Margit Zoltán: rehabilitáció

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rehabilitáció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rehabilitáció. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 8., hétfő

Rehabilitálták az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégzett Dobi Kálmánt



1944/45-ös áldozatok

Miközben a „Szerbiai Szocialista Párt (SPS), majd a  Szerb Haladó Párt (SNS) által vezetett kormány, amelynek immár a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) is tagja, több mint egy éve, a folyamatos ígérgetések ellenére, halogatja a magyarok kollektív bűnösségére vonatkozó, még érvényes jogszabályok eltörlését”,[1] a bíróságokon folyamatban van számos, 1944/45-ben ártatlanul kivégzett és egyéb jogsérelmet szenvedett vajdasági magyar egyéni rehabilitálási eljárása.

A  VMSZ ellenőrzése alatt tartott vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó sajnos – ismeretlen okból és indokolatlanul – nem foglalkozik az atrocitások áldozatainak pereivel. Így, természetesen, a nyilvánosság nem értesülhetett Dobi Kálmán néhai újvidéki lakos rehabilitálásáról sem. Pedig fontos, több szempontból is tanulságos, és bizonyára precedens értékű esetről van szó.

Dobi Kálmán (1906) néhai újvidéki hentes mester rehabilitálását leánya kérelmezte az újvidéki Felső Bíróságnál, még 2012. május 22-én. Édesapját ugyanis 1944 novemberében elvitték a családi házától és kivégezték. Csaknem egy évvel később az akkor hatóságok – minden bizonyíték nélkül – „elmenekült háborús bűnösnek nyilvánították”, minek alapján a családot az összes ingó- és ingatlan vagyonától megfosztották.

A Szerb Köztársaság nevében eljáró újvidéki Felsőfokú Ügyészség a rehabilitálási kérelmet elvitatta, hangoztatva, hogy „nincsen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy nevezett személyt egyáltalán kivégezték volna, különösen nem bírósági vagy közigazgatási ítélet alapján és nem kizárólagos politikai, vallás, nemzeti vagy ideológiai okokból való megtorlásképpen” (sic!). (Ez az állítás nem csak a tényekkel, de önmagával is ellentétes! Dobi Kálmánt ugyanis éppen minden bírósági vagy közigazgatási eljárás nélkül végezték ki.)

Az ügyészség hangsúlyozta, hogy a rehabilitálást el kellene utasítani az miatt is, mivel „a rehabilitálás alatt álló személy abban a pillanatban már nem élt, amikor meghozták a háborús bűnössé való nyilvánításáról, illetve a vagyona konfiskálásáról szóló határozatot, így nevezett személy jogai nem sérültek és nem sérülhettek a személyi és vagyoni jogai sem” (sic!).

A bizonyítási eljárás során a bíróság megállapította: Dobi Kálmánt 1944. november 1-jén éjjel 1 órakor a Népfelszabadító Hadsereg két egyenruhás tagja az újvidéki folyamőrség laktanyájába hurcolta, ahol aztán – egyes források szerint „vagy ezer” sorstársával együtt – kivégezték.[2] Nem sokkal később az ingó vagyonát részben elhordták, a többit és az ingatlanjait pedig a Városi Népbíróság konfiskálta.

Dobi Kálmán házastársának elmondása szerint a család többi tagja is „állandó életveszélyben élt, ami miatt több alkalommal menekülniük kellett és védelmet kérni a szomszédoktól, valamint a szülőktől”.
Az újvidéki Felső Bíróság elutasította az ügyészség álláspontjait és Dobi Kálmánt, a 2013. szeptember 23-i végzésével, rehabilitálta. A végzés kimondja, hogy Dobi Kálmánt „nemzeti okból végezték ki a Szerb Köztársaság területén, bírósági és közigazgatási ítélet nélkül, ami miatt hatályukat veszítik azok a jogi következmények, amelyek ebből a jogellenes tettből következtek”. Az újvidéki Népbizottság és Járásbíróság 1946. évi záradéka „a meghozatalától kezdve, valamint ezeknek a jogi aktusoknak minden jogi következménye is semmis” – áll a bírósági végzésben.

Az ügyészség a rehabilitálási végzés ellen 2013. szeptember 9-én fellebbezést nyújtott be az újvidéki Fellebbviteli Bírósághoz, amely a 2014. április 30-án keltezett döntésével a fellebbezést elutasította és az elsőfokú végzést megerősítette. A végzés 2014. április 30-án jogerős lett.

Dobi Kálmán leányának most esélye van, hogy a 70 ével ezelőtt elkobzott családi vagyon ingatlanijait visszaszerezze, illetve a visszaszármaztatási törvény alapján kárpótlást kapjon.
Ismereteim szerint Dobi Kálmán az első, akit az újvidéki folyamőrség laktanyájában kivégzettek közül rehabilitáltak. A kaszárnyában történt véres esemény azonban, valamint az áldozatok neve és száma, továbbá, hogy hova temették őket, további kutatást, feltárást igényel.

A kollektív bűnösségre vonatkozó jogszabályok eltörlése szerb kormány által meggyorsítaná a vajdasági magyarok rehabilitálási eljárásait is. 


Újvidék, 2014. szeptember 7.
                                                                                                                        Bozóki Antal



[1] A VMDP állásfoglalása a vajdasági magyarság helyzetéről, különös tekintettel a nemzeti tanácsi választásokra: http://bozokiantal.blogspot.com/, 2014. szeptember 7. [8:26]
[2] A folyamőrség laktanyájában történtekről lásd Habram Károly Az utolsó élő tanú c. írását. Családi Kör, 2005. szeptember 15. 20-21. o.




2013. július 30., kedd

VARGA ÉS A REHABILITÁLÁS



(Más)napló - Gyakorlati esetek (1.)


            Pesevszki Evelyn, a Magyar Szó, újságírója a rehabilitálási eljárásokkal kapcsolatos észrevételeket így összegezte:

A rehabilitációs eljárások kapcsán folyamatosan arról értesülhettünk, hogy az ügyészségek minden lehetséges jogi eszközt megragadva igyekeznek lassítani vagy akadályozni a folyamatot. A Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselői az utóbbi néhány hónapban több alkalommal is képviselői kérdést intéztek ez ügyben az igazságügyi minisztériumhoz. Az illetékes tárca közelmúltban kézbesített válaszából, valamint az abban szereplő számadatokból kiderült, hogy a helyzet mégsem olyan kedvezőtlen, mint azt korábban egyesek megkísérelték bemutatni – írta Pesevszki. [1] 

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt szócsövének nyilatkozva elmondta: Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat. [2]

Higgyünk-e az újságírónak, a képviselőnek és az igazságügyi minisztériumnak?

A gyakorlat az állításokkal szemben azt mutatja, hogy nem csak az ügyészségek, hanem a többi hatósági szerv is igyekszik gátolni nem csak a rehabilitálási, de a vagyon-visszaszármaztatási eljárásokat is. Varga ugyan tagadja, de elképzelhető, hogy mégis „létezik valamiféle köztársasági ügyészségi szintű utasítás, hogy ezekben az ügyekben mindenféleképpen ellent kell mondania vagy fellebbeznie az ügyészségeknek”. (Mint ahogy tagadják annak az állítólagos belső közigazgatási utasításnak a létezését is, miszerint az eljárásokban mindenhol a cirill betűs írásmódot kell alkalmazni.)

            Hogyan néz ki ez a gyakorlatban:

Első példa: A zombori Felső Bíróságnál 2012. február 24-én (!) kérelmeztük az egyik néhai jómódú zombori kereskedő rehabilitálását, akit 1944-ben, a város felszabadításakor „háborús bűnösként” kivégeztek, majd a család összes vagyonát elkobozták. Az eset kuriózuma, hogy a kivégzést a katonai bíróság állítólagos ítélete alapján hajtották végre, miközben sem az ítéletet, sem az ítélkezésre vonatkozó bírósági anyagot „a Katonai Levéltárban nem találják”.

Ez a tény már önmagában is elegendő lett volna a kivégzett rehabilitálására, mivel a rehabilitálási törvény 1. szakasza – még a nem jogász képzettségűek számára is – egyértelműen fogalmaz: rehabilitálni kell azokat a személyeket, akiket „ezen törvény életbelépéséig politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból Szerbia Köztársaság területén, bírósági vagy adminisztratív határozat nélkül megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól”.

Az zombori Felsőfokú Ügyészség „alaptalannak” minősítette a rehabilitálási kérelmet, hivatkozva a nem létező bírósági ítéletre, amely állítólag jogalapul szolgált arra, hogy a néhai zombori kereskedő „háborús bűnösként” kivégezzék. Az ilyen ítélet miatt – tette hozzá az ügyészség – „nincs joga a rehabilitálásra”. Talán az miatt is, ha rehabilitálják, vissza kell adni a vagyonát is?

Az első fokú bíróság, figyelembe véve az ügyészség ellenkezését, a 2012. júliusi végzésével elutasította a rehabilitálást. Itt feltehető az a kérdés is, hogy Szerbiában mennyire függetlenek a bíróságok az ügyészségektől és a többi hatalmi szervtől?

Az elutasító végzés elleni fellebbezést az újvidéki Fellebbviteli Bíróság tavaly októberben elfogadta és az ügyet új eljárás lefolytatására visszautalta a zombori bíróságnak.
Annak ellenére, hogy az új eljárás során sem került elő a halálos ítélet, de más, a kivégzettet terhelő dokumentum sem, az ügyészség mégis „teljes egészében megmaradt a korábbi ellenkezés mellett és nem kívánt ahhoz semmit hozzátenni”.

Lassítja az ügyészség az eljárást, vagy nem?   

Most kíváncsian várjuk: Mit fog ítélni a bíróság?


Újvidék, 2013. július 29.
Bozóki Antal

__________
[1] Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
[2] Uo.




Gyakorlati esetek (2.)

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt(ja) szócsövének elmondta azt is, hogy értesülései szerint – a rehabilitációs törvény 2011. december 13-án történt hatálybalépésétől számítva –, az újvidéki (564), a szabadkai (86) és a zombori (160) Felső Bíróságon átadott 810 rehabilitációs kérelemből 354 zárult le jogerősen.[1]

 A rehabilitálási kérelmek száma első látásra is nagyon kevésnek tűnik. Másrészt megállapítható az ügyek (csiga)lassú kezelése, mivel másfél év alatt még az ügyek fele sem „zárult le”. Varga ügyesen elhallgatta azt is, hogy ezek közül hány végződött rehabilitálással és mennyi elutasítással.

Nyilatkozatában Varga emlékeztetett, hogy „a rehabilitációs törvény kétféle rehabilitációs eljárást irányoz elő: az egyik az úgynevezett törvényi rehabilitáció – az eljárási szabályok szerint ez jóval egyszerűbb –, a másik pedig a bírói (helyesen bírósági – B. A.) rehabilitáció – ez a bonyolultabb”.

A törvény az egyszerűsített eljárásoknál lehetővé teszi, hogy az ügyészség ellent mondjon a rehabilitációs kérelemnek – mondta Varga. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a két eljárás között szinte semmilyen különbség nincsen, mivel bíróság minden ügyben kikéri az ügyészség véleményét és annak képviselője jelen van a tárgyaláson.

A korábbi (2006. évi) rehabilitálási törvény nem látta elő az ügyészség szerepét az eljárásban és ilyen szempontból az egyszerűbb volt. (Nincsen tudomásom arról, hogy bárki is adatokat közölt volna arról, hány rehabilitálási eljárás folyt a 2006. évi törvény alapján, hányan lettek rehabilitálva és hányan elutasítva, a magyarok közül is. Pedig ezzel is el kellene számolni.) 

Az igazság az, hogy a rehabilitálási eljárások hosszadalmasak, körülményesek, lelkileg is megviselik a kérelmezőket és a kimenetelük sok esetben bizonytalan, illetve sikertelen.
Amennyiben megtörténik a rehabilitálás, rehabilitált személynek és a törvényben meghatározott más személyeknek joga van – a törvény 3. szakasza értelmében a külön nyugdíjévek elismerésére, havi pénzjuttatásra (külön pótlékra), az egészségvédelemre és az egészségbiztosításból eredő más jogokra, az elkobzott vagy elvett vagyon visszaszármaztatására, illetve az ezzel a vagyonnal kapcsolatos kártalanításra, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanításra.

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik.
Vontatottan halad és számos akadályba ütközik a vagyon-visszaszármaztatási kérelmek átadása is. Sok esetben szinte a lehetetlennel egyenlő a szükséges levéltári, kataszteri és egyéb dokumentumok beszerzése, amelyek nélkül viszont át sem veszik a kérelmet.




Második példa: H. V. családjának a palánkai községben lévő dunabökényi (most: Mladenovo) ingatlan és ingó vagyonát – miután 1945. március 25-én kiürítették a (főként németek által lakott falut) – állítólag államosították. A Vajdasági Levéltár kérésünkre azt a választ adat, hogy az 1945-1952. évi anyagban az elvétellel kapcsolatban „nincsenek adatok”, és hogy forduljunk az újvidéki Városi Levéltárhoz. Itt sem jártunk azonban több sikerrel.

Mivel az érintettnek megvan az akkor Bukinnak nevezett helység alaprajza, az utcák és a parcellák bejegyzésével, valamint az egykori családi házuk megjelölésével, megküldtük azt a palánkai kataszteri hivatalnak. Kértük, hogy a volt tulajdonosok neve és a korábbi telekkönyvi betétek száma alapján (amit szintén megadtunk) adják ki az ingatlanok telekkönyvi kivonatát, amelyen szerepelni kellene annak az adatnak is, hogy milyen alapon történt az elvétel. Erre azért van szükség, mert konfiskálás esetén el kell indítani a volt tulajdonosok rehabilitálásának eljárását, illetve egyéb eljárást indítani az elvétel jogcímének megsemmisítése miatt.

A palánkai hivataltól a következő választ kaptuk: „Ahhoz, hogy H. V. kérelme alapján el lehessen végezni az azonosítást, szükséges megküldeni a vagyon elvételéről szóló végzést, illetve a kérvényen feltüntetni a kataszteri parcellák számát, a beírt területtel és a kataszteri község feltüntetésével (régi állás).” (A válaszlevelet lásd a képen.)

Ennek a követelésnek egyszerűen lehetetlen eleget tenni, mivel a károsult szülei a vagyon elvételéről nem, hogy nem kaptak semmilyen határozatot, hanem örültek, hogy menekülésükkel egyáltalán meg tudták menteni a puszta életüket.

A hivatal a megadott adatok alapján – amennyiben rendelkezik a régi telekkönyvi betétekkel, márpedig rendelkeznie kell, hacsak a háborúban nem semmisült meg – egy kis kereséssel megtalálhatta volna a kért adatokat és kiadhatta volna a szükséges telekkönyvi kivonatot, illetve a régi és az új parcellákat azonosító iratot. A korabeli telekkönyvi kivonatok kiadására vonatkozó kérésünket pedig egyszerűen elhallgatta.     Ezek alapján lehetne visszakövetelni az elvett vagyont. A hivatal viszont ezek kiadására nem mutatott szándékot. Amennyiben azonban nem teljes a dokumentáció a vagyon-visszaszármaztatási kérelmet át sem veszik.

Most nem marad más, mit panasz tenni a köztársasági kataszteri hivatal főnökénél. Cirkulus vitiosus (ördögi kör)…


Visszakapja-e H. V. az elvett vagyont? Hány ilyen eset van még?


Újvidék, 2013. július 31.
Bozóki Antal
__________
1   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.





Gyakorlati esetek (3.)


A rehabilitálási törvény alapján – 2006-tól és 2012. augusztus végéig – a bíróságok mintegy 2000 rehabilitálási végzést hoztak, habár a nem hivatalos adatok alapján, Szerbiában 1945 és 1985 között mintegy 50 000 politikai elítél és büntetett volt – közölte a Danas c. belgrádi napilap.[1]

            Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve párt(ja) szócsövének nyilatkozva[2] nem említette, de a riporter sem kérdezte arról, hogyan valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat. 

            A rehabilitálás – legyen az törvényi vagy bírósági – alapján a rehabilitált személyeknek, az elvett vagyon-visszakövetelése mellett egyéb törvény adta jogaik is vannak, mint a külön nyugdíjévek elismerése, havi pénzjuttatás (külön pótlék), egészségvédelmi és egészségbiztosítási jogok, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanítás (3. szakasz).

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is, mint már említettem, sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik. A gyakorlatban nincsen tudomásom arról, hogy – a rehabilitációs törvény 2011. december 5-i elfogadása óta a szerb parlamentben – bárki is a vajdasági magyarok közül is megvalósította volna ezek közül a jogok közül valamelyiket is.

Harmadik példa:

Amíg a korábbi (2006) évi rehabilitálási törvény volt hatályban, az újvidéki Fellebbviteli Bíróság – az alperes Szerbia fellebbezése alapján – megváltoztatta az ugyancsak újvidéki (akkor) Községi Bíróság ítéletét és M. L. kártérítési keresetét elutasította.

Az első fokú bíróság a Kopár/Kecske Szigetet (Goli otok) megjárt felperesnek, az ott elszenvedett testi és lelki sérelmek, valamint fájdalmak, tekintélye, becsülete, illetve személyi jogainak és szabadságainak sérelme miatt, nem anyagi kártérítésként kétmillió százezer dinárt ítélt meg.

A Fellebbviteli Bíróság határozatában arra hivatkozott, hogy a kereset „idő előtt lett benyújtva, tekintettel arra, hogy a rehabilitáció akkor képez majd alapot a kártérítésre, amikor meghozzák az erről szóló külön törvényt”. Így ítélt a Fellebbviteli Bíróság, annak ellenére, hogy az (akkor is) hatályos Kötelmi törvény az ilyen nemű kártérítéssel kapcsolatban világos rendelkezéseket tartalmaz, az új rehabilitálási törvény pedig még a láthatáron sem volt.

Az 1914-ben születet felperes az új rehabilitálási törvény meghozatalát már nem érte meg. Tekintettel arra, hogy itt személyhez kötött jogról van szó, amire az örökösök már nem tarthatnak igényt, az ügy ezzel (kárpótlás nélkül) le is zárult.

A Kopár Sziget (nagyjából 16 ezer politikai rabja közül) 2007-ben rehabilitált 15 volt politikai elítéltjének kárpótlására Szerbia egyébkén 13,7 millió dinárt különített el. Habár a Rehabilitálási Bizottsághoz 190 követelés érkezett, határozatot a testület csak 15 volt fogoly esetében hozott.[3] – Az egykori rabok némelyike bejelentette: az elszenvedettekhez viszonyítva nem tartják igazságosnak a napi kilencdolláros kártérítést, ezért a strasbourgi Nemzetközi Emberi Jogok Bíróságán tervezik beperelni a szerb államot – közölte a Tanjug hírügynökség.[4]

A belgrádi Danas c. napilap írása szerint[5] a fővárosi I. Alapfokú Bíróság hozta meg az első kárpótlási ítéletet, mégpedig Mujo Vatreš žepai (most Sarajevóban élő) bosnyák nemzetiségű ügyében, aki 1995-ben megjárta a szerbiai  Šljivovica és a Mitrovo Polje tábort. A bíróság – az USA-ban is gyógykezelt Vatrešnak – az elszenvedett sérelmek miatt 500 000 dinárt ítélt meg. (A lap arról nem tudósított, hogy az ítélet jogerős-e vagy sem.)

Negyedik példa:

A zsablyai születésű, járeki tábort megjárt N. E-t és családjának tagjait 2010-ben rehabilitálta az újvidéki Felső Bíróság. A rehabilitálási eljárás megviselte a lelki világát. Ismerve M. L. kárpótlási ügyét is, N. E. nem vállalta az újabb bírósági eljárással járó érzelmi megrázkódtatásokat. Így, kárpótlási eljárást – ismereteim szerint – nem is indított. Annak ellenére, hogy joga lett volna nem csak az őt ért, de a szüleit és a fivérét ért sérelmek utáni anyagi kárpótlásra is.

Amikor Varga nyilatkozata után a Magyar Szó egyik újságírójának felkínáltam a rehabilitálással kapcsolatos dokumentációt, azt válaszolta, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. Úgy látszik a „szerkesztőt” ez a téma nem érdekelte, vagy meg sem kérdezte, mivel az riporter a mai napig nem jelentkezett. A másik, a TV-nek is dolgozó újságíró azt válaszolta, hogy „jön majd a jövő héten”, csak éppen nem mondta, hogy melyiken.

A bírósági adatok alapján ki kellene kutatni, hogy Vajdaságban a rehabilitálás után hány esetben indult kártérítési eljárás. Mint látjuk ez sem a VMSZ-t és képviselőit, de a magyar médiát nem izgatja különösebben. Fontos, hogy a törvényt a szerb parlament elfogadta, amit aztán a VMSZ elnöke „a magyar érdekérvényesítés”, a magyar külügyminisztérium államtitkára pedig egyenesen „a magyar diplomácia egyik legjelentősebb sikerérének” nevezte az eseményt.[6]


Újvidék, 2013. augusztus 1.

Bozóki Antal

__________
1   M. D. Milikić: Dosad rehabilitovano 2.000 nevino osuđenih [Eddig 2000 ártatlanul elítéltet
     rehabilitáltak]. Danas, 2012. augusztus 27., 5.
2   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
3   Lásd az 1-es alatti írást. 
4   Tanjug: Napi kilenc dollár kártérítés a Goli otokon elszenvedettekért. Magyar Szó, 2012. július
     27., 5.
5   M. D. Milikić: Za zatočenje u logoru u Srbiji 500.000 dinara [Ötszázezer dinár a szerbiai táborban való
    fogságért]. Danas, 2013. január 19., 4.
6   Bozóki Antal: Újabb „siker”?
     http://www.vajma.info/cikk/olvasok/65/Ujabb-8222siker8221.html, 2011. december 6. [21:53], Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 
     HÍRLEVÉL, IX. évf. 274. szám, 2011. december 7.  és Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. december 8.



Gyakorlati esetek (4.)

Hogyan (nem) valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat?

Ötödik példa:

Néhai Mérey István zombori nyerges- és szíjgyártó mester ügyében, akit 1944-ben a partizánok elhurcoltak majd kivégeztek, történt meg az első rehabilitálás a vajdasági magyarok körében, a zombori (akkor) Kerületi Bíróság, a Reh. 7/07 számú, 2007. december 4-én keltezett határozatával.[1]
Zagyva Emma, az áldozat most nyolcvanéves lánya – ismereteim szerint eddig sem az elkobzott vagyont nem kapta vissza, de a kárpótlási törvény alapján más jogai sem tudta megvalósítani.
A szerb állam megfellebbezte a pozitív ítéletet – amelyben a zombori bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt Zagyva Emmának –, arra hivatkozva, hogy „a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva”! – A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt! – írja Zagyva Emma fia, illetve az unoka Tibor.[1]

Hatodik példa:

Az újvidéki Sz. Piroska kárpótlási ügye – a minisztériumi utasítások hiányában – teljesen zsákutcába jutott. Piroskát és három elhunyt családtagját – szüleit és a nagyanyját – az újvidéki Felső Bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. A bírósági döntés elismerte, hogy Piroskáék politikai-ideológia üldözés és erőszak áldozatai voltak, s hogy a családot minden ok nélkül kezelték háborús bűnösként, hurcolták el 1945 januárjának végén Csúrogról a járeki táborba.

Tavaly április elején a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap (PIO) tartományi fiókszervezetéhez fordultunk, azzal a szándékkal, hogy Piroska számára a rehabilitálási törvény egyik előírásával összhangban elismerje a külön szolgálati időt és a törvényben szereplő havi pénzbeli térítést.
Az alaptól az a válasz érkezett, hogy egyelőre még nem tudnak eljárni az ügyben, mert nem kaptak arra utasítást a köztársasági foglalkoztatási és szociálpolitikai minisztériumtól. Az alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektorának az igazgatója azt nyilatkozta sajtónak, hogy, „ennek a hivatalnak meg van kötve a keze mindaddig, amíg az ügy procedurális bonyolításával kapcsolatos köztársasági instrukciók meg nem érkeznek. Ezek hiányában sem pozitív, sem negatív döntést nem hozhatnak.”[3]
Ez voltaképp azt jelenti, hogy hiába fogadták el a rehabilitációról szóló törvényt, a hasonló esetekben senki sem tudja érvényesíteni a jogait, hiszen hiányoznak a jogszabály végrehajtásához szükséges minisztériumi utasítások.

Az ügyben, a többszöri sürgetés ellenére sem történt előrelépés. Most nem marad más hátra, mint közigazgatási pert indítani az Alap ellen. Tekintettel arra, hogy ilyen joggyakorlat nem létezik, kérdés, mit fog dönteni a bíróság? Ha netán kötelezi is az Alapot a határozat meghozatalára, amellyel elismeri Sz. Piroska jogai, végrehajtja-e az Alap a döntést, és nem-e ismét a kísérő jogszabályok hiányra hivatkozik?Képes-e a bíróság kényszeríteni a minisztériumot a szükséges utasítás meghozatalára?



















Sz. Piroska ügyében függőben van a pénzügyi kárpótlási kérelem sorsa is, melynek átadására a törvény szerint ugyancsak joga van a sértettnek. Mivel a tavaly áprilisban benyújtott kárpótlási igényt válaszra sem méltatta a kérdéssel foglalkozó bizottság, a törvény szerint perre kellett vinni az ügyet.
A 2013. május 14-én tartott bírósági tárgyaláson az alperes Igazságügy-minisztérium képviselője meg sem jelent.

A Köztársasági Vagyonjogi Ügyészség 2013. július 7-i, a keresetre adott válaszában azt írja, hogy a táborban „álélt lelki fájdalom és félelem, alapján való kárpótlást a rehabilitálási törvény, amely mint lex specialis rendezi az ilyen alapon való kárpótlást, nem látja elő, de úgyszintén a Kötelmi Törvény rendelkezései sem”.

A felperes hivatkozása ennek a törvénynek az egyes rendelkezéseire teljesen alaptalan és ellenkezik az anyagi jogszabályokkal – olvasható Szerbia Vagyonjogi Ügyészsége válaszában. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy szándékéban sem áll a rehabilitációs kárpótlás fizetése, annak ellenére, hogy törvény 3. szakasz így fogalmaz: 

A rehabilitált személy és ennek a törvénynek a 7. szakasza 5)-ös pontjában leírt személy jogosult a szabadságvesztés miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kár utáni kárpótlásra, összhangban a kötelmi viszonyokat rendező törvénnyel.”

A következő tárgyalás csak október 2-ára van kitűzve…

Most akkor milyen jogokat is biztosít a rehabilitálási törvény azoknak a személyeknek, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól? Igazat mond-e Varga László képviselő, amikor azt állítja: „Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat”? (Érdekes mód a VMSZ képviselői többnyire az állam ügyvédei szerepében nyilatkoznak, amikor a vajdasági magyarok érdekvédelméről van szó. Még olyan esetekben is, amikor erre semmilyen szükség sem alap nincsen. Kit képviselnek tulajdonképpen?)

***

Milyenek, tehát, – a hat példa alapján – az eddig tapasztalatok a rehabilitációról és az elkobzott vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról? Egyszóval értékelve: rosszak? Miért? Mert mindkét eljárás – a vagyon visszakövetelési és rehabilitálási eljárás is túlságosan bonyolult és a sértettek sok esetben leküzdhetetlen akadályokba ütköznek, amit – nem csak az ügyészségek, de a többi állami szerv is – csak fokoz. Ez miatt sokan már a kezdet kezdetén elállnak az eljárások beindításától.

Nincsen tudomásom arról, hogy a vajdasági magyarok közül a két törvény meghozatalától számított több mint másfél év alatt bárki is visszakapta volna az elvett, vagy elkobzott vagyonát, illetve bármilyen más jogát is megvalósíthatta volna. Ügy tűnik, Szerbiában a kárvallottak jogait a törvények ugyan biztosítják, a gyakorlatban viszont ebből vajmi kevés, vagy éppenséggel semmi sem valósul meg.4
Az itteni magyarok elégedetlenségét a következő két dolog csak további növeli:

1. A 2011. október 6-án (éppen a magyarság gyásznapján) hatályba lépett vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja tartalmazza a rendelkezést, miszerint az elvett vagyon-visszaszármaztatására illetve kárpótlásra nem jogosult „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerbia Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt és annak örökösei”.

Ez a rendelkezés – számos vélemény szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de ezeknek a személyeknek a leszármazottait is. Ez a rendelkezés továbbra is hatályos, bármennyire is igyekszik a VMSZ propaganda gépezete ezt elkendőzni.

2. A Csúrogon (június 26-án) – többszöri halasztás után – hivatalosan is megtörtént a szimbolikus „történelmi jelentőségű megbékélés” alkalmával nem hangzott el a szerb bocsánatkérés (csak a magyar), sőt még az alacsonyabb értékű „elnézést” szó sem. Aggodalomra ad okot az is, hogy az 1944/45-ben kollektív büntetéssel sújtott magyarokra vonatkozó korabeli rendeletek hatályon kívül helyezése – a szerb kormányfő ígéretei ellenére – mind ez ideig nem történt meg.
Úgy tűnik, folytatódik a vajdasági magyar közösség kálváriája.

A Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselőinek és Magyarország állami szerveinek a kötelessége lenne, hogy azonnal elemezzék a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási eljárások gyakorlatát és megtegyék a szükséges törvénymódosítási javaslatokat, illetve diplomáciai lépéseket, követeljék a hatályos jogszabályok módosítását és a hiányzó kísérő jogszabályok meghozatalát. Már most javasolni kellene a restitúciós kérelmek beadása (2014. február 6-án lejáró) idejének meghosszabbítását is.

Újvidék, 2013. augusztus 2.
Bozóki Antal
__________
[1 Fekete J. József: Nem feledkezhetünk meg egymásról. Magyar Szó, 2012. július 21., 14.; K-k: Holttányilvánítás. Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 4. és Kabók Erika: Szenvedés-e apa nélkül felnőni?
Magyar Szó,2012. augusztus 25., 18.
[2] Zagyva Tibor: A valódi tabu. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/138/A-valodi-tabu.html, 2013. július
15. [22:04]
[3] Virág Árpád: Rehabilitálás – elméletben. Magyar Szó, 2013. február 25., 4.
[4] A restitúciós ügynökség [Agencija za restituciju] 2013. július 15-i adatai szerint, Szerbiában eddig 1142 üzlethelyiséget, épületet és lakást adtak vissza a volt tulajdonosoknak. Kúlán 1-et, Újvidéken 89-et,
Szabadkán 16-ot, Szenttamáson 2-őt, Zentán 2-őt, Nagybecskereken 3-at, Nagykikindán 1-et, Sremska
Mitrovicán 9-et, Adán 3-at, Zsablyán 2-őt, Kevevárán 1-et, Óbecsén 1-et, Topolyán 4-et,
Magyarkanizsán 2-őt, Bácspetrőcön 1-et, Antalfalván 1-et és Magyarcsernyén 1-et, vagyis Vajdaság
területén összesen 139-et.
http://www.restitucija.gov.rs/slike/vesti/15.07.2013.%20Podaci%20o%20broju%20vracenih%20poslovnih%20prostora,%20zgrada%20i%20stanova_latinica.pdf
A magánszemélyeknek visszaadott mezőgazdasági földterületekről nem találtam megbízható adatokat.
Az ingóságok közül visszaadásra került egy művészi festmény.”
http://www.restitucija.gov.rs/latinica/direkcija-za-restituciju.php





2012. szeptember 20., csütörtök

Szerbia nem teljesíti a rehabilitálási törvényből eredő kötelezettségeit


Kirakat-törvény?

Szerbia képviselőháza 2011. december 5-én fogadta el a rehabilitálási törvényt, amellyel „azon személyek rehabilitálását és rehabilitálásuk jogi következményeit szabályozza, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól a törvény hatálybalépésének napjáig megfosztottak”.

A törvény a szerb Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i 92. számában jelent meg, ami azt jelenti, hogy még tavaly december 15-én hatályba lépett.

Rehabilitációs jogok

A rehabilitált személyek jogait a jogszabály 20. szakasza rendezi, miszerint „a rehabilitált személynek joga van a külön szolgálati idő elismeréséhez, havi pénzbeli térítéshez (külön pótlék), egészségvédelemhez és a betegbiztosításból eredő egyéb jogokhoz, joga van a törvény 2. szakaszának 1. bekezdése alapján elvett vagy elkobzott vagyon visszaszármaztatásához, illetve az ezzel a vagyonnal kapcsolatos kártalanításhoz és rehabilitációs kárpótláshoz”.

A rehabilitációs kárpótlásra való jogot a törvény 26. szakasza szabályozza. Ennek alapján a rehabilitált személy „jogosult a szabadságának és jogainak megsértése miatt keletkezett anyagi károk kárpótlására, a kötelmi viszonyokat szabályozó törvénnyel összhangban” (1 bekezdés).

            A rehabilitált személy halála miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kárpótlásra jogosult a rehabilitált személy házastársa, gyermeke és szülei, illetve testvérei és élettársa, aminek feltétele, hogy közöttük és az elhunyt rehabilitált személy között tartós életközösségi viszony volt, a kötelmi viszonyokat szabályozó törvénnyel összhangban (21. szakasz 2. bekezdés).

Ezen túlmenően (21. szakasz 1. bekezdés), a rehabilitált személyek gyermekei (7. szakasz 5. pont), akik a szülők jogainak és szabadságának megsértése idején a büntetés-végrehajtási intézetben születtek, illetve akik a szülőkkel együtt bizonyos időt ezekben az intézetekben töltöttek, vagy a büntetés végrehajtás ideje alatt az egyik vagy mindkét szülő gondoskodását nélkülözve nőttek fel, nem anyagi, vagyis ún. rehabilitációs kárpótlásra jogosultak, a szabadságvesztése miatt elszenvedett lelki sérelmekért, a kötelmi viszonyokat szabályozó törvénnyel összhangban.

Botrányos viszonyulás

Sz. Piroskát és három másik családtagját (szüleit és nagyanyját), akiket 1945. január végén Csúrogról a járeki táborba hurcoltak, az újvidéki Felső-bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. Piroskáék a táborban mintegy kilenc hónapot töltöttek, majd a palánkai kendergyárba vitték őket dolgozni. Szabadulásuk után Szenttamáson telepedtek le.

A bírósági ítélet kézbesítése után (2012. április 4-én) a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap újvidéki fiókszervezetéhez fordultam, hogy ügyfelem számára, a rehabilitálási törvény 20. szakaszának 1. bekezdésével összhangban, ismerje el „a külön szolgálati időt és a havi pénzbeli térítést (külön pótlékot)”.

A címzettnél való többszöri érdeklődés után azt a (szóbeli) választ kaptam, hogy „a tárgyat a levéltárba helyezték” (sic!). Más szóval, a kérelmet válaszra sem méltatták, ami – még ha közigazgatási eljárásról is van szó – botrányosnak nevezhető. Ezek után nem maradt más, minthogy nyomatékosan követeljem, írásban válaszoljanak a beadványomra. Szeptember 9-én aztán az alábbi szövegű válasz érkezett:

            – Értesítjük Önt, hogy eddig nem volt lehetőségünk se elfogadó se elutasító határozatot hozni az Ön ügyfele, Sz. Piroska újvidéki lakos külön szolgálati idejének elismeréséről, az újvidéki Felső-bíróság rehabilitálási végzése alapján, a rehabilitálási törvénnyel összhangban, tekintettel arra, hogy az újvidéki Tartományi Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap Igazgatóságától nem kaptunk utasítást az ilyen jellegű külön szolgálati idővel kapcsolatos munka végzésére.

            Az Ön követelésének fénymásolatát elküldtük a tartományi alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektora igazgatójának, tanácskozás és az illetékes minisztériumtól való válaszadás céljából – olvasható a (válasz)levélben.


            Sz. Piroska tárgyában 2012. április 2-én az Igazságügyi Minisztériumnak a rehabilitációs kárpótlás rendezésére februárban alakult különbizottságához is fordultam, hogy ügyfelemnek – a rehabilitálási törvény 26. szakaszának 1 bekezdésével összhangban – Szerbiai fizessen anyagi és erkölcsi kárpótlást (az elszenvedett lelki fájdalmak és az átélt félelem miatt, valamint személyi jogainak és szabadságainak megsértését). 

            A követelésre a Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság mind a mai napig nem válaszolt, annak ellenére, hogy a törvény (27. szakaszának 3. bekezdése) 90 napos határidőt lát elő a kérelemről való döntésre. A Bizottság egy másik ügyfelem (Z. Gyula) rehabilitációs kártalanítás iránti június 1-jei kérelmére sem válaszolt, habár a válaszadási határidő már ebben az ügyben is letelt. Ez azt jelenti, hogy az érintetteknek most – ugyancsak a rehabilitációs törvény értelmében – a bírósághoz kell fordulniuk a kártérítési kerettel. Ez persze többéves pereskedést is jelenthet, illetve jelentősen megnehezíti a kárvallottak törvényes jogainak megvalósítását.

Válaszra váró kérdések

            A gyakorlatban a rehabilitálási törvény rendelkezéseinek érvényesítése – csaknem tíz hónappal az elfogadása után – jóformán még csak el sem kezdődött.
A Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság a Kopár szigetet (Goli otok) megjárt rehabilitáltak kérvényei közül – eddig mintegy 190-en adták át a szükséges dokumentumokat – mindössze 15-öt hagyott jóvá. A kártérítés minden börtönben eltöltött nap után 700 dinár.
A szigeti rabságot túlélők nagy hányada nem fogja elfogadni az állam által felkínált kártérítést és bírósághoz fordul. Egyesületük elnöke, Zoran Ašanin azt nyilatkozta, hogy tárgyalt az Európai Bizottság egyik tisztségviselőjével, aki szerint legalább napi 100 eurós kártérítés járna nekik. A tortúrát átéltek közül viszont már mind elmúltak nyolcvanévesek. Belefáradtak a harcba – írja Tómó Margaréta (Hétszáz dinár napjára, Magyar Szó, 2012. június 23.).

Mindezek után a hatalmi szerveknek válaszolniuk kell(ene) a kérdésekre: Szerbia valóban kárpótolni kívánja a rehabilitáltakat, vagy a törvényt csak az európai integrációs tárgyalásokon való felmutatás céljára hozta meg? Mikor és milyen kárpótlásban részesülnek az atrocitásokat, táborokat, jogsértéseket túlélt vajdasági magyarok? Arra vár talán az állam, hogy a jogosultak elhalálozzanak? Ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia kellene a Vajdasági Magyar Szövetségnek, akinek a képviselői a szerb parlamentben megszavazták a törvényt, és a Magyar Nemzeti Tanácsnak is.

Mgr. Bozóki Antal, ügyvéd
Újvidék, 2012. szeptember 20.

2012. február 2., csütörtök

Még mindig fasiszták a vajdasági magyarok?


REHABILITÁSLÁS: NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB 


A II. világháború még nem fejeződött be Szerbiában?!


Beismerés: „Még mindig érvényben van a kollektív bűnösséget kimondó határozat”

Kabók Erika a Magyar Szóban 2012. január 28-i – Jogsegélyszolgálat a rehabilitálást és a kárpótlást kérelmezőknek c. – írása fejlécében tévesen azt állítja, hogy a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási (restitúciós) törvény „február 6-án lép hatályba”. A Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjában” megjelent írás elején úgyszintén téves az adat, miszerint „a kárpótlási kérelmeket az új jogszabály életbe lépése, azaz december 15-e óta be lehet adni”.
A cikkíró összetévesztette a restitúciós és a rehabilitálási törvényt, de az időpontokat is. A szerb parlament 2011. szeptember 26-án fogadta el a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amely a Hivatalos Közlöny szeptember 28-i 72. számában jelent meg és nyolc nappal később (október 6-án) lépett hatályba. A rehabilitálási törvényt a Képviselőház 2011. december 5-én fogadta el (a Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i számban jelent meg) és december 15-én lépett életbe. (Egy tapasztalt újságírótól elvártuk volna, hogy legalább az alapvető tényeket pontosan közölje, s ne tévessze meg az olvasókat.)

Értelmezések és magyarázatok

A vajdasági magyarok szempontjából fontos törvényszövegekkel kapcsolatban számos egyéb – elsősorban az itteni vezető magyar politikusok és képviselők részéről (politikai poénszerzés céljából) elhangozott vagy leírt – téves értelmezés és megtévesztő álláspont is teret kapott a Vajdasági Magyar Szövetség irányított sajtóban.
A vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény egyik legvitatottabb rendelkezése kétségtelenül az 5. szakasz 3. bekezdésének 3. pontja, miszerint a vagyon visszaszármaztatására vagy kárpótlásra nincs joga: „annak a személynek, aki a Szerb Köztársaság területén a II. világháború idején a megszálló erők tagja volt, valamint örököseinek”.
Ez a rendelkezés – a törvény elfogadása előtt és után is – sok vitára adott okot és vélhetően az alkalmazásakor is gondot okoz(hat). A megfogalmazás – az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de azok leszármazottait is.
A VMSZ parlamenti képviselői nem szavazták meg az ominózus törvényt, az elhangozott bírálatok nyomán pedig a szerb kormány pedig 2011. szeptember 14-én visszavonta a képviselőházi eljárásból a(z akkor még) rehabilitálási törvény javaslatát.
Boris Tadić köztársasági elnök és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2011. október 17. a kollektív bűnösség elvét fenntartó vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény „módosítási lehetőségeiről” is tárgyalt Belgrádban. Ez után a VMSZ-es képviselői színfalak mögötti tárgyalásokat folytatottak szerb kormánnyal, hogy kiutat találjanak a mindkét fél, sőt Magyarország számára is kellemetlen helyzetből.

Az utolsó vesszőig változatlan

A szerb kormány és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselői október 19-én megállapodásra jutottak a rehabilitációs törvény szövegében, amivel – szerintük – „áthidalhatóvá váltak” a restitúciós törvénnyel kapcsolatos az észrevételek. Hiábavalónak bizonyultak a figyelmezetések, miszerint jogilag lehetetlen, hogy egy törvényt egy másik törvénnyel „pontosítanak”, „magyaráznak” vagy „változtatnak” meg. Vagyis: ha a restitúciós törvény nem változik, a kollektív bűnösség is marad.
Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti képviselője Lassú víz partot mos című (2011. november 25-i) jegyzetében azt írta, hogy „kizárólag abban az esetben szavazzák meg (mármint a párt képviselői – B. A. megj.) a (rehabilitálási) törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügy-minisztérium államtitkárával egyeztettek”. Mivel a törvényt változatlan formában megszavazták, a VMSZ-re a képviselőire hárul a felelősség annak végső megszövegezéséért és az ezzel járó következményekért is.
Magyarországnak is kapóra jött a VMSZ és a szerb kormány egyezsége, mivel feszülté váltak a két ország kapcsolatai. Martonyi János magyar külügyminiszter szavai szerint a rehabilitációs törvény által „orvoslást nyert az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét vette alapul” (Fodor István: A diszkrimináció törölve, Magyar Szó, 2011. december 6., 7. o.).
– A rehabilitációs törvénnyel a kollektív bűnösség elve lényegében törlődött a vagyon visszaszármaztatásnak folyamatából – nyilatkozta Varga László, VMSZ parlamenti képviselője. Szerinte ugyanis a „rehabilitációs törvény visszautal a vagyon-visszaszármaztatási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontjára” [Friedrich Anna: Rossz közhangulat és (talán) jó megoldás, Családi kör, 2011. december 8., 10. o.].
Varga tehát már óvatosabban fogalmazott, mint Martonyi, mégpedig két irányban is, amikor hangsúlyozta, hogy a kollektív bűnösség elve „lényegében törlődött”, és amikor arra utalt, hogy ez csak a „vagyon visszaszármaztatásnak folyamatára” vonatkozik. Ez persze nem csökkenti az ő felelősségét sem a rossz törvényért.

Ellentmondásos törvények

Szalma József professzor, az Újvidéki Egyetem jogtudományi karának tanára az MTI belgrádi tudósítójának 2011. december 22-én adott – egyébként megkésett – nyilatkoztában megerősítette, hogy „bizonyos ellentmondások vannak a szeptember végén megszavazott szerb restitúciós törvény és a később elfogadott rehabilitálási törvény között. Két azonos témáról szóló törvény ugyanis nem mondhat ellent egymásnak” – mondta Szalma professzor, s így folytatta:
– A két törvény nem konzisztens. Egy törvényt nem lehet a másik fölé helyezni. A restitúciós törvény magában rejti a kollektív bűnösség fogalmát, ennélfogva az érintettektől megtagadja a kárpótlást. Ezzel szemben a rehabilitációs törvény eltekint a kollektív bűnösség elvétől, így engedélyezi a kárpótlást – fogalmazott az újvidéki egyetemi tanár (Restitúció és rehabilitálás Szerbiában, http://www.observer.hu/news/3277).
A VMSZ képviselők azt a javaslatot sem fogadták el, hogy a vagyon-visszaszármaztatás tárgya ne csak az 1945. március 9-e után elkobzott vagyon képezze, mivel ezt megelőzően is voltak vagyonelkobzások. Ezzel kapcsolatban Varga László azt a választ adta, hogy az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti „vagyonelkobzás hivatalossá tétele 1945 márciusa után történt”, és hogy „ebből a szempontból az örökösöknek felesleges aggódni” (P. E.: A kárpótlásai időszak miatt felesleges aggódni, Magyar Szó, 2011. október 25., 4. o.).
Megtörténhet viszont – mivel a rehabilitálási törvény nincs ehhez az időponthoz kötve –, hogy valakit az említett időpont előtt ellene elkövetett jogsértések miatt rehabilitálnak, de a vagyonát nem kaphatja vissza. Vannak ugyanis olyan károsultak is, akiket az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) 1944. november 21. határozata alapján fosztottak meg vagyonuktól, csupán azért mert „német nemzetiségűek” voltak. A vagyon-visszaszármaztatási törvény 2. szakasza viszont – azok között a jogszabályok között, amelyek alapján elkobozták a vagyont – az AVNOJ határozatait nem említi.

A VMSZ „eredménye”

Kabók Erika írásában elismerést nyer a rehabilitálási törvény ellenzőinek korábbi állítása, miszerint „még mindig érvényben van a kollektív bűnösségüket kimondó határozat”. Ez azt jelenti, hogy akár valakit háborús bűnössé nyilvánítottak, akár nem, amennyiben 1945 elején Csúrog, Zsablya vagy Mozsor faluban élt, háborús bűnösnek számít. Az ő esetükben is tehát előbb a rehabilitálási eljárás lefolytatására van szükség, ahhoz hogy visszakapják vagyonukat.
Eljutottunk addig, hogy a törvény lehetővé teszi ugyan az 1944-es atrocitások magyar áldozatainak rehabilitálását is, de nem szüntette meg a kollektív bűnösséget. A VMSZ tisztségviselői és képviselői semmibe vették a többi magyar párt és a civil szervezetek erre vonatkozó utalásait. Ahhoz, hogy lekerüljön a három falu magyar lakosságáról a kollektív bűnösség terhe „most mindenkinek egyenként kell kérelmeznie a rehabilitálását”.
Kabók cikkében valójában beismerést nyert, hogy „szó sincs arról, hogy az állam hatályon kívül helyezné az 1945 januárjában, illetve tavaszán meghozott határozatokat, amelyekkel kollektív bűnössé nyilvánították őket” (mármint a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat – B. A. megj.). Hogyan lehetséges az, hogy „kollektív bűnössé” nyilvánították őket az egyéni felelősség megállapítása nélkül, most pedig egyénileg kell kérelmezni a rehabilitálást a kollektív bűnösség eltörlése érdekében? Miért nem lehetséges a kollektív rehabilitálás és az egyéni felelőség megállapítása? Ez a kérdés annál is inkább indokolt, mert Varga László (Kabók idézett írásban, a mozsori magyarok vonatkozásában) említ egy „284 nevet tartalmazó listát”, amelyben „név szerint felsorolják a háborús bűnösöket”.
– A VMSZ parlamenti képviselői azonban kiharcolták, hogy a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe. Ez azt jelenti, hogy ügyükben egyszerűbben és gyorsabban történik majd a kárpótlás – írja Kabók. A VMSZ képviselők „harcának” tehát az lett az „eredménye”, hogy „a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe”? Miközben nekik is kérni kell a rehabilitálást és ugyanúgy lefolytatni az eljárás, mint a többi kérelmezőnek! Eredmény lenne ez?
– A csúrogi, zsablyai és mozsori magyarok egyenkénti rehabilitálása azt jelenti, hogy a rehabilitált személyek megszabadulnak ugyan a kollektív bűnösség bélyegétől, de ahhoz, hogy a magyarokat meg a németeket kollektív bűnössé nyilvánító határozatokat hatályon kívül helyezzék, a szerb parlamentnek kellene ezeket érvénytelenítenie – írja Kabók cikke utolsó bekezdésében.
Akkor most hol is tartunk, történt-e előrelépés a kollektív bűnösség elvének megszüntetésében? És milyen sikert ért el a VMSZ? A válaszok önmaguktól adódnak...

Újvidék, 2012. február 2. 
Bozóki Antal

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin