Margit Zoltán: kollektív bűnösség

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kollektív bűnösség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kollektív bűnösség. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 8., hétfő

Rehabilitálták az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégzett Dobi Kálmánt



1944/45-ös áldozatok

Miközben a „Szerbiai Szocialista Párt (SPS), majd a  Szerb Haladó Párt (SNS) által vezetett kormány, amelynek immár a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) is tagja, több mint egy éve, a folyamatos ígérgetések ellenére, halogatja a magyarok kollektív bűnösségére vonatkozó, még érvényes jogszabályok eltörlését”,[1] a bíróságokon folyamatban van számos, 1944/45-ben ártatlanul kivégzett és egyéb jogsérelmet szenvedett vajdasági magyar egyéni rehabilitálási eljárása.

A  VMSZ ellenőrzése alatt tartott vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó sajnos – ismeretlen okból és indokolatlanul – nem foglalkozik az atrocitások áldozatainak pereivel. Így, természetesen, a nyilvánosság nem értesülhetett Dobi Kálmán néhai újvidéki lakos rehabilitálásáról sem. Pedig fontos, több szempontból is tanulságos, és bizonyára precedens értékű esetről van szó.

Dobi Kálmán (1906) néhai újvidéki hentes mester rehabilitálását leánya kérelmezte az újvidéki Felső Bíróságnál, még 2012. május 22-én. Édesapját ugyanis 1944 novemberében elvitték a családi házától és kivégezték. Csaknem egy évvel később az akkor hatóságok – minden bizonyíték nélkül – „elmenekült háborús bűnösnek nyilvánították”, minek alapján a családot az összes ingó- és ingatlan vagyonától megfosztották.

A Szerb Köztársaság nevében eljáró újvidéki Felsőfokú Ügyészség a rehabilitálási kérelmet elvitatta, hangoztatva, hogy „nincsen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy nevezett személyt egyáltalán kivégezték volna, különösen nem bírósági vagy közigazgatási ítélet alapján és nem kizárólagos politikai, vallás, nemzeti vagy ideológiai okokból való megtorlásképpen” (sic!). (Ez az állítás nem csak a tényekkel, de önmagával is ellentétes! Dobi Kálmánt ugyanis éppen minden bírósági vagy közigazgatási eljárás nélkül végezték ki.)

Az ügyészség hangsúlyozta, hogy a rehabilitálást el kellene utasítani az miatt is, mivel „a rehabilitálás alatt álló személy abban a pillanatban már nem élt, amikor meghozták a háborús bűnössé való nyilvánításáról, illetve a vagyona konfiskálásáról szóló határozatot, így nevezett személy jogai nem sérültek és nem sérülhettek a személyi és vagyoni jogai sem” (sic!).

A bizonyítási eljárás során a bíróság megállapította: Dobi Kálmánt 1944. november 1-jén éjjel 1 órakor a Népfelszabadító Hadsereg két egyenruhás tagja az újvidéki folyamőrség laktanyájába hurcolta, ahol aztán – egyes források szerint „vagy ezer” sorstársával együtt – kivégezték.[2] Nem sokkal később az ingó vagyonát részben elhordták, a többit és az ingatlanjait pedig a Városi Népbíróság konfiskálta.

Dobi Kálmán házastársának elmondása szerint a család többi tagja is „állandó életveszélyben élt, ami miatt több alkalommal menekülniük kellett és védelmet kérni a szomszédoktól, valamint a szülőktől”.
Az újvidéki Felső Bíróság elutasította az ügyészség álláspontjait és Dobi Kálmánt, a 2013. szeptember 23-i végzésével, rehabilitálta. A végzés kimondja, hogy Dobi Kálmánt „nemzeti okból végezték ki a Szerb Köztársaság területén, bírósági és közigazgatási ítélet nélkül, ami miatt hatályukat veszítik azok a jogi következmények, amelyek ebből a jogellenes tettből következtek”. Az újvidéki Népbizottság és Járásbíróság 1946. évi záradéka „a meghozatalától kezdve, valamint ezeknek a jogi aktusoknak minden jogi következménye is semmis” – áll a bírósági végzésben.

Az ügyészség a rehabilitálási végzés ellen 2013. szeptember 9-én fellebbezést nyújtott be az újvidéki Fellebbviteli Bírósághoz, amely a 2014. április 30-án keltezett döntésével a fellebbezést elutasította és az elsőfokú végzést megerősítette. A végzés 2014. április 30-án jogerős lett.

Dobi Kálmán leányának most esélye van, hogy a 70 ével ezelőtt elkobzott családi vagyon ingatlanijait visszaszerezze, illetve a visszaszármaztatási törvény alapján kárpótlást kapjon.
Ismereteim szerint Dobi Kálmán az első, akit az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégzettek közül rehabilitáltak. A kaszárnyában történt véres esemény azonban, valamint az áldozatok neve és száma, továbbá, hogy hova temették őket, további kutatást, feltárást igényel.

A kollektív bűnösségre vonatkozó jogszabályok eltörlése szerb kormány által meggyorsítaná a vajdasági magyarok rehabilitálási eljárásait is. 


Újvidék, 2014. szeptember 7.
                                                                                                                        Bozóki Antal



[1] A VMDP állásfoglalása a vajdasági magyarság helyzetéről, különös tekintettel a nemzeti tanácsi választásokra: http://bozokiantal.blogspot.com/, 2014. szeptember 7. [8:26]
[2] A folyamőrség laktanyájában történtekről lásd Habram Károly Az utolsó élő tanú c. írását. Családi Kör, 2005. szeptember 15. 20-21. o.




2012. február 2., csütörtök

Még mindig fasiszták a vajdasági magyarok?


REHABILITÁSLÁS: NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB 


A II. világháború még nem fejeződött be Szerbiában?!


Beismerés: „Még mindig érvényben van a kollektív bűnösséget kimondó határozat”

Kabók Erika a Magyar Szóban 2012. január 28-i – Jogsegélyszolgálat a rehabilitálást és a kárpótlást kérelmezőknek c. – írása fejlécében tévesen azt állítja, hogy a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási (restitúciós) törvény „február 6-án lép hatályba”. A Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjában” megjelent írás elején úgyszintén téves az adat, miszerint „a kárpótlási kérelmeket az új jogszabály életbe lépése, azaz december 15-e óta be lehet adni”.
A cikkíró összetévesztette a restitúciós és a rehabilitálási törvényt, de az időpontokat is. A szerb parlament 2011. szeptember 26-án fogadta el a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amely a Hivatalos Közlöny szeptember 28-i 72. számában jelent meg és nyolc nappal később (október 6-án) lépett hatályba. A rehabilitálási törvényt a Képviselőház 2011. december 5-én fogadta el (a Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i számban jelent meg) és december 15-én lépett életbe. (Egy tapasztalt újságírótól elvártuk volna, hogy legalább az alapvető tényeket pontosan közölje, s ne tévessze meg az olvasókat.)

Értelmezések és magyarázatok

A vajdasági magyarok szempontjából fontos törvényszövegekkel kapcsolatban számos egyéb – elsősorban az itteni vezető magyar politikusok és képviselők részéről (politikai poénszerzés céljából) elhangozott vagy leírt – téves értelmezés és megtévesztő álláspont is teret kapott a Vajdasági Magyar Szövetség irányított sajtóban.
A vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény egyik legvitatottabb rendelkezése kétségtelenül az 5. szakasz 3. bekezdésének 3. pontja, miszerint a vagyon visszaszármaztatására vagy kárpótlásra nincs joga: „annak a személynek, aki a Szerb Köztársaság területén a II. világháború idején a megszálló erők tagja volt, valamint örököseinek”.
Ez a rendelkezés – a törvény elfogadása előtt és után is – sok vitára adott okot és vélhetően az alkalmazásakor is gondot okoz(hat). A megfogalmazás – az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de azok leszármazottait is.
A VMSZ parlamenti képviselői nem szavazták meg az ominózus törvényt, az elhangozott bírálatok nyomán pedig a szerb kormány pedig 2011. szeptember 14-én visszavonta a képviselőházi eljárásból a(z akkor még) rehabilitálási törvény javaslatát.
Boris Tadić köztársasági elnök és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2011. október 17. a kollektív bűnösség elvét fenntartó vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény „módosítási lehetőségeiről” is tárgyalt Belgrádban. Ez után a VMSZ-es képviselői színfalak mögötti tárgyalásokat folytatottak szerb kormánnyal, hogy kiutat találjanak a mindkét fél, sőt Magyarország számára is kellemetlen helyzetből.

Az utolsó vesszőig változatlan

A szerb kormány és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselői október 19-én megállapodásra jutottak a rehabilitációs törvény szövegében, amivel – szerintük – „áthidalhatóvá váltak” a restitúciós törvénnyel kapcsolatos az észrevételek. Hiábavalónak bizonyultak a figyelmezetések, miszerint jogilag lehetetlen, hogy egy törvényt egy másik törvénnyel „pontosítanak”, „magyaráznak” vagy „változtatnak” meg. Vagyis: ha a restitúciós törvény nem változik, a kollektív bűnösség is marad.
Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti képviselője Lassú víz partot mos című (2011. november 25-i) jegyzetében azt írta, hogy „kizárólag abban az esetben szavazzák meg (mármint a párt képviselői – B. A. megj.) a (rehabilitálási) törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügy-minisztérium államtitkárával egyeztettek”. Mivel a törvényt változatlan formában megszavazták, a VMSZ-re a képviselőire hárul a felelősség annak végső megszövegezéséért és az ezzel járó következményekért is.
Magyarországnak is kapóra jött a VMSZ és a szerb kormány egyezsége, mivel feszülté váltak a két ország kapcsolatai. Martonyi János magyar külügyminiszter szavai szerint a rehabilitációs törvény által „orvoslást nyert az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét vette alapul” (Fodor István: A diszkrimináció törölve, Magyar Szó, 2011. december 6., 7. o.).
– A rehabilitációs törvénnyel a kollektív bűnösség elve lényegében törlődött a vagyon visszaszármaztatásnak folyamatából – nyilatkozta Varga László, VMSZ parlamenti képviselője. Szerinte ugyanis a „rehabilitációs törvény visszautal a vagyon-visszaszármaztatási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontjára” [Friedrich Anna: Rossz közhangulat és (talán) jó megoldás, Családi kör, 2011. december 8., 10. o.].
Varga tehát már óvatosabban fogalmazott, mint Martonyi, mégpedig két irányban is, amikor hangsúlyozta, hogy a kollektív bűnösség elve „lényegében törlődött”, és amikor arra utalt, hogy ez csak a „vagyon visszaszármaztatásnak folyamatára” vonatkozik. Ez persze nem csökkenti az ő felelősségét sem a rossz törvényért.

Ellentmondásos törvények

Szalma József professzor, az Újvidéki Egyetem jogtudományi karának tanára az MTI belgrádi tudósítójának 2011. december 22-én adott – egyébként megkésett – nyilatkoztában megerősítette, hogy „bizonyos ellentmondások vannak a szeptember végén megszavazott szerb restitúciós törvény és a később elfogadott rehabilitálási törvény között. Két azonos témáról szóló törvény ugyanis nem mondhat ellent egymásnak” – mondta Szalma professzor, s így folytatta:
– A két törvény nem konzisztens. Egy törvényt nem lehet a másik fölé helyezni. A restitúciós törvény magában rejti a kollektív bűnösség fogalmát, ennélfogva az érintettektől megtagadja a kárpótlást. Ezzel szemben a rehabilitációs törvény eltekint a kollektív bűnösség elvétől, így engedélyezi a kárpótlást – fogalmazott az újvidéki egyetemi tanár (Restitúció és rehabilitálás Szerbiában, http://www.observer.hu/news/3277).
A VMSZ képviselők azt a javaslatot sem fogadták el, hogy a vagyon-visszaszármaztatás tárgya ne csak az 1945. március 9-e után elkobzott vagyon képezze, mivel ezt megelőzően is voltak vagyonelkobzások. Ezzel kapcsolatban Varga László azt a választ adta, hogy az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti „vagyonelkobzás hivatalossá tétele 1945 márciusa után történt”, és hogy „ebből a szempontból az örökösöknek felesleges aggódni” (P. E.: A kárpótlásai időszak miatt felesleges aggódni, Magyar Szó, 2011. október 25., 4. o.).
Megtörténhet viszont – mivel a rehabilitálási törvény nincs ehhez az időponthoz kötve –, hogy valakit az említett időpont előtt ellene elkövetett jogsértések miatt rehabilitálnak, de a vagyonát nem kaphatja vissza. Vannak ugyanis olyan károsultak is, akiket az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) 1944. november 21. határozata alapján fosztottak meg vagyonuktól, csupán azért mert „német nemzetiségűek” voltak. A vagyon-visszaszármaztatási törvény 2. szakasza viszont – azok között a jogszabályok között, amelyek alapján elkobozták a vagyont – az AVNOJ határozatait nem említi.

A VMSZ „eredménye”

Kabók Erika írásában elismerést nyer a rehabilitálási törvény ellenzőinek korábbi állítása, miszerint „még mindig érvényben van a kollektív bűnösségüket kimondó határozat”. Ez azt jelenti, hogy akár valakit háborús bűnössé nyilvánítottak, akár nem, amennyiben 1945 elején Csúrog, Zsablya vagy Mozsor faluban élt, háborús bűnösnek számít. Az ő esetükben is tehát előbb a rehabilitálási eljárás lefolytatására van szükség, ahhoz hogy visszakapják vagyonukat.
Eljutottunk addig, hogy a törvény lehetővé teszi ugyan az 1944-es atrocitások magyar áldozatainak rehabilitálását is, de nem szüntette meg a kollektív bűnösséget. A VMSZ tisztségviselői és képviselői semmibe vették a többi magyar párt és a civil szervezetek erre vonatkozó utalásait. Ahhoz, hogy lekerüljön a három falu magyar lakosságáról a kollektív bűnösség terhe „most mindenkinek egyenként kell kérelmeznie a rehabilitálását”.
Kabók cikkében valójában beismerést nyert, hogy „szó sincs arról, hogy az állam hatályon kívül helyezné az 1945 januárjában, illetve tavaszán meghozott határozatokat, amelyekkel kollektív bűnössé nyilvánították őket” (mármint a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat – B. A. megj.). Hogyan lehetséges az, hogy „kollektív bűnössé” nyilvánították őket az egyéni felelősség megállapítása nélkül, most pedig egyénileg kell kérelmezni a rehabilitálást a kollektív bűnösség eltörlése érdekében? Miért nem lehetséges a kollektív rehabilitálás és az egyéni felelőség megállapítása? Ez a kérdés annál is inkább indokolt, mert Varga László (Kabók idézett írásban, a mozsori magyarok vonatkozásában) említ egy „284 nevet tartalmazó listát”, amelyben „név szerint felsorolják a háborús bűnösöket”.
– A VMSZ parlamenti képviselői azonban kiharcolták, hogy a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe. Ez azt jelenti, hogy ügyükben egyszerűbben és gyorsabban történik majd a kárpótlás – írja Kabók. A VMSZ képviselők „harcának” tehát az lett az „eredménye”, hogy „a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe”? Miközben nekik is kérni kell a rehabilitálást és ugyanúgy lefolytatni az eljárás, mint a többi kérelmezőnek! Eredmény lenne ez?
– A csúrogi, zsablyai és mozsori magyarok egyenkénti rehabilitálása azt jelenti, hogy a rehabilitált személyek megszabadulnak ugyan a kollektív bűnösség bélyegétől, de ahhoz, hogy a magyarokat meg a németeket kollektív bűnössé nyilvánító határozatokat hatályon kívül helyezzék, a szerb parlamentnek kellene ezeket érvénytelenítenie – írja Kabók cikke utolsó bekezdésében.
Akkor most hol is tartunk, történt-e előrelépés a kollektív bűnösség elvének megszüntetésében? És milyen sikert ért el a VMSZ? A válaszok önmaguktól adódnak...

Újvidék, 2012. február 2. 
Bozóki Antal

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin