Panyókára vetett e-gazság, szól a kakas már!

A megtért bárány a legjobb birka!

Az évszakhoz nem megszokott lelket melengető tavaszias napsütésben a nyár jutott eszembe. Igen a nyár, forróságával, zivataraival...Ebben a nyárban atyókfia támaszkodik a gamósbotra és számlálja a jószágot, mert az idejéből tellik rá. Ketőszáz ötven, kettőszáz ötven egyel se több...A ménykű csapjon bele! Tíz év alatt a kétfejű sas kiszakajsztott ötvenet ismét! Nézegeti az állományt a négy fekete kos még megvan, mérgelődik egyet, fogai között, egy káromkodás is kicsúszik...

  -A panonniai rézfán fütyülőjét!

Mi a megoldás hiszen bármit tesz, akkor is e négy fekete okos kos nem azt teszi amit a puli által megparancsol nékik! A puli sem érti csak a gazdáját nézi!

  -No eridj, Kormos újból fogd azt a négy fekete kost, oszt tereld bé a karámba!

Fortyan fel az atyókfia. A Kormos terelgeti a fekete kosokat, de semmire sem jut velük. Nézi az atyókfia a színjátékot, a puli fut csahol, a fekete kosok küzül: kettő a balközépen marad, egy a balszélre fut Szavoyai dícső városa felé, a másik meg a jobb szélre vesz szélsőséges kanyart Kosztolányi városa írányában. Telik múlik az idő. Dolgavégezetlenül visszarendeli atyókfia a Kormost. A Kormos még lábhoz sem ért a négy fekete kos már megint vidáman együtt legelész...

Előveszi kenyerét atyókfia a tarisznyából, kanyarít egy szép darabot, vág egyet a hajmából, no mög egy darabot a szerbkolbászból, most így híjják, még élt Bronz elvtárs, akkor népi kolbász volt az dicső neve. Eszik, mert éhös hassal nem mögy a gondolat, morfondírozik magába. A pulival van a baj? Nem hinném, mert mindig a talpam nyalja, ha kő, ha nem kő! Eszik és jó nagy kortyot húz a kulacsból a finom kelebiai homoki borból. A bor egy picinykét eltompította és egy percre békén hagyta a négy fekete kos, olyan érzése támadt, mintha egy szilaj kanca rúgta volna oldalba. Eszébe jutott a karácsony, asszonya van is meg nincs is, gyerekek felnőttek elhagyták a fészket, milyen szép is volt, amikor a család együtt volt és énekelte csendben az internacionálé dallamára:

Pásztorok, pásztorok örvendezve
sietnek Jézushoz Betlehembe.
köszöntést mondanak a kisdednek,
ki váltságot hozott az embernek.

Angyalok szózata minket is hív,
értse meg ezt tehát minden hű szív:
a kisded Jézuskát mi is áldjuk,
mint a hív pásztorok magasztaljuk.

Üdvöz légy, kis Jézus, reménységünk,
aki a váltságot hoztad nékünk.
Meghoztad az igaz hit világát,
megnyitod Szentatyád mennyországát.

Dicsőség, imádás az Atyának,
érettünk született szent Fiának,
és a vigasztaló Szentléleknek:
Szentháromságban az egy Istennek!

A karácsonyi dal végére azért belemelegedve hozzá tették, amit akkor köllött, mert az elvtársak ott bujkáltak az ablak alatt és figyelték van é karácsonyfa állítva, no meg milyen bent a nóta! A nóta vége ijen lött közmegelégedésre:

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ...

(Azok az elvtársak, most elsők a templomi padban és karácsonyfát is állítanak a sarokban, a megtért bárány a legjobb birka, a többi meg marad népellenség úgyis megszokta, hogy balról vagy jobbról száll a nóta!)

Időközben elfogyott a kenyér, szerbkolbász, no mög a bor is mögcsappant! Gondolatai szép felhőjéből az Isteni megosztóból történő kapcsolat-bontás pillanatában ismét szemei előtt a négy fekete okos kos!

  -Kormos, Kormos! Üvöltözik atyókfia! Szélsőséges irányt vett a nyájam! Kormos okos tekintetével gazdájára néz, mit ordibál a szerencsétlen pára, hát ott ül a csizmája mellett. No vakkant is egyet! Megkapja gazdája lábát, mert az ebédből néki nem futotta. Feljajdul a gazda.

  -Még te is engem marsz, te hűtlen fajta! Néha etetlek, néha itatlak és nem elég? A négy fekete kossal sem tudsz düllőre jutni, hát mi kell még itt a Pannónia földjén!?

A Kormos okos tekintetével ránézett a gazdára, legyintett egyet farkával és a kosok tövében leheveredett a kövér pannóniai fűre. A kosok érthetetlenül összenéztek, mint a birkák, mi történt most? Lészen Pál-fordulás avagy ez egy újabb taktikai csel, avagy húzás?

A gazda ismét forr a levében! Mi a megoldás? Adjam el a négy fekete kost a nándorfehérvári nagyúr vásárában? Kergessem el a Kormost? Így mérgelődik magában. A horizonton Pannónia újvidéke felől feltűnik juhász kolléga, terelgeti az is nyáját és pöfékel rendesen, panyókán néki is a kabátja. Hallatszik valami kellemes női ének felőle, a szél lágyan hozza magával a dallamot,de most nő nincs vele:

*Szól a kakas már,
Majd megvirrad már,
Zöld erdőben, sík mezőben
Sétál egy madár.

Micsoda madár, micsoda madár
Sárga lába, kék a szárnya, engem odavár.
Várj madár, várj, te csak mindig várj.
Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.

Mikor lesz az már, mikor lesz az már?
||: Éboléhomihokisir céjonhosi
Akkor lesz az már :||

  -Sárga lába, kék a szárnya!? Morfondírozik a gazda magában, szégyen ide, szégyen oda tanácsot kér a világot látott kollégától, talán ő tudja mi az e-gazság! Közel ér a kolléga a kezében valami szerkentyűt tartva, amelynek lapkája csillog-villog a vakító naptól.

  -Szép jó napot kegyelmes gazda!

  -Szép jó napot néked is, viszonozza a kolléga. Mi hír járja itt a Pannónia kellős közepén?

  -Ne is kérdezd kolléga! Válaszol röstelkedve a gazda.

  -Látom tenálad nagy a baj, de majd előjössz a farbával! Addig is megnézem, hogy mit hozott az elektronikus posta!

  -Ránéz a gazda és visszakérdez: elektronikus micsoda?

  -Kolléga, kolléga nem haladsz a korral!

  -Haladok én a haladó szomszéddal, addig ameddig az egyezség futja!

  -Néked kegyelmes uram nincs ilyen szerkentyűd, amely mindent csinál?

  -Micsinál? Kérdésre, kérdéssel válaszol a gazda, úgy ahogyan Bronz elvtárs kumroveci iskolájában tanulta, abból akkor nagy baj nem származhat!

  -Ez a szerkentyű kedves kolléga e-gazság masina, amelyet zsebben is lehet hordozni, megmutatja az időt, lehet vele távkiabálni, táviratot küldeni, filmet nézni és zenélni, no meg a csinos fehérnép képeit nézegetni! Elkezdett vakarózni a gazda, mint a bolhás kutya, néki is kell e-gazság masina, ezzel megoldhatja a négy okos fekete kos problémáját.

  -Kolléga hol lehet ilyet beszerezni? -Már a hátsó gondolat a fejében, árúba bocsájtja néki a négy fekete kost e-gazság masina ellenében.

  -Nándorfehérvárott a nagygazdátúl, de a kisgazda adta át pannóniai újvidéken! Csattant a válasz, mint a megérdemelt nyakleves. Vigyorogva fogsorát megvillantva elmélkedik a gazda.

  -Kegyelmes kolléga nem lehetne elcserélni e-gazság masinát a kosokkal? Vigye el a kaszás őket messzire!

  -Ühüm, kolléga te arra a négy fekete termetes kosra gondolsz ott a pulid tövében?

  -Egen, azokra! Csillogott a gazda szeme, most olyan volt, mint a gonosz tekintete.

  -Á nem! Megtántorodott a gazda, nem ezt a választ várta.

  -Miért? Kérdez vissza megszeppenve a gazda.

  -Hallottam már róluk messze-földön, kettő a balközépen, egy a bal szélen meg egy a jobb szélen toporzékol Pannónia dicső földjén, így van é?

  -Így van kegyelmes uram, így van bizony!

  -Az a bal szélen az én nótám is énekli, főleg a sárga lába, kék a szárnya részt! Na ez nagy e-gazságtalanság, hogy ő is udvarolhat a nagyúrnak! Nos, alkút kínálsz, én alkut ajánlok néked! A Kormos névre keresztelt pulid kéne!

  -Jaj Istenem, (Bronz elvtárs után szabadon) csak azt ne kérjed, így sem bírok a kosokkal, hát még aztán mi lesz vélem! Sápadt el a gazda. Nincs alkú le út is fel is út!

  -Ha nincs, akkor nincs legalább megpróbáltuk együtt a másikat átverni, úgy délvidéki módra! Álljunk meg egy szóra!Tudod é mi a megoldás te pannóniai gazda? Csapjuk össze nyájunkat a négy fekete okos kossal és Kormossal együtt, adjuk el a nándorfehérvári nagyúrnak a tavaszi választási vásáron tokkal-vónóval! Megköpték tenyerüket és csatanóssan kezetráztak, mint a puszták népe fontos szerződéskötési rítusával pecsételt megegyezésén.

  -Tudtam kolléga, hogy te világot látott embör vagy, oszt tudod mi a dörgés! Rád vártam, mint a messiásra, de mond meg nem értem a te e-masinádból szólt a nóta és az a rész nem világos néköm, hogy „Sárga lába, kék a szárnya!”.

  -Ne legyél ostoba kolléga, ez a nagyúr himnusza!

  -No, ne nézzél már rám mint a kótyagosra, nem tudtam.

  -Most már tudod, le ne szégyeníts engem a nándorfehérvári vásárba!

  -Nem foglak szabadkozik a gazda! No kolléga most hazamegyünk, iszunk-eszünk-iszunk, vannak szép lovaim és átgázolunk a kelebiai ingoványoson!

  -Nem jó ötlet, mert beleragadunk az ingoványosba és értünk jön idő nap előtt a kaszás, én meg fiatal ember vagyok előttem még az élet! Menjünk inkább hozzám, ott van ám az igazi zobnaticai ménes!

  -Te szent ég, jut eszembe, retten meg a gazda! Az egyháznak mit adunk a lelkünk kegyelméért?

  -Mit adunk, mit!? A négy okos fekete kost, azt adjuk, majd ők jó útra térítik őket, hogy ne kacsintgassanak Budapest felé, hiszen ez tartozik a feladatuk közé!

  -És a juhainkkal mi lesz ott Nándorfehérvárott?

  -Te milyen akadékos szélsőséges gondolatokkal felvértezett fajta! Mi lenne! Mennek szépen a vágóhídra! Hagyjuk a témát, szóljon az egyességi nóta: „Micsoda madár, micsoda madár! Sárga lába, kék a szárnya, engem odavár, Nándorfehérváron vár! Szól a kakas már! ”

Lassan elcsendesül a táj, a délibáb is elillan, mint a kámfor. Északról ismét hideg szelek fújnak, délről farkasordítás hallatszik, igaz még csak a távolból. A templom harangja felrázza a csendet, ismét temetnek és a bölcső üres marad. A bölcső üres maradt. Hallod Péter, megint szól a kakas! Szól a kakas már...

E-gazság ez? Egyszer, majd egyszer valaki megmondja mi az, addig vessük panyókára kabátunkat és ne forduljunk vissza...

*Micsoda madár?

Margit Zoltán

A két magyar Góliát: Kasza és Pásztor? Two Tribes!

Férfivirtus?

Ha az elefántok egymás ellen harcolnak, szenved a fű.
(Keleti bölcsesség)

Kép forrása: 
Vajdaság Ma hírportál

Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyar politikai élet két meghatározó, markáns szereplője – Kasza József és Pásztor István – egymással viaskodnának. Mintha versengenének. Mintha rivalizálnának. De már egy jó ideje. A két alapember. Aki aligha kerülhető meg. Ők ketten nem percemberek. Nem is peremfigurák. Még ha peremfigurákként jutottak is be magába a centrumba. Kasza József az egykoron dicső napokat is megélt szabadkai Zorka Vegyiművek pénzügyi igazgatójaként került a Városháza városatyai székébe. Pásztor István pedig szinte a semmiből bukkant fel, valahogy úgy, mint tette azt Koštunica vezérünk, akit annak idején még a mindentudó amerikai sajtó is csak Mr. Nobody-ként emlegetett. És aztán egy napon az útjaik váratlanul összeértek. Az egyik politikus váltotta a másikat a Vajdasági Magyar Szövetség élén. Egy kis magyaros túlzással akár még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az egyik politikus váltotta a másikat a szabadkai Pannon Rádió és Televízió élén is. Hogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan véletlen akarta-e így, vagy (eleve elrendelésként) ez volt megírva – a számukra és a számunkra – a csillagokban egy végtelen papíron, azt alighanem sokáig lehetne találgatni. Én afelé hajlok, hogy a kettejük találkozása valamiért sorsszerű és elkerülhetetlen volt. Amely találkozás pedig egy bizonyos neuralgikus ponton hirtelen átfordult vetélkedésbe. Valami miatt. Viadalba. Harcba. Küzdelembe. Mi okozhatta a szembe fordulást? Két karakán karakter? Két makacs ember? Két túlfejlett ego? Akiket túlfeszít a tenni akarás? Akikben túlteng a pénz és a hatalom szeretete? Akik a vajdasági magyarság szellemi vezetői? Alighanem a víznéző asszony sem tudná ezt csak úgy, kapásból megválaszolni.

Egy angyal szállt el Makkhetes felett?

A két vajdasági magyar Góliát egymással való hadakozása, csatározása – amely pedig nem is mindig a nyílt színen, hanem inkább a kulisszák mögött, a gondosan felállított paraván mögött zajlik – legutóbb épp a napokban tűnt elő. Méghozzá a sok keservet és kínszenvedést okozó szabadkai Azohem műtrágyagyár kapcsán. Alighanem most egy angyal szállt el Makkhetes felett. Csakis az tudhatott ily csodát művelni. Mert most minden jel arra utal, hogy a hatalmas környezeti károkat okozó üzemet végre sikerül kiköltöztetni lakott területről, a város Makkhetes nevű részéből, s ezzel véget ér az ottani lakosság évek óta tartó kálváriája. Persze nem pusztán valamilyen bűvös szó kimondásával, nem pusztán egy zengő, érces hangon elmondott abrakadabrával meg varázspálcával, hanem a köztársasági kincstárból kiszívatott tőkeinjekcióval. Minthogy az efféle nyavalyák csakis hathatós kis pénzkúrával gyógyíthatók. Hogy a 60 millió dináros kis summa lecsippentése a környezetvédelmi alap számlájáról, és annak továbbítása egy magáncég számlájára, az vajon a demokrácia egy vadhajtása-e, vagy valami egészen más, abba most nem is érdemes belebonyolódni. Az viszont tény, hogy Kasza József nevéhez fűződik ennek a tranzakciónak a lebonyolítása. Olyannyira, hogy a gyár telephelyén ígéretet is tett a makkhetesieknek arra, hogy az Azohem most már végérvényesen (pár hónapon belül) ki fog költözni a közvetlen környezetükből. A szavát adta. Neve, aláírása az erről szóló szerződésen a garancia arra, hogy ez most már nem csupán a (homok)pusztába kiáltott szó. Hanem úgy is lesz. Merthogy az adott szavát még soha-soha nem szegte meg – mondta ő. Ha így történik, akkor már csak egy sóhajtásnyira van a gonosztól való szabadulás, és akkor talán happy enddel zárul majd A makkhetesiek esete az Azohemmel című tragikomédia.

A nagy hal mindig átszakítja a hálót?

Az Azohem kitelepítéséről természetesen Pásztor Istvánnak is volt már határozott elképzelése. Neki már 2008-ban sikerült eljutnia egészen odáig, hogy a gyár igazgatója hajlandóságot mutatott a kiköltözésre. Méghozzá a tartományi gazdasági titkár által beígért 200 ezer euróért cserében. Ugyancsak a féltő állami gondoskodás csomagolópapírjába burkolva azt a néhány köteg pénzecskét! Végül aztán a tulajdonos, a Peđa Mališanović nevű úriember az utolsó pillanatban mégis megkötötte magát, és önkényesen úgy döntött, hogy mégsem köti meg azt a fránya szerződést. Így aztán nem is jelent meg „aláírásra” a kitűzött időpontban. Hogy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott-e, hogy filléres (200 ezer eurós!) kis színjáték volt-e csupán, azt egyelőre még csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a műtrágyagyár tulajdonosa sok éven át érinthetetlen és elmozdíthatatlan volt. Bárki próbálkozott vele, beletört a bicskája. A „big catch” rendre elmaradt. A huncut nagyhal mindig átszakította a hálót és elmenekült. Minthogyha a háttérben valami politikai hatalmasságok védelmezték, óvták volna – féltőn – minden egyes lépését. Maradt tehát a mozdíthatatlanság. A lakosság legörbülő szájjal nézhette végig a másodszori újrakezdést. Mert Azohem tovább zakatolt, a kamionok százával dübörögtek és a hét gyárkémény is tovább ontotta a füstöt. És repült az idő, mint egy ólomszárnyú betonbagoly – ahogy az ifjú humorista mondja. Makkhetesen pedig tovább folytatódtak a megszokott, kilátástalan Don Quijote-évek.

Kinek szabad pénzben játszani?

Különböző gyengeségekkel megvert emberek vagyunk mindahányan. De ha akad néhány jó tulajdonságunk, az elsősorban nem is a miénk. Az leginkább csak másoknak jó. Annak a gyümölcsét mások élvezik. Persze a rossz tulajdonságainkat is gyakran mások szenvedik meg leginkább. Mondják, hogy a homo problematicus alapbaja egészen odáig vezethető vissza, hogy az embernek egy testbe bezárva kell léteznie. Amely testet pedig etetni, itatni, ápolni és öltöztetni kell. S ez mind pénzbe kerül. A gyarló ember pedig abbéli félelmében, hogy egyszer majd nem tudja a saját sorsát önmaga irányítani, kisebb-nagyobb merényletek követ el a lelkiismerete ellen. És a földig hajol őfelsége, a pénz előtt. Mert úgy véli, az teszi majd őt hatalmassá, szabaddá, mindenhatóvá.
Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel! 
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk. 

Szabó Angéla

Two Tribes...

goes to Hollywood...

goest to Subotica Divina Politica Commedia...