Visszanézés (interjú)

Kép: Kubikos a századfordulón 

(Gyula, Békés m.)  

Beszélgetés egy régi kanizsai munkással

Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca  

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 

- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.

Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.

Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.

De ugyan ez a helyzet a munkával is.

A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.

Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly 

Fagyott világ...ez Omen!

Hideg az éjszaka, esik a hó
Odakinn nem menekülsz
Nyitom az ajtót, gyere, itt jó
Idebenn pattog a tűz

Fehér fegyverek játszanak veled
Háború a tél
Voltak szép napok, voltak ünnepek
Kár, hogy nem jöttél

R.: Mindig gondoltam rád
Bárcsak mindig tudnád
Érted öltözött fel
Ez a Fagyott Világ

Maradt bor, maradt némi kenyér
Álmot gyújt a gyertyaláng
Aludj az ágyban, a földön majd én
Csak kívánj jó éjszakát!

Odakinn a szél újabb harcba kezd
Hosszú még a tél
Voltak szép napok, voltak ünnepek
Kicsit elkéstél

R.: Mindig gondoltam rád
Bárcsak mindig tudnád
Érted öltözött fel
Ez a Fagyott Világ 

Hideg az éjszaka, esik a hó
Odakinn nem menekülsz
Nyitom az ajtót, gyere, itt jó
Idebenn lobog a tűz

Fehér fegyverek támadnak neked
Háború a tél
Voltak szép napok, voltak ünnepek
Jó, hogy eljöttél

R.: Mindig gondoltam rád
Bárcsak mindig tudnád
Érted öltözött fel
Ez a Fagyott Világ

Igényes...önző világ...

„Nemzetárulók” és „gáncsoskodók"

KÖZÖSSÉGMEGOSZTÓ POLITIKA

Kizárólagos irányítás (fotó: Erdély Ma)

Mi az, ami napjainkban a vajdasági magyar közéleti állapotokat leginkább jellemzi? A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) gyakorolja a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) feletti kizárólagos politikai irányítást és ellenőrzést. Ezzel egyúttal ellenőrzése alatt tartja az itteni magyarság számra a különböző belföldi és külföldi forrásokból érkező anyagiak elosztását is.
Megszűnt a VMSZ-nek többi magyar párttal való együttműködése és a párt most – az MNT „tájékoztatási hálózata” által – a vajdasági magyar tájékoztatási eszközök feletti teljes ellenőrzés átvételére törekszik. A Magyar Szóban már jó ideje eluralkodott az egyszólamúság. A közéletben – elsősorban a VMSZ és az a MNT elnökének „köszönve” – elterjedt a másként gondolkodók különféle negatív jelzőkkel való minősítése, jelölése, értékelése is. Mindez a rossz emlékű egypártrendszer visszaállítását idézi.

„Nemzetárulók”

Pásztor István, a VMSZ elnöke az általa 2008. szeptember 17-ére, a nemzeti tanácsoktól szóló törvénytervezettel kapcsolatban összehívott találkozó kapcsán, a másik (akkori) három magyar párt és egy civil szervezet vezetőjének kezdeményezését, akik a nemzeti tanácsok helyzetét rendezni hivatott törvényről kívántak vele tárgyalni, „látszattevékenységnek”, „politikai habverésnek” és „kártékonynak nevezte”.
Ez azonban csak a kezdet volt. Időközben Pásztor szóhasználata és minősítési készsége is jelentősen fejlődött.
A 2009. szeptember 18-i, a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló (egyébként rossz) törvényről szóló – az általa, a törvény elfogadása után összehívott – zentai tanácskozás előkészületei keretében Pásztor már „nemzeti ellenségnek” nevezte azokat, akik nem lesznek „partnerek abban a folyamatban, amit úgy hívunk, hogy a meghozott törvénnyel való élés lehetőségének a biztosítása”. Ezt akkor sokan a törvénynek a magyar közösségre való erőszakolásának értették.
Az egyre nagyobb hatalmat és (ez által) önbizalmat is szerzett Pásztor az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcra való – 2011. október 23-án Palicson tartott – központi megemlékezésen a független magyar értelmiségiek elleni kirohanásával (amiért a szerb kultuszminisztertől kértek támogatást a sajtószabadság ügyében) ismét megosztotta a közösséget.
A 2011. november 18-i szabadkai sajtótájékoztatóján Pásztor a miatt „veszítette el a béketűrését”, hogy hat vajdasági nemzeti kisebbségi párt elnöke kifogásolta a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvényt, és mert négy magyar párt és hét civil szervezet kimondta, hogy „a rehabilitációs törvényjavaslat a jelenlegi megfogalmazásban nem fogadható el”. Pásztor „elhatárolódott a másik négy magyar párt által képviselt összevisszaságtól és szenzációhajhász politizálástól”. –Egyeseknek csupán az a dolguk, hogy folyamatosan elégedetlenek legyenek, acsarkodjanak és kiosszák más számára a feladatokat – fogalmazott Pásztor.

„Gáncsoskodók”

Nevena Petrušić szerbiai esélyegyenlőségi biztos (az 58-as számú, 2011. július 29-én keltezett) véleményében „megkülönböztetőnek” nevezte az MNT 2011. április 05-i 15-ös számú, „a felsőoktatási ösztöndíjprogram pályázati felhívásáról, a pályázat lebonyolításáról és a kérelmek pontozásáról” szóló határozatát. Korhecz Tamás, az Magyar Nemzeti Tanács elnöke ugyanis olyan alapon különböztette meg hátrányosan a magyarokat, hogy „ki szerepel, és ki nem szerepel a magyar választói névjegyzéken”.
„Kedvenc napilapjában”, a Magyar Szó (2012. január 19-i számában) közölt naplójegyzetében Korhecz szembe próbálja állítani azokat, akik „csendben, szorgosan, alázattal” nagyot alkotnak, „a környezetünkben hangoskodó, tudálékos, mindenben okoskodó megmondókkal, akik a gáncsoskodásban szívósak és kitartóak, de ügyünket egy jottányit nem mozdítják előre!” 

Sakk-matt! (fotó: Szentkorona rádió)

Ebből a megfogalmazásból is jól látszik, hogy az MNT elnöke nem tűri a neki ellentmondókat és kisajátítja magának a jogot az értékelésre, hogy ki segíti, és ki nem segíti „ügyünk előre mozdítását”. Korhecz egyébként is a közigazgatásra jellemző módszerekkel – vélhetően a tartományi kormányban felvett szokások hatására – irányítja az MNT-t, holott a testületnek inkább egyeztető, összehangoló, közösség-összefogó jellegűnek kellene lenni.
Az elnök(ök) példája terjedni is látszik.
A MNT egyik (még kezdő, de már jól alkalmazkodó) tanácsosa, úgyszintén a „kedvenc napilap”, Napról napra az MNT-vel c. állandósított rovatában közölt jegyzetében írja: „A tavalyi szándékos gáncsoskodásoktól nem visszariadva, idén is elindul az MNT programja, amely anyagi támogatásban részesíti a pályázaton sikeresen szereplő, akkreditált felsőoktatási intézményben továbbtanulókat”.
A „szándékos gáncsoskodás” kifejezés itt bizonyára a Petrušić biztoshoz intézett, magyar-magyar megkülönböztetés miatti beadvány készítő(i)re utal. Megint csak arra a szomorú megállapításra jutunk, hogy „szándékosan gáncsoskodik” az, aki ellent mer mondani, s szó nélkül nem veti alá magát az MNT hivatalnokai elképzeléseinek, függetlenül attól, hogy azok helytállóak, jogszerűek-e vagy sem. Ez bizony nem a demokráciának a fokmérője. Közben még azt is elhitetik (önmagukkal), hogy tévedhetetlenek.
Az MNT irányítása alatt lévő sajtó is már tükrözi a másként gondolkodók iránti ellenséges viszonyulást. A „kedvenc napilap” január 27-i számában arról ír, hogy „a zentai hatalmi koalíció továbbra is ’ellenkezik’ a Magyar Nemzeti Tanáccsal” (amit egyesek már Magyar Nemzeti Tamásnak is neveznek).
A tiszamenti önkormányzat vette ugyanis magának a bátorságot és az iskolaszéki, illetve igazgatóbizottsági tagok kinevezésekor „az MNT által javasolt kilenc személyből háromnak nem szavazott bizalmat”. Ez valami borzasztó! Elképzelhetetlen! Hogyan merészel egy önkormányzat ellenkezni az MNT-vel, szembeszállni Korhecz Tamással? Vagy az elnök nem akarja tudomásul venni, hogy ezen a területen MNT-nek a törvény szerint – amelynek egyik megfogalmazója éppen Korhecz – csak javaslattevő és véleményezési illetékessége van?

A közösség érdeke az első

A VMSZ és az MNT elnökei nyilatkozataikkal nem az egyébként is megfogyott és elszegényedet vajdasági magyar közösség egységét, hanem annak megosztását segítik.
Legutóbb, azon értékelések kapcsán, miszerint a vajdasági magyarok politikai pártjainak egységes fellépése nélkül nehezebben valósíthatók meg a magyarok nemzeti érdekei, Pásztor István (a január 19-i Dnevnik szerb napilapban) azt üzente, „induljon mindenki a választásokon, hadd legyen több párt, amely a vajdasági magyarok érdekeit képviseli. Meglátjuk, melyik kapja a legnagyobb támogatottságot”.
A nyilatkozat elvileg még rendben is lenne, csak éppen Pásztor elfelejtette hozzátenni, hogy egyedül az ő pártjának van megfelelő anyagi háttere, felépítménye és még a sajtót is uralja. Ezért arra utal, hogy Pásztornak nem az a fontos, hogy a május 6-i választásokon minél több magyar képviselő jusson be a helyi, tartományi és a szerb parlamentbe, hanem hogy megmutassa „melyik pártnak van a legnagyobb támogatottsága”. Mi ez, ha nem az egyeduralomra való törekvés?
Az ilyen viszonyulásokból a vajdasági magyar közösségnek csak kára származik. A politikán, amely nem a párbeszéden, a közös és a legjobb megoldások keresésén, az egész magyar közösség érdekeinek a párt érdekei fölé helyezésén alapszik, mielőbb változtatni kell, még mielőtt túl nagy árat fizetünk érte.
Végül, két bölcs gondolat kívánkozik ide: Az egyik Voltaire nevéhez fűződik, miszerint „nem értek egyet önnel, de utolsó leheletemig küzdök azért, hogy elmondhassa a véleményét”. A másikat pedig Joubert fogalmazta meg: „A viták lényege nem a győzelem, hanem az előrehaladás.”
Mindenkinek lehetővé kell tehát tenni, hogy elmondja a véleményét, anélkül, hogy „nemzetárulónak”, vagy éppen „gáncsoskodónak” minősítenék, és hogy bármilyen hátránya származna ebből. Csak a tárgyilagos vita és az érvek ütköztetése vezethet előre. Jó lenne, ha ezt a vajdasági magyar vezetők is elfogadnák. E nélkül demokráciáról még csak nem is beszélhetünk!

Újvidék, 2012. február 5.

Bozóki Antal

bozokiantal.blogspot.com

Még mindig fasiszták a vajdasági magyarok?

REHABILITÁSLÁS: NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB 

A II. világháború még nem fejeződött be Szerbiában?!

Beismerés: „Még mindig érvényben van a kollektív bűnösséget kimondó határozat”

Kabók Erika a Magyar Szóban 2012. január 28-i – Jogsegélyszolgálat a rehabilitálást és a kárpótlást kérelmezőknek c. – írása fejlécében tévesen azt állítja, hogy a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási (restitúciós) törvény „február 6-án lép hatályba”. A Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjában” megjelent írás elején úgyszintén téves az adat, miszerint „a kárpótlási kérelmeket az új jogszabály életbe lépése, azaz december 15-e óta be lehet adni”.

A cikkíró összetévesztette a restitúciós és a rehabilitálási törvényt, de az időpontokat is. A szerb parlament 2011. szeptember 26-án fogadta el a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amely a Hivatalos Közlöny szeptember 28-i 72. számában jelent meg és nyolc nappal később (október 6-án) lépett hatályba. A rehabilitálási törvényt a Képviselőház 2011. december 5-én fogadta el (a Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i számban jelent meg) és december 15-én lépett életbe. (Egy tapasztalt újságírótól elvártuk volna, hogy legalább az alapvető tényeket pontosan közölje, s ne tévessze meg az olvasókat.)

Értelmezések és magyarázatok

A vajdasági magyarok szempontjából fontos törvényszövegekkel kapcsolatban számos egyéb – elsősorban az itteni vezető magyar politikusok és képviselők részéről (politikai poénszerzés céljából) elhangozott vagy leírt – téves értelmezés és megtévesztő álláspont is teret kapott a Vajdasági Magyar Szövetség irányított sajtóban.

A vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény egyik legvitatottabb rendelkezése kétségtelenül az 5. szakasz 3. bekezdésének 3. pontja, miszerint a vagyon visszaszármaztatására vagy kárpótlásra nincs joga: „annak a személynek, aki a Szerb Köztársaság területén a II. világháború idején a megszálló erők tagja volt, valamint örököseinek”.

Ez a rendelkezés – a törvény elfogadása előtt és után is – sok vitára adott okot és vélhetően az alkalmazásakor is gondot okoz(hat). A megfogalmazás – az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de azok leszármazottait is.

A VMSZ parlamenti képviselői nem szavazták meg az ominózus törvényt, az elhangozott bírálatok nyomán pedig a szerb kormány pedig 2011. szeptember 14-én visszavonta a képviselőházi eljárásból a(z akkor még) rehabilitálási törvény javaslatát.

Boris Tadić köztársasági elnök és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2011. október 17. a kollektív bűnösség elvét fenntartó vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény „módosítási lehetőségeiről” is tárgyalt Belgrádban. Ez után a VMSZ-es képviselői színfalak mögötti tárgyalásokat folytatottak szerb kormánnyal, hogy kiutat találjanak a mindkét fél, sőt Magyarország számára is kellemetlen helyzetből.

Az utolsó vesszőig változatlan

A szerb kormány és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselői október 19-én megállapodásra jutottak a rehabilitációs törvény szövegében, amivel – szerintük – „áthidalhatóvá váltak” a restitúciós törvénnyel kapcsolatos az észrevételek. Hiábavalónak bizonyultak a figyelmezetések, miszerint jogilag lehetetlen, hogy egy törvényt egy másik törvénnyel „pontosítanak”, „magyaráznak” vagy „változtatnak” meg. Vagyis: ha a restitúciós törvény nem változik, a kollektív bűnösség is marad.

Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti képviselője Lassú víz partot mos című (2011. november 25-i) jegyzetében azt írta, hogy „kizárólag abban az esetben szavazzák meg (mármint a párt képviselői – B. A. megj.) a (rehabilitálási) törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügy-minisztérium államtitkárával egyeztettek”. Mivel a törvényt változatlan formában megszavazták, a VMSZ-re a képviselőire hárul a felelősség annak végső megszövegezéséért és az ezzel járó következményekért is.

Magyarországnak is kapóra jött a VMSZ és a szerb kormány egyezsége, mivel feszülté váltak a két ország kapcsolatai. Martonyi János magyar külügyminiszter szavai szerint a rehabilitációs törvény által „orvoslást nyert az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét vette alapul” (Fodor István: A diszkrimináció törölve, Magyar Szó, 2011. december 6., 7. o.).

– A rehabilitációs törvénnyel a kollektív bűnösség elve lényegében törlődött a vagyon visszaszármaztatásnak folyamatából – nyilatkozta Varga László, VMSZ parlamenti képviselője. Szerinte ugyanis a „rehabilitációs törvény visszautal a vagyon-visszaszármaztatási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontjára” [Friedrich Anna: Rossz közhangulat és (talán) jó megoldás, Családi kör, 2011. december 8., 10. o.].

Varga tehát már óvatosabban fogalmazott, mint Martonyi, mégpedig két irányban is, amikor hangsúlyozta, hogy a kollektív bűnösség elve „lényegében törlődött”, és amikor arra utalt, hogy ez csak a „vagyon visszaszármaztatásnak folyamatára” vonatkozik. Ez persze nem csökkenti az ő felelősségét sem a rossz törvényért.

Ellentmondásos törvények

Szalma József professzor, az Újvidéki Egyetem jogtudományi karának tanára az MTI belgrádi tudósítójának 2011. december 22-én adott – egyébként megkésett – nyilatkoztában megerősítette, hogy „bizonyos ellentmondások vannak a szeptember végén megszavazott szerb restitúciós törvény és a később elfogadott rehabilitálási törvény között. Két azonos témáról szóló törvény ugyanis nem mondhat ellent egymásnak” – mondta Szalma professzor, s így folytatta:

– A két törvény nem konzisztens. Egy törvényt nem lehet a másik fölé helyezni. A restitúciós törvény magában rejti a kollektív bűnösség fogalmát, ennélfogva az érintettektől megtagadja a kárpótlást. Ezzel szemben a rehabilitációs törvény eltekint a kollektív bűnösség elvétől, így engedélyezi a kárpótlást – fogalmazott az újvidéki egyetemi tanár (Restitúció és rehabilitálás Szerbiában, http://www.observer.hu/news/3277).

A VMSZ képviselők azt a javaslatot sem fogadták el, hogy a vagyon-visszaszármaztatás tárgya ne csak az 1945. március 9-e után elkobzott vagyon képezze, mivel ezt megelőzően is voltak vagyonelkobzások. Ezzel kapcsolatban Varga László azt a választ adta, hogy az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti „vagyonelkobzás hivatalossá tétele 1945 márciusa után történt”, és hogy „ebből a szempontból az örökösöknek felesleges aggódni” (P. E.: A kárpótlásai időszak miatt felesleges aggódni, Magyar Szó, 2011. október 25., 4. o.).

Megtörténhet viszont – mivel a rehabilitálási törvény nincs ehhez az időponthoz kötve –, hogy valakit az említett időpont előtt ellene elkövetett jogsértések miatt rehabilitálnak, de a vagyonát nem kaphatja vissza. Vannak ugyanis olyan károsultak is, akiket az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) 1944. november 21. határozata alapján fosztottak meg vagyonuktól, csupán azért mert „német nemzetiségűek” voltak. A vagyon-visszaszármaztatási törvény 2. szakasza viszont – azok között a jogszabályok között, amelyek alapján elkobozták a vagyont – az AVNOJ határozatait nem említi.

A VMSZ „eredménye”

Kabók Erika írásában elismerést nyer a rehabilitálási törvény ellenzőinek korábbi állítása, miszerint „még mindig érvényben van a kollektív bűnösségüket kimondó határozat”. Ez azt jelenti, hogy akár valakit háborús bűnössé nyilvánítottak, akár nem, amennyiben 1945 elején Csúrog, Zsablya vagy Mozsor faluban élt, háborús bűnösnek számít. Az ő esetükben is tehát előbb a rehabilitálási eljárás lefolytatására van szükség, ahhoz hogy visszakapják vagyonukat.

Eljutottunk addig, hogy a törvény lehetővé teszi ugyan az 1944-es atrocitások magyar áldozatainak rehabilitálását is, de nem szüntette meg a kollektív bűnösséget. A VMSZ tisztségviselői és képviselői semmibe vették a többi magyar párt és a civil szervezetek erre vonatkozó utalásait. Ahhoz, hogy lekerüljön a három falu magyar lakosságáról a kollektív bűnösség terhe „most mindenkinek egyenként kell kérelmeznie a rehabilitálását”.

Kabók cikkében valójában beismerést nyert, hogy „szó sincs arról, hogy az állam hatályon kívül helyezné az 1945 januárjában, illetve tavaszán meghozott határozatokat, amelyekkel kollektív bűnössé nyilvánították őket” (mármint a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat – B. A. megj.). Hogyan lehetséges az, hogy „kollektív bűnössé” nyilvánították őket az egyéni felelősség megállapítása nélkül, most pedig egyénileg kell kérelmezni a rehabilitálást a kollektív bűnösség eltörlése érdekében? Miért nem lehetséges a kollektív rehabilitálás és az egyéni felelőség megállapítása? Ez a kérdés annál is inkább indokolt, mert Varga László (Kabók idézett írásban, a mozsori magyarok vonatkozásában) említ egy „284 nevet tartalmazó listát”, amelyben „név szerint felsorolják a háborús bűnösöket”.

– A VMSZ parlamenti képviselői azonban kiharcolták, hogy a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe. Ez azt jelenti, hogy ügyükben egyszerűbben és gyorsabban történik majd a kárpótlás – írja Kabók. A VMSZ képviselők „harcának” tehát az lett az „eredménye”, hogy „a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe”? Miközben nekik is kérni kell a rehabilitálást és ugyanúgy lefolytatni az eljárás, mint a többi kérelmezőnek! Eredmény lenne ez?

– A csúrogi, zsablyai és mozsori magyarok egyenkénti rehabilitálása azt jelenti, hogy a rehabilitált személyek megszabadulnak ugyan a kollektív bűnösség bélyegétől, de ahhoz, hogy a magyarokat meg a németeket kollektív bűnössé nyilvánító határozatokat hatályon kívül helyezzék, a szerb parlamentnek kellene ezeket érvénytelenítenie – írja Kabók cikke utolsó bekezdésében.

Akkor most hol is tartunk, történt-e előrelépés a kollektív bűnösség elvének megszüntetésében? És milyen sikert ért el a VMSZ? A válaszok önmaguktól adódnak...

Újvidék, 2012. február 2. 

Bozóki Antal

A vajdasági magyarokat alig említették...

SZERBIÁRÓL 
TÁRGYALT AZ EURÓPA TANÁCS

Az Európa Tanács (ET) január 23-tól 27-ig tartott téli ülésszakán (január 25-én) megvitatta Szerbiának a szervezet tagságából eredő kötelezettségei tiszteletben tartásról szóló 12813 számú, 2012. január 9-i jelentést is.  

The honouring of obligations 

and commitments by Serbia

Ezt megelőzően az ET csaknem két ével ezelőtt (2009. április 28-án) tárgyalt Szerbiáról [lásd az 1661(2009) számú határozatot].

A legújabb jelentésből az ET képviselői arról tájékozódtak, hogy „milyen irányban fejlődött Szerbiában a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartása”.

Hat módosítás

Kovács Elvira, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szerbiai parlamenti képviselője, a parlament strasbourgi küldöttségének tagja – Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjának”, a Magyar Szónak elmondta, hogy – az általa tárgyilagosnak nevezett dokumentum – „tudomásul veszi” egyebek között „a kisebbségi jogok védelme terén megtett lépéseket”(P. E. A szerbiai viszonyokat elemezték Strasbourgban, január 27., 1. és 5. o.). Az írást a képviselő asszony két azonos fényképe egészíti ki.
A jelentésben „a 2009-ben elfogadott diszkrimináció-ellenes törvényről is szót ejtenek, külön kitérve a kisebbségi jogokra, ezen belül pedig a nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadásának pozitív tényére. A jelentéstevők a nemzeti tanácsok munkájának a figyelemmel kísérésére és a tanácsok munkája során felmerülő nehézségek elhárítására szólították fel az államhatalmat. A dokumentumban a törvények alkalmazásának fontosságára hívják fel a szerb államvezetés figyelmét. A jelentéstevők kifejtik, hogy Szerbiának, mint az ET többi tagállamának is, önálló, hatékony igazságügyre van szüksége. A szabad sajtó fontosságát szintén kiemelték. A korrupció-ellenes küzdelmet nem értékelték kifogástalannak” – összegezte Kovács.
A képviselő asszony – az idézett írás szerint – az ET ülésén „hat módosítási indítványt nyújtott be az aktuális jelentésre, amelyekből négyet beillesztettek a dokumentumba”.
– A nemzeti tanácsok hatásköreivel kapcsolatban kértem módosítást, mert a jelentésben a hatáskörök közül kimaradt a kultúra és a média. A decentralizációval kapcsolatban elmondtam, hogy fontos lenne minél előbb elfogadni a Vajdaság pénzeléséről szóló törvényt. A szerbiai médiastratégiát illetően kihangsúlyoztam: fontos, hogy a dokumentum a kisebbségi nyelvű tájékoztatás tekintetében tiszteletben tartja a szerzett jogok védelmére vonatkozó alkotmányos garanciát. A részarányos foglalkoztatottság témájában úgyszintén felszólaltam és módosítási indítványomban a jelentésbe beírásra kértem a nemzeti közösségek képviselői részvételének fontosságát az állami szervek munkájában. Ezen négy észrevételünket beleillesztették a jelentésbe. Felszólalásomban szóltam arról is, hogy bizonyos önkormányzatok nem mindig tartják tiszteletben a nemzeti tanácsok hatásköreit, ezért erre a problémára oda kellene figyelni, ezen észrevételünk azonban nem került beírásra a jelentésbe, mint ahogyan a magyar–szerb akadémiaközi bizottság munkájának ösztönzésére való felhívásunk sem – részletezte Kovács.

Ami kimaradt

Kovács Elvira nyilatkozatából kiderül, hogy az ET jelentéséből (sajnálatos módon – B. A. megj.) „kimaradt” a nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának két fontos területe „a kultúra és a média”. Ez már csak azért is gond, mert a nemzeti kisebbségi kultúra és a tájékoztatás a nemzeti identitás megőrzésének fontos tartozékai.
Az ET képviselői – ezek szerint – nem tájékozódtak arról, hogy, Szerbiában a nemzeti kisebbségi kultúra területén számos megoldatlan probléma van. Sok vajdasági magyar művelődési egyesület a pénztelenséggel küszködik, az egyesületek székházával kapcsolatban rendezetlenek a jog-, illetve tulajdonviszonyok, vagy éppen lakbérfizetési gond van. Ez jelentősen nehezíti, gyakran ellehetetleníti létüket, tevékenységüket.
Az írásból nem lehet megállapítani, hogy Kovács Elvira a nemzeti tanácsok hatásköreivel kapcsolatban milyen „módosítást kért”. A Magyar Nemzeti tanács (MNT) ugyanis a média területén a rossz emlékű egypártrendszerre emlékeztető viszonyokat vezetet be, amelyek veszélyeztetik a sajtószabadságot. Nemzetközinek is nevezhető botrányt kavart például MNT-nek a 2011. június 23-i döntése, amellyel „gyorsított eljárással” – olyan okok miatt, amelyek „80-90 százaléka a VMSZ-hez kötődik” – leváltotta a Magyar Szó főszerkesztőjét és a helyére megbízott főszerkesztőt nevezett ki. Ez úgyszintén kimaradt a jelentésből, de Kovács sem említette.
A szerbiai médiastratégiát illetően az sem világos, hogy a képviselő asszony mire gondolt, amikor a kisebbségi nyelvű tájékoztatás tekintetében „a szerzett jogok védelmére vonatkozó alkotmányos garancia tiszteletben tartásának fontosságát hangsúlyozta”, hiszen a magyar nyelvű tájékoztatás már (a Vajdasági RTV) kivételével) csaknem teljesen a MNT irányítása alá került.
Kovács Elvira beszámolója szerint felszólalásában kérte, hogy a jelentésbe kerüljön „beírásra a nemzeti közösségek képviselői részvételének fontossága az állami szervek munkájában”. Szóvá tette továbbá, hogy Szerbiában „nem alkalmazzák az úgynevezett részarányos foglalkoztatás elvét, ami a nemzeti kisebbségeknek a lakossági arányokhoz igazodó foglalkoztatását lenne hivatott biztosítani a közigazgatásban, a bíróságokon és az egyéb állami intézményekben”. Ezek az észrevételek teljesen indokoltak. A szépséghibájuk csupán az, hogy ezeket miért nem feszegette a szerb parlamentben is?
A képviselő asszony elmondása szerint két észrevétele „nem került beírásra a jelentésbe”: Az egyik, hogy „bizonyos önkormányzatok nem mindig tartják tiszteletben a nemzeti tanácsok hatásköreit”, ami miatt „erre a problémára oda kellene figyelni” (vélhetően a zentai önkormányzatra célzott – B. A. megj.). A másik pedig „a magyar–szerb akadémiaközi bizottság munkájának ösztönzésére való felhívás”.
Kovács azt viszont már nem mondta el, hogy kilenc nemzeti kisebbségi párt – köztünk négy vajdasági magyar (a VMSZT kivéve) –, 2011. december 19-én közös levéllel fordult Boris Tadić köztársasági elnökhöz, amelyben rámutattak, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsokról szóló törvény „több részletében nem felelt meg a várakozásnak, és változtatásra szorul”.

Tagsági feltétel

Az Európa Tanács Szerbia 2003. évi felvétele óta figyelemmel kíséri a szervezetben való tagságával összefüggő, így az emberi és a nemzeti kisebbségek joginak megvalósításával kapcsolatos kötelezettségeinek teljesítését is. Az országnak a szervezetbe való felvétele egyik feltétele volt ugyanis – mint minden más tagország esetében – az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (Róma, 1950. november 4.) aláírása is.
Az ET Alapszabályát aláíró valamennyi tagállamának el kell ismernie „a jog uralmának elvét és azt az elvet, hogy a joghatósága alá tartozó minden személy részesül az emberi jogokban és az alapvető szabadságokban” (3. cikk). Amennyiben egy tagállam súlyosan megsérti ezt a rendelkezést, képviseleti joga felfüggeszthető, de a Miniszterek Bizottsága az illető állam tagságát meg is szüntetheti (8. cikk). 
Ez miatt a (tag)államoknak nem lehet közömbös, hogy a róluk szóló jelentés mit tartalmaz. A vajdasági magyarok számára viszont azért fontos az ET, mert Szerbiától számon kérheti jogaik gyakorlati megvalósítását.
A legutóbbi Szerbiáról (többszöri idelátogatás után) készült – 178 bekezdésből álló jelentés – (társ)készítői az örmény Davit Harutyunyan (Európai demokratikus Csoport) és az észt Indrek Saar (Szocialista Csoport) voltak.
A nemzeti kisebbségek jogaival és a megkülönböztetés elleni küzdelemmel a jelentés 6. pontjának mindössze hat (131-136) bekezdése tárgyalja. Foglalkozik továbbá a romák (137-144) és a dél-szerbiai albánok helyzetével (145-149), a regionális és kisebbségi nyelvek chartájának alkalmazásával (150-151), valamint (általánosságban) a nemzeti kisebbségi tanácsokkal (152-155), külön pedig a bosnyák (156-162) és a vlach nemzeti tanáccsal (163-168).
A jelentés a vajdasági magyarokat mindössze két alkalommal érinti: Először a 89. bekezdésben, aminek a szó szerinti szövege a következő: „A szerb parlament 2011. december 5-én elfogadta a rehabilitálási törvényt, amely – a Vajdasági Magyar Szövetséggel való egyezség alapján – foglalkozik, többek között, a magyar nemzeti kisebbség sajátságos problémáival, amelyek a restitúciós törvénnyel kapcsolatosak.” Másodszor pedig az újságírók elleni erőszak kapcsán, amikor Szögi Csaba, a Magyar Szó újságírója elleni 2011. április 15-i támadást említi. 

Resolution 1858 (2012)

A jelentéssel összefüggő ET határozatban [Resolution 1858 (2012)] a vajdasági magyarok kifejezés még csak nem is szerepel.

Rossz gyakorlat

A vajdasági magyarok az ET jelentéseiről általában csak utólag értesülnek, az itteni képviselő(k) – nem teljes körű és egyoldalú – elmondásából. A Magyar Szóban megjelent írás például teljesen elhallgatja, hogy a Gaudi Nagy Tamás jobbikos magyar országgyűlési képviselő – Kovács Elvirával ellentétben – felhívta az ET figyelmét arra, hogy „Szerbia több vonatkozásban is komoly elmaradásban van a kisebbségek jogainak biztosítására vonatkozó kötelezettségek teljesítését illetően” (Szerbiát értékelte az Európa Tanács:
http://www.vajma.info/cikk/szerbia/16030/Szerbiat-ertekelte-az-Europa-Tanacs.html).
Gaudi kitért arra is, hogy Szerbiában továbbra is előfordulnak „magyarverések”, vagyis pusztán azért bántalmaznak embereket, mert magyarul beszélnek. Megjegyezte, hogy szerinte így egyelőre nem indokolt a szerb EU-tagjelölti státus megadása sem – közli a hiradó.hu internetes portál (Vannak még elmaradások – Szerbiát értékelte az Európa Tanács).
Ezúttal is megismétlődött az Európai Unió kérdőívére 2011. január 31-én Brüsszelben átadott válaszaival kapcsolatos eset, amikor a szerb kormány 5500 oldal anyagot készített, de még ma sem tudjuk pontosan, hogy mit írt, milyen adatokat adott közölt a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatban. Más szóval: Brüsszelben rólunk tárgyalnak, de többnyire nélkülünk.
A jelentéskészítőknek is fel lehet róni, hogy szerbiai megfigyelő látogatásaik során leginkább csak az állami tisztségviselőkkel találkoznak, és kész tényként fogadják el a tőlük hallottakat. Nem vált gyakorlattá, hogy az ET képviselői kikérnék a VMSZ-en kívüli többi vajdasági magyar párt és a civil szervezetek véleményét is a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati megvalósításáról. A VMSZ képviselőit pedig egyrészt kötik a Demokrata Párttal (DS) kötött egyezségek, másrészt pedig a szerb küldöttségbeli tagságból eredő kötelezettségek. Így, a vajdasági magyar érdekek jóformán el sem jutnak a nemzetközi szervezetekhez. Úgyszintén komoly mulasztás, hogy az MNT nem tárgyal a nemzetközi szervezetek által elfogadott kisebbségügyi határozatokról és egyéb okiratokról, azok alkalmazásáról.
A májusban esedékes választásokon ezért olyan parlamenti képviselőket kell választani, akik nem csak pártjuk, hanem a vajdasági magyarság egészének az érdekeit tartják szem előtt. 

Újvidék, 2012. január 30.

Bozóki Antal

Bolhapiacon pártkönyvet tessék vásárolni, megéri !

Pártkönyvért munkahelyet cserében!

Meliket is vegyem?
Kell egy demokrata, egy parlamenti magyar,
 meg egy-egy liberális és egy haladó is! Így jó lesz , ugye  mama?

Ismét divatba jött a pártkönyv. Van is neki nagy keletje. Mert valódi értéket képvisel.

Bár a módival hoztam összefüggésbe, a pártkönyvek esetében nincsenek meghatározó, irányadó divatszínek. Nagyságtól, formától, díszítéstől, cirkalmazástól függetlenül, ahány csak van, valamennyi kapós és kelendő árucikk a hazai politikai „bolhapiacon”. Alighanem azért ilyen nagy irántuk kereslet, mert alkalomadtán mindegyik kitűnő ajánlólevélként funkcionál, és a tulajdonosa előtt időnként olyan titkos ajtókat is megnyit, amelyek a pártonkívüliek, azaz a „közönséges földi halandóak” előtt mindvégig zárva vannak. Félreértés ne essék: az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy például az éppen hatalmat gyakorló, tömeges, országos pártok által kibocsájtott, tagságot igazoló könyvecskék mégis valamivel többet nyomnak a latban, mint mondjuk az ellenzék szerepét felvállalni kényszerülő pártok tagsági igazolványai. Erőteljesebb befolyásra, hatékonyabb kapcsolati tőkére, és jóval több privilégiumra lehet az erősebbek védőszárnya alatt szert tenni.

Nem meggyőződésből. Érdekből!

Na de, miért is jó az nekünk, hogyha éppen – pusztán véletlenül – ott lapul a táskánkban, a pénztárcánkban, a farzsebünkben, vagy éppen az asztalfiókunkban egy sokat ígérő pártkönyv? Mikor érezhetjük párttagságunk előnyét, mikor élvezhetjük az egy kalap alá tartozás gyümölcsét? Mostanában mind gyakrabban kerül szóba, hogy elhelyezkedni – mi több: egy jól fizetett munkahelyet találni – másképpen már nem is nagyon lehet, csak úgy, hogy az ember még időnap előtt kiszemel magának egy szimpatikus politikai pártot, és hoz egy olyan döntést, hogy ő bizony betagosodik. Belép. Lesz, ami lesz. Nem számít. Csak már egyszer belül legyen. Csak már egyszer bekerüljön a sodrásba. Aztán már majdcsak alakul a sorsa valamilyen irányba.
Nyilván nem minden ember teszi ezt csak azért, mert „párttaggá válni legalább egyszer az életben!” – ez volt a szíve minden vágya, és nem is tagosodik be mindenki tiszta lelkiismerettel. Hanem inkább csak logikus, hűvös észérvek alapján, valamilyen józan megfontolásból, valamilyen számításból. Ellenszolgáltatások, kedvezmények, juttatások céljából. Alighanem sok friss pártkatona esetében ez képezi az igazi motivációt, és ez jelenti a hatalmi szervezet első számú delejes csáberejét, nem pedig a szervezet kemény politikai programja, vagy éppen az érdekvédelemben felvállalt szerepe.
Hazánkban nem csupán a munkahelyeket, hanem a hatalmi kulcspozíciókat, funkciókat is szinte kizárólag pártbeli hovatartozás alapján osztogatják. Mármint egymásnak. Egymás között. Az elvtársak. Az első körben elvégzik a különböző nagy pártok egymás között az úgynevezett globális vagy primér leosztást. Az szerint, hogy melyik politikai szervezet a társadalom mely területét irányítja és ellenőrzi is egyben, ki milyen tevékenységért felelős. Alapkövetelmény például az előzetes felparcellázás és osztozkodás lebonyolítása, még mielőtt egymással szövetségre lépnének, mielőtt például koalíciót alkotnának. Sokszor így osztják el egymás között az igazgatói helyeket, de nemcsak az állami tulajdonban lévő gazdasági vállalatokban, hanem az egészségügyi- és az oktatási intézmények meg a közvállalatok esetében is. És ami a legborzasztóbb, ezekről a cégekről, üzemekről, intézményekről gyakran, mint a párt tulajdonáról, úgy beszélnek. (Akár a Jugoszláv Kommunista Párt a szocializmus évtizedeiben.)
Szerbiában, a közszférában (rendőrséget, katonaságot is beszámítva) mintegy 650 ezren dolgoznak. Csak magában az államigazgatásban 28 ezren vesznek fel havonta olyan 46 ezer dinár körüli átlagfizetést. A közvállalatok igazgató bizottságában túlnyomó részt pártkáderek csücsülnek. Akik természetesen nem ingyen végzik ezt a „tevékenységet”. Csak ezek, a pártok által javasolt kiváltságos emberek 155 millió dinárjába kerülnek az országnak. Aztán a mostanában szaporodásnak, lombosodásnak és virágzásnak indult különféle intézetek, ügynökségek, tanácsok működtetésére évente nem kevesebb, mint 820 millió dinárt kell az állami kasszából elkülöníteni. Ezekben az irodákban csaknem 10 ezer – szintén jobbára csak valamelyik párt kötelékébe tartozó – embert sikerült elhelyezni.

Legyen mindenki párttag!

Ha már – egyes esetekben – valamicske anyagi haszonnal is jár, vagy tán éppen kimondottan kifizetődő párttagnak lenni, akkor mindenkinek be kéne lépnie egy ilyen politikai szervezetbe. Ha másért nem, hát pusztán amiatt, hogy legalább így valósuljon meg az oly szépen (és utópisztikusan!) hangzó esélyegyenlőség és az egyenrangúság. Tagtoborzó-jelszónak, párthuszár-verbuváló jelmondatnak még az is megtenné, hogy: Legyen mindenki párttag! Nem is kéne valamilyen nagyon elmés, kacifántos szlogennel vacakolni! Enélkül is meglódulna, csak úgy tódulna a jónép!
De mi történik akkor, ha (képletesen szólva) dugig megtelik már a pártszékház? Ha majd annyi lesz a jelentkező, hogy szinte egymás tyúkszemét tapossák a leendő elvtársak a mihamarabbi bejutásért, a pártvezér pedig egyszer csak létszámstopot rendel el, és teltházat jelent? Meglehet, hogy akkor üti majd fel azt az ocsmány fejét a párton belül a korrupció… Ami azt jelenti, hogy csakis azoknak a nevét veszik pártlajstromba, akik a tagkönyvért cserében egy bizonyos összeget csúsztatnak a listaíró zsebébe. Bár ezzel még korántsem lesz megakadályozható a pártok túlzsúfoltsága, túltelítődése. Az elvtársi tumultuson legfeljebb csak a tagoknak a szervezetből való kizárása, eltávolítása, menesztése segíthet majd. Márpedig a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb minden egyes szervezetben elkezdődik a trónharc, az eszmei-politikai differenciálódás, a viszálykodás, a torzsalkodás, és elkerülhetetlenné válik a végső leszámolás. De hogy lesz-e valaha is olyan párt, amelyből majd tömegesen és fejvesztve menekülnek a káderek…?!
Bárcsak lenne!

Szabó Angéla - Tükör

Jaj pici lánykám, jobb lesz, ha pottyantól az egészre!

Panyókára vetett e-gazság, szól a kakas már!

A megtért bárány a legjobb birka!

Az évszakhoz nem megszokott lelket melengető tavaszias napsütésben a nyár jutott eszembe. Igen a nyár, forróságával, zivataraival...Ebben a nyárban atyókfia támaszkodik a gamósbotra és számlálja a jószágot, mert az idejéből tellik rá. Ketőszáz ötven, kettőszáz ötven egyel se több...A ménykű csapjon bele! Tíz év alatt a kétfejű sas kiszakajsztott ötvenet ismét! Nézegeti az állományt a négy fekete kos még megvan, mérgelődik egyet, fogai között, egy káromkodás is kicsúszik...

  -A panonniai rézfán fütyülőjét!

Mi a megoldás hiszen bármit tesz, akkor is e négy fekete okos kos nem azt teszi amit a puli által megparancsol nékik! A puli sem érti csak a gazdáját nézi!

  -No eridj, Kormos újból fogd azt a négy fekete kost, oszt tereld bé a karámba!

Fortyan fel az atyókfia. A Kormos terelgeti a fekete kosokat, de semmire sem jut velük. Nézi az atyókfia a színjátékot, a puli fut csahol, a fekete kosok küzül: kettő a balközépen marad, egy a balszélre fut Szavoyai dícső városa felé, a másik meg a jobb szélre vesz szélsőséges kanyart Kosztolányi városa írányában. Telik múlik az idő. Dolgavégezetlenül visszarendeli atyókfia a Kormost. A Kormos még lábhoz sem ért a négy fekete kos már megint vidáman együtt legelész...

Előveszi kenyerét atyókfia a tarisznyából, kanyarít egy szép darabot, vág egyet a hajmából, no mög egy darabot a szerbkolbászból, most így híjják, még élt Bronz elvtárs, akkor népi kolbász volt az dicső neve. Eszik, mert éhös hassal nem mögy a gondolat, morfondírozik magába. A pulival van a baj? Nem hinném, mert mindig a talpam nyalja, ha kő, ha nem kő! Eszik és jó nagy kortyot húz a kulacsból a finom kelebiai homoki borból. A bor egy picinykét eltompította és egy percre békén hagyta a négy fekete kos, olyan érzése támadt, mintha egy szilaj kanca rúgta volna oldalba. Eszébe jutott a karácsony, asszonya van is meg nincs is, gyerekek felnőttek elhagyták a fészket, milyen szép is volt, amikor a család együtt volt és énekelte csendben az internacionálé dallamára:

Pásztorok, pásztorok örvendezve
sietnek Jézushoz Betlehembe.
köszöntést mondanak a kisdednek,
ki váltságot hozott az embernek.

Angyalok szózata minket is hív,
értse meg ezt tehát minden hű szív:
a kisded Jézuskát mi is áldjuk,
mint a hív pásztorok magasztaljuk.

Üdvöz légy, kis Jézus, reménységünk,
aki a váltságot hoztad nékünk.
Meghoztad az igaz hit világát,
megnyitod Szentatyád mennyországát.

Dicsőség, imádás az Atyának,
érettünk született szent Fiának,
és a vigasztaló Szentléleknek:
Szentháromságban az egy Istennek!

A karácsonyi dal végére azért belemelegedve hozzá tették, amit akkor köllött, mert az elvtársak ott bujkáltak az ablak alatt és figyelték van é karácsonyfa állítva, no meg milyen bent a nóta! A nóta vége ijen lött közmegelégedésre:

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ...

(Azok az elvtársak, most elsők a templomi padban és karácsonyfát is állítanak a sarokban, a megtért bárány a legjobb birka, a többi meg marad népellenség úgyis megszokta, hogy balról vagy jobbról száll a nóta!)

Időközben elfogyott a kenyér, szerbkolbász, no mög a bor is mögcsappant! Gondolatai szép felhőjéből az Isteni megosztóból történő kapcsolat-bontás pillanatában ismét szemei előtt a négy fekete okos kos!

  -Kormos, Kormos! Üvöltözik atyókfia! Szélsőséges irányt vett a nyájam! Kormos okos tekintetével gazdájára néz, mit ordibál a szerencsétlen pára, hát ott ül a csizmája mellett. No vakkant is egyet! Megkapja gazdája lábát, mert az ebédből néki nem futotta. Feljajdul a gazda.

  -Még te is engem marsz, te hűtlen fajta! Néha etetlek, néha itatlak és nem elég? A négy fekete kossal sem tudsz düllőre jutni, hát mi kell még itt a Pannónia földjén!?

A Kormos okos tekintetével ránézett a gazdára, legyintett egyet farkával és a kosok tövében leheveredett a kövér pannóniai fűre. A kosok érthetetlenül összenéztek, mint a birkák, mi történt most? Lészen Pál-fordulás avagy ez egy újabb taktikai csel, avagy húzás?

A gazda ismét forr a levében! Mi a megoldás? Adjam el a négy fekete kost a nándorfehérvári nagyúr vásárában? Kergessem el a Kormost? Így mérgelődik magában. A horizonton Pannónia újvidéke felől feltűnik juhász kolléga, terelgeti az is nyáját és pöfékel rendesen, panyókán néki is a kabátja. Hallatszik valami kellemes női ének felőle, a szél lágyan hozza magával a dallamot,de most nő nincs vele:

*Szól a kakas már,
Majd megvirrad már,
Zöld erdőben, sík mezőben
Sétál egy madár.

Micsoda madár, micsoda madár
Sárga lába, kék a szárnya, engem odavár.
Várj madár, várj, te csak mindig várj.
Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.

Mikor lesz az már, mikor lesz az már?
||: Éboléhomihokisir céjonhosi
Akkor lesz az már :||

  -Sárga lába, kék a szárnya!? Morfondírozik a gazda magában, szégyen ide, szégyen oda tanácsot kér a világot látott kollégától, talán ő tudja mi az e-gazság! Közel ér a kolléga a kezében valami szerkentyűt tartva, amelynek lapkája csillog-villog a vakító naptól.

  -Szép jó napot kegyelmes gazda!

  -Szép jó napot néked is, viszonozza a kolléga. Mi hír járja itt a Pannónia kellős közepén?

  -Ne is kérdezd kolléga! Válaszol röstelkedve a gazda.

  -Látom tenálad nagy a baj, de majd előjössz a farbával! Addig is megnézem, hogy mit hozott az elektronikus posta!

  -Ránéz a gazda és visszakérdez: elektronikus micsoda?

  -Kolléga, kolléga nem haladsz a korral!

  -Haladok én a haladó szomszéddal, addig ameddig az egyezség futja!

  -Néked kegyelmes uram nincs ilyen szerkentyűd, amely mindent csinál?

  -Micsinál? Kérdésre, kérdéssel válaszol a gazda, úgy ahogyan Bronz elvtárs kumroveci iskolájában tanulta, abból akkor nagy baj nem származhat!

  -Ez a szerkentyű kedves kolléga e-gazság masina, amelyet zsebben is lehet hordozni, megmutatja az időt, lehet vele távkiabálni, táviratot küldeni, filmet nézni és zenélni, no meg a csinos fehérnép képeit nézegetni! Elkezdett vakarózni a gazda, mint a bolhás kutya, néki is kell e-gazság masina, ezzel megoldhatja a négy okos fekete kos problémáját.

  -Kolléga hol lehet ilyet beszerezni? -Már a hátsó gondolat a fejében, árúba bocsájtja néki a négy fekete kost e-gazság masina ellenében.

  -Nándorfehérvárott a nagygazdátúl, de a kisgazda adta át pannóniai újvidéken! Csattant a válasz, mint a megérdemelt nyakleves. Vigyorogva fogsorát megvillantva elmélkedik a gazda.

  -Kegyelmes kolléga nem lehetne elcserélni e-gazság masinát a kosokkal? Vigye el a kaszás őket messzire!

  -Ühüm, kolléga te arra a négy fekete termetes kosra gondolsz ott a pulid tövében?

  -Egen, azokra! Csillogott a gazda szeme, most olyan volt, mint a gonosz tekintete.

  -Á nem! Megtántorodott a gazda, nem ezt a választ várta.

  -Miért? Kérdez vissza megszeppenve a gazda.

  -Hallottam már róluk messze-földön, kettő a balközépen, egy a bal szélen meg egy a jobb szélen toporzékol Pannónia dicső földjén, így van é?

  -Így van kegyelmes uram, így van bizony!

  -Az a bal szélen az én nótám is énekli, főleg a sárga lába, kék a szárnya részt! Na ez nagy e-gazságtalanság, hogy ő is udvarolhat a nagyúrnak! Nos, alkút kínálsz, én alkut ajánlok néked! A Kormos névre keresztelt pulid kéne!

  -Jaj Istenem, (Bronz elvtárs után szabadon) csak azt ne kérjed, így sem bírok a kosokkal, hát még aztán mi lesz vélem! Sápadt el a gazda. Nincs alkú le út is fel is út!

  -Ha nincs, akkor nincs legalább megpróbáltuk együtt a másikat átverni, úgy délvidéki módra! Álljunk meg egy szóra!Tudod é mi a megoldás te pannóniai gazda? Csapjuk össze nyájunkat a négy fekete okos kossal és Kormossal együtt, adjuk el a nándorfehérvári nagyúrnak a tavaszi választási vásáron tokkal-vónóval! Megköpték tenyerüket és csatanóssan kezetráztak, mint a puszták népe fontos szerződéskötési rítusával pecsételt megegyezésén.

  -Tudtam kolléga, hogy te világot látott embör vagy, oszt tudod mi a dörgés! Rád vártam, mint a messiásra, de mond meg nem értem a te e-masinádból szólt a nóta és az a rész nem világos néköm, hogy „Sárga lába, kék a szárnya!”.

  -Ne legyél ostoba kolléga, ez a nagyúr himnusza!

  -No, ne nézzél már rám mint a kótyagosra, nem tudtam.

  -Most már tudod, le ne szégyeníts engem a nándorfehérvári vásárba!

  -Nem foglak szabadkozik a gazda! No kolléga most hazamegyünk, iszunk-eszünk-iszunk, vannak szép lovaim és átgázolunk a kelebiai ingoványoson!

  -Nem jó ötlet, mert beleragadunk az ingoványosba és értünk jön idő nap előtt a kaszás, én meg fiatal ember vagyok előttem még az élet! Menjünk inkább hozzám, ott van ám az igazi zobnaticai ménes!

  -Te szent ég, jut eszembe, retten meg a gazda! Az egyháznak mit adunk a lelkünk kegyelméért?

  -Mit adunk, mit!? A négy okos fekete kost, azt adjuk, majd ők jó útra térítik őket, hogy ne kacsintgassanak Budapest felé, hiszen ez tartozik a feladatuk közé!

  -És a juhainkkal mi lesz ott Nándorfehérvárott?

  -Te milyen akadékos szélsőséges gondolatokkal felvértezett fajta! Mi lenne! Mennek szépen a vágóhídra! Hagyjuk a témát, szóljon az egyességi nóta: „Micsoda madár, micsoda madár! Sárga lába, kék a szárnya, engem odavár, Nándorfehérváron vár! Szól a kakas már! ”

Lassan elcsendesül a táj, a délibáb is elillan, mint a kámfor. Északról ismét hideg szelek fújnak, délről farkasordítás hallatszik, igaz még csak a távolból. A templom harangja felrázza a csendet, ismét temetnek és a bölcső üres marad. A bölcső üres maradt. Hallod Péter, megint szól a kakas! Szól a kakas már...

E-gazság ez? Egyszer, majd egyszer valaki megmondja mi az, addig vessük panyókára kabátunkat és ne forduljunk vissza...

*Micsoda madár?

Margit Zoltán

A "rajtunkmaradt" vers

Az én istenem nem vert bottal
Sem két kézzel.
Míg kéklő ágak hegyén tűrt kutya volt a hold
Szép arcodat értem.
Kilenc vadlúd szárnyalt délnek:
Égett pilácsként kormolt minden, ami maradt, és ami még volt,
Kabátomnak szőre hullott,
És messze-messzi tűnő volt a gond.
Néha szépítkezem, hátha valamit köszönhetek a mának
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Barátaim mind megvannak,
Lyukas zsebemben tartom őket,
tányérrica szemekként néznek, bicskám nyitva őrzöm köztük,
penge vési a nevük kőbe.
Kanizsának háttal állok,
Vállam fölött kél a túlpart holdja,
Jegenyesor a jobbomon, bordám alatt nyárfa.
Dűlőúton megszaladok, árnyékom köszön magamat várva
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Összekuszált a sorsom, dalban, strófánként éneklem dalom
neki-nekifeszülök a múltnak, engedem:
kévébe köthet hatalom.
Számos helyről kitaszítottak,
megköszönték hogy vagyok, élek
Nem ágálok ellenük, higgyék azt:
Bárhol, bárkitől félek.
Rámförmednek a festett házak,
Fenekedik megannyi miszisz és miszter
Kiabálok, míg birok: Nem ártatlan az Isten!
Mind a két karom szög nélkül, levegőben lóg tárva,
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Most már maradok csöndben, szerényen, kába
A széjjeltulkolt világban reménylek,
Hogy ez sem volt eddig - hiába.
Gitárhúr nélkül, sebtől varos, köddel ütött, véres lett a pardon,
Nevetnek rajtam a csillagok, süvegelek mindent,
Ahol viszket, ha kell, lábbal megvakarom.
Nincs a homlokomon, villával szétterítve az új alom
Az sem kizárt – tragédia lenne-e? - ha tegnapra virradóra halok.
Hitelem nem maradt, lakat alatt a szív: zárva.
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Magyarkanizsa, 2012. január 20.

Pósa Károly

Igen így van ez, csak ezt a "választott faj" még nem látja!