Kezdetben volt a kegyelem, a végén Petrus Romanus!

„A Szent Római Egyház utolsó üldöztetése idején 

Római Péter ül a trónon, aki számos megpróbáltatás közepette 

táplálja a nyájat, s mikor ez is elmúlik, 

a Hét Domb Városa mindenkorra elpusztul, 

s a szörnyű Bíró ítéletet mond az embereken.”

                                                                 Szent Malakiás

Erdő Péter bíborost jósolják az utolsó pápának 

- Petrus Romanus

Kezdetben volt a kegyelem!

A próféciák leporolását, felevenitését éljük ismét. A rettegés korában, amikor minden évre jut egy világvége hisztéria, 2013-at is azzal folytatjuk, ahol 2012 december 22.-én abbahagytuk...

Írtam már Szent Patrikról és most a napokban sokat emlegetett Malakiásról is "regélnék" egy picinykét:

Szent Malakiás életrajza:

Írországban, Armagh városában született 1094-ben, az O'Morgair családban (Clairevauxi Szent Bernát leírása alapján). A Maelmhaedhoc névre keresztelték (ennek latinosítása a Malakiás). Imhar O'Hagan és aztán Abbad Armagh tanították a fiatal Malakiást. Szent Cellach (Celsus) szentelte pappá 1119-ben.

Felszentelése után liturgia és teológia tanulmányait Lismore-ban, a San Malchus iskolában végezte. 1123-ban Bangor apátjává választották és egy évvel később Connor püspökévé szentelték. 1132-ben Armagh prímásává emelkedett. Szent Bernát azt mondja, hogy Szent Malakiás nagyon buzgó volt a vallásban.

Szent Celsus halála után Szent Malakiást nevezték ki Armagh érsekévé 1132-ben, bár mélységes alázata miatt nehezen fogadta el ezt a címet. Az intrikák miatt csupán két éven át teljesíthette ezt a kötelességet. Három éven belül visszaállította Armaghban a kemény egyházi fegyelmet.

1139-ben Rómába utazott, de útközben meglátogatta Clairvaux-ben Szent Bernátot. Rómában Írország pápai legátusává nevezték ki. Amikor Clairvaux városán keresztül térve vissza, magával hívott még öt szerzetest, hogy települjenek Írországba, így alapította meg 1142-ben a mellifonti apátságot.

Egy második Római út közben Szent Malakiás megbetegedett és Szent Bernát kezei közt halt meg, Clairvaux-ben, november 2-án.

Sok csodát tulajdonítanak neki, de a dolog, amiért a legtöbbet említik, a prófétálás ajándéka. Ezek közül a leghíresebb a Pápákra vonatkozó jóslata. III. Kelemen pápa 1190 július 6-án szentté avatta. Ünnepe november 3.

A Szent Malakiásnak tulajdonított próféciák közül a leghíresebb a Pápákra vonatkozó. Ez jelmondatokból áll és mind a 112 Pápára vonatkozóan felsorol egyet-egyet, II. Celesztin Pápával kezdődően, akit 1143-ban választottak meg, és egészen a világ végezetéig tartóan, az utolsó pápáig.

Ezek a jelmondatok, amelyek leírják a Pápákat, utalhatnak az országra, amelyből azok származnak, a nevükre, a címerükre, valamilyen tehetségükre vagy bármilyen más, az adott pápára jellemző dologra. Például VIII. Orbán jelmondata: "Lilium et Rosa"; ő firenzei volt, Itáliából, és a város címerénben jelenik meg a Liliom.

Ezek a próféciák egészen a XVI. századig titokban hevertek, amikor a "Lignum Vitae" című könyvében publikálta őket Arnold Wion bencés történész. Cucherat apát (1871) szerint Szent Malakiás1139 és 1140 között, Rómában írta a próféciáit. Ezidőben II. Ince Pápánál volt látogatóban, hogy jelentse a püspökségében fennálló gondokat. Ekkoriban adta át a Pápának a kéziratot, hogy megerősítse őt a viszontagságai közt. A Pápa a római levéltárban őrizte a kéziratot, ahol egészen az 1590-es felfedezéséig elfeledve állt (Cucherat, "A Pápák utódlása", XV. fejezet).

Az utolsó Pápák

• #101: "Crux de Cruce" (A kereszt keresztje). IX. Piusz (1846-1878).
• #102: "Lumen in caelo" (Fény az égben). XIII. Leó (1878-1903).
• #103: "Ignis ardens" (Égető tűz). X. Piusz (1903-1914).
• #104: "Religio Depopulata" (Elnéptelenedett vallás). XV. Benedek (1914-1922).
• #105: "Fides intrepida" (Elszánt hit). XI. Piusz (1922 –1939).
• #106: "Pastor angelicus" (Angyali pásztor). XII. Piusz (1939-1958).
  Nagy értelmiségiként és a béke védelmezőjeként ismert.
• #107: "Pastor y nauta" (Pásztor és tengerész). XXIII. János (1958-1963).
  XXIII. János volt Velencének, a tengerészek városának bíborosa. A II. vatikáni zsinat idején vezette az egyházat.
• #108: "Flos florum" (A virágok virága). VI. Pál (1963-1978).
  A címerén a liliom jelenik meg (a virágok virága).
• #109: "De medietate Lunae" (A félholdé). I. János Pál (1978-1978).
  Neve "Albino Luciani" (fehér fény). Belluno Püspökségben született (nevének eredete a latinosbella luna). 1978. augusztus 26-án választották meg. 25-éről 26-ra virradó éjjelen a Hold az utolsó negyedben volt (félhold volt). Egy holdfogyatkozás után halt meg. Születése, papi és püspöki felszentelése szintén félholdas éjszakákkor történtek.
• #110: "De labore solis" (A Nap munkája). II. János Pál (1978-2005).
  Rendkívüli és sokrétű munkát végzett. Születésének és halálának napján napfogyatkozás volt.
• #111: "Gloria Olivae" (Az olajfa dicsősége). XVI. Benedek (2005-).
  Szent Benedek és XV. Benedek után veszi fel nevét. A Bencéseknek volt egy "Olivetans" nevű csoportja. XV. Benedek az Első Világháború idején a békéért tett erőfeszítéseivel tűnt ki.
  
  
  

A JÖVŐRE NÉZVE, MÁR CSAK EGY MARADT A LISTÁN:

• #112: "Petrus Romanus"  (Római Péter).
  Ő lesz az utolsó Pápa, mert az uralkodása idején fog eljönni a vég:

Így van írva vagyon, épp itt az ideje, hogy Szent Péter trónját Péter foglalja el, midőn Magyarország annyi szent embert adott az egyháznak és leghűségesebb fiát is elveszejtette Mindszenty József hercegprímás személyében, elégtétel legyen felénk, hogy kezdetben lészen a kegyelem, a végén, amikor a szürke füst fel-száll: Habemus papam, Petrus Romanus!

Két hónappal meghosszabbították a hét magyar fiatal vizsgálati fogságát

Őket is a börtönben felejtjük?

Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt. 

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.  

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A harminc nappal meghosszabbított vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két hónappal.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?

Szabó Angéla

IDŐHÚZÁS

„Most lenne időben új erőre kapni.

Most lenne időben végleg megrohadni.

Most lenne időben az arcon a rángás.

Most lenne időben a mellen a vágás.”

Most.

Pont most.

Mert mikor, ha nem most?

Most lenne ideje a temerini fiúk szabadulásának.

Ha már oly sok idő elmúlott hiába.

Akkor: MOST!

Égbekiáltó a temerini fiúk bűne. Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott, tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre elítélt Máriás István elutasított kérelme nyilvánvalóan nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.

A mi büszke Szerbiánk igazságosztó elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában, nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat.Tomislav Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és méltó követője elődjének, Boris Tadić-nak. Mert ő is ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent. Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?! Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért majd jó alaposan kiplecsnizik.)

Tökéletesen ki van ez találva. Meg lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is magyarázzák…

Én világéletemben nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...

„Most lenne időben a perc, mire vártunk.

Most lenne időben az elzuhanásunk.

Most lenne időben az angyal a késsel.

Most lenne időben egy tál meleg étel.”

Nyolc és fél év temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok. Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből, fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpit és Jóskát minden ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette. 

Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!

Köszönik szépen, de ami a várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették. (És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak, az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő hiábavaló múlatása – csak úgy,  önmagában -- nem tesz az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“ (olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének) köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még egytől-egyig életben vannak. (Hárman  nyolc éve nem látták a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg, senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)

Ez idő alatt a mi magyar politikacsinálóink egyetlenegyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve, ők aztán valóban csak vártak. Mert várni is tudni kell! És ők azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom, ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés, tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes „eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta. Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem számítottak…

A történetnek azonban még nincs vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is. Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő, Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???   
   

Nem gondolom. Idézek inkább egy klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál legközelebbi rokona acsönd. Kétségkívül megbújik e tömör megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van, akkor mi végre a némaság?

Közben talán a legeslegutolsó szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk. Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből. 

Meddig még? A temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást? Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?

Még öt évig? Vagy hétig?

És mikor fognak élni???

Pusztán csak belegondolni is: maga a téboly.  

„Most lenne időben, de nincsen idő rá.

Most lenne időben, ha volna erő rá.

Most lenne időben, de végleg elévül.

Most lenne időben az Úr szava végül.”

Szabó Angéla

(Idézetek: Csengey Dénes)