Margit Zoltán: Illés Zsolt

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Illés Zsolt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Illés Zsolt. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 25., péntek

Illés Zsolt ismét szabad ember - temerini fiú



Illés Zsolt ismét szabad ember. 

A 13 évre elítélt negyedik „temerini fiút” március 8-án engedték ki a börtönből.

Milyen érzés – majd 12 év után – újra szabadon sétálni az utcán?

– Furcsa ez a szabadság, még szokatlan, hogy oda mehetek, ahová akarok. Rám köszönnek, megszólítanak, én meg csak nézek, mert ha ismerős is egy-egy arc, a nevekre már alig emlékszem.


Hogy múlt el az utolsó bent töltött nap? Tudtál-e aludni azon az éjjelen?

– Úgy telt, mint a többi, beszélgettünk, társasjátékoztunk, az éjszakát átaludtam. Másnap reggel fél 9 tájban szólt a kapunál dolgozó rabtársam, hogy pakoljam össze a holmimat és utána jelentkezzek az irodában az elbocsátó céduláért. Mindenem, amim van, 2 táskába belefért. Kint már várt rám a bátyám.

A bezártság elviselésén túl, mi volt nagyon nehéz?

– Kezdetben a fizikai, aztán pedig a lelki bántalmazás. A pszichikai tortúra, a gúnyolódás, a sértegetés, számtalanszor a fejemhez vágták, hogy nem 13 évet kellett volna kapnom, hanem 40 év büntetést. Az ilyesmi sokszor jobban fájt, mint a verés. De az is elkedvetlenített, hogy nem volt munka folyamatosan, pedig kitanultam az asztalos mesterséget és egy bádogos műhelyben is dolgoztam.

Az igaz volt, hogy benneteket már a legelső pillanatban azzal fogadtak, hogy itt jönnek azok a temerini magyarok, akik megöltek egy szerbet?

– Igaz volt. Rögtön a bejáratnál letérdeltettek bennünket sorban, a folyosón, ott térdeltünk másfél órán át, és amikor elment mellettünk valamelyik őr, belénk vágott vagy adott egy pofont. Később egy másik folyosón falhoz állítottak bennünket. Az egyik őr verni kezdett, a másik meg rugdalni. Aztán az egyik a hátamat meg a fejemet ütötte a gumibottal, s amikor látták, hogy még mindig talpon vagyok, akkor a másik kirúgta alólam a lábamat. Mikor már a földön feküdtem, kaptam még egy rúgást és azt mondta az őr, hogy itt ilyen a fogadtatás. Aztán 4 napot töltöttem egy magánzárkában. Csak ágy meg vécé volt bent. A harmadik napon elvezettek kihallgatásra. Az arcom csúnyán feldagadt s a felügyelő megkérdezte, hogy mi történt velem. Mivel ugyanaz a börtönőr kísért el, aki részt vett a verésben is, és a kihallgatáskor is ott volt a szobában, azt feleltem, hogy elcsúsztam. Erre ő is lekevert néhány pofont, és amikor az őr visszavezetett a cellámba, párszor beleverte a fejemet az ajtóba.

Kerültél-e életveszélybe a börtönben töltött évek alatt?

– Két ilyen eset volt. Egy megfázás szövődményeként 20 kilót lefogytam és úgy legyengült a szervezetem, hogy nem tudtam lábra állni. Erős fájdalmaim voltak, a börtönorvos azt állapította meg, hogy sérvem van. Felvettem 40 injekciót, de az állapotom egyre csak rosszabbodott. Akkor szóltam apámnak, hogy keressen sürgősen egy ügyvédet, mert nem élem túl. Az ügyvéd kivitt egy városi rendelőbe, ahol azonnal felismerték, hogy félrekezeltek. A másik esetben késsel rám támadott az egyik rabtársam, de nem tudott megszúrni, mert egy szerb fiú a kés elé ugrott, megmentette az életemet. Olyan szempontból talán szerencsém volt, hogy a rabok általában befogadtak, inkább az őrök voltak azok, akik piszkálódtak. Amikor az első letöltött év után Újvidékről áthelyeztek a Sremska Mitrovica-i börtönbe, 25 napot töltöttem magánzárkában (ez volt a kötelező karantén), utána pedig egy olyan épületbe kerültem, ahol 700 elítéltet zsúfoltak össze. Mi 81-en voltunk a szobában. A 700 rabra 4 börtönőr jutott. Rendbontás, verekedés naponta történt, és mire az őrök felértek az emeletre, hogy rendet tegyenek, leginkább már késő volt. A sérültet gyakran pokrócban vitték el. Amikor este kikapcsolták a tévét és behajtották a szoba egyetlen szellőzőablakát, hogy fény ne szűrődjön be rajta, akkor csak azt hallottam, hogy nem messze tőlem, megint vernek, püfölnek valakit. Bottal, vassal ütötték. Amikor engem megláttak a börtönőrök, fogadást kötöttek, hogy meddig bírom ki abban a pokolban. Volt, aki csak 5 napot adott nekem, volt, aki még kevesebbet. Két és fél évet töltöttem ott…

Mikor volt a mélypont, amikor úgy érezted, hogy már nem megy tovább?

– Apám halálakor, 2008-ban. Amikor megkaptam a táviratot, még abban reménykedtem, hogy hazaengednek a temetésére, mert kérték, hogy a halotti anyakönyvi kivonatát is juttassák el, de amint megérkezett, közölték velem, hogy mégsem mehetek haza. Ez volt a legnehezebb. Anyánk halála után amúgy is széthullott a család. Apám újranősült, fogta a 4 éves Karolina húgomat és követte a feleségét Magyarországra. Engem meg elvittek katonának, s mire leszereltem, már csak Jóska bátyám maradt… Most megint ő a támaszom. Befogadott a házba, ahol a feleségével él. Most itt vagyok náluk. A húgom is gyakran meglátogat. Ő a nevelőapjánál lakik. Jó lenne minél előbb munkát találni… És végezetül: szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek, támogattak.

Szabó Angéla




2014. június 11., szerda

A morgás jogán…



Egy szülőfalumbéli magyar gyerek igencsak kurtára szabott földi élete tíz nappal ezelőtt véget ért. Halálának okáról, körülményeiről, pontos idejéről és helyéről még szinte semmit nem tudhatunk. Hogy a szörnyű tragédia valóban úgy történt-e, amint azt nem sokkal a haláleset után közölték – hogy természetes halállal halt meg, fulladás következtében –, vagy pedig a fizikai bántalmazás vezetett élete kioltásához, azt egyelőre még csak találgatni lehet. A közhelyesen tényeknek nevezett makacs dolgok azonban (amelyekkel pedig állítólag nincs értelme vitatkozni) már önmagukban is feltűnően árulkodóak: a vajdasági magyar sajtóban sűrű hallgatás övezi az esetet (még a legerősebb túlzással sem lehet azt állítani, hogy a tragédia boncolgatása túlteng a kis magyar médiánkban), és lassan-lassan már a tartományi székvárosi kórházból várható orvosi leletek, boncolási jegyzőkönyvek (el)készülte is gyanúsan/kínosan hosszadalmassá válik. Tisztes távolságból és kellő mértéktartással szemlélve is az esetet, még a teljesen kívülállónak is olyan érzete támad, hogy mintha minden azt sugallná: ha már nem lehetséges meg nem történtté tenni a fiú halálát, akkor a legjobb lenne azt a lehető leggyorsabban és amennyire lehet, fájdalommentesen elfelejteni. Az lenne az ideális, a tökéletes megoldás a történet valamennyi szereplője számára.

Mi szemlesütve, fülünket-farkunkat behúzva hallgatunk. Ez a mi felelősségünk. A politikusaink is fölöslegesnek és értelmetlennek tartják a megszólalást. Ez meg az ő felelősségük.

Abba alighanem még belegondolni is hátborzongató lenne, hogy vajon milyen helyzet állt volna elő akkor, abban az esetben, ha ez a végzetes tragédia nem egy alig 16 éves magyar sráccal esik meg, hanem egy másmilyen nemzetiségűvel. Például egy szerbbel. (Mert akár lehetett volna úgy is.) Egy színtiszta magyar faluban, egy olyan szórakozóhelyen, amelynek magyar a tulajdonosa és ahová többségében mégis csak magyar fiatalok járnak. Elképzelni is bizarr: milyen mennydörgő égszakadást, földindulást tudott volna belőle generálni a fővárosi sajtó. A bősz, vehemens politikusok minden tévécsatornán, minden hullámhosszon és minden újságoldalon teli szájjal követelnék a vizsgálat azonnali megkezdését és az igazság mielőbbi kiderítését. Valószínűleg még a szóban forgó szórakozóhely bezárását is indítványoznák, legalábbis arra az időre, amíg az eset kivizsgálása tart. És talán még a diszkót is apró alkotóelemeire, atomjaira szednék, hogy megtudják, hogyan is működött. A történetben teljesen vétlen, szegény oromhegyesiek meg csak retteghetnének napokon, heteken át, mint tették azt a falumbéliek, amikor jó néhány évvel ezelőtt megöltek egy rendőrt, amely hírre egyenruhások lepték el a falut. A kisemberek mindeközben magukban azért imádkoztak, hogy nehogy magyar legyen az elkövető, mert akkor lesz nemulass.

Romić Arnold esete kapcsán akaratlanul is a „temerini fiúk” juthatnak eszünkbe, akik két hét híján kereken tíz esztendeje vannak rácsok mögé zárva a Sremska Mitrovica-i börtönben. A bűnük 2004 júniusában az volt, hogy magyar létükre kezet mertek emelni egy másmilyen nemzetiségű fiatalemberre. Ezért a tettükért öten összesen 61 évnyi elzárást kaptak.

Ketten másfél évvel ezelőtt amnesztiával kiszabadultak, de hárman még bent vannak.

A bent felejtett Illés Zsolt már legfeljebb csak a temerini kistemetőben találkozhat az édesanyjával meg az édesapjával. Ahogyan Uracs József szülei sincsenek már az élők sorában. A l5 évre elítélt Máriás István hozzátartozói is megsínylették az eltelt egy évtizedet. Az 53. életévében járó édesapja nemrégiben rákbeteg lett és tolószékbe kényszerült. De még nagybetegen is elment húsvétkor, hogy meglátogassa a fiát.

Amikor a magyar „temerini fiúk” tette napvilágra került, valóságos össztüzet zúdított rájuk és a családjukra a szerb nyelvű média. A magamagát felsőbbrendűnek képzelő magyar sajtónk egy része is nagyívben kerülte a témát és kényesen ódzkodott tőle. Számára nem volt elfogadható az a racionális észérv, hogy már szinte minden háborús bűnök elkövetésével gyanúsított vádlottunk réges-rég otthon van, a „temerini hármak” pedig még mindig a börtön vendégszeretetét kénytelenek élvezni. Pedig két hét múlva, június 26-án a tizedik rabévük is lejár.

Bár – csodával határos módon – még életben vannak, értük már nem emel szót senki sem.

És a már sírba került 16 éves Arnoldért?

Szabó Angéla



2013. július 15., hétfő

(Más)napló és elnöki elutasítás




A mai Magyar Szó fő (címlap alatti) hírként közli: „Díjözönnel kezdődött a jubileumi palicsi fesztivál”.

A palicsi filmfesztivál lenne – még ha jubileumi is – a legfontosabb esemény a vajdasági magyarság számára? Aligha.  

Tudjuk, hogy komoly gondok vannak a napilap szerkesztéspolitikájával – amelyet Pászor István (a Vajdasági Magyar Szövetség – VMSZ) és Kohecz Tamás (a Magyar Nemzeti Tanács – MNT) (magán)újságjának is neveznek. Különösen amióta (2011. június 23-án) a Magyar Nemzeti Tanács leváltotta a főszerkesztőjét és kinevezte a mostanit.

Az itteni magyarságot érintő gondok, problémák nemigen kapnak helyet a lapban. Különösen nem a bíráló elemző írások, újságírói kutatások. Annak ellenére, hogy a közösség jogainak megvalósulása/megvalósítása kellene, hogy legyen az elsőrangú feladata.
A múlt héten javasoltam a lap egyik ismertebb újságírójának, hogy írjon a vagyon-visszaszármaztatással kapcsolatos akadályokról. Felajánlottam neki, hogy a rendelkezésére bocsátom az ezzel kapcsolatos dokumentációmat. Azt a választ kaptam, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. A mai napig nem jelentkezett.


***




Tomislav Nikolić szerb elnök aláírásával a mai napon kézbesítették számomra azt a határozatot, amellyel elutasította Illés Zsolt temerini elítélt kegyelmi kérvényét, amely 2012. október 16-án lett átadva.

Illést az újvidéki (akkor) Kerületi Bíróság K-474/04 számú 2005. április 11-i ítéletével 13 év börtönbüntetésre ítélte.

A „temerini fiúk” néven elhíresült bűnügyben az említett bíróság összesen 61 év börtönbüntetésre ítélt öt temerini fiatalt, akik közé Illés is tartozik, az időközben (kábítószer túladagolásban elhunyt) Zoran Petrović ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt.
Két elítélt, Horváth Árpád (aki 10 évet kapott), és Szakáll Zoltán (akit 11 és fél évre ítéltek), az amnesztia törvény és (részleges) elnöki kegyelem alapján 2012. november 30-án egyszerre szabadult a Sremska Mitrovica-i (Szent Demeter-i) börtönből. Az ötödik elítélt, Máriás István is ebben a börtönben tölti 15 éves szabadságvesztését.  

Bozóki Antal


Újvidék, 2013. július 15.


2013. május 17., péntek

MAJD HÁROM ÉV MÚLVA, NŐNAPKOR…


Akkor szabadulhat Illés Zsolt


Elvetették két „temerini fiú” szabadlábra helyezésének kérelmét

Az Újvidéki Felső Bíróság Büntető Tanácsa 2013. április 24-én megtartott ülésén elutasította Illés Zsolt február 18-án keltezett beadványát, amelyben a fogva tartott a szabadlábra helyezését kérelmezte. Minthogy az egy hónap híján kilenc éve raboskodó „temerini fiúk”-féle ügy másodrendű elítéltje a börtönbüntetésének kétharmadát már letöltötte, jogában állt indítványozni a feltételes szabadon bocsájtását. A háromtagú (Zlata Rodić Knežević, Svetimir Popović és Tatjana Đurašković összetételű) bírói testület azonban a kérelmét megalapozatlannak találta és elvetette.

Mint ismeretes az öt temerini magyar férfit egy szerb nemzetiségű újvidéki drogárus fizikai bántalmazása miatt szándékos emberölés vádjával 2004. június 26-án letartóztatták, tíz hónappal később pedig el is ítélték. A legfőbb gyanúsított Máriás István 15 évet, Illés Zsolt 13 évet, Szakáll Zoltán és Uracs József egyaránt 11 és fél évet, Horváth Árpád pedig 10 évet kapott. Horváth és Szakáll öt hónappal ezelőtt amnesztiával kiszabadult, a másik három férfi azonban rács mögött maradt. Közülük ketten (Illés és Uracs) kezdeményezték a közelmúltban a szabadlábra helyezésüket, de mindkettőjük kérelmét elütötték.

Beadványában Illés Zsolt elsősorban arra támaszkodott és azt emelte ki, hogy az utóbbi években semmilyen formában nem vétett sem a "padinska skela-i", sem pedig a "sremska mitrovica-i" büntetés-végrehajtási intézet belső szabályai ellen és semmiféle vétséget nem követett el. Magatartása, viselkedése miatt egyszer sem marasztalták el. Az intézet vezetőivel, nevelőivel és a fegyőreivel szemben korrekt módon viselkedett. Igyekezett beilleszkedni és amint a körülmények lehetővé tették, munkát is vállalt a börtön falain belül. 2009 óta megszakítás nélkül dolgozott az egyik fémmegmunkáló műhelyben. Börtönévei alatt befejezte az általános iskolát, nemrégiben pedig kitanulta az asztalosmesterséget. A külvilággal történő kapcsolattartás kívánalmainak is igyekezett eleget tenni. Mivel ő még nem jogosult eltávozásra, ha meglehetősen ritkán is, de voltak látogatói, és havi rendszerességgel kapott élelmiszer- meg tisztálkodási szereket tartalmazó csomagot, és kapott levelet.

A büntető tanács indoklásában az áll, hogy Illés Zsolt kérelme teljességgel megalapozatlan és a végleges szabadulása 1016. március 8-ára tervezett. Az elutasítást a szakmai testület leginkább a korábbi időszakban (a büntetés letöltésének első harmadában) elkövetett vétségekkel és szabálytalanságokkal támasztotta alá. Tételesen felsorolta, hogy az elítélt a kevés híján 9 év alatt három ízben használt mobiltelefont, amely szabálysértés pedig minden egyes alkalommal büntetést vont maga után. Az ilyesmit odabent fegyelmi vétségnek minősítik. Így emiatt 2005 augusztusában 10 napi magánzárkára ítélték, 2006 áprilisában három hónapon keresztül nem kaphatott csomagot, 2007 augusztusában pedig három hónap feltételessel sikerült megúsznia a kilátásba helyezett egyhetes magánzárkát. A büntető tanács megállapította, hogy a fogoly munkaképes, ám nem dolgozik. Nincsenek munkaévei. Úgy ítélték meg, hogy a társadalomba, a hétköznapi életbe való visszailleszkedésére még nem kerülhet sor, mert bár „a viselkedése pozitív irányban fejlődik, ez a folyamat még nem fejeződött be, és a büntetés még nem érte el a célját”.

Illés Zsolt a napokban kapta kézhez az április 24-ei büntető tanácsi döntésről szóló végzést, és a következőket mondta:

- Lassan minden reményem kezd összeomlani, mint a kártyavár. Amitől pedig a legjobban féltem, íme, bekövetkezett, elütötték a feltételes szabadulásomra írt kérelmemet… Hiába törekszem és harcolok már évek óta, mert ahelyett, hogy előre haladnék, csak hátrafelé tolnak, és így az én reszocializálásom soha nem lesz teljes. Így pontosan olyan embert nevelnek belőlem, amilyen én nem szeretnék lenni. Nem tudok már mit tenni, hisz miután az iskolát befejeztem, hiába próbálok munkába állni, csak ígérgetnek, de valamiért nem engednek dolgozni. Bárhogy próbálok cselekedni vagy hallgatni, a hurok csak szorul és szorul a nyakamon… De én akkor is harcolok, és ha kell, az utolsó lelki erőmig küzdeni fogok az igazságért és azokért, akikre ugyanilyen sors vár még. 

A dolgok jelenlegi állása szerint Illés Zsolt is, Uracs József is még jó ideig a börtönben marad. A közeli szabadulásukról szőtt álmaik az elmúlt napokban szertefoszlottak.

Már ki tudja, hanyadszor…

Szabó Angéla     

2013. május 5., vasárnap

A 13 évre leítélt




Illés Zsolt, a 13 évre elítélt „temerini fiú“:
„EZ AZ ÉV SORSDÖNTŐ LESZ A SZÁMOMRA!“

A szerb nemzetiségű újvidéki drogárus bántalmazásáért összesen 61 évnyi börtönbüntetés letöltésére kárhoztatott öt magyar „temerini fiú“ ügye mindmáig befejezetlen és lezáratlan. Állítom ezt annak tudatában és annak dacára, hogy bűnperükben az újvidéki bíróság még 2005-ben jogerős ítéletet hozott, és a magyar elkövetőket (óriási médiahisztéria kíséretében) rács mögé juttatták. A tavalyi év végén ketten közülük kiszabadultak. Illés Zsolt, Máriás István és Uracs József számára azonban tovább folytatódik a rabélet.

Ötük közül talán a 13 évre bezárt Illés Zsoltot viseli meg leginkább a fogság. Az alig 160 centiméter magas, csontsovány férfi nemrégiben lett 34 éves. A szülei már nem élnek, egyetlen testvérbátyjával viszont nem tartja a kapcsolatot. Kettejük köteléke az elmúlt években lazult meg. Éppen akkor, amikor Zsoltnak igazi pártfogóra és elsősorban a család irányából érkező támogatásra lett volna szüksége. Húgát nevelőszülők iskoláztatták, a 19 éves lány ma is velük él. Amióta Zsolt börtönbe került, nem is látták egymást. A rokonságból csak az egyik nagybátyja látogatja meg évente kétszer-háromszor. Az egykori barátai, osztálytársai teljesen elfeledkeztek róla. Csomagot, pénzt soha nem küldenek, még levelet sem írnak.
Ő viszont nem mehet haza. Az eltelt majdnem 9 év alatt még egyetlen napra, egyetlen órára sem engedték ki. Azóta nem is járt otthon, a szülővárosában. Legfeljebb csak gondolatban. Pedig semmit a világon nem szeretne úgy, mint végre már hazamenni. Akkor is, ha tudja jól, hogy igazából neki már nincsen otthona. Nincsen hová hazatérnie. Nincsen családi ház és szülők sincsenek. Számtalanszor előfordult már, hogy teljesen kilátástalannak, reménytelennek látta a helyzetét, és már a legkegyetlenebb „végső megoldás” gondolata is megfordult a fejében néhányszor. De szerencsére mindig történt valami apró jó, ami erőt adott számára a küzdelem folytatásához. És Illés Zsolt most megint bizakodó. Vár csendben, türelmesen, hisz és reménykedik. Valami miatt úgy érzi, hogy ez az év sors sorsfordító lesz majd az életében. Valaminek történnie kell.

Hosszú idő után most végre közölhetünk egy jó hírt veled kapcsolatban. Mivel az eredetileg kiszabott büntetésed kétharmadát már letöltötted, kérelmezted a szabadlábra helyezésedet. Az eddigi tapasztalataid szerint van-e bármi értelme az esélylatolgatásnak? Egyáltalán milyen feltételei vannak a kedvező elbírálásnak?

Elküldtem a kérelmet az újvidéki bíróságra, de még nem érkezett válasz. Amikor ilyen ügyekben döntenek, több mindent vesznek figyelembe. A legfontosabb szempont talán az, hogy az elítélttel tartja-e a családja a kapcsolatot és az, hogy milyen módon képviselik az ügyét, az érdekeit. Látogatják-e rendszeresen, küldenek-e neki csomagot, tartják-e vele a kapcsolatot telefonon vagy levelezés által? Lényeges az is, hogy a fogva tartott betartja-e a börtönszabályokat, megfelelően végzi-e a munkáját és a nevelői miként értékelik a magaviseletét. Ezt mind-mind felmérik és elemzik. Néha minden apróság számít. Én azt gondolom, hogy semmi olyat nem tettem, amivel megszegtem volna az itteni, belső törvényeket. Sőt. Ellenkezőleg. Néha már úgy érzem, hogy nem is érdemes igyekezni, nincs is értelme annak, hogy az ember minden cselekedetét, minden szavát százszor is megfontolja. Mert az ilyen iparkodást nem minden esetben díjazzák. Mondok egy példát. Amikor hét hosszú hónap után tavaly szeptemberben visszakerültem a belgrádi (Padinska Skela-i) luxusbörtönből ide, a régi helyemre, Sremska Mitrovicára, egyetlen tollvonással megvonták tőlem az addig megszerzett „jogaimat”. Ezért nekem most nem kapnom kellene bármit is, hanem visszakapnom kellene mindazt, amit egyszer már kiharcoltam magamnak, amiért egyszer már megszenvedtem. Hiába kérdeztem rá, semmiféle magyarázatot nem adtak, miért történt ez így. Amióta bent vagyok, több mint három éven át én már folyamatosan dolgoztam az egyik műhelyben -- hatalmas fémlemezeket szabdaltunk fel méretre. Most viszont sehogy sem tudok munkához jutni. Akkor az nagyon jó elfoglaltság volt. Szerettem. Hasznos munkával töltöttem el az időmet, ezért úgy tűnt, hogy gyorsabban múlnak a hetek, a hónapok, és persze kevesebb időm jutott az üresjáratnak számító gondolkodásra. Most viszont hiába kérem, hogy újra szeretnék dolgozni, nincs semmi eredménye. Márpedig ez roppant fontos lenne, mert csak így juthatok majd ki idővel egy olyan helyiségbe, amely nem lesz teljesen zárt. Ott majd érződik a szabadság levegője is. Arra már nagyon vágyom. És aztán idővel talán a városba is kimehetek, ha látogató érkezik hozzám. Így épül egyik dolog a másikra.

Milyen műhelymunkák közül lehet választani?

–  Van lemezvágás, fémmegmunkálás, asztalosműhely meg nyomda is. Ez utóbbiban képeslapokat készítenek vagy levélborítékokat hajtogatnak. Egy-egy ilyen teremben általában öten-hatan dolgoznak, ha viszont meghirdetnek egy szabad munkahelyet, akkor arra harmincan-negyvenen is jelentkeznek. Ezért elég nehéz bejutni. Meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi években valóban kevesebb munkalehetőség adódik, mint korábban. Ezekre a pályázatokra rendszerint írásban kell jelentkezni. Épp a napokban voltam beszélgetésen a nevelőmnél, és ő is azt tanácsolta, hogy adjam be a kérelmemet mindenhová, egyszer majdcsak sikerül munkához jutnom.

Az nem számít előnynek, hogy nemrégiben kitanultad az asztalos mesterséget?

–  Kitűnő osztályzatot kaptam a vizsgán, de most nem sok hasznát veszem. Van jól felszerelt műhelyünk, csak éppen a nyersanyagellátás akadozik. Ezért ott is leállt a munka.

Gondolom, a börtönben is érezhető a szegénység…

–  Még csak itt érezhető igazán! Emiatt jutunk mind kevesebb megrendeléshez, munkához. De erről árulkodik az ellátásunk is. A gyenge koszt meg a jéghideg cellák. A múlt hónapban nagyon megfáztam. Bejelentkeztem az orvoshoz, aki megvizsgált, elbeszélgetett velem, de azzal küldött ki a rendelőből, hogy gyógyszert nem tud felírni, mert nincsen. Amíg a tanfolyamra jártam, olyan hideg volt a tanteremben, hogy néha három nadrágot vettem magamra és még akkor is fáztam.

Mi az, ami most tartja benned a reményt?

–  Leginkább a várakozás. Ez éltet. Előbb-utóbb majdcsak választ kapok a bíróságtól a beadványomra. Idegtépő ez, megvisel nagyon, mert hónapokig is eltarthat, mégis bízom abban, hogy kilenc év után végre kedvezően alakulnak a dolgaim. Egy belső hang azt súgja, hogy ez az év sorsdöntő lesz a számomra.

A közel 9 éve börtönben lévő Illés Zsolt számára támogatókra lenne szükség. Az eddigi képviselői – az ugyancsak elítélt Máriás István szülei – a múlt héten lemondtak róla. Ezért kérjük a vajdasági segítőkész embereket, hogy a lehetőségeikhez mérten támogassák Zsoltot: hogy némi pénzt és legalább havonta egyszer élelmiszercsomagot küldhessünk neki.

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin