Margit Zoltán: 61 évnyi börtönbüntetés

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 61 évnyi börtönbüntetés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 61 évnyi börtönbüntetés. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 27., péntek

Tíz év távlatából – amit a szülőknek közölni kell



Tíz év elmúlt a fiatal életükből, egy igazságtalan ítélet miatt. Ami többet soha nem jön vissza. Odavesztek a börtön falain belül. Egy kiprovokált, előre kitervezett incidens, a magyarverések ellensúlyozására. Akkortájt 2004. június 25-26-ára a választások elő napjára, a megtörtént piactéri incidens miatt, öt Temerini fiút semmi különösebb vizsgálati nyomozás alkalmazásával és bizonyításával, azonnali vizsgálati fogságba csuktak. És visszaélve az emberi jogaikkal, tortúrákkal, megverték őket a börtönbezárásuk első heteiben. Visszaéltek a nyelvtörvénnyel, de nem vizsgáltak ki semmit, bizonyíték meghamisításával, mint a vér, vizeletminta és a tanuk elmondásai, az ügyvédeik védelmét sem vették figyelembe. A forgatókönyv sajnos erről szólt, mielőbb levezetni ezt a magyar fiúk által megvert szerb illetőt levédő, koncepciós eljárást, aki az egészet kiprovokálta. Drog és alkohol hatása alatt volt, és semmire sem emlékezett. Nagy politikai hátszéllel támogatva és irányítva, egy gyors eljárással a fiúkat 61 év börtönbüntetésre ítélte az újvidéki kerületi bíróság Zdenka Stakić vezetésével.

Következtek a beadványok a jogorvoslatok sokasága, míg azok is jóváhagyták az ítéletét, amit meg sem lett volna szabad hozniuk. Mivel kitudódott, hogy korrupcióval vádolt bíró is volt a tanácsba, aki utólag le is lett zárva, de voltak itt még bírák is, akiket az akkortájt igazságügy miniszter Petrović a listára tett, hogy leváltsa. Hát ez csak már a szerbiai jogrendet minősíti. Mindent megtettek annak érdekében csakhogy végbevigyék a tervüket, hogy ezt az öt Temerini fiút drákói szigorral elítéljék gyilkossági kísérlet vádjával 61 évre. Az egészben az a kirívó, hogy csak nekik van igazuk. Persze rajtuk kívül azok a neves jogászok csoportjai, akik átnézték az adatokat semmihez sem értenek. Ők pedig viszont azt mondták hogy az egész egy nagy semmi, és hogy a fiúk tízszeresét kapták a büntetésnek. Így akarták csinálni, ez volt a parancs. Ezért sem nem akarták újra tárgyalni, mert akkor sok minden kiderült volna,... de meddig nem fog még kibújni a szög a zsákból?

A szerb újságok támadásait és becsméreléseit, hogy mekkora monstrumok ezek a fiaink nagyon keservesen viseltük, közben a házi lakcímre küldött fenyegető leveleket kaptunk, ma sem tudjuk ki küldte, kerestük az utat, hogy miként oldjuk meg ezt a sok terhet, amit a hátunkra raktak. Összeszedtük a leendő és megkaparintható adatot az esetről, közben sok ismerőst szereztünk, sokan kezdték belátni, hogy nem is épp úgy van ez, mint ahogy a bírónő és a belgrádi korrupt bíró lezárta az ügyet. Közben az öt fiút áthelyezték a szávaszentdemeteri – Sremska Mitrovica-i börtönbe, amiről a tévéből értesültek a szülők. Ez 2005 októberében volt. Elkezdődtek a nagy utazgatások, mivel 75 km-re távol voltak a fiúk, de igyekeztünk rendszeresen látogatni őket,a lehetőségeinket látva számtalan ember segített, ami mai napig nincs elfelejtve és köszönet nekik. Kezdett kibontakozni a küzdelmünk a fiúkért, mivel derült égből villámcsapásnak számított nekünk ez a súlyos börtönítélet, mivel egyszerű munkásemberek családjaikból származunk, és nem vagyunk valami magunknak való Döbrögi féle emberek. De az igazságunké mindig kiálltunk.

Az összes dokumentumot eljuttattuk szakértőkhöz, még az EU parlamenti képviselőhöz is, de a Helsinki Bizottsághoz is, Sonja Biserkohoz, panasz gyanánt az ellenünk elkövetett kitervelt ily módú kisebbségellenes atrocitásra.

A délvidéken járt tényfeltáró bizottságot vezette Doris Pack asszonnyak is elpanaszoltuk, hogy mekkora büntetéseket kaptak a fiaink, és hogy a délvidéki magyarverések elkövetői egyáltalán még nincsenek kivizsgálva sem nem megbüntetve. Rámutatva a kettős mércére, hogy igenis ez történik Szerbiában. Később Dr. Becsey Zsolt is vizsgálódott a szülőknél tett látogatásokon.

Jogvédők emberi jogi szervezetek álltak az eset mellé. 
Látták, hogy semmi nincs rendbe az ítélet szabályosságával.

Elkezdődött a Temerini fiúk dokumentumfilm készítése is, M. Szabó Imre úr kivitelezésével, lassan ahogy a filmfelvételek készültek, úgy lettek bemutatva. Ily módon ismeri meg a szélesebb nyilvánosság a fiúk tragédiáját és kálváriáját evvel a drákói ítélettel

Sok helyre fordultunk, többek között az EJK szenttamási fiataljaihoz is, akiknek segítségével Bozóki Antal ügyvéd úr kegyelmi kérvénnyel fordult a Tadić elnök úrhoz. Közben az ügyvédek a beadványok sokaságát már beadva egy sem járt sikerrel. Akkortájt amikor a kegyelmi kérvény be lett adva meghal Petrović Zoran, a sértett drog- és nyugtatok túladagolásában. Ezt újra egy sajtótámadás követte, habár ez biztosan öt évre az eset történése után volt.

Azért bevallva, nem panaszkodhatunk mivel elég jó média háttér alakult ki mellettünk úgy sajtó úgy tv jól informálta az eset pilóta lángja mindig készenlétben volt. Ezt követően sorba került a filmbemutatás is a Temerini ifjúsági otthonban ahova minden vajdasági párt vezetője eljött egyedül a VMSZ nem jelent meg és a kegyelmi kérvényhez aláírt petíciót sem írta alá. De ez csak egy magyar ügy, egy nagy probléma mellé állás lett volna.

Pedig nagyobbnál nagyobb gondokkal küzdöttünk, a sok év költekezései mind már akkor észrevehetők voltak a családok anyagi helyzetein, nehézségeiken, az érintett családokból elhalt szülők nagyszülők, családtagok, sajnálatos ezt írni, de ez az igaz, hogy sokan hiányoznak már, akiket ezek a fiúk újra nem láthatnak, és a börtönök még a temetéseikre sem engedélyezték a hazajövetelüket. Elgondolkoztató még kísérettel sem. Hol élünk valójában az egyes eseteket olvasva, halva, amik történnek, csak gondoljuk hozzá.
De mit is írnánk még, amikor a látogatásra kértem az engedélyt a bírónőtől, hogy meglátogassam a fiamat, vagy a másik szülő, akinek a bírónő azt mondta, hogy ,,minek mentek oda minden héten látogatóba, az nem hotel”. Nem szóltam semmit félve a letiltástól, amit így is ok nélkül megtett, és letiltott három alkalommal. Csak azt gondoltam mi lenne, ha pont neked a te fiadhoz kellene menni látogatóba, és én lennék a te helyedbe. De embernek tudni kell lenni.

2012 novemberében két fiút az általános amnesztia törvény alkalmazásánál Nikolić elnök kegyelemben részesített. 8,5 év után hazajöttek.

Tudomásom szerint azóta is vannak folyamatban kegyelmi beadványok, de a három fiú 2014. június 26-án kerek 10 éve a börtönletöltésen van és nem volt kint a falakon kívül. Mind minden elmúlt tíz évben az idén is egy órás békés megemlékezést tartunk a Temerini piactéren 18 órai kezdettel.

Aki úgy érzi, hogy ki kell állni egy igazságtalan ítélet ellen!

Szeretettel várjuk!

Hogy közösen kívánjunk mielőbbi!!!

SZABADSÁGOT A 3 TEMERINI FIÚNAK !

Egyben szeretnénk mindenkinek megköszönni a hozzáállását, támogatását.
Köszönjük, hogy gondolnak a fiainkra és a családokra!


Üdvözlettel a Temerini fiúk és szülei!

Horváth Tibor levele a nyilvánossághoz


2014. június 26., csütörtök

A szégyenteljes évtized (Tíz esztendeje ülnek börtönben a „temerini fiúk”)


Halálmadár kuvikolja a fekete lombban:
kórság és ragály lakását lásd a hatalomban.
Kioltja szemed világát, összetöri mércéd,
hazugsággal marja sárrá mondataid ércét.
Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot,
arcodra varázsol ráncot, nyakadra vasláncot.”
(Orbán Ottó)



Már csak néhány óra és a tizedik börtönév is lejár. Ennyi ideje annak, hogy szabadságvesztésre ítélte a „temerini fiúkat” a mélyszerb politikai hatalom által irányított igazságtalan igazságszolgáltatás. Az öt magyar nemzetiségű fiatalt egy újvidéki – államalkotó nemzet fiaihoz tartozó – kábítószer-terjesztő bántalmazása miatt 61 évnyi letöltendő büntetésre ítélték. A puszta életüket meghagyták, de emberi méltóságukban a végsőkig megalázták, ütötték-verték őket, a családjukat megbetegítették, elszegényítették, szó szerint tönkre tették. (Jelenleg épp Máriás István édesapja ül többszörös áttétes rákbetegen és szélütötten tolószékben meg Illés Zsolt testvérbátyja fekszik agyvérzéssel, elfakadt gyomorfekéllyel.) Ítélethirdetéskor, az akkor 19 éves Horváth Árpád 10 évet kapott, a 25 esztendős Szakáll Zoltán és a 29 éves Uracs József 11 és fél évet, a 26 esztendős Illés Zsolt 13 évet, a 22 éves Máriás István pedig 15 év börtönt kapott. Horváth és Szakáll 8 és fél év raboskodás után 2012 őszén amnesztiával kiszabadult, a többiek meg azóta is rács mögött élnek.


Bár az elmúlt egy évtizedben akadtak szép számban olyan emberek, akik a „temerini fiúk” ügye mellé odaálltak, akik képtelenek voltak ölbe tett kézzel nézni a szenvedést, és megkísérelték valamelyest elviselhetőbbé tenni az áldozatok számára a bentlétet, sajnos a  vajdasági magyarságnak nem volt sem kellő elszántsága, sem pedig ereje ahhoz, hogy a saját választott politikai vezetőit rábírja, rákényszerítse arra, hogy az öt fiatalt idejekorán kimenekítsék a Sremska Mitrovica-i börtönből. Hogy ezzel elejét vegyék annak a csúfságnak, amely azóta valamennyiünkkel megesett.

A végelgyengülés S.O.S. jeleit mutató délvidéki magyarság teljes megkiskorúsításáról és az itteni kisebbségi érdekképviselet árulásáról már szinte értelmetlen még beszélni is, akkor, amikor a 90-es évek délszláv fegyveres konfliktusainak háborús bűnösei (bűncselekmény hiányában) már jószerivel mind-mind hazatértek a családjukhoz. Most épp azon esztendők legellenszenvesebb figurája, Vojislav Šešelj, csomagol és készülődik hazafelé –, a 3 magyart pedig még most is rabláncon vezetgetik. De végződjék most már bárakárhogy is ez a gyalázatos történet, a kiszolgáltatott és a sorsukra hagyott „temerini fiúk” ügye a vajdasági magyarság örökös és lemoshatatlan szégyenfoltja, elfelejthetetlen kudarca és megbocsájthatatlan bűne marad.



Tíz év után miként látod mindazt, ami akkor veletek megesett? kérdeztem a hétvégén Szakáll Zoltántól.

Mi egy koncepciós per áldozatai voltunk. Az esetünket elpolitizálták, amely politika aztán nem állt ki mellettünk. Ketten már szabadok vagyunk, három társunk azonban még mindig a börtönben van. Az ő ügyükkel, helyzetükkel az égvilágon senki nem foglalkozik. Mivel mi már kijutottunk, az ő számukra még nehezebbé vált a benti élet.


Amikor az eset megtörtént, milyen ítéletre számítottatok?

Ilyen szigorúra, 61 év börtönre, semmiképpen sem. Igazából még elzárásra sem. Ez a kegyetlen szigor mindannyiunk számára döbbenetes volt.


Társaid szabadulása ügyében látsz-e még némi pislákoló reményt?

Ha a vajdasági magyar politikai pártok továbbra sem tesznek semmit az érdekükben, akkor a fiúk le fogják ülni a büntetésüket az utolsó napig, én ezt így látom.


Ma (csütörtökön) este 6 órától, a gyászos eset 10. évfordulóján, a temerini piactéren megemlékezést tartanak az ügy kevéske, még megmaradt pártolói.


Szabó Angéla




2013. május 17., péntek

MAJD HÁROM ÉV MÚLVA, NŐNAPKOR…


Akkor szabadulhat Illés Zsolt


Elvetették két „temerini fiú” szabadlábra helyezésének kérelmét

Az Újvidéki Felső Bíróság Büntető Tanácsa 2013. április 24-én megtartott ülésén elutasította Illés Zsolt február 18-án keltezett beadványát, amelyben a fogva tartott a szabadlábra helyezését kérelmezte. Minthogy az egy hónap híján kilenc éve raboskodó „temerini fiúk”-féle ügy másodrendű elítéltje a börtönbüntetésének kétharmadát már letöltötte, jogában állt indítványozni a feltételes szabadon bocsájtását. A háromtagú (Zlata Rodić Knežević, Svetimir Popović és Tatjana Đurašković összetételű) bírói testület azonban a kérelmét megalapozatlannak találta és elvetette.

Mint ismeretes az öt temerini magyar férfit egy szerb nemzetiségű újvidéki drogárus fizikai bántalmazása miatt szándékos emberölés vádjával 2004. június 26-án letartóztatták, tíz hónappal később pedig el is ítélték. A legfőbb gyanúsított Máriás István 15 évet, Illés Zsolt 13 évet, Szakáll Zoltán és Uracs József egyaránt 11 és fél évet, Horváth Árpád pedig 10 évet kapott. Horváth és Szakáll öt hónappal ezelőtt amnesztiával kiszabadult, a másik három férfi azonban rács mögött maradt. Közülük ketten (Illés és Uracs) kezdeményezték a közelmúltban a szabadlábra helyezésüket, de mindkettőjük kérelmét elütötték.

Beadványában Illés Zsolt elsősorban arra támaszkodott és azt emelte ki, hogy az utóbbi években semmilyen formában nem vétett sem a "padinska skela-i", sem pedig a "sremska mitrovica-i" büntetés-végrehajtási intézet belső szabályai ellen és semmiféle vétséget nem követett el. Magatartása, viselkedése miatt egyszer sem marasztalták el. Az intézet vezetőivel, nevelőivel és a fegyőreivel szemben korrekt módon viselkedett. Igyekezett beilleszkedni és amint a körülmények lehetővé tették, munkát is vállalt a börtön falain belül. 2009 óta megszakítás nélkül dolgozott az egyik fémmegmunkáló műhelyben. Börtönévei alatt befejezte az általános iskolát, nemrégiben pedig kitanulta az asztalosmesterséget. A külvilággal történő kapcsolattartás kívánalmainak is igyekezett eleget tenni. Mivel ő még nem jogosult eltávozásra, ha meglehetősen ritkán is, de voltak látogatói, és havi rendszerességgel kapott élelmiszer- meg tisztálkodási szereket tartalmazó csomagot, és kapott levelet.

A büntető tanács indoklásában az áll, hogy Illés Zsolt kérelme teljességgel megalapozatlan és a végleges szabadulása 1016. március 8-ára tervezett. Az elutasítást a szakmai testület leginkább a korábbi időszakban (a büntetés letöltésének első harmadában) elkövetett vétségekkel és szabálytalanságokkal támasztotta alá. Tételesen felsorolta, hogy az elítélt a kevés híján 9 év alatt három ízben használt mobiltelefont, amely szabálysértés pedig minden egyes alkalommal büntetést vont maga után. Az ilyesmit odabent fegyelmi vétségnek minősítik. Így emiatt 2005 augusztusában 10 napi magánzárkára ítélték, 2006 áprilisában három hónapon keresztül nem kaphatott csomagot, 2007 augusztusában pedig három hónap feltételessel sikerült megúsznia a kilátásba helyezett egyhetes magánzárkát. A büntető tanács megállapította, hogy a fogoly munkaképes, ám nem dolgozik. Nincsenek munkaévei. Úgy ítélték meg, hogy a társadalomba, a hétköznapi életbe való visszailleszkedésére még nem kerülhet sor, mert bár „a viselkedése pozitív irányban fejlődik, ez a folyamat még nem fejeződött be, és a büntetés még nem érte el a célját”.

Illés Zsolt a napokban kapta kézhez az április 24-ei büntető tanácsi döntésről szóló végzést, és a következőket mondta:

- Lassan minden reményem kezd összeomlani, mint a kártyavár. Amitől pedig a legjobban féltem, íme, bekövetkezett, elütötték a feltételes szabadulásomra írt kérelmemet… Hiába törekszem és harcolok már évek óta, mert ahelyett, hogy előre haladnék, csak hátrafelé tolnak, és így az én reszocializálásom soha nem lesz teljes. Így pontosan olyan embert nevelnek belőlem, amilyen én nem szeretnék lenni. Nem tudok már mit tenni, hisz miután az iskolát befejeztem, hiába próbálok munkába állni, csak ígérgetnek, de valamiért nem engednek dolgozni. Bárhogy próbálok cselekedni vagy hallgatni, a hurok csak szorul és szorul a nyakamon… De én akkor is harcolok, és ha kell, az utolsó lelki erőmig küzdeni fogok az igazságért és azokért, akikre ugyanilyen sors vár még. 

A dolgok jelenlegi állása szerint Illés Zsolt is, Uracs József is még jó ideig a börtönben marad. A közeli szabadulásukról szőtt álmaik az elmúlt napokban szertefoszlottak.

Már ki tudja, hanyadszor…

Szabó Angéla     

2013. május 5., vasárnap

A 13 évre leítélt




Illés Zsolt, a 13 évre elítélt „temerini fiú“:
„EZ AZ ÉV SORSDÖNTŐ LESZ A SZÁMOMRA!“

A szerb nemzetiségű újvidéki drogárus bántalmazásáért összesen 61 évnyi börtönbüntetés letöltésére kárhoztatott öt magyar „temerini fiú“ ügye mindmáig befejezetlen és lezáratlan. Állítom ezt annak tudatában és annak dacára, hogy bűnperükben az újvidéki bíróság még 2005-ben jogerős ítéletet hozott, és a magyar elkövetőket (óriási médiahisztéria kíséretében) rács mögé juttatták. A tavalyi év végén ketten közülük kiszabadultak. Illés Zsolt, Máriás István és Uracs József számára azonban tovább folytatódik a rabélet.

Ötük közül talán a 13 évre bezárt Illés Zsoltot viseli meg leginkább a fogság. Az alig 160 centiméter magas, csontsovány férfi nemrégiben lett 34 éves. A szülei már nem élnek, egyetlen testvérbátyjával viszont nem tartja a kapcsolatot. Kettejük köteléke az elmúlt években lazult meg. Éppen akkor, amikor Zsoltnak igazi pártfogóra és elsősorban a család irányából érkező támogatásra lett volna szüksége. Húgát nevelőszülők iskoláztatták, a 19 éves lány ma is velük él. Amióta Zsolt börtönbe került, nem is látták egymást. A rokonságból csak az egyik nagybátyja látogatja meg évente kétszer-háromszor. Az egykori barátai, osztálytársai teljesen elfeledkeztek róla. Csomagot, pénzt soha nem küldenek, még levelet sem írnak.
Ő viszont nem mehet haza. Az eltelt majdnem 9 év alatt még egyetlen napra, egyetlen órára sem engedték ki. Azóta nem is járt otthon, a szülővárosában. Legfeljebb csak gondolatban. Pedig semmit a világon nem szeretne úgy, mint végre már hazamenni. Akkor is, ha tudja jól, hogy igazából neki már nincsen otthona. Nincsen hová hazatérnie. Nincsen családi ház és szülők sincsenek. Számtalanszor előfordult már, hogy teljesen kilátástalannak, reménytelennek látta a helyzetét, és már a legkegyetlenebb „végső megoldás” gondolata is megfordult a fejében néhányszor. De szerencsére mindig történt valami apró jó, ami erőt adott számára a küzdelem folytatásához. És Illés Zsolt most megint bizakodó. Vár csendben, türelmesen, hisz és reménykedik. Valami miatt úgy érzi, hogy ez az év sors sorsfordító lesz majd az életében. Valaminek történnie kell.

Hosszú idő után most végre közölhetünk egy jó hírt veled kapcsolatban. Mivel az eredetileg kiszabott büntetésed kétharmadát már letöltötted, kérelmezted a szabadlábra helyezésedet. Az eddigi tapasztalataid szerint van-e bármi értelme az esélylatolgatásnak? Egyáltalán milyen feltételei vannak a kedvező elbírálásnak?

Elküldtem a kérelmet az újvidéki bíróságra, de még nem érkezett válasz. Amikor ilyen ügyekben döntenek, több mindent vesznek figyelembe. A legfontosabb szempont talán az, hogy az elítélttel tartja-e a családja a kapcsolatot és az, hogy milyen módon képviselik az ügyét, az érdekeit. Látogatják-e rendszeresen, küldenek-e neki csomagot, tartják-e vele a kapcsolatot telefonon vagy levelezés által? Lényeges az is, hogy a fogva tartott betartja-e a börtönszabályokat, megfelelően végzi-e a munkáját és a nevelői miként értékelik a magaviseletét. Ezt mind-mind felmérik és elemzik. Néha minden apróság számít. Én azt gondolom, hogy semmi olyat nem tettem, amivel megszegtem volna az itteni, belső törvényeket. Sőt. Ellenkezőleg. Néha már úgy érzem, hogy nem is érdemes igyekezni, nincs is értelme annak, hogy az ember minden cselekedetét, minden szavát százszor is megfontolja. Mert az ilyen iparkodást nem minden esetben díjazzák. Mondok egy példát. Amikor hét hosszú hónap után tavaly szeptemberben visszakerültem a belgrádi (Padinska Skela-i) luxusbörtönből ide, a régi helyemre, Sremska Mitrovicára, egyetlen tollvonással megvonták tőlem az addig megszerzett „jogaimat”. Ezért nekem most nem kapnom kellene bármit is, hanem visszakapnom kellene mindazt, amit egyszer már kiharcoltam magamnak, amiért egyszer már megszenvedtem. Hiába kérdeztem rá, semmiféle magyarázatot nem adtak, miért történt ez így. Amióta bent vagyok, több mint három éven át én már folyamatosan dolgoztam az egyik műhelyben -- hatalmas fémlemezeket szabdaltunk fel méretre. Most viszont sehogy sem tudok munkához jutni. Akkor az nagyon jó elfoglaltság volt. Szerettem. Hasznos munkával töltöttem el az időmet, ezért úgy tűnt, hogy gyorsabban múlnak a hetek, a hónapok, és persze kevesebb időm jutott az üresjáratnak számító gondolkodásra. Most viszont hiába kérem, hogy újra szeretnék dolgozni, nincs semmi eredménye. Márpedig ez roppant fontos lenne, mert csak így juthatok majd ki idővel egy olyan helyiségbe, amely nem lesz teljesen zárt. Ott majd érződik a szabadság levegője is. Arra már nagyon vágyom. És aztán idővel talán a városba is kimehetek, ha látogató érkezik hozzám. Így épül egyik dolog a másikra.

Milyen műhelymunkák közül lehet választani?

–  Van lemezvágás, fémmegmunkálás, asztalosműhely meg nyomda is. Ez utóbbiban képeslapokat készítenek vagy levélborítékokat hajtogatnak. Egy-egy ilyen teremben általában öten-hatan dolgoznak, ha viszont meghirdetnek egy szabad munkahelyet, akkor arra harmincan-negyvenen is jelentkeznek. Ezért elég nehéz bejutni. Meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi években valóban kevesebb munkalehetőség adódik, mint korábban. Ezekre a pályázatokra rendszerint írásban kell jelentkezni. Épp a napokban voltam beszélgetésen a nevelőmnél, és ő is azt tanácsolta, hogy adjam be a kérelmemet mindenhová, egyszer majdcsak sikerül munkához jutnom.

Az nem számít előnynek, hogy nemrégiben kitanultad az asztalos mesterséget?

–  Kitűnő osztályzatot kaptam a vizsgán, de most nem sok hasznát veszem. Van jól felszerelt műhelyünk, csak éppen a nyersanyagellátás akadozik. Ezért ott is leállt a munka.

Gondolom, a börtönben is érezhető a szegénység…

–  Még csak itt érezhető igazán! Emiatt jutunk mind kevesebb megrendeléshez, munkához. De erről árulkodik az ellátásunk is. A gyenge koszt meg a jéghideg cellák. A múlt hónapban nagyon megfáztam. Bejelentkeztem az orvoshoz, aki megvizsgált, elbeszélgetett velem, de azzal küldött ki a rendelőből, hogy gyógyszert nem tud felírni, mert nincsen. Amíg a tanfolyamra jártam, olyan hideg volt a tanteremben, hogy néha három nadrágot vettem magamra és még akkor is fáztam.

Mi az, ami most tartja benned a reményt?

–  Leginkább a várakozás. Ez éltet. Előbb-utóbb majdcsak választ kapok a bíróságtól a beadványomra. Idegtépő ez, megvisel nagyon, mert hónapokig is eltarthat, mégis bízom abban, hogy kilenc év után végre kedvezően alakulnak a dolgaim. Egy belső hang azt súgja, hogy ez az év sorsdöntő lesz a számomra.

A közel 9 éve börtönben lévő Illés Zsolt számára támogatókra lenne szükség. Az eddigi képviselői – az ugyancsak elítélt Máriás István szülei – a múlt héten lemondtak róla. Ezért kérjük a vajdasági segítőkész embereket, hogy a lehetőségeikhez mérten támogassák Zsoltot: hogy némi pénzt és legalább havonta egyszer élelmiszercsomagot küldhessünk neki.

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin