Tíz év távlatából – amit a szülőknek közölni kell

Tíz év elmúlt a fiatal életükből, egy igazságtalan ítélet miatt. Ami többet soha nem jön vissza. Odavesztek a börtön falain belül. Egy kiprovokált, előre kitervezett incidens, a magyarverések ellensúlyozására. Akkortájt 2004. június 25-26-ára a választások elő napjára, a megtörtént piactéri incidens miatt, öt Temerini fiút semmi különösebb vizsgálati nyomozás alkalmazásával és bizonyításával, azonnali vizsgálati fogságba csuktak. És visszaélve az emberi jogaikkal, tortúrákkal, megverték őket a börtönbezárásuk első heteiben. Visszaéltek a nyelvtörvénnyel, de nem vizsgáltak ki semmit, bizonyíték meghamisításával, mint a vér, vizeletminta és a tanuk elmondásai, az ügyvédeik védelmét sem vették figyelembe. A forgatókönyv sajnos erről szólt, mielőbb levezetni ezt a magyar fiúk által megvert szerb illetőt levédő, koncepciós eljárást, aki az egészet kiprovokálta. Drog és alkohol hatása alatt volt, és semmire sem emlékezett. Nagy politikai hátszéllel támogatva és irányítva, egy gyors eljárással a fiúkat 61 év börtönbüntetésre ítélte az újvidéki kerületi bíróság Zdenka Stakić vezetésével.

Következtek a beadványok a jogorvoslatok sokasága, míg azok is jóváhagyták az ítéletét, amit meg sem lett volna szabad hozniuk. Mivel kitudódott, hogy korrupcióval vádolt bíró is volt a tanácsba, aki utólag le is lett zárva, de voltak itt még bírák is, akiket az akkortájt igazságügy miniszter Petrović a listára tett, hogy leváltsa. Hát ez csak már a szerbiai jogrendet minősíti. Mindent megtettek annak érdekében csakhogy végbevigyék a tervüket, hogy ezt az öt Temerini fiút drákói szigorral elítéljék gyilkossági kísérlet vádjával 61 évre. Az egészben az a kirívó, hogy csak nekik van igazuk. Persze rajtuk kívül azok a neves jogászok csoportjai, akik átnézték az adatokat semmihez sem értenek. Ők pedig viszont azt mondták hogy az egész egy nagy semmi, és hogy a fiúk tízszeresét kapták a büntetésnek. Így akarták csinálni, ez volt a parancs. Ezért sem nem akarták újra tárgyalni, mert akkor sok minden kiderült volna,... de meddig nem fog még kibújni a szög a zsákból?

A szerb újságok támadásait és becsméreléseit, hogy mekkora monstrumok ezek a fiaink nagyon keservesen viseltük, közben a házi lakcímre küldött fenyegető leveleket kaptunk, ma sem tudjuk ki küldte, kerestük az utat, hogy miként oldjuk meg ezt a sok terhet, amit a hátunkra raktak. Összeszedtük a leendő és megkaparintható adatot az esetről, közben sok ismerőst szereztünk, sokan kezdték belátni, hogy nem is épp úgy van ez, mint ahogy a bírónő és a belgrádi korrupt bíró lezárta az ügyet. Közben az öt fiút áthelyezték a szávaszentdemeteri – Sremska Mitrovica-i börtönbe, amiről a tévéből értesültek a szülők. Ez 2005 októberében volt. Elkezdődtek a nagy utazgatások, mivel 75 km-re távol voltak a fiúk, de igyekeztünk rendszeresen látogatni őket,a lehetőségeinket látva számtalan ember segített, ami mai napig nincs elfelejtve és köszönet nekik. Kezdett kibontakozni a küzdelmünk a fiúkért, mivel derült égből villámcsapásnak számított nekünk ez a súlyos börtönítélet, mivel egyszerű munkásemberek családjaikból származunk, és nem vagyunk valami magunknak való Döbrögi féle emberek. De az igazságunké mindig kiálltunk.

Az összes dokumentumot eljuttattuk szakértőkhöz, még az EU parlamenti képviselőhöz is, de a Helsinki Bizottsághoz is, Sonja Biserkohoz, panasz gyanánt az ellenünk elkövetett kitervelt ily módú kisebbségellenes atrocitásra.

A délvidéken járt tényfeltáró bizottságot vezette Doris Pack asszonnyak is elpanaszoltuk, hogy mekkora büntetéseket kaptak a fiaink, és hogy a délvidéki magyarverések elkövetői egyáltalán még nincsenek kivizsgálva sem nem megbüntetve. Rámutatva a kettős mércére, hogy igenis ez történik Szerbiában. Később Dr. Becsey Zsolt is vizsgálódott a szülőknél tett látogatásokon.

Jogvédők emberi jogi szervezetek álltak az eset mellé. 

Látták, hogy semmi nincs rendbe az ítélet szabályosságával.

Elkezdődött a Temerini fiúk dokumentumfilm készítése is, M. Szabó Imre úr kivitelezésével, lassan ahogy a filmfelvételek készültek, úgy lettek bemutatva. Ily módon ismeri meg a szélesebb nyilvánosság a fiúk tragédiáját és kálváriáját evvel a drákói ítélettel

Sok helyre fordultunk, többek között az EJK szenttamási fiataljaihoz is, akiknek segítségével Bozóki Antal ügyvéd úr kegyelmi kérvénnyel fordult a Tadić elnök úrhoz. Közben az ügyvédek a beadványok sokaságát már beadva egy sem járt sikerrel. Akkortájt amikor a kegyelmi kérvény be lett adva meghal Petrović Zoran, a sértett drog- és nyugtatok túladagolásában. Ezt újra egy sajtótámadás követte, habár ez biztosan öt évre az eset történése után volt.

Azért bevallva, nem panaszkodhatunk mivel elég jó média háttér alakult ki mellettünk úgy sajtó úgy tv jól informálta az eset pilóta lángja mindig készenlétben volt. Ezt követően sorba került a filmbemutatás is a Temerini ifjúsági otthonban ahova minden vajdasági párt vezetője eljött egyedül a VMSZ nem jelent meg és a kegyelmi kérvényhez aláírt petíciót sem írta alá. De ez csak egy magyar ügy, egy nagy probléma mellé állás lett volna.

Pedig nagyobbnál nagyobb gondokkal küzdöttünk, a sok év költekezései mind már akkor észrevehetők voltak a családok anyagi helyzetein, nehézségeiken, az érintett családokból elhalt szülők nagyszülők, családtagok, sajnálatos ezt írni, de ez az igaz, hogy sokan hiányoznak már, akiket ezek a fiúk újra nem láthatnak, és a börtönök még a temetéseikre sem engedélyezték a hazajövetelüket. Elgondolkoztató még kísérettel sem. Hol élünk valójában az egyes eseteket olvasva, halva, amik történnek, csak gondoljuk hozzá.
De mit is írnánk még, amikor a látogatásra kértem az engedélyt a bírónőtől, hogy meglátogassam a fiamat, vagy a másik szülő, akinek a bírónő azt mondta, hogy ,,minek mentek oda minden héten látogatóba, az nem hotel”. Nem szóltam semmit félve a letiltástól, amit így is ok nélkül megtett, és letiltott három alkalommal. Csak azt gondoltam mi lenne, ha pont neked a te fiadhoz kellene menni látogatóba, és én lennék a te helyedbe. De embernek tudni kell lenni.

2012 novemberében két fiút az általános amnesztia törvény alkalmazásánál Nikolić elnök kegyelemben részesített. 8,5 év után hazajöttek.

Tudomásom szerint azóta is vannak folyamatban kegyelmi beadványok, de a három fiú 2014. június 26-án kerek 10 éve a börtönletöltésen van és nem volt kint a falakon kívül. Mind minden elmúlt tíz évben az idén is egy órás békés megemlékezést tartunk a Temerini piactéren 18 órai kezdettel.

Aki úgy érzi, hogy ki kell állni egy igazságtalan ítélet ellen!

Szeretettel várjuk!

Hogy közösen kívánjunk mielőbbi!!!

SZABADSÁGOT A 3 TEMERINI FIÚNAK !

Egyben szeretnénk mindenkinek megköszönni a hozzáállását, támogatását.

Köszönjük, hogy gondolnak a fiainkra és a családokra!

Üdvözlettel a Temerini fiúk és szülei!

Horváth Tibor levele a nyilvánossághoz

Folytatódik a vizsgálati fogság

ELUTASÍTOTT FELLEBBEZÉSEK

Az újvidéki Fellebbviteli Bíróság bírói tanácsa 2013. augusztus 20-án keltezett végzésével (amelyet számomra augusztus 26-án kézbesítettek) elutasította a 2012. október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini magyar fiatalok ügyvédei által és a személyesen is benyújtott fellebbezését a vizsgálati fogság meghosszabbítása ellen. A Milorad Delić tanácselnök által aláírt végzés szerint „a fellebbezések megalapozatlanok”.

A Fellebbviteli Bíróság ezzel szemben megalapozottnak találta az elsőfokú bíróság indokait, amelyek alapján úgy döntött, hogy a vádlottakat – a Büntető Eljárási Törvény 142. szakasza 1. pontjának 2. bekezdése alapján – továbbra is vizsgálati fogságban tartja, „tekintettel a bűncselekmény elkövetésének módjára, amellyel a vádlottakat terhelik, amely arra utal, hogy a bűncselekményt különösen súlyos, az erőszak elemeit tartalmazó körülmények jellemzik, amelyek tíz évnél nagyobb terjedelmű börtönbüntetést vonnak magunk után”.

A tárgy iratai és a vádirat alapján a Fellebbviteli Bíróság megalapozottnak tartja a gyanút, miszerint „a vádlottak, mind a heten, különös kitartásról tettek tanúbizonyságot a bűncselekmény elkövetésekor, amely meghaladja ennek a bűncselekménynek a szokásos elkövetését, ami abban tényben nyilvánul meg, hogy a vendéglátó ipari létesítményben, amelyben több személy tartózkodott, egyformán felöltözve, szerb nemzetiségűek elleni parolákat kiáltoztak”. Ezek után az egyik vádlott ököllel megütötte, a másik pedig sörösüveggel kétszer fejbe bevágta az egyik szerb nemzetiségűt. A mikor a biztonságiak eltávolították őket a létesítményből, „az épület előtt tovább folyatták cselekményeiket, amivel határozásukról tettek tanúságot, hogy a bűncselekményt elkövessék”.

A bíróság álláspontja szerint, a vádlottak, az említetteket egy különösen súlyos körülménnyel növelték, amely abból áll, hogy mindegyikük odament az egyik szerb fiatalhoz „akit a gyalogjárdára tepertek és több alkalommal megütötték, lábbal megrúgták, miközben eszméletét vesztette és könnyű testi sérüléseket szenvedett”. A folytatásban „a szerb nemzetiségűekre sörösüvegeket dobáltak és ismételten nacionalista parolákat kiabáltak”.

A végzés szerint „az első fokú bíróság mindezeket szabályosan értékelte, mint olyan körülményeket, amelyek meghaladják a bűncselekmény fennállásához szükséges elemeket, ami miatt megalapozatlanok a védőügyvédek álláspontjai, hogy az elsőfokú bíróság nem helyesen értékelte a körülményeket, amelyekkel megalapozta a vizsgálati fogság meghosszabbításról szóló döntését”.

– Az elsőfokú bíróság, továbbá, tekintetbe vette azt is, hogy a bűncselekmény, amellyel a vádlottakat megalapozottan gyanúsítják, egy kisebb lélekszámú helységben történt, amelynek a szerkezete többnemzetiségű, és éppen ez a jellegzetesség miatt az itt történt események nagyobb befolyást váltanak ki a közvéleményben, mint amilyent egy esetleges más demográfiai-etnológia környezetben kiváltottak volna – olvasható az újvidéki Fellebbviteli Bíróság végzésének indoklásában.

A másodfokú bíróság, tehát, semmilyen jogi érvet sem indoklást nem fogadott el. Végzését csupán az elsőfokú bíróság és az ügyészség irataira alapozta. A hét magyar fiatal vizsgálati fogsága ezek alapján, most már minden bizonnyal legalább október 9-ig tart, vagyis a korábban meghosszabbított időpontig. Amennyiben a főtárgyalásra addig az időpontig nem kerülne sor, akkor ismét a szabadkai Felső Bíróságnak kell ismét döntést hozni.


Újvidék, 2013. augusztus 26.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje

VARGA ÉS A REHABILITÁLÁS

(Más)napló - Gyakorlati esetek (1.)

            Pesevszki Evelyn, a Magyar Szó, újságírója a rehabilitálási eljárásokkal kapcsolatos észrevételeket így összegezte:

– A rehabilitációs eljárások kapcsán folyamatosan arról értesülhettünk, hogy az ügyészségek minden lehetséges jogi eszközt megragadva igyekeznek lassítani vagy akadályozni a folyamatot. A Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselői az utóbbi néhány hónapban több alkalommal is képviselői kérdést intéztek ez ügyben az igazságügyi minisztériumhoz. Az illetékes tárca közelmúltban kézbesített válaszából, valamint az abban szereplő számadatokból kiderült, hogy a helyzet mégsem olyan kedvezőtlen, mint azt korábban egyesek megkísérelték bemutatni – írta Pesevszki. [1] 

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt szócsövének nyilatkozva elmondta: Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat. [2]

Higgyünk-e az újságírónak, a képviselőnek és az igazságügyi minisztériumnak?

A gyakorlat az állításokkal szemben azt mutatja, hogy nem csak az ügyészségek, hanem a többi hatósági szerv is igyekszik gátolni nem csak a rehabilitálási, de a vagyon-visszaszármaztatási eljárásokat is. Varga ugyan tagadja, de elképzelhető, hogy mégis „létezik valamiféle köztársasági ügyészségi szintű utasítás, hogy ezekben az ügyekben mindenféleképpen ellent kell mondania vagy fellebbeznie az ügyészségeknek”. (Mint ahogy tagadják annak az állítólagos belső közigazgatási utasításnak a létezését is, miszerint az eljárásokban mindenhol a cirill betűs írásmódot kell alkalmazni.)

            Hogyan néz ki ez a gyakorlatban:

Első példa: A zombori Felső Bíróságnál 2012. február 24-én (!) kérelmeztük az egyik néhai jómódú zombori kereskedő rehabilitálását, akit 1944-ben, a város felszabadításakor „háborús bűnösként” kivégeztek, majd a család összes vagyonát elkobozták. Az eset kuriózuma, hogy a kivégzést a katonai bíróság állítólagos ítélete alapján hajtották végre, miközben sem az ítéletet, sem az ítélkezésre vonatkozó bírósági anyagot „a Katonai Levéltárban nem találják”.

Ez a tény már önmagában is elegendő lett volna a kivégzett rehabilitálására, mivel a rehabilitálási törvény 1. szakasza – még a nem jogász képzettségűek számára is – egyértelműen fogalmaz: rehabilitálni kell azokat a személyeket, akiket „ezen törvény életbelépéséig politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból Szerbia Köztársaság területén, bírósági vagy adminisztratív határozat nélkül megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól”.

Az zombori Felsőfokú Ügyészség „alaptalannak” minősítette a rehabilitálási kérelmet, hivatkozva a nem létező bírósági ítéletre, amely állítólag jogalapul szolgált arra, hogy a néhai zombori kereskedő „háborús bűnösként” kivégezzék. Az ilyen ítélet miatt – tette hozzá az ügyészség – „nincs joga a rehabilitálásra”. Talán az miatt is, ha rehabilitálják, vissza kell adni a vagyonát is?

Az első fokú bíróság, figyelembe véve az ügyészség ellenkezését, a 2012. júliusi végzésével elutasította a rehabilitálást. Itt feltehető az a kérdés is, hogy Szerbiában mennyire függetlenek a bíróságok az ügyészségektől és a többi hatalmi szervtől?

Az elutasító végzés elleni fellebbezést az újvidéki Fellebbviteli Bíróság tavaly októberben elfogadta és az ügyet új eljárás lefolytatására visszautalta a zombori bíróságnak.
Annak ellenére, hogy az új eljárás során sem került elő a halálos ítélet, de más, a kivégzettet terhelő dokumentum sem, az ügyészség mégis „teljes egészében megmaradt a korábbi ellenkezés mellett és nem kívánt ahhoz semmit hozzátenni”.

Lassítja az ügyészség az eljárást, vagy nem?   

Most kíváncsian várjuk: Mit fog ítélni a bíróság?

Újvidék, 2013. július 29.

Bozóki Antal

__________
[1] Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
[2] Uo.

Gyakorlati esetek (2.)

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt(ja) szócsövének elmondta azt is, hogy értesülései szerint – a rehabilitációs törvény 2011. december 13-án történt hatálybalépésétől számítva –, az újvidéki (564), a szabadkai (86) és a zombori (160) Felső Bíróságon átadott 810 rehabilitációs kérelemből 354 zárult le jogerősen.[1]

 A rehabilitálási kérelmek száma első látásra is nagyon kevésnek tűnik. Másrészt megállapítható az ügyek (csiga)lassú kezelése, mivel másfél év alatt még az ügyek fele sem „zárult le”. Varga ügyesen elhallgatta azt is, hogy ezek közül hány végződött rehabilitálással és mennyi elutasítással.

Nyilatkozatában Varga emlékeztetett, hogy „a rehabilitációs törvény kétféle rehabilitációs eljárást irányoz elő: az egyik az úgynevezett törvényi rehabilitáció – az eljárási szabályok szerint ez jóval egyszerűbb –, a másik pedig a bírói (helyesen bírósági – B. A.) rehabilitáció – ez a bonyolultabb”.

– A törvény az egyszerűsített eljárásoknál lehetővé teszi, hogy az ügyészség ellent mondjon a rehabilitációs kérelemnek – mondta Varga. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a két eljárás között szinte semmilyen különbség nincsen, mivel bíróság minden ügyben kikéri az ügyészség véleményét és annak képviselője jelen van a tárgyaláson.

A korábbi (2006. évi) rehabilitálási törvény nem látta elő az ügyészség szerepét az eljárásban és ilyen szempontból az egyszerűbb volt. (Nincsen tudomásom arról, hogy bárki is adatokat közölt volna arról, hány rehabilitálási eljárás folyt a 2006. évi törvény alapján, hányan lettek rehabilitálva és hányan elutasítva, a magyarok közül is. Pedig ezzel is el kellene számolni.) 

Az igazság az, hogy a rehabilitálási eljárások hosszadalmasak, körülményesek, lelkileg is megviselik a kérelmezőket és a kimenetelük sok esetben bizonytalan, illetve sikertelen.
Amennyiben megtörténik a rehabilitálás, rehabilitált személynek és a törvényben meghatározott más személyeknek joga van – a törvény 3. szakasza értelmében – a külön nyugdíjévek elismerésére, havi pénzjuttatásra (külön pótlékra), az egészségvédelemre és az egészségbiztosításból eredő más jogokra, az elkobzott vagy elvett vagyon visszaszármaztatására, illetve az ezzel a vagyonnal kapcsolatos kártalanításra, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanításra.

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik.
Vontatottan halad és számos akadályba ütközik a vagyon-visszaszármaztatási kérelmek átadása is. Sok esetben szinte a lehetetlennel egyenlő a szükséges levéltári, kataszteri és egyéb dokumentumok beszerzése, amelyek nélkül viszont át sem veszik a kérelmet.

Második példa: H. V. családjának a palánkai községben lévő dunabökényi (most: Mladenovo) ingatlan és ingó vagyonát – miután 1945. március 25-én kiürítették a (főként németek által lakott falut) – állítólag államosították. A Vajdasági Levéltár kérésünkre azt a választ adat, hogy az 1945-1952. évi anyagban az elvétellel kapcsolatban „nincsenek adatok”, és hogy forduljunk az újvidéki Városi Levéltárhoz. Itt sem jártunk azonban több sikerrel.

Mivel az érintettnek megvan az akkor Bukinnak nevezett helység alaprajza, az utcák és a parcellák bejegyzésével, valamint az egykori családi házuk megjelölésével, megküldtük azt a palánkai kataszteri hivatalnak. Kértük, hogy a volt tulajdonosok neve és a korábbi telekkönyvi betétek száma alapján (amit szintén megadtunk) adják ki az ingatlanok telekkönyvi kivonatát, amelyen szerepelni kellene annak az adatnak is, hogy milyen alapon történt az elvétel. Erre azért van szükség, mert konfiskálás esetén el kell indítani a volt tulajdonosok rehabilitálásának eljárását, illetve egyéb eljárást indítani az elvétel jogcímének megsemmisítése miatt.

A palánkai hivataltól a következő választ kaptuk: „Ahhoz, hogy H. V. kérelme alapján el lehessen végezni az azonosítást, szükséges megküldeni a vagyon elvételéről szóló végzést, illetve a kérvényen feltüntetni a kataszteri parcellák számát, a beírt területtel és a kataszteri község feltüntetésével (régi állás).” (A válaszlevelet lásd a képen.)

Ennek a követelésnek egyszerűen lehetetlen eleget tenni, mivel a károsult szülei a vagyon elvételéről nem, hogy nem kaptak semmilyen határozatot, hanem örültek, hogy menekülésükkel egyáltalán meg tudták menteni a puszta életüket.

A hivatal a megadott adatok alapján – amennyiben rendelkezik a régi telekkönyvi betétekkel, márpedig rendelkeznie kell, hacsak a háborúban nem semmisült meg – egy kis kereséssel megtalálhatta volna a kért adatokat és kiadhatta volna a szükséges telekkönyvi kivonatot, illetve a régi és az új parcellákat azonosító iratot. A korabeli telekkönyvi kivonatok kiadására vonatkozó kérésünket pedig egyszerűen elhallgatta.     Ezek alapján lehetne visszakövetelni az elvett vagyont. A hivatal viszont ezek kiadására nem mutatott szándékot. Amennyiben azonban nem teljes a dokumentáció a vagyon-visszaszármaztatási kérelmet át sem veszik.

Most nem marad más, mit panasz tenni a köztársasági kataszteri hivatal főnökénél. Cirkulus vitiosus (ördögi kör)…

Visszakapja-e H. V. az elvett vagyont? Hány ilyen eset van még?

Újvidék, 2013. július 31.

Bozóki Antal

__________
1   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.

Gyakorlati esetek (3.)

A rehabilitálási törvény alapján – 2006-tól és 2012. augusztus végéig – a bíróságok mintegy 2000 rehabilitálási végzést hoztak, habár a nem hivatalos adatok alapján, Szerbiában 1945 és 1985 között mintegy 50 000 politikai elítél és büntetett volt – közölte a Danas c. belgrádi napilap.[1]

            Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve párt(ja) szócsövének nyilatkozva[2] nem említette, de a riporter sem kérdezte arról, hogyan valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat. 

            A rehabilitálás – legyen az törvényi vagy bírósági – alapján a rehabilitált személyeknek, az elvett vagyon-visszakövetelése mellett egyéb törvény adta jogaik is vannak, mint a külön nyugdíjévek elismerése, havi pénzjuttatás (külön pótlék), egészségvédelmi és egészségbiztosítási jogok, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanítás (3. szakasz).

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is, mint már említettem, sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik. A gyakorlatban nincsen tudomásom arról, hogy – a rehabilitációs törvény 2011. december 5-i elfogadása óta a szerb parlamentben – bárki is a vajdasági magyarok közül is megvalósította volna ezek közül a jogok közül valamelyiket is.

Harmadik példa:

Amíg a korábbi (2006) évi rehabilitálási törvény volt hatályban, az újvidéki Fellebbviteli Bíróság – az alperes Szerbia fellebbezése alapján – megváltoztatta az ugyancsak újvidéki (akkor) Községi Bíróság ítéletét és M. L. kártérítési keresetét elutasította.

Az első fokú bíróság a Kopár/Kecske Szigetet (Goli otok) megjárt felperesnek, az ott elszenvedett testi és lelki sérelmek, valamint fájdalmak, tekintélye, becsülete, illetve személyi jogainak és szabadságainak sérelme miatt, nem anyagi kártérítésként kétmillió százezer dinárt ítélt meg.

A Fellebbviteli Bíróság határozatában arra hivatkozott, hogy a kereset „idő előtt lett benyújtva, tekintettel arra, hogy a rehabilitáció akkor képez majd alapot a kártérítésre, amikor meghozzák az erről szóló külön törvényt”. Így ítélt a Fellebbviteli Bíróság, annak ellenére, hogy az (akkor is) hatályos Kötelmi törvény az ilyen nemű kártérítéssel kapcsolatban világos rendelkezéseket tartalmaz, az új rehabilitálási törvény pedig még a láthatáron sem volt.

Az 1914-ben születet felperes az új rehabilitálási törvény meghozatalát már nem érte meg. Tekintettel arra, hogy itt személyhez kötött jogról van szó, amire az örökösök már nem tarthatnak igényt, az ügy ezzel (kárpótlás nélkül) le is zárult.

A Kopár Sziget (nagyjából 16 ezer politikai rabja közül) 2007-ben rehabilitált 15 volt politikai elítéltjének kárpótlására Szerbia egyébkén 13,7 millió dinárt különített el. Habár a Rehabilitálási Bizottsághoz 190 követelés érkezett, határozatot a testület csak 15 volt fogoly esetében hozott.[3] – Az egykori rabok némelyike bejelentette: az elszenvedettekhez viszonyítva nem tartják igazságosnak a napi kilencdolláros kártérítést, ezért a strasbourgi Nemzetközi Emberi Jogok Bíróságán tervezik beperelni a szerb államot – közölte a Tanjug hírügynökség.[4]

A belgrádi Danas c. napilap írása szerint[5] a fővárosi I. Alapfokú Bíróság hozta meg az első kárpótlási ítéletet, mégpedig Mujo Vatreš žepai (most Sarajevóban élő) bosnyák nemzetiségű ügyében, aki 1995-ben megjárta a szerbiai  Šljivovica és a Mitrovo Polje tábort. A bíróság – az USA-ban is gyógykezelt Vatrešnak – az elszenvedett sérelmek miatt 500 000 dinárt ítélt meg. (A lap arról nem tudósított, hogy az ítélet jogerős-e vagy sem.)

Negyedik példa:

A zsablyai születésű, járeki tábort megjárt N. E-t és családjának tagjait 2010-ben rehabilitálta az újvidéki Felső Bíróság. A rehabilitálási eljárás megviselte a lelki világát. Ismerve M. L. kárpótlási ügyét is, N. E. nem vállalta az újabb bírósági eljárással járó érzelmi megrázkódtatásokat. Így, kárpótlási eljárást – ismereteim szerint – nem is indított. Annak ellenére, hogy joga lett volna nem csak az őt ért, de a szüleit és a fivérét ért sérelmek utáni anyagi kárpótlásra is.

Amikor Varga nyilatkozata után a Magyar Szó egyik újságírójának felkínáltam a rehabilitálással kapcsolatos dokumentációt, azt válaszolta, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. Úgy látszik a „szerkesztőt” ez a téma nem érdekelte, vagy meg sem kérdezte, mivel az riporter a mai napig nem jelentkezett. A másik, a TV-nek is dolgozó újságíró azt válaszolta, hogy „jön majd a jövő héten”, csak éppen nem mondta, hogy melyiken.

A bírósági adatok alapján ki kellene kutatni, hogy Vajdaságban a rehabilitálás után hány esetben indult kártérítési eljárás. Mint látjuk ez sem a VMSZ-t és képviselőit, de a magyar médiát nem izgatja különösebben. Fontos, hogy a törvényt a szerb parlament elfogadta, amit aztán a VMSZ elnöke „a magyar érdekérvényesítés”, a magyar külügyminisztérium államtitkára pedig egyenesen „a magyar diplomácia egyik legjelentősebb sikerérének” nevezte az eseményt.[6]


Újvidék, 2013. augusztus 1.

Bozóki Antal

__________
1   M. D. Milikić: Dosad rehabilitovano 2.000 nevino osuđenih [Eddig 2000 ártatlanul elítéltet
     rehabilitáltak]. Danas, 2012. augusztus 27., 5.
2   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
3   Lásd az 1-es alatti írást. 
4   Tanjug: Napi kilenc dollár kártérítés a Goli otokon elszenvedettekért. Magyar Szó, 2012. július
     27., 5.
5   M. D. Milikić: Za zatočenje u logoru u Srbiji 500.000 dinara [Ötszázezer dinár a szerbiai táborban való
    fogságért]. Danas, 2013. január 19., 4.
6   Bozóki Antal: Újabb „siker”?
     http://www.vajma.info/cikk/olvasok/65/Ujabb-8222siker8221.html, 2011. december 6. [21:53], Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 
     HÍRLEVÉL, IX. évf. 274. szám, 2011. december 7.  és Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. december 8.

Gyakorlati esetek (4.)

Hogyan (nem) valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat?

Ötödik példa:

Néhai Mérey István zombori nyerges- és szíjgyártó mester ügyében, akit 1944-ben a partizánok elhurcoltak majd kivégeztek, történt meg az első rehabilitálás a vajdasági magyarok körében, a zombori (akkor) Kerületi Bíróság, a Reh. 7/07 számú, 2007. december 4-én keltezett határozatával.[1]

Zagyva Emma, az áldozat most nyolcvanéves lánya – ismereteim szerint eddig sem az elkobzott vagyont nem kapta vissza, de a kárpótlási törvény alapján más jogai sem tudta megvalósítani.

A szerb állam megfellebbezte a pozitív ítéletet – amelyben a zombori bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt Zagyva Emmának –, arra hivatkozva, hogy „a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva”! – A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt! – írja Zagyva Emma fia, illetve az unoka Tibor.[1]

Hatodik példa:

Az újvidéki Sz. Piroska kárpótlási ügye – a minisztériumi utasítások hiányában – teljesen zsákutcába jutott. Piroskát és három elhunyt családtagját – szüleit és a nagyanyját – az újvidéki Felső Bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. A bírósági döntés elismerte, hogy Piroskáék politikai-ideológia üldözés és erőszak áldozatai voltak, s hogy a családot minden ok nélkül kezelték háborús bűnösként, hurcolták el 1945 januárjának végén Csúrogról a járeki táborba.

Tavaly április elején a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap (PIO) tartományi fiókszervezetéhez fordultunk, azzal a szándékkal, hogy Piroska számára a rehabilitálási törvény egyik előírásával összhangban elismerje a külön szolgálati időt és a törvényben szereplő havi pénzbeli térítést.

Az alaptól az a válasz érkezett, hogy egyelőre még nem tudnak eljárni az ügyben, mert nem kaptak arra utasítást a köztársasági foglalkoztatási és szociálpolitikai minisztériumtól. Az alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektorának az igazgatója azt nyilatkozta sajtónak, hogy, „ennek a hivatalnak meg van kötve a keze mindaddig, amíg az ügy procedurális bonyolításával kapcsolatos köztársasági instrukciók meg nem érkeznek. Ezek hiányában sem pozitív, sem negatív döntést nem hozhatnak.”[3]

Ez voltaképp azt jelenti, hogy hiába fogadták el a rehabilitációról szóló törvényt, a hasonló esetekben senki sem tudja érvényesíteni a jogait, hiszen hiányoznak a jogszabály végrehajtásához szükséges minisztériumi utasítások.

Az ügyben, a többszöri sürgetés ellenére sem történt előrelépés. Most nem marad más hátra, mint közigazgatási pert indítani az Alap ellen. Tekintettel arra, hogy ilyen joggyakorlat nem létezik, kérdés, mit fog dönteni a bíróság? Ha netán kötelezi is az Alapot a határozat meghozatalára, amellyel elismeri Sz. Piroska jogai, végrehajtja-e az Alap a döntést, és nem-e ismét a kísérő jogszabályok hiányra hivatkozik?Képes-e a bíróság kényszeríteni a minisztériumot a szükséges utasítás meghozatalára?

Sz. Piroska ügyében függőben van a pénzügyi kárpótlási kérelem sorsa is, melynek átadására a törvény szerint ugyancsak joga van a sértettnek. Mivel a tavaly áprilisban benyújtott kárpótlási igényt válaszra sem méltatta a kérdéssel foglalkozó bizottság, a törvény szerint perre kellett vinni az ügyet.

A 2013. május 14-én tartott bírósági tárgyaláson az alperes Igazságügy-minisztérium képviselője meg sem jelent.

A Köztársasági Vagyonjogi Ügyészség 2013. július 7-i, a keresetre adott válaszában azt írja, hogy a táborban „álélt lelki fájdalom és félelem, alapján való kárpótlást a rehabilitálási törvény, amely mint lex specialis rendezi az ilyen alapon való kárpótlást, nem látja elő, de úgyszintén a Kötelmi Törvény rendelkezései sem”.

– A felperes hivatkozása ennek a törvénynek az egyes rendelkezéseire teljesen alaptalan és ellenkezik az anyagi jogszabályokkal – olvasható Szerbia Vagyonjogi Ügyészsége válaszában. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy szándékéban sem áll a rehabilitációs kárpótlás fizetése, annak ellenére, hogy törvény 3. szakasz így fogalmaz: 

„A rehabilitált személy és ennek a törvénynek a 7. szakasza 5)-ös pontjában leírt személy jogosult a szabadságvesztés miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kár utáni kárpótlásra, összhangban a kötelmi viszonyokat rendező törvénnyel.”

A következő tárgyalás csak október 2-ára van kitűzve…

Most akkor milyen jogokat is biztosít a rehabilitálási törvény azoknak a személyeknek, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól? Igazat mond-e Varga László képviselő, amikor azt állítja: „Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat”? (Érdekes mód a VMSZ képviselői többnyire az állam ügyvédei szerepében nyilatkoznak, amikor a vajdasági magyarok érdekvédelméről van szó. Még olyan esetekben is, amikor erre semmilyen szükség sem alap nincsen. Kit képviselnek tulajdonképpen?)

***

Milyenek, tehát, – a hat példa alapján – az eddig tapasztalatok a rehabilitációról és az elkobzott vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról? Egyszóval értékelve: rosszak? Miért? Mert mindkét eljárás – a vagyon visszakövetelési és rehabilitálási eljárás is túlságosan bonyolult és a sértettek sok esetben leküzdhetetlen akadályokba ütköznek, amit – nem csak az ügyészségek, de a többi állami szerv is – csak fokoz. Ez miatt sokan már a kezdet kezdetén elállnak az eljárások beindításától.

Nincsen tudomásom arról, hogy a vajdasági magyarok közül a két törvény meghozatalától számított több mint másfél év alatt bárki is visszakapta volna az elvett, vagy elkobzott vagyonát, illetve bármilyen más jogát is megvalósíthatta volna. Ügy tűnik, Szerbiában a kárvallottak jogait a törvények ugyan biztosítják, a gyakorlatban viszont ebből vajmi kevés, vagy éppenséggel semmi sem valósul meg.4

Az itteni magyarok elégedetlenségét a következő két dolog csak további növeli:

1. A 2011. október 6-án (éppen a magyarság gyásznapján) hatályba lépett vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja tartalmazza a rendelkezést, miszerint az elvett vagyon-visszaszármaztatására illetve kárpótlásra nem jogosult „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerbia Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt és annak örökösei”.

Ez a rendelkezés – számos vélemény szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de ezeknek a személyeknek a leszármazottait is. Ez a rendelkezés továbbra is hatályos, bármennyire is igyekszik a VMSZ propaganda gépezete ezt elkendőzni.

2. A Csúrogon (június 26-án) – többszöri halasztás után – hivatalosan is megtörtént a szimbolikus „történelmi jelentőségű megbékélés” alkalmával nem hangzott el a szerb bocsánatkérés (csak a magyar), sőt még az alacsonyabb értékű „elnézést” szó sem. Aggodalomra ad okot az is, hogy az 1944/45-ben kollektív büntetéssel sújtott magyarokra vonatkozó korabeli rendeletek hatályon kívül helyezése – a szerb kormányfő ígéretei ellenére – mind ez ideig nem történt meg.

Úgy tűnik, folytatódik a vajdasági magyar közösség kálváriája.

A Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselőinek és Magyarország állami szerveinek a kötelessége lenne, hogy azonnal elemezzék a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási eljárások gyakorlatát és megtegyék a szükséges törvénymódosítási javaslatokat, illetve diplomáciai lépéseket, követeljék a hatályos jogszabályok módosítását és a hiányzó kísérő jogszabályok meghozatalát. Már most javasolni kellene a restitúciós kérelmek beadása (2014. február 6-án lejáró) idejének meghosszabbítását is.

Újvidék, 2013. augusztus 2.

Bozóki Antal

__________

[1 Fekete J. József: Nem feledkezhetünk meg egymásról. Magyar Szó, 2012. július 21., 14.; K-k: Holttányilvánítás. Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 4. és Kabók Erika: Szenvedés-e apa nélkül felnőni?

Magyar Szó,2012. augusztus 25., 18.

[2] Zagyva Tibor: A valódi tabu. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/138/A-valodi-tabu.html, 2013. július

15. [22:04]

[3] Virág Árpád: Rehabilitálás – elméletben. Magyar Szó, 2013. február 25., 4.

[4] A restitúciós ügynökség [Agencija za restituciju] 2013. július 15-i adatai szerint, Szerbiában eddig 1142 üzlethelyiséget, épületet és lakást adtak vissza a volt tulajdonosoknak. Kúlán 1-et, Újvidéken 89-et,

Szabadkán 16-ot, Szenttamáson 2-őt, Zentán 2-őt, Nagybecskereken 3-at, Nagykikindán 1-et, Sremska

Mitrovicán 9-et, Adán 3-at, Zsablyán 2-őt, Kevevárán 1-et, Óbecsén 1-et, Topolyán 4-et,

Magyarkanizsán 2-őt, Bácspetrőcön 1-et, Antalfalván 1-et és Magyarcsernyén 1-et, vagyis Vajdaság

területén összesen 139-et.

http://www.restitucija.gov.rs/slike/vesti/15.07.2013.%20Podaci%20o%20broju%20vracenih%20poslovnih%20prostora,%20zgrada%20i%20stanova_latinica.pdf

A magánszemélyeknek visszaadott mezőgazdasági földterületekről nem találtam megbízható adatokat.

„Az ingóságok közül visszaadásra került egy művészi festmény.”

http://www.restitucija.gov.rs/latinica/direkcija-za-restituciju.php

(MÉG MINDIG) NINCS ÚJ VÁDIRAT

1614 aláírás Zdenka Stakić bírónő kivételezésére

A tavaly október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini magyar fiú ügyében az a hír, hogy nincs újabb hír.

Az újvidéki Felső Bíróság tanácsa 2013. február 25-i keltezésű végzésével (amelyet számomra február 28-án kézbesítettek) „visszautalta” az újvidéki Felsőfokú Ügyészség illetékes ügyészének a 2012. október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő fiúk ellen (a 2013. január 9-én) beterjesztett vádiratát, hogy „a végzés közlésétől számított három napos határidőn belül küszöbölje ki az észlelt hiányosságokat”. 

Az interneten olyan állítás is olvasható, hogy „az ügyészség 2013. március 5-i keltezéssel átminősítette a vádiratot, és most a hét magyar fiút garázdasággal gyanúsítják, az előzetes letartóztatást meghosszabbították 2013. április 4-ig”.[1]

Az igazság viszont, hogy számomra mind a mai napig az ügyészségtől nem kézbesítettek semmilyen iratot, így a javított/változtatott vádiratot sem.

Hogy az eljáró bíróság a Felsőfokú Ügyészségnek mikor kézbesítette az említett végzést, arról nincsen tudomásom. Azt viszont állítom, hogy a kézbesítésnek egy időben kellett volna megtörténnie, de azt sem tartom kizártnak, hogy az ügyészég még február 28-a előtt megkapta az említett végzést. Azóta már négyszer három nap is eltelt, de sehol a vádirat. A fiúk viszont továbbra is börtönben vannak. 

Még ugyanazon a napon, vagyis február 28-án, amikor kézbesítették az ügyészség számára kedvezőtlen végzést, követeltem a bíróságtól – éppen a vádirat hiányosságaira hivatkozva – védenceim szabadon bocsátását. A bírói testület azonban erről a beadványról mind a mai napig nem döntött.

A bíróság úgyszintén nem határozott a január 21-i beadványomról sem, amellyel kértem, hogy a magyar nyelvet állapítsa meg az eljárás nyelvének.

A mai napig összesen 1614 aláírás érkezett – Adáról, a Buránysorról, Keviből, Muzslyáról, Nagybecskerekről, Óbecséről, Szabadkáról, Telecskáról, Temerinből, Zentáról, stb. – az ügyben eljáró Zdenka Stakić bírónő kivételezése. Köszönet érte minden aláírónak.

Ügyszintén köszönet illeti meg a Szerbiai Helsinki Emberi Jogi Bizottságot, amely legújabb kiadványban [2] részletesen foglalkozik a vajdasági magyarokat ért legutóbbi jogsértésekkel, beleértve a börtönben lévő fiatalok ügyét is. 

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. március 13.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje által

[1] Fejlemények: Az ,,új temerini fiúk” elleni vádat átminősítették!

http://www.delhir.com/delvidek/magyarsag-koezelet/4930-fejlemenyek-az-uj-temerini-fiuk-vadiratat-atminsitettek

[2] http://www.helsinki.org.rs/serbian/index_s.html

Hogy ez nem kettős mérce?! Hát micsoda?! Folytatódik a packázás a “temerini hetekkel”!

Igazán megszokhattuk volna már, hogy a meglehetősen furcsa módon működő szerbiai igazságszolgáltatás rendszerint kimutatja a foga fehérjét, amikor valamilyen nemzeti/nemzetiségi indíttatású incidens esetében a magyarokat kell jó alaposan megleckéztetni. Valami miatt mégis rendre meglepődünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy újra meg újra megpróbálják elverni rajtunk, Szerbiában élő magyarokon a port.

Megtehetik. Kényük-kedvük szerint csűrhetik-csavarhatják a különféle jogi paragrafusokat, mi pedig hőzönghetünk, háboroghatunk az igazságtalan igazságosztás miatt, amennyit csak akarunk. Nagyon úgy fest, hogy a végkimenetel szempontjából ez se nem oszt, se nem szoroz.

E puszta ténymegállapítás alátámasztására szolgálhat egy igazán frissnek számító példa. Egy olyan „jelentéktelen és aprócska” eseménytöredék, amely az immáron ötödik hónapja előzetes letartóztatásban lévő hét magyar fiatal sorsának alakulását befolyásolja. A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalember az este fél 9-kor kapta kézhez azt az írásbeli tájékoztatót, amelyből arról értesülhettek, hogy a fogva tartásukat újabb egy hónapos határidővel meghosszabbították. Egészen pontosan április 4-ig. Úgyhogy ha voltak is valamiféle ábrándos, szép reményeik arra vonatkozólag, hogy a „hármas fronton indított egyidejű támadás” (a mielőbbi kiszabadításukért küzdő ügyvédek munkája, az értük való politikusi kiállás és a civil összefogás, konkrétan az ügyet lefolytató bírónő kijelölése ellen tiltakozó aláírásgyűjtés) apránként majd meghozza a maga gyümölcsét, akkor azok most mind egy szálig szertefoszlottak. Maradt csak megint az idegtépő várakozás.

Fanyalogva, kissé gúnyosan most akár azt is kérdezhetném, hogy mit szól mindehhez a nagyvilág. Kinek, minek a megcsúfolása tulajdonképpen ez az elrettentést, megrendszabályozást szolgáló, egyenlőtlen macska-egér játék?

Történik mindez éppen akkor, amikor a hét magyar fiatal védelmét ellátó jogászoknak sikerült elérniük és kikövetelniük, hogy az ügy vizsgálata során felmerült hiányosságok és törvénytelenségek miatt módosítsák a vádiratot. Így most már nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szításával nem vádolják a fiúkat. Vétségükül ezentúl erőszakos viselkedésmód róható majd fel.

Biztos vagyok abban, hogy nem csupán engem érdekel: miben bíztak eddig a fogva tartott fiúk szülei, és miként vélekednek az újabb egy hónapos időhúzásról, időnyerésről?

Orosz István (Temerin): Aranka lányommal ma reggel jártunk a fiaimnál. Attila is, Róbert is, a körülményekhez képest, jól van. Hogy mi a véleményem erről a tegnapi fejleményről? Drasztikusan fogalmazom meg: katasztrofálisnak tartom. Majd öt hónap elmúltával jutottunk vissza a kiindulóponthoz. Ennyi időnek kellett eltelnie hiába. Ugyanis éppen itt és pontosan ezzel kellett volna kezdeni a vizsgálati eljárást. A verekedéssel, azon belül is a magyarveréssel. Mert azon az októberi éjszakán ez történt. A magyar fiatalokat bántalmazta, gépkocsikkal üldözte, üvegekkel dobálta és lánccal verte a szerbek egy csoportja, mégis ők kerültek előzetes letartóztatásba. A másik csoportból pedig egyedül csak Predrag Novakovićot állították elő, és ami a legfelháborítóbb: ugyanezzel a váddal szemben szabadlábról védekezhet. A hét magyar fiatal számára viszont újabb, egészen április 4-ig tartó hosszabbítást rendeltek el. Ép ésszel ez egyszerűen felfoghatatlan. Csupán egyetlen értelmes magyarázat létezhet erre, mégpedig az, hogy mindenféleképpen és mindenáron el akarják ítélni ezeket a gyerekeket. Akkor viszont okvetlenül találniuk kell valamilyen ürügyet, mondvacsinált okot, mert különben kártérítés illetné meg az érintetteket. Ezt viszont (úgy látszik) szeretnék elkerülni. A legfontosabb az, hogy mi most nem hunyászkodhatunk meg, nem hallgathatunk, hanem minden követ meg kell mozgatnunk a hét magyar fiatal ügyének érdekében. Szerencsére vannak olyan védőügyvédeink is, akikkel azért igencsak meg kell birkóznia ennek a mi részrehajló igazságszolgáltatásunknak.   

Koperec Zsuzsa (Temerin): Amikor kedden meglátogattuk Csongort a fogdában, a férjemmel és a másik fiammal, mindannyiunk számára jó érzés volt látni, mert végre mosolygott, nevetett. Bizakodott, erőt adott a számára az, hogy remélhetőleg sikerül enyhíteni a vádiratukon. Csongort egyébként is nagyon meggyötörte ez az ötödik hónapja tartó bezártság. Egy héttel ezelőtt már azt mondta, hogy nem bírja tovább elviselni a börtönt. Csinálni fog magával valamit. A mélyponton volt. Az egész család aggódott miatta… Ez a hír pedig, amit ma kaptunk, olyan, mint derült égből a villámcsapás. Biztos vagyok benne, hogy most újra összeomlott. Én is reggel óta csak sírok. Nem találom a helyemet. Egyedül csak az vigasztal, hogy a vádiratból kikerültek azok a szörnyű dolgok, amelyek elkövetésével vádolták azt a gyereket, aki valójában ott sem volt az incidens kirobbanásának helyszínén. Számomra felfoghatatlan, hogy az ügyben csak egyetlen szerb nemzetiségűt találtak bűnösnek és őt is még januárban kiengedték. Ő már a pravoszláv karácsonyi ünnepeket is otthon tölthette, a mi gyerekeinket pedig nyilván még a húsvét is bent éri a fogdában.

Apatócki Magdolna (Ada): Én már nagyon bíztam abban, hogy többször nem kell beszélőre mennem. Azt gondoltam, hogy most végre hazaengedik a fiainkat, és ha nem is ejtik el ellenük a vádat, de legalább szabadlábról védekezhetnek. Sajnos újra csalódnunk kellett. Persze örülök annak, hogy módosították a vádiratot, és végre nem nevezik neofasisztának a gyerekeinket, ám ez az indokolatlan és értelmetlen hosszabbítás mélységesen felháborít. Méghogy ez nem kettős mérce?! Akkor minek lehet nevezni? Ennyire aljas módon bánnak a gyerekeinkkel? Ez szégyen az újvidéki bíróságra nézve! Miért tartják bent őket ennyi ideje? Mivel ártatlanabbak a szerb fiatalok, mint a mieink? Ők is ugyanúgy ott voltak a rendbontás színhelyén, ugyanúgy részt vettek a verekedésben. Ellenük viszont még eljárást sem indítottak. Ezek a fiúk mindig kiálltak a magyarságuk mellett, és azt hiszem, hogy a jövőben ez a magyarságtudat csak erősödni fog bennük. Az ítélkezők az ilyenfajta bánásmóddal nem az általuk elvárt hatást fogják elérni, hanem éppen az ellenkezőjét. Mi elszántak vagyunk, és küzdünk értük tovább. Ezt a harcot nem fogjuk feladni.

Smith Zuzsanna (Ada): Két hete nem láttam Tomi fiamat, mert nem jutott pénz arra, hogy elmenjek hozzá. Ma viszont sikerült meglátogatnom. Nem volt rosszkedvű. Most a cellatársaira sem panaszkodott. Annyit mondott csak, hogy hamarosan áthelyezik azt, aki eddig molesztálta. Én meg nem akartam szomorítani. Csak itthon beszélgettünk a férjemmel arról, hogy szegény gyerek a karácsonyt is, a szilvesztert is bent töltötte, a szerb támadók pedig élik világukat. A magyar fiúkat most erőszakos viselkedéssel vádolják. Számunkra viszont nem világos, hogy kivel kerültek összetűzésbe. Egymást bántalmazták talán? Nyilván ezt akarják velünk elhitetni…

Karpinszki Valéria (Óbecse): Teljesen kikeltem magamból, amikor értesültem erről az újabb fordulatról. Ötödik hónapja húzódik az ügy, és még nemhogy nem született semmiféle ítélet, hanem még el sem kezdték az eset tárgyalását. Kornél fiam ellen eddig semmiféle vádat nem tudtak felhozni, mégis fogva tartják. Egyetlen napra sem jöhetett haza. Épp most várom, hogy beszélhessek az ügyvédünkkel. Neki is el akarom mondani, hogy olyan zűrzavarossá, átláthatatlanná tették ezt az ügyet, hogy majd a végén (a nagy semmiért!) évekre börtönbe zárják a gyereket. De akkor én olyat csinálok, amit még eddig egyetlen szülő sem tett! Azt sem bánom, ha odakerülök Kornél fiam mellé a börtönbe. Ez most már egyszerűen tűrhetetlen. Valaminek történnie kell, mert így nem mehet tovább. Egyre csak húzzák az időt, a végkimenetel pedig az lesz, hogy el fogják ítélni a gyerekeinket. Azok viszont, akik bántalmazták, megverték őket, otthon vannak és jót nevetnek rajtunk.

Szabó Angéla

Visszautalt vádirat - Fejlemény a temerini ügyben

  

            Az újvidéki Felső Bíróság 2013. február 25-i keltezésű végzésével (amelyet számomra a mai napon kézbesítettek) „visszautalta” az újvidéki Felsőfokú Ügyészségnek a 2012. október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini magyar, valamint egy (már szabadlábon lévő) szerb fiú ellen beterjesztett vádiratát az illetékes ügyésznek, hogy „a végzés közlésétől számított három napos határidőn belül küszöbölje ki a vádiratban észlelt hiányosságokat”. 

            A bíróság a döntést a vádlottak ügyvédjeinek a vádirat ellen benyújtott kifogásai alapján hozta meg, mivel a vádirat – a bírói tanács megállapítása szerint – „nem tartalmaz minden, a Büntető Törvénykönyv (BTK) 266. szakaszában előírt  elemet” – olvasható a végzés indoklásában.

            Az ügyész a magyar fiatalok ellen a BTK 317. szakaszába ütköző bűncselekmény elkövetése, vagyisnemzeti, faji, vallási gyűlöletet vagy türelmetlenség kiváltása, illetve szítása miatt emelt vádat 2013. január 9-én a Felső Bíróság előtt (amely bűncselekmény miatt egytől nyolcévi börtönbüntetés van megszabva). A verekedésben részes egyetlen szerb nemzetiségű személy ellen a BTK 344. szakasza alapján büntetendő erőszakos viselkedés miatt történt a vádemelés, ami enyhébb büntetést von maga után (hat hónaptól öt évig terjedő börtönt) és a vádlottat január közepén kiengedték a vizsgálati fogságból. 

            A végzés példa értékű is lehet a gyakorlatban, olyan értelemben, hogy a jövőben nagyobb figyelmet fordítanak majd a vádiratok bírósági vizsgálata során, azoknak a törvény szabta feltételeknek való megfelelősége szempontjából.

A mai napon – mellékelve az említett végzést is – követeltem a vádlottak azonnali szabadon bocsátását. Ügyükben ugyanis a nyomozati eljárás még tavaly december végén befejeződött és a börtönben tartásuk jogi alapja megszűnt – ha ilyen egyáltalán volt is. 

Újvidék, 2013. február 28.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje

„A BÍRÓSÁG NEM SIET”

Fejlemények a temerini ügyekben

Február 12-én 879 aláírást tartalmazó petíciót adtam át az újvidéki Felső Bíróság elnökének, Zora Jamušakovnak címzett beadvány mellékleteként. A petíciót ugyanazon a napon eljutattam Pásztor Istvánnak, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza elnökének is. Erről értesítetem a szerbiai Helsinki Emberi Jogi Bizottságot is.(Időközben további 107 aláírást küldtek a polgárok.)

A 2012. október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini fiú szülei, hozzátartozói, valamint vajdasági és külföldi polgárok a petíció által tiltakoznak az „új temerini fiúk” néven ismertté vált vizsgálati eljárásban észlelt számos törvénysértés miatt, amelyek megkérdőjelezik az eljárás tisztességességét, az eljáró rendőrség, az ügyészség és a bíróság pártatlanságát. Követelik az újvidéki Felsőbíróság elnökétől, hogy Zdenka Stakić bírónő helyett – aki 2005-ben ítéletet hozott a „temerini fiúk” néven elhíresült ügyben és az öt vádlottra 61 év börtönbüntetést szabott ki” – „haladéktalanul nevezzen ki új bírót a tárgyalás lefolytatáshoz.

A petíció aláírói tiltakoznak az miatt is, hogy a nyomozó és az igazságügyi szervek nem minden polgárra egyformán – azok nemzeti hovatartozásától függetlenül – alkalmazzák a jogszabályokat, valamint a kettős, sőt hármas mérce alkalmazásának nyilvántartásba vett példái miatt, amikor is különböző nemzetiségű személyek – egyazon vagy hasonló bűncselekmény elkövetésekor – eltérő viszonyulásban és büntetésben részesültek. 

            Kérésemre február 18-án fogadott Zora Jamušakov, az újvidéki Felső Bíróság elnöke. Ez alkalommal, az elnök asszonynak átadtam egy hét oldal terjedelműmemorandumot, amely az újvidéki igazságügyi szervek munkával kapcsolatos megjegyzéseket és kifogásokat tartalmazza. (A memorandumot február 20-án Pásztor Istvánnak is megküldtem)

            A bíróság elnökének elmondtam, hogy a vajdasági magyar közösségben nagy elégedetlenség van a nacionalista jelenségek és kilengések miatt, amelyek veszélyeztetik a polgárok békéjét és biztonságát, a különböző nemzetiségekhez tartozók együttélését.

Rámutattam, hogy a 2012. október 21-én letartóztatott (és az óta is fogházban lévő) hét adai, becsei és temerini fiatalember ellen a BTK 317. szakaszába ütköző bűncselekmény elkövetése miatt emeltek vádat a Felső Bíróság előtt (amely bűncselekmény miatt egytől nyolcévi börtönbüntetés van megszabva). A verekedésben részes egyetlen szerb nemzetiségű személy ellen a BTK 344. szakasza alapján büntetendő erőszakos viselkedés miatt történt a vádemelés (és január közepén kiengedték a vizsgálati fogságból), ami enyhébb büntetést von maga után (hat hónaptól öt évig terjedő börtönt). Ugyanakkor a többi 10–15 szerb nemzetiségű személy ellen, akik részt vettek a verekedésben és üldözték a magyar vádlottakat, még csak vádelemelés sem történt. Számos példával is illusztrálva az eljárás során történt jogsértéseket.

Ugyancsak Temerinben, 2013. január 27-én éjjel, támadás ért két magyar fiatalembert. A fiatalok szórakozóhelyről hazafelé tartva magyarul beszélgettek, amikor elhaladt mellettük egy hat ismeretlen személyből álló csoport, amelynek tagjai – a sértettek elmondása szerint – hirtelen visszafordultak és rájuk támadtak. Az egyik magyar fiatalembert üveggel fejbe vágták, míg a másikat földre teperték és összerugdosták. A támadók a fiúk bántalmazása közben a magyar anyjukat szidalmazták szerb nyelven. Ebben az ügyben az eljárás az újvidéki Alapfokú Bíróság előtt folyik (a sértettek ellen is!), mégpedig verekedésben való részvétel (a BTK 123. szakasza) miatt, amiért pénzbüntetés vagy három évig terjedő börtönbüntetés van előlátva. A gyanúsítottakat másnap szabadon engedték.      

Február 3-ára virradó éjszaka Óbecse központjában magyar fiatalokra támadt rá egy szerbül beszélő fiatalokból álló csoport. A támadás alkalmával nemzeti hovatartozásukat emlegetve sértegették őket. Ketten megsérültek, egyiküknek a fején szakad fel a bőr és kisebb agyrázkódást szenvedett, társának pedig a bal szeme környéke dagadt fel. A rendőrség gyorsan elfogta a támadókat, de érthetetlen, hogy csak szabálysértési eljárás indult ellenük.

Az említett és más nyilvántartásba vett példák alapján a magyar közösségben elterjedt az a vélemény, hogy a magyarokat – nemzetiségük miatt – az állami szervek hátrányosan megkülönböztetik és aránytalanul súlyosabb büntetésben részesítik, mint s szerb nemzetiségűeket. Ez ellenkezik a szerb alkotmány alapvető emberi jogi és nemzeti kisebbségvédelmi rendelkezéseivel, a hatályos jogszabályokkal és Szerbia nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeivel.

A Felső Bíróság elnök asszonyának – a nemzeti feszültségek csökkentése érdekében – javasoltam, hogy Zdenka Stakić helyett „az új temeri fiúk” néven elhíresült bűnperben haladéktalanul nevezzen ki új bírót a tárgyalás lefolytatáshoz. A temeriniKoperec Csongor (19) és Smith Tomas (18) adai vádlottak védőügyvédjeként, sürgettem az előzetes letartóztatásuk megszüntetésére és azonnali szabadlábra helyezésükre irányuló kérelemről való mielőbbi döntés meghozatalát. Ügyükben ugyanis a nyomozati eljárás még tavaly december végén befejeződött és a börtönben tartásuk jogi alapja megszűnt – ha ilyen egyáltalán volt is. 

Az elnök asszonynak, az elmondottak alátámasztására átadtam egy 16 dokumentumból álló mellékletet is.

Kifejtettem, továbbá, azon véleményemet, hogy – a magyaroknak az igazságügyi szervek iránti bizalma visszaszerzése érdekében – szükségesnek tartom egy jogászokból álló (képviselőházi) külön bizottság létrehozását, amely a temerini, az óbecsei és a szabadkai ügyekben a törvényesség szempontjából megvizsgálná a helybeli rendőrség, valamint az újvidéki ügyészségek és bíróságok munkáját és javaslatokat tenne a további intézkedések megtételére.

Hangoztattam annak szükségességét, hogy az igazságügyi szervek maradéktalanul biztosítsák a polgároknak a törvény előtti egyenrangúságát, a nemzeti hovatartozásuktól függetlenül, a jogszabályok egyforma alkalmazását, a diszkrimináció tilalmát, az eljárások tisztességességét és a polgárok jogbiztonsága, valamint az ügyészség és a bíróság pártatlansága elvének érvényesülését.

Ugyancsak szóvá tettem: A magyar közösség – a szerzett jogok alapján – elvárja a községi bíróságok visszaállítását Adán, Csókán, Magyarkanizsán, Óbecsén, Temerinben, Topolyán és Zentán, valamint a bíróságok és ügyészségek dolgozóinak nemzeti összetételére vonatkozó adatok nyilvánosságra hozatalát és a nemzetiségiek arányos foglalkoztatásának biztosítását.

            A Felső Bíróság elnöke válaszában elmondta, „nem avatkozhat a bírói tanács munkájába”, hogy „a bíróság nem siet”, és hogy „nyomást gyakorolok a bíróságra”. Február 21-i érdeklődésemre, hogy mikorra várható a bíróság döntése a vádirattal kapcsolatos kifogásokról és a vádlottak szabadon bocsátásának kérelméről, azt az üzenetet kaptam, hogy „rövidesen”. Mivel ez mind a mai napig nem történt meg, úgy döntöttem, hogy a történtekről értesítem a közvéleményt.

Mgr. Bozóki Antal, ügyvéd

az Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület elnöke

Újvidék, 2013. február 25.

Az igazságra várva

Antonio Canova: Jusztícia (1792) — Milánó, Piazza Scala képtár  

Elgondolkodom: mi jót hozhat számunkra ez a 2013-as év, és vajon milyen közösségünket érzékenyen érintő történetek fűződnek majd a délvidéki magyarsághoz? Minden újesztendő januárja a „hideg napokra” való emlékezéssel kezdődik... és azzal, hogy mi, a saját hozzátartozóinkról, a megtorlásról még mindig csak félve beszélhetünk, róluk (méltó kegyhely híján) esetleg csak szemétdombok közelében, temetők elhanyagolt szegletében emlékezhetünk meg. 

Szerzett kisebbségi jogaink újabb megnyirbálásának lehettünk a tanúi az elmúlt hetekben. Ez Újvidéken abban nyilvánult meg, hogy a város területén közlekedő autóbuszok menetirányát jelző feliratokat latinról cirill betűsre cserélik. Akkor is, ha a község területén mindként írásmód egyenrangú és a szerb mellett a kisebbségi nyelvek is hivatalosnak számítanak. 

Februárban várható, hogy megkezdődik annak a hét magyar fiatalnak az ügyében a bírósági ítélethozatal, akiket nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szításával vádolnak. Esetük lefolytatását „érdekes” módon ugyanaz a Zdenka Stakić bírónő végzi majd, aki a „temerini fiúkat” nyolc és fél évvel ezelőtt 61 évnyi börtönre ítélte. Mintha időközben teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy ez a bírónő egy pedofil szerb papnak az ügyét elfektette. A hét fiatal esetében nem is magát a megtörtént esetet vizsgálták ki teljes egészében, hanem csak arra tértek ki, amivel nemzeti színezetet adhattak a történteknek. Arról ugyanis nem sok szó esett, hogy a haza induló magyar fiatalokra rátámadt a szerbek egy csoportja és bántalmazták őket. Az elkövetők közül csak egyet állítottak elő, de már szabadon is engedték. 

Felmerül a kérdés: mennyire végzett alapos munkát a kihallgatás és a nyomozás során a temerini rendőrség? Egyáltalán mit lehet tőle elvárni?

Mostanában is vannak magyarverések, mert a fiaink használni merészelik a saját anyanyelvüket. Minden népnek van saját történelme, kultúrája, anyanyelve, vannak hagyományai és szimbólumai. Ez utóbbiak használatát nem tiltja a törvény. Így például a magyar zászló használatát sem. Nézzünk meg egy szerb hazafit, aki külföldön él, ő bátran tarthat az otthonában egy térképet a mai Szerbiáról, meg szerb nemzeti lobogót is, és használhatja is azokat. Nem fogják emiatt nacionalistának mondani. Megnézhetnénk azt is, hogy hányan őriznek még térképet az egykori Jugoszláviáról! Akkor azokat is szigorúan meg kellene büntetni? Nekünk már lassan a szabad nyelvhasználatot is megtiltják, és magyar feliratú pólókat sem viselhetnek a fiatalok, sőt magyar zenét sem hallgathatnak. 

Én már lassan nem bízom, és nem hiszek a szerbiai igazságszolgáltatásban. Annak is csak az itteni magyarság megfélemlítése a célja. Eltúlzott ítéletekkel tönkre teszik nemcsak fiataljaink életét, hanem a családjukét is. Ezek az incidensek nem véletlenül történnek. Megfelelően időzítik őket a szélsőséges jobboldali nézeteket valló erők, akik meghúzódnak a háttérben. A szerb fiatalok szabadon sétálhatnak az utcákon, és magyarokra támadhatnak. Őket senki sem nevezi nacionalistának. Még akkor sem, ha olyan feliratokat jelentetnek meg az utcákon, a házfalakon, hogy: "Halál a  magyarokra!"

Máriás István

Temerin, 2013. 2. 18.

Oh man! Ez ÓMEN?

Ómen! Ámen!

Kérdezhetném most joggal, ha történetesen babonás lennék. De nem vagyok az. Csupán az egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja nekem, hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta véletlen mégsem lehet.

Többféle bírósági forrásból származó értesülés szerint igaz a hihetlenül hangzó hír. Még akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy a „második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált nemzetiségi ügyében is éppen az a Zdenka Stakić nevű bírónő vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő bírósági tárgyalást, és ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes, összesen 61 évnyi börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy a sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét múltból. Hogy újabb áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági magyar fiatalokat juttasson börtönbe – előre megfontolt szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati eljárás alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus (és immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő szerb társadalomnak: mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.

Mi tagadás: Stakić asszonyság derekasan megdolgozott az itteni magyarság körében szerzett dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele riogatni a potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének esetleg még komolyabb bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt meggyőző módon, hatásosan prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól, hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az ítélete nyomán a fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött. Amikor bezárták a fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig nagyon szúrta a hölgynek a szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi? Miért jövünk ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!”  Én erre csak annyit feleltem illemtudóan, hogy nagyon fiatalok a gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket. Ezután az következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát. Hiába jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli engedélyét a látogatásra. Csak akkor egyezett bele, amikor látta, hogy engem nem tud lerázni.  Ugyanígy a tárgyalás első napja is emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás szülőkkel együtt ültem be a tárgyalóterembe. Az eljárás azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett édesanyja a hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”) többször is félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett a következménye, hogy Zdenka Stakić zártkörű tárgyalást rendelt el.  Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó képviselőit is kitessékelték a tárgyalóteremből. Így a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is volt ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt akarták elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak ellenére, hogy nem engedtek be bennünket, mindvégig ott voltunk, kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat hozzák, viszik. Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk. Csak a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána már csak az ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb történelemből vett példával illusztrálta, próbálta meg alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején esett meg ilyen kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl enyhének tartotta, és fejenkénti kereken negyven év börtön kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl kellett élni. A soron következő éveket elviselni…

Aztán valami történt. Ugyanis 2007 őszén az akkori szerbiai igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy újvidéki bíró leváltását kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka Stakićét is. Azzal a megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik pedofil pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a bíróságról. Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság határozatára) visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a hírhedt Zdenka Stakić ismét az Újvidéki Felső Bíróságra, és így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének a vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg dicső visszatéréséről. Egy héttel később pedig bekövetkezett az, amit a „második temerini fiúk” történeteként ismerünk…

– Szeretném eloszlatni azt a nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb temerini ügyben való angazsálása egyszerűen csak a véletlen műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is merem jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a részesei. Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek” esetében is a nyilvánosság kizárásával történjen a tárgyalás, és megint egy elfogultságról, túlkapásról tanúskodó szigorú ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az ügyben érintettek -- ellenlépésként.  Ha nem tiltakoznak, ha azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben, ha nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló ítélethozatalát, akkor már most felkészülhetnek a legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól senki sem menti meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult Horváth Árpád.

Társa, barátja, Szakáll Zoltán szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét magyar fiatal a legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:

-- Szeretnénk segíteni ezeknek a bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is okuljanak, tanuljanak a mi esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket járatlanságunk, tudatlanságunk okán mi elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt ahhoz is joguk van, hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul vezessék le. Amennyiben az számukra inkább megfelel.

A nyolc és fél évvel ezelőtt 15 évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó Máriás István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a kísérlete gyászos visszatérés a múltba.

– Azt tapasztaljuk, hogy az igazság hóhérai újra megjelentek a színen. Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok juttatta mindkét csoport magyar fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog ítélkezni felettük, és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja Joakim, fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden magyart állatnak tart. Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a kirótt büntetés megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie. Akkor bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a fajgyűlölő. Tehát őt kellene elítélni. A hóhérok a régiek, csak a vádlottak újak. Ezért azt kérem, hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!

Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni? Talán csak annyit érdemes, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok az ország minden állampolgárára egyformán kell, hogy vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül. Így a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel nélkül.  Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön nem szeretik őket. Csupáncsak fogcsikorgatva megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy bírósági ügyeikben pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a törvénykezést, aki egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos, személyes elfogultságáról, nem csupán elfogadhatatlan és káros, hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt vet a teljes honi igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…

Oh man! Ez valóban ómen.

Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:

                                              „Bitófák nőnek virágok közt,

                                              ha nem merünk, ha hallgatunk!”

Szabó Angéla