Szarcsigák - Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó....

Midőn a kaki művészetté avanzsál…

Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó – leginkább csak ezekkel a jelzőkkel illetik azt az erősen botrány szagú kiállítást, amely egy héttel ezelőtt nyílt meg a szegedi Reök-palotában. A művelődési/művészeti eseményként nem túl szokványos, kíméletlenül radikális beskatulyázás elsősorban az alkotó Győrffy László egyik installációja láttán történik. A 36 éves budapesti képzőművész „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” című polgárpukkasztó kreációja az, ami sorra veri ki a palota Zöld szalonjában a biztosítékokat. A „műalkotás” nem kimondottan friss, üde és harmatos. Még 2009-ben készült.

Hogy milyen ez az installáció? Nagyon profán. S ezzel együtt: nagyon extravagáns. A kettő együtt pedig: kész ellentmondás. És valóban olyan, hogy nem lehet csak úgy szó nélkül elsomfordálni mellette. „Kellékei” meglehetősen szegényesek. Ámbár igencsak hatásosak. Az alap egy hófehér terítővel letakart asztal, amelyen 12 fehér tányér található. Mindegyik tányérba egy kávészínű szarcsigát helyeztek el. Középen pedig (gondolom, egyfajta, a terítékhez „illő” asztaldíszként) egy levágott alkart – koldulásra nyújtott tenyérrel. A terített asztalt imitáló „csendélet” felett pedig nyilván csillárként (micsoda kompatibilitás!) egy halálfejeket ábrázoló kép lóg. (Az alkotó mentségére legyen mondva: ezer a szerencséje, hogy azokból nincs l2! Mert akkor talán neki is a fejét vennék!)

Olyasmire utaló felirat persze sehol sincs, hogy „Uraim, a vacsora tálalva van!”, és evőeszközt sem illesztettek a tányérok mellé, mégsem kell senkinek sem a szájába rágni azt, ami szavak nélkül is nyilvánvaló: „Egyetek szart!” A legtömörebben talán így lehetne sommázni a bizonyára szívélyes, ámde meglehetősen gyomorpróbáló vacsorainvitálást. (Fegyelmezem magamat, mégsem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne idézzem fel szülőfalum egyik félnótás figuráját, aki gyakorta ekképpen fogadta a háza előtt a járókelőket: „Szartam, főztem, lehet enni!” S ha esetleg megkérdezték tőle, hogy mit főzött, arra is volt előre elkészített válasza: „Babot, rizsát meg egy darab kutyát, amit az autó elütött!” Ennyit erről. Ha már groteszk meg kínos, akkor legyen az a velejéig!)

Eddig még úgy-ahogy rendben is lenne a történet – már ha az első döbbenetünkön szerencsésen túljutván nem botránkoztunk meg, nem émelygett a gyomrunk és leküzdöttük a kitörni készülő hányingerünket. Csakhogy most következik az a bizonyos mögöttes tartalom. Amit eltakar a sivár látvány. Képletesen mondom, de így is épp elég bénító hatású és dermesztő: a serbli trutymóval nyakon öntött bámészkodóban önkéntelenül is felbukkan egy képzettársítás a tizenkét személyre terített asztal láttán. Ez pedig nem egyéb, mint a Szentírásból ismert utolsó vacsora képe. A tizenkét apostollal. Amikor viszont idáig eljut a párját ritkító sokkhatásban a kiállítás szépreményű látogatója, akkor a színre lép Nátyi Róbert, az intézmény művészeti vezetője, hogy csillapítsa a kedélyeket, és mentse, azt, ami már amúgy sem menthető. Nem kevesebbet kíván, mint hogy az önmagából éppen kikelni készülő tárlatlátogató őneki higgyen, ne pedig a saját szemének! És elő is vezeti a magyarázatot. Mégpedig úgy, hogy: amit itt látunk, az tulajdonképpen az utolsó vacsorának a komikus formában történő bemutatása. Épp ezért semmi köze nincsen sem a hithez, sem a valláshoz, sem pedig a kereszténység kifigurázásához, megcsúfolásához.  (Na, ez a történet már ott kezd erősen sántítatni, hogy az utolsó vacsora már magában nem egy megmosolyogni való fejezete sem Jézus életének, sem pedig az egész megváltástörténetnek. Sőt!) Egyébiránt meg teljesen félreértik és félremagyarázzák az egész installáció mondanivalóját. Magyarán: gyatrácska, nem igazán műértő a nyájas közönség. Következésképpen: vele van baj, nem a közszemlére bocsájtott „műalkotással”.

Ezen a mezsgyén dülöngélve és éppen ezen a kritikus ponton megtorpanván odáig jutottam, hogy szerintem meg magával az alkotóval van (valami) baj. Menten utána is néztem, kicsoda ez a fékevesztett hatásvadász, Istentől is elrugaszkodott képzőművész, akin nyilvánvalóan teljesen elhatalmasodott a feltűnési viszketegség. (Egyediségük okán mindig is igyekeztem extra adag megértéssel közeledni a különcökhöz, és ilyenfajta vaskos előítéletek híján nem is szokott gondom lenni velük. Győrffy László azonban meglepett.) Eleinte úgy képzeltem el, mint egy tipikus, elkényeztetett, városi úri gyereket, aki temérdek szabad idejében nem tudott magával mit kezdeni, és kínjában megpróbált valami „szörnyűségeket” rajzolgatni. Torz figurákat, rothadó/bomlásnak indult emberi testrészeket, levált/levágott csonkokat, mutánsokat/klónokat, halálfejeket. Aztán pedig a foglyává vált ennek a sablonnak. Mert minduntalan azt próbálta ábrázolni, hogy tulajdonképpen minden zűrzavaros, apokaliptikus és minden bűn. Ezért aztán a világban minden dolog teljességgel hiábavaló és értelmetlen.

Azt gondoltam, tutiziherhótbiztos, hogy egy cseppet skizo(id) a fickó, gyötrelmes gyermekkorában talán még a tulajdon anyja sem szerette, és valószínűleg egy elmeszakértő-orvosnak is hosszú időn át munkát ad(hat)na. A rossz előérzetem pedig jónak bizonyult, amikor végignéztem a Testrészek halála című tárlatának anyagát. (Egyébként nem is elnagyolt, hanem aprólékosan kimunkált rézkarcok.) Megnyitóbeszédében Nemes Z. Márió a 15. században élt teológust, lelki írót, Karthauzi Dénest idézte, aki szerint a bűn lázhoz, hideg és megromlott életnedvhez hasonlítható. Az emberi test nedves lényege, amely jeges salakot termel…

Ha a fentebbi okfejtésben igazat adnék Győrffy Lászlónak, akkor azt is megcáfolhatatlan érvként hozhatnám fel, hogy a művészetnek sincs az égvilágon semmi értelme. Így aztán a bélsár, az emberi ürülék, a kaki, a trutyi művészetre emelésének sincs. Na, meg az ő kávébarna szarcsigái művészetté avanzsálásának sincs. Még a terített asztalon feltálalva, emberi étekként szervírozott formájában sincs! (Mégsem gondolom, hogy egy zakkant, beteg elme szüleménye lehet csak mindaz, amit a maga nyers valóságában nem átall láttatni a botrányos alkotó. De persze kiakadtam rajta rendesen.) Legfeljebb csak a művész lázadásának van valódi értelme. Lázadásnak a bűn, az elmúlás és az értelmetlenség ellen. S ha ő is ezt teszi, jól teszi.

Szabó Angéla

"Nem múlhat el advent, illetve karácsony közeli időszak anélkül, hogy a hivatalos kultúrpolitika szervezői valamiféle blaszfémiával vagy ocsmánysággal ne rondítanának bele a kereszténység legszentebb ünnepének áhítatos légkörébe, ráadásul – miként ez alább rögvest kiderül – ez most szó szerint, a maga materiális valóságában értendő. No meg szimbolikusan is, természetesen. És természetesen mindezt ráadásul közpénzből. Élesebb memóriával megáldott olvasóink emlékezhetnek arra, hogy bő három esztendeje Debrecenben bemutattak egy vándortárlatot a paranoiás gój- és kereszténygyűlölő Nitsch és Serrano „műveiből”. Csak felidézésképpen: Nitsch például bélsárral beszennyezett szakrális keresztény szimbólumokat és kegytárgyakat helyezett disznók belei közé, Serrano pedig feszületet egy vizelettel telt pohárba. Nos, e performance-nak a világon semmi köze nem volt a művészethez, mindez sokkal inkább az elmekórtan illetékességi körébe tartozott, azok pedig, akik létrehozták ezt a förtelmet, hosszú ideig tartó zárt osztályi kezelésre szorultak volna."

Lipusz Zsolt

Kiss-Rigó László a kiállítási botrányról

 „A napokban nagy vihart kavart a médiában Győrffy László 'Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben' című, a szegedi Reök-palotában kiállított installációja. Egyesek a vallásos érzület elleni provokációnak tartják, mások egyszerűen tudatlanságról beszélnek. Bármilyen esetleges rosszindulat vagy talán kulturális deficitből fakadó balul sikerült szándék vezette a művészt, illetve a kiállítás szervezőit, hasonló jelenségekkel szembesülve a katolikusokra nem a megsértődés vagy a hangos, de értelmetlen tiltakozás jellemző. Az ilyen vélt vagy valós provokációk arra serkentenek bennünket, hogy még tudatosabban és vonzóbb módon tanúskodjunk sajátos értékeinkről. 

A Szeged–csanádi Egyházmegye nem tartja magát illetékesnek annak eldöntésére, hogy a székvárosában kiállított műalkotás mennyiben képvisel művészi értéket. Az egészen biztos, hogy a terített asztalon az emberi ürüléket kínáló 12 tányér mint műalkotás nem felel meg a katolikusok, a keresztények ízlésének. A kisebbség véleményének tiszteletben tartása, illetve a tolerancia azonban arra indít bennünket, hogy ne rontsuk el azok jó étvágyát, akik ily módon kívánják csillapítani a művészet és a kultúra iránti éhségüket."  

Kiss-Rigó László szeged–csanádi püspök 

Két hónappal meghosszabbították a hét magyar fiatal vizsgálati fogságát

Őket is a börtönben felejtjük?

Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt. 

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.  

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A harminc nappal meghosszabbított vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két hónappal.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?

Szabó Angéla

Mulassunk a legnagyobb történelmi tragédiánkon?!

A legváratlanabb pillanatban képes a délvidéki magyar politikai elit olyan húzásokat megtenni, amelyekbe még egy magát radikális jobboldali szerbnek tartó személy is belepirulna. Történt ugyanis, hogy a B92 mai internetes kiadásában olvashatunk arról, miszerint Pásztor István, a VMSZ vezetője és a tartományi képviselőház elnöke 2012. november 24-re díszülést hívott össze ,,Baranya, Bánát és Bácska a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz történő csatlakozásának 94. évfordulója alkalmából.”

Bizony, a legnagyobb magyar párt első emberének kezdeményezésével fogják megünnepelni Trianon délvidéki következményeit. Kísértetiesen hasonló ez az erdélyi ex-pártelnök, Szász Jenő bukaresti ,,ünnepi kiruccanásához”, ahol román színekbe öltözve cefrézgettek a román államelnökkel, Erdély elcsatolása fölött örvendezve még pár évvel ezelőtt. Nos, itt sem lesz hiány magas fokú vezetőkből, hiszen Pásztor mellett Bojan Pajtić és Tomislav Nikolić is tiszteletét fogja tenni. Csak remélni tudom, hogy magyarországi kormánytag nem jelenik meg az eseményen.

Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy e fajta ünnepi ülés már-már hagyományossá vált Újvidéken, a tartományi parlamentben, elárulom, hogy nem. Az utóbbi nyolc évben bizonyosan nem volt sem ünnepség, sem díszülés. Mi vezette a még mindig ,,magyar és demokrata” tartományi hatalmat arra,  hogy a magyarság sorsfordító tragédiáját velünk akarják megünnepeltetni? Csak találgatni lehet. Egy külső szemlélő fejével annyi minimum megállapítható, hogy 94 évvel Trianon után az a baranyai, bánáti, bácskai és szerémségi terület, amely a SZHSZ-hez, majd Jugoszláviához, később Szerbiához került, katasztrofális állapotban van, nemzetiségi-gazdasági-társadalmi-környezeti értelemben egyaránt. 

Higgyünk a visszaútban.

László Bálint

Az "őr-dögbe" ellopják még az Istent is!

Hogy a vajdasági magyarságnak szinte bármit le lehet nyomni a torkán (minden különösebb nehézség nélkül), az már eddig számtalanszor bebizonyosodott. Nemzetiségi jogait illetően csupáncsak másodrendű, a szerbiai társadalom perifériára taszított, megkiskorúsított népcsoportként már úgy megedződött a gyomra, hogy akár a vasszeget is megemészti. Már akkor sem emelkedik szólásra, ha történetesen meglopják, kifosztják, kirabolják. Akkor sem kiabál, ha megpofozzák, megverik. Azt is némán tűri, ha nem csupán a vagyonára, hanem már egyenesen az életére törnek. Sőt legújabban még holtában is megalázhatják. Még örök nyugvóhelyén, a temetőben sem hagyják pihenni. Még a földi élet végállomását jelentő sírgödörben is meglopják. Mert megtehetik. Vele még ezt is megtehetik. 

Az elmúlt időszakban cifrábbnál cifrább történeteket lehetett hallani a környezetünkben elharapódzott lopásokról, rablásokról. A klasszikus tyúktolvajok, akik állandó jelleggel garázdálkodtak falvainkban (még a megboldogult szocializmus esztendeiben is), mostanra már elbújhatnak szégyenükben az újabb kori agyafúrt és rafinált betörők mellett. Órákat vehetnének tőlük rablásból, fosztogatásból. És lophatnának tőlük: tippet, ötletet. Mert nem csupán az idők változnak, hanem maguk az elkövetők is. Idomulnak a modern kor követelményeihez. Alkalmazkodnak az új, a változó körülményekhez. Olyan terepeket derítenek fel, ahol szabadon garázdálkodhatnak. 

A nyár végén és az ősz elején a termőföldeken jegyezték a mi vidékünkre jellemző lopás egyik legextrémebb válfaját, a gigantikus méreteket öltő szántóföldi tolvajlást.  Annak is a legkirívóbb eseteit Szenttamáson, Tornyoson és a bácsfeketehegyi határban. Mindhárom településen euróban számítva is hatalmas összegre rúgott a kár, amelyet a napraforgó- és a kukoricaföldeken okoztak a hatalmas mezőgépekkel felszerelkezve érkezett idegenek. Akik a saját szakállukra végezték (de ám gőzerővel) az időszerű terménybetakarítást. Az általuk eltulajdonított szemtermés értéke mindhárom esetben a tízezer eurót is meghaladta.

Ugyancsak a nyáron történt az az emlékezetes eset, amikor Horgos közelében a vasúti síneket szedték fel a tolvajok. Azt persze nem tudni biztosan, hogy miféle indíttatásból követték el tettüket. Jobb ötlet híján csupán, vagy esetleg príma üzletet láttak a sínpár felszaggatásában és fémhulladékként való értékesítésében. Annyi azonban biztos, hogy a vállalat dolgozóit még aznap berendelték egy kis éjszakai rohammunkára, hogy a hiányzó sínszakaszok pótlása után mielőbb helyreállhasson a forgalom.

Aztán következett az újabb ámulatba ejtő történet. Amikor ugyancsak a homokvidéken, egészen pontosan Bácsszőlősön kezdték meg egy trafóállomás szó szerinti (le)bontását. A némi szakértelmet is igénylő „munkálatokat” (ez esetben) nyilvánvalóan nem kiskorú elkövetők végezték. A maguk szakmájában is nagymenőnek számító kábeltolvajok ily módon a falu teljes lakosságát „büntették”, ugyanis a településen több órán át szünetelt az áramszolgáltatás.

Szabadkán idén több postarablás is történt. Mint anno a Vadnyugaton. De a város arról is híres, hogy gyakran a pénzautomaták közelében ólálkodnak a jól képzett zsebmetszők. Ahogyan a város központjában esett meg az is, hogy a bankból távozó idős asszonyt egyszerűen leütötték. Kórházba került, és pár nappal később belehalt a sérüléseibe. Az áldozat hiába volt a Magyar Nemzeti Tanács egyik tanácsosának az édesanyja, az ügyben nem történt semmilyen előrelépés. 

Topolyán az éléskamrák kifosztására szakosodtak a besurranó tolvajok. Csantavéren pedig az üzletek kirámolása a vissza-visszatérő slágertéma. Csak az elmúlt egy hónapban több üzlethelyiséget törtek fel. Szinte teljesen kiürítették az egyik piactérhez közeli vendéglőt. Mintegy 60 kilogramm fagyasztott húst tulajdonítottak el, és elvitték az összes fellelhető italt. Még a reggeli nyitásra előre elkészített, felszeletelt citromokat is bepakolták. Az elkövetőknek nyilván nem volt túlságosan sietős a dolguk, mert még arra is futotta az idejükből, hogy egy-egy kiválasztott italt lehörpintsenek ott a helyszínen. Miután kiszolgálták magukat, távoztak.  Még ugyanazon az éjszakán a vendéglőtől alig pár méternyire lévő ügyvédi irodába is bemásztak. Onnan eltulajdonították a legfőbb munkaeszközt, a számítógépet és egy csomó iratot is magukkal vittek. Majd pedig következett a trafik feltörése. Amely a már jól bevált forgatókönyv alapján, menetrendszerűen zajlik. (Valahányszor üzlethelyiséget törnek fel, az újságosbódé kirablása már csak mintegy ráadás következik. Alighanem az így zsákmányolt, kilószámba mérhető cigaretta jelenti a fizetséget a jól végzett munkáért.) És történt mindez a falu szívében. Alig százméternyire a rendőrállomástól. Az épület ablakából akár oda is láthattak volna, már ha odanéztek volna. Csak éppen nem néztek oda… De eltüntették egy reggelre a földműves-szövetkezet épülete előtt posztoló már muzeális értéket képviselő vasekét is. Nem csoda, hogy a színesfém tolvajok szemet vetettek a helyi viszonylatban ereklyének számító, műemlékként „őrizett” vaskolosszusra, hiszen több mázsát nyomhatott. És az értékesítői szép kis summát kaphattak érte. Kész csoda, hogy csak mostanában kelt lába. Évek óta ott díszelgett.

Aminek viszont már a fele sem tréfa, az éppen a gátlástalan garázdálkodók hihetetlen bátorsága, vakmerősége és magabiztossága.  Már nem csupán az éj leple alatt, a hajnali órákban járják az utcákat, hanem világos nappal is bemerészkednek a családi házak portájára. Sőt olyankor is beosonnak, amikor tudván tudják, hogy a család otthon tartózkodik. Már annak sincsen visszatartó ereje. Sőt, nyilván épp olyankor jelent a számukra igazi kihívást az összekuporgatott pénz meg a családi ékszer felkutatása. Mintha az égvilágon semmitől sem félnének a már harcedzett elkövetők. Mintha már jó előre tudnák, nekik aztán semmiképp sem eshet bántódásuk.

Alighanem valami ilyesmivel lehet csak (meg)magyarázni azt a legutóbbi hátborzongató történetet is, amely Keviben esett meg. A picinyke falucska alig két sor házból áll, mégis ezt szemelték ki maguknak a tolvajok. A hideg agyú elkövetők egy sírhelyet nyitottak fel azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a temetéskor a holtest mellé helyezett arany ékszereket megszerezzék. Az eltelt egy hónap alatt kétszer is kiásták az elhunyt idős asszony földi maradványait. Sőt másodjára a sírban nyugvó másik két holtestet is kiemelték. A kegyeletsértés hallatán/láttán nem csupán a parányi település lakói botránkoztak meg, hanem az egész környék felhördült. Úgy tűnik azonban, hogy mindhiába várunk „hivatalos magyarázatra”, mindhiába várjuk az elkövetők kézre kerítését. A sírgyalázó kriptarablóknak bottal üthetik a nyomát.

Bűncselekmény van, elkövető nincs. Az sosincs.

Hogy végül majd mi szabhat gátat ennek a fékevesztett megélhetési bűnözésnek (mert a végtelenségig csak nem mehet így), elképzelni sem tudom. Egy biztos: az egyre fokozódó szegénység, nyomorúság csak gerjeszteni fogja. Ahogyan a legfelső szintekről érkező minta is: amikor tolvajok tiltják másoknak a lopást. Hacsak nem követjük az egyik tornyosi asszony példáját! Aki a friss legenda szerint megelégelte azt, hogy úgy mennek hozzá a tolvajok, mint akik már hazajárnak, ezért szerzett egy puskát, és a váratlanul érkezőt lepuffantotta. Majd bement a rendőrállomásra, és felkérte az éppen szolgálatban lévő egyenruhásokat, hogy tüntessék el a holtestet a házából. Azok pedig (befejezvén az ajtóban megjelent asszony éléskamrájából származó étkek falatozását) szó nélkül felkeltek, és tették a dolgukat. Hogy igaz-e? Nem tudom. Mindenesetre: mesének nem rossz. Talán még a tolvajok elrettentésére is alkalmas. Ha elégszer elmondjuk… Mert egyébként semmi sem változik. Visznek mindent, ami csak mozdítható. Vagy, ahogy a barátom szokott fogalmazni: „Ellopják még az Istent is!”  

Szabó Angéla 

Embertelen időkben is embernek kell maradni

Vezéráldozat?

(Vagy csak politikai szemfényvesztés?)

Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar sajtó áporodott levegőjét meg-megmozgatta néhány friss szellőfuvallat. Egészen jó érzés volt látni/hallani, hogy amit a hivatásos (bérből és fizetésből élő) hírlapírók, tudósítók műveltek, az végre kezdett igazi újságírásra hasonlítani. Például az öt temerini fiú ügye, közöttük is a 15 évre elítélt Máriás István kegyelmi kérelmének legfelső szintű, államelnöki elutasítása egy olyan téma volt, amelyet extra adag vakmerőség és karakánság nélkül is megszellőztettek. Több helyen is, több szempontból is megvilágítva ennek a majd nyolc és fél esztendeje húzódó – ezerféle titkot rejtő/sejtető -- esetnek a furcsa módon zajló legújabb epizódjait. Történt mindez az anyaország irányából érkező „tessék csínján bánni az üggyel”-féle sugallat, pontosabban: javallott csendre intés ellenében. Aztán a nemrégiben elfogadott amnesztiatörvény, és az azzal járó részleges börtönkiürítések témájának boncolgatása is igen jót tett a meggyengült életfunkciókat mutató, eltompult (eltompított) érzékszervekkel rendelkező sajtónk vérkeringésének. Áldásos hatása pedig az ellaposodott közvéleményre is áttevődött.

Az elítéltek tömeges szabadon bocsátása már magában nem egy szokványos esemény. Csak a ritka kevesek közé tartozik. Legutóbb 11 évvel ezelőtt történt ilyesmi Szerbiában. Akkor a mintegy 6000 fogvatartott közül 4200-an nyerhették vissza (egyik napról a másikra) a szabadságukat. Most megint a honi fegyházak túlzsúfoltságára, szűkösségére hivatkozva engednek szabadon 3600 börtönlakót. A legfeljebb csak 7500 fogoly elhelyezésére szolgáló börtönökbe már eddig is mintegy 11 000 rabot zsúfoltak be. Némi rosszindulattal most azt is mondhatnám, hogy dicséretes dolog ez a kényszerű helycsinálás, hiszen igen nagy szükség mutatkozik a felszabaduló kapacitás kihasználására. Amint a hónapok óta zajló korrupciós, hivatali visszaélésekkel, hűtlen vagyonkezeléssel minősített ügyek feltárása és felgöngyölítése mutatja, rabutánpótlásban egészen biztosan nem lesz hiány. A szerbiai fegyházak (csúnya kifejezéssel élve) nyersanyag-ellátása az elkövetkező esztendőkben is folyamatos lesz.

A hétköznapinak, szokványosnak minősíthető bűncselekmények és elítéltek között majd bizonyára néhány különleges nagyhal is az igazságszolgáltatás horgára akad. Az ilyen látványos, kapitális fogás azonban aligha történik véletlen- és rajtaütésszerűen. Azt mindig jó előre eltervezik/kitervelik. Abban az esetben viszont még az óriáshal sem szakíthatja át a hálót, és nem menekülhet el.

A mai nap vezető híre (a temerini fiúk hivatalosan még meg nem erősített börtönbüntetése enyhítésének kiszivárogtatása mellett) kétségkívül ez: „Őrizetbe vették Kasza Józsefet, az Agrobank szabadkai kirendeltségének volt igazgatóját.” Na és? Akkor mi van? – lehetne ekképpen is reagálni. Hiszen nincsen ebben semmi meglepő. Várható volt, hogy a teljes eset feltárása során nem érik be a ficánkoló halacskának a farkával, hanem előbb-utóbb eljutnak majd a fejéig is. Merthogy onnan szokott az bűzleni. Persze ez a dilettáns kívülállók okoskodásának csak az egyik része. A találgatók másik fele ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy Kasza József nevének még pusztán a felemlegetéséig sem fog eljutni ez a történet, nemhogy az egykori bankár elővezettetéséig. Akár fogadást is lehetett volna kötni az egyik vagy a másik végkifejletre. Azt persze még most sem állíthatják teljes bizonyossággal az esélylatolgatók, hogy a dicső napokat is megélt egykori szabadkai polgármesterre ráuszított vérebeket mennyire engedik hozzá közel. Csaholnak csak morogva, fogvicsorgatva, vagy szét is szedik, ahogyan Bobi szokta a lábtörlőt. Ez viszont csupáncsak attól függ, hogy mit szeretnének ezzel a nagy magyar hal zsákmányul ejtésével reprezentálni? A szimpla ráijesztés módszere ez esetben nem jön be, hiszen Kasza József sohasem volt félénk nyuszi természetű.  Akkor meg mire megy a játék? Előadják teátrálisan azt a tündéri utópiát, hogy márpedig Szerbiában nincsenek érinthetetlenek? Itt a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen magasra tornázta fel magát a politikusi uborkafán. A bomlásnak indult „birodalom” nem felejt, és alkalmasint visszavág. Számára gyerekjáték egy tizennyolc éves magyar középiskolást nemzeti, faji türelmetlenség vádjával illetni és leújfasisztázni, ahogy nem nagy kunszt egy egykori kormánytagot, polgármestert, pártvezért sem hivatali helyzettel való visszaéléssel vádolni. Majd az információszedegetők, a terhelő bizonyítékok begyűjtői eldöntik, hogy bűnös-e, s ha igen, milyen mértékben.

Nekem reggel óta csupa eretnek gondolat kergetőzik a fejemben. Olyanok, amilyenekért akár meg is kövezhetnek. A hír hallatán a legelső reakcióm ez volt: egy újabb gesztus szerb részről a vajdasági magyarok irányába. Mert most éppen ennek van a szezonja. Gesztusszezon van. Része egy gesztussorozatnak. El kell verni a port még azon is, aki nem is olyan régen az itteni magyarság feje, első és legerősebb embere volt. S most vele együtt egy kicsit minden magyaron el lehet verni a port. Megint. Úgy, mint 2004 júniusában Temerinben. Mert ha ilyen a volt főállású legnagyobb magyar, akkor milyen lehet a többi? (Megérne egy tanulmányt.) Bizonyára sokan örültek ennek a mai hírnek. És mondogatták egymásnak, hogy lám, lám, őt is utolérte a sors. Süljön csak a maga zsírjában! Nekem valamiért nem megy ez a kárörvendés. Biztos valamilyen szerkentyű elromlott bennem. De már jó régen. És azért nem működik. Hiába győzködtem magamat olyképpen, hogy annak idején engem is behívatott. Az egyik béketüntetésről szóló beszámolóm miatt. És Dudás Karcsi barátjával át is íratta a szövegemet. Úgy, hogy rá sem ismertem, amikor az a napilapunkban másnap megjelent. De ezt a képet azon nyomban eltakarta egy másik. Amelyiken mellettem kopogott a cipője az egyik magyar kiskatona temetésén…

Egy dolog ménkű biztos: Kasza József a politikusok között is azon kevesek közé tartozott, akinek hittek az emberek. Akiben bíztak. Legalábbis akkoriban, amikor Szabadkán a polgármesteri székbe juttatták. Mert akkor még képviselt valamit, amivel azonosulni tudtak. Rá nem volt érvényes Ézsaiás (29:13) örökérvényűje: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem.” És ő ezt a bizalmat játszotta el. Ha van bűne, akkor ez mindenképpen az. Mert a „Nem abban csalódtam, aki vagy, hanem abban, akinek hittelek!” hűvösen borzongató igazsága meglehetősen kijózanító hatású tud lenni. Ő hívta életre (anyaországi indítványozásra) azt a VMSZ-t is, amelyből a végén ki is rekesztették. Ő hozta be a politikába azt is, aki később a pártban is a helyébe lépett. És aki most azt mondja, nem sokat tud hozzátenni a történethez.

Talán mégis van valami, amit hozzátehetünk a történethez: kiraboltak, megvertek, mint egy kóbor kutyát, elkergettek, vasra vertek, börtönbe zártak – édesmindegy. Valójában egyremegy. Akkor sem szabad ártani. Embertelen időkben is embernek kell maradni.

Szabó Angéla

"Minden magyar felelős minden magyarért" - Szabó Dezső

Érdekes egy párt lett ez a VMSZ, kinek az életét teszi még tönkre váll-rángatva, 

hogy semmi köze hozzá? 

Jut eszembe, Csantavériek ismernek egy történetet...

Áristomba* került Kasza József a VMSZ előző elnöke

Léphaft Pál karikatúrája

Hivatali visszaélés gyanújával a szerb rendőrség őrizetbe vette Kasza Józsefet, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) volt elnökét.  Kasza Józsefet, illetve a három másik, ugyancsak őrizetbe vett személyt azzal gyanúsítják, hogy több mint 13 millió eurót sikkasztottak az Agrobank kárára. Az állítólagos bűncselekmény elkövetése idején Kasza József az Agrobank szabadkai fiókjának volt az igazgatója.  

Az éve eleje óta gyűrűzik az "Agrobank" botránya, neves közszereplőkkel fűszerezve - Fotó: BLIC

A hatóságok Zoran Maleševićet és Peđa Mališanovićot, az Azohem, a Mala Bosna és a szabadkai nitrogénművek (Azotara Subotica) igazgatóját, és egy ingatlanszakértőt is előállítottak.A Blic úgy tudja, valamennyiüket Belgrádba szállítják.

A szerb közszolgálati tévé értesülése szerint Kasza József az Agrobank korábban letartóztatott igazgatósági elnökével, Dušan Antonićtyal és munkatársaival megállapodva, törvényellenes módon hagyott jóvá három banki hitelt, valamint öt banki garanciát, kedvezőbb feltételeket biztosítva és a megfelelő biztonsági banki garanciákat mellőzve az Azohem, a Mala Bosna vállalatoknak és a szabadkai nitrogénműveknek.

Az ingatlanszakértő a lap szerint hamis ingatlanbecsléseket készített a nitrogénművek számára, valós értékük többszörösére felbecsülve egyes ingatlanokat, hogy azok fedezetül szolgáljanak az Agrobank hiteléhez. A szabadkai nitrogénművek 20 millió eurós hitelt kapott az Agrobanktól, a hiteleket a bank központjában hagyták jóvá.

A szervezett bűnözés elleni ügyészség októberben döntött az Agrobank botrány ügyében folytatott nyomozás kibővítése mellett, mert felmerült a gyanú, hogy hosszabb időn keresztül fennállt a hivatali helyzettel való visszaélések bűncselekmény.

Ivica Dacsity miniszterelnök: "A szabadkai rendőrség kriminológiai ügyosztálya, amely a Szerb belügyminisztérium kötelékébe tartozik előállított négy személyt Szabadkán, az Agrobank pénzeszközeinek hűtlen kezelése, -sikassztás alapos gyanúja végett. Az előállított személyek között van Kasza József is. Szó nincs nemzeti kisebbségi jogokról, itt szó van a korrupcíó elleni küzdelemről, másról nincs szó. Egyébként én tegnap Vajdaságban tartózkodtam és részt vettem a tartamányi biztonsági tanács ülésén, amelynek elnöklője Pásztor István, e ügyben nem az a fontos, hogy valaki szerb, magyar, albán, horvát, mindegy milyen nemzetű, milyen politikai beállítottságú, mi nem ez alapján döntünk. Alapos gyanú áll fönn, kérdés jelen esetben, hogy lesz e elég bizonyítékunk a közvádlóság részére, de ez ki fog derülni bizonyítási eljárás során."

MTI/Blic/Youtube

*börtön, tömlöc, fogda jelen esetben vizsgálati fogság

A délvidéki magyar szolidaritás napját tartják vasárnap Nagyváradon

A délvidéki magyar szolidaritás napját tartja vasárnap a nagyvárad-újvárosi református templomban az Emberi Méltóság Tanácsa.

Az MTI-hez eljuttatott, Tőkés László és Lomnici Zoltán által aláírt közlemény szerint a nagyváradi akcióval a Szerbiában élő magyarság jogainak a védelmében, azok kivívása érdekében kíván fellépni az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselete és az Emberi Méltóság Tanácsa.

Az eseményre Nagyváradra várják a délvidéki magyar közösség vezető politikai képviselőit. A rendezvény célja a délvidéki magyarság emberi és kisebbségi, anyanyelvi és oktatási jogai mellett való kiállás, a méltánytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélt „temerini fiúk” ügyének felkarolása.

„Bízunk abban, hogy Tomislav Nikolic szerb államfő – az Áder János államfővel való legutóbbi megegyezés szellemében – a börtönben sínylődő magyar ifjak kegyelmi kérvényét kedvező módon fogja elbírálni” – áll a közleményben. A nagyváradi rendezvényre meghívták mindazokat, „akik szívükön viselik az emberi és nemzeti méltóság egyetemes ügyét”.

MTI