 évnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Azonban olyan szörnyűséges gaztettet, amivel vádolták őket (emberölési kísérlet), nem követtek el. A korrupt bírónő által vezetett tárgyaláson elhangzottak messze nem feleltek meg a valóságnak. Az ő legfőbb bűnük az volt, hogy magyarok. A példátlanul szigorú ítélet meghozói nagyon jól tudták, hogy még a háborús bűnösök is csak ritkán kapnak ilyen súlyos ítéletet. Valójában az itteni magyarok megfélemlítése volt az igazi cél. Ez az elhibázott bírósági ítélet nemcsak az öt fiúnak szól, hanem az itteni magyarság is. Figyelmeztetés ez mindannyiunk számára: így járhat mindenki, aki nem hajt fejet, aki nem tűri, hogy szidalmazzák és bántalmazzák a magyarsága miatt.

2004-óta elhunyt Illés Zsolt édesanyja és édesapja, Szakáll Zoltán édesapja, Uracs József édesanyja, Horváth Árpád és Máriás István nagyapja.

Mi, szülők nem akarunk és nem is tudunk belenyugodni abba, hogy a fiaink egy olyan tett miatt töltsenek éveket börtönben, amelyet nem is követtek el. Én súlyos cukorbeteg vagyok, a feleségemnek, Ilonának pedig az idegrendszerét kezdte ki ez a tűrhetetlen állapot. 

Kérem Önöket, hogy fogjanak össze a fiúk és az egész délvidéki magyarság érdekében! Tegyék félre az ellenségeskedést, és hozzanak egy egységes döntést! Érdemes egymásnak kezet nyújtani és összetartani egy nemes cél érdekében.

Mi, szülők, de talán az itteni magyarság is ezt várja el Önöktől.

Tudomásunk van arról, hogy a szerb köztársasági elnök hamarosan Magyarországra látogat, ezért jó lenne, ha addigra megszületne az Önök közös álláspontja is.

Tisztelettel a temerini szülők nevében:

Máriás István

Meghívó a kerekasztal megbeszélésre az elítélt temerini fiúk ügye kapcsán

Délvidéki blues vagy kesergő

A vajdasági magyar politikum mély „kommunista-informbürós” letargiában szenved. Érthetetlen, hogy nem tudnak elrugaszkodni a nulla mezsgyétől. Valójában még ki nem halnak, mint a dinoszauruszok addig így lesz, mert más megoldás nincs. Őket ezzel a választási rendszerrel ki nem lehet billenteni, mert folyamatosan sétálnak balról-jobbra, majd vissza. Addig meg megy a félremagyarázás, mellébeszélés, öntömjénezés, foteltartás, ellenségképre való mutogatás...

Útkereszteződéshez értek, azt mondják! Nos így van! Aki nem tud kolompolni az ne fogjon kolompot kezébe! Egyszerű az „örök - polipatikusokat” már régen meneszteni kellett volna a közélet politikai hadszínteréről. A kommunizmusban is csapnivalóak voltak, ma is azok, de ők lehetnek a megmondók, ehhez nagyon értenek! A nagy semmihez, ahhoz értenek! Ez van ezt kell szeretni sóhajtozás nagyon jól megy nékik! Meg az önsajnáltatós nagy dumálásokhoz, hogy mi mindent megtettünk az ügy érdekében ezek meg bántják az dicső magyart! (e rész csak választási kampányban olvasandó)

Érdekes lett a módszerváltás, amíg az ördög a sorok között búvik meg, addig az elvtársak újfent a templom padsorok között! Kedves főkolompos, vedd kezedbe Szerbia hivatalos lapját az elmúlt húsz évből, látni fogod, hogy ki hol állt, mert benne foglaltatott és billentsd ki őket, ez lesz a megoldás neked, mert ez van írva az útkereszteződésben! Baj van, tudom! Nem marad melletted senki... A megoldás csak ennyi!

A legnagyobb baj, hogy drasztikusan megfogyatkoztunk, tovább nem lehet eljátszani, hogy mindenki pótolható. A másik baj, hogy a kvázi demokráciának nevezett balkáni tákolmányba jól beágyazták magukat a legújabb kori „Mágnás Miskák”. Ők azt tehetnek, amit akarnak a szó szoros értelmében. Én itt egy párt rendszert látok „Mágnás Miskák” által finanszírozva, kétpólusú színjátékkal, úgy választások környékén nagy szónoklatokkal, amelyek elillannak a tettek mezején.

A gyakorlatban, hogyan is működik ez? Nos a példa: Kati néném a számlák fizetésekor ma is „Ti baba! -Te öreganyám!"  lealázó megszólításban részesül! Szólnia sem szabad, ha a „bosztánjából” ellopják a krumplit, paradicsomot, paprikát a füstölőből meg leakasztják kolbászát. Ma már a bácskai nagygazda is így járt, nos útkereszteződés, na ne! Gyávaság az igen! Melléjük állt itt valaki, hogy érdekeiket védje? Egy politikust sem láttam a tettek mezején! Értem az egérlyukba bújtak, mint 2000. október ötödikén!

A mi bárdjaink meg ez idő tájt inkább fene nagy jogainkról dicshimnuszokat regélnek. Volt már úgy a történelemben, hogy a bárdok búcsúztak az árnyékviláguktól, nos azok dicső bárdok voltak, nem pimasz senkiházik.

A vajdasági magyarok évek óta érdekvédelem nélkül tűrik el a megpróbáltatásokat és a megaláztatást. A legnagyobb csapás, hogy pár kegyben részesített magyarunk húzza el a nótánkat és tiszta kézzel sommáz az államalkotó! Banka bátyám is megsimogatta a puli füle tövét amikor az jó beleharapott a fekete kos lábszárába, valahogy így simogatják az ő füle tövüket is némi dénárért néha euróért cserébe, amikor olyan szép rózsásra festik a délvidéki létüket Strasbourgban, Brüsszelben. Hazatérve sommázzák, hogy a békesség kedvéért erről most hallgattunk, meg arról is...

Remélem dereng már, hogy a délvidéki kesergő csak egy pár jól fizetett munkahelyről szól és nem magyar érdekvédelemről. Nem kell keménykedni, ha zseb meg van vastagon tömve! Jó itt és szép itt minden, mint a Kánaánban csak az a fránya válság ne lenne, mert az a felelős mindenért...

Az országgyűlési képviselőinknek kijár a korrupció, mint választási zsákmány, így az édesanyjukat is eladhatják jó pénzért a mentelmi jogra hivatkozva! Meg kell említsem Albániában is felelni kell a korrupciós ügyekért és ez esetben nincs mentelmi jog! A délvidéki magyar csak pajzs egy magát elitnek nevező politikai kft ügyleteihez, ennyi és más semmi !

Egyértelműen ki van ábrándulva a délvidéki magyar és letargiába süllyedt. A politikusaink akik okozták ezt, kereszteződésről beszélnek. Nem kereszteződésről kell beszélni, hanem alagútról, amelyben fény nem dereng és hosszú ideig nem is fog!

Miről kell beszélni?

Érdekvédelemről kell beszélni és ez irányba kell menni és TENNI! Kati néni érdekeiről a tornyosi nagygazda érdekeiről, a csókai Földművesek Egyesületének érdekeiről, amely kettő perben áll a Szerb állam ellenében a Strasbourgi emberjogi bíróság előtt, mint Don Quijote a szélmalmok előtt! (Pert nyert egyesület hiába fordult a magyar tartományi házelnökhöz*, jogainak érvényesítése érdekében még válaszra sem méltatta őket! Miről beszélünk? )

A törvényt egyoldalúan mérik erre felé, gyakorlatban láttuk és tudjuk! Az államalkotó meg egy két jól fizetett munkahely ellenében azt tehet amit akar, mert néki ez dukál!

Uraim elég volt az értelmetlen szócséplésből, régen elkéstetek a tettek mezejéről, mi délvidéki magyarok időközben a perem szélére csúsztunk és innen nem tudunk talpra állni. Tudom ez volt a célotok, de rátok is ez a sors vár!

Mi maradt? A délvidéki blues vagy kesergő, a színes-bőrű rabszolgákat is az tartotta életben Amerigo Vespucci földjén, ez kell bennünket is életben tartania, mert tudjuk a remény vész el utojára!

Elfogyunk, mint a hold csendesen, 

o jeah bolondok hajója! 

Margit Zoltán

"A sikernek ára van, nem titka,
Bohócnak nem jár aranykalitka,
Ne szidd a sznobokat,
Hisz belőlük élsz,
Az írástudóktól meg jobb ha félsz..."  

* Margit Zoltán levele Egeresi Sándornak