Kényszeradomány, a zsoldos, a rab meg az óvodás...

Nehéz a kutya szájából a tojást kivenni! – e régi bölcsesség igazságtartalmát támasztja alá a szerbiai parlamenti képviselőknek az árvízkárosultak megsegítése körüli (tipikusan politikusi) huzakodása, vacillálása. A napokban az ország – nép által választott – képviselői alig tudtak zöld ágra vergődni azt illetően, hogy támogassák-e a saját zsebükből, s ha igen, mekkora összeggel a bajbajutottakat. Lemondjanak-e dünnyögve és fogcsikorgatva háromhavi politikusi fizetésük átalányösszegéről vagy sem? Szemtelenül sok-e a villámgyorsan és parára kiszámított 30 ezer dinár körüli összeg, vagy elég lesz a nyomorúságos helyzetben lévőknek annak a fele is? Hogy nem adtak, nem adományoztak gondolkodás nélkül és azon nyomban, szívből és lélekből, még úgy-ahogy érthető is lenne, az viszont, hogy még egy héttel az országra szakadt árvíz után is csak marakodni képesek a témán (mint kutyák a csonton), szégyenletes és fölháborító.
Ha lehetséges lenne, gondolom, legszívesebben egy huncut vasat sem adnának az évszázad árvizében fuldoklóknak. A megszabott összeg – így is – a szívüktől szakadt el. Akkor viszont nem egyéb, mint keserű, kierőszakolt kényszeradomány. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk. Így ne!

Pástétom negyed veknivel…

A minap kiderült, a szerbiai börtönlakók is segíteni akarnak a vízkárosultakon. A niši büntetés-végrehajtási intézet ideiglenes kényszerlakói egynapi vacsorájukról mondtak le, hogy azt eljuttathassák a tragédiát elszenvedőkhöz, a Sremska Mitrovicán raboskodó foglyok pedig egy reggelijüket fogják nélkülözni. (Na, nem kell azonnal felszeletelt pizzasonkára, háromszögsajtra meg „apródobozos” mézre gondolni, mert az ilyesfajta villásreggeli tartós hiánycikknek számít a hazai börtönökben!) Egészen pontosan azt a már ki tudja, hány nyarat látott – vacsorául és früstükül – szolgáló konzervet (leginkább csak májpástétomot) meg a szokásos, szikkadtas mindennapi kenyerüket.

A cellalakóknak, úgy tippelem, nemigen volt alkalmuk – demokratikus módon – vitát nyitni arról, hogy mitévők legyenek. Adják-e a napi két májas közül az egyiket, vagy ne adják? Mivel a Sing Sing mindenütt a világon roppantmód demokratikus intézmény, nyilván a felső vezetés meghozta a nemes és bölcs döntést, amihez a raboknak már csak igazodniuk kellett. (Nem lehetett túl sok ellenvetés. Eszi, nem eszi, ezúttal nemhogy nem kap mást, hanem nem is kap semmit. Elvégre nem kosztolódni, lakmározni szándékozó vacsoravendégnek ment a börtönbe, nem azért „utalták be”, hogy ott hízókúrát tartson. Majd eszik – rendesen meg rendeset –, ha hazamegy. Pár év múlva…

A börtönkoszt árvízi hasznosításáról értesültünk, arról viszont nem hallhattunk mindeddig, hogy a fentebb emlegetett képviselők felajánlották volna nem is csupán egynapi, hanem legalább egy havi parlamenti ebédjüket. Magától értetődően: a teljes menüsort. Merthogy nekik ott, az országházban olyan dukál. Többfogásos, ízletes ebéd, ép ésszel fölfoghatatlanul olcsón. Az egy pástétom negyed veknivel-féle börtönmenü nekik aligha smakkolna. Főleg nem úgy, hogy azt kellene majszolniuk hétről hétre, éveken át.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy az elítéltek nem bánkódnak túlságosan a tőlük megvont egyetlen doboz konzerv miatt, mert unják már rendesen, testükből-lelkükből. Valahogy mégis igazságtalannak érzem, hogy éppen a börtönlakóktól kell elvenni. Hogy éppen a rács mögött lévő „semmijesincsnek” kell kisegítenie a teljesen nincstelent. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Gáláns óbecsei milliók

Óbecsén nincsen szegénység. A községi önkormányzat – a szerb nemzetiségű polgármester kezdeményezésére – kereken 25 millió dinárral támogatja az áradás során bajbajutottakat. Nem rejtik véka alá, meg is indokolják, miért ily bőkezűek az adakozásban. Számukra igen jól kezdődött ez az esztendő, legalábbis pénzügyi szempontból. Mert noha még nem is vagyunk az év derekán, ők már tekintélyes bevételre tettek szert a mezőgazdaság révén. A bérbe adott állami földterületek összesen 25 millió dinárt hoztak a községi kasszába. Mire ők úgy döntöttek, hogy nem fukarkodnak, nem zsugoriskodnak, a korai bevételnek a 10 százalékát az árvízi helyzet szanálására fordítják.

Műveli ezt az a nagyvonalú és gáláns Óbecse, amelynek adóhivatala végrehajtókkal és kényszerfoglalókkal fenyegeti a saját községe (leginkább) magyar ajkú polgárait, akiknek soha nem is létezett milliós adótartozásokat akar a nyakába varrni. Közöttük saját háztáji kiskerttel rendelkező idős asszonyoknak és alig egy-két holdas földtulajdonosoknak is.

És teszi ezt az az Óbecse, amely a 20 évvel ezelőtti délszláv háborúba besorozott, ott megbetegedett és röviddel azután el is hunyt 20 éves városlakója családjának soha egyetlen krajcárt sem utalt ki fájdalomdíj vagy gyorssegély címén. Ahogy egyetlen szál virágot sem helyeztek soha a fiú sírjára. Ez eddig még egyetlen óbecsei polgármesternek sem jutott eszébe.

El tudom képzelni, hogy (az „ürességtől” kongó városi kasszára hivatkozva) jó néhány kisembert elutasítanak egy-egy év folyamán, amikor az kilátástalan helyzetében segítségkéréssel fordul az önkormányzathoz. (És akkor még hányan lehetnek azok a valódi rászorulók, akik kérni is szégyellnek?! Helyette csendben tűrik a vége-hossza nincs lopást, betörést.) Most meg bőkeblűsködnek az osztásban. Az önkormányzat most megmutatta: adni, adakozni, adományozni is tudni kell…Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Kirándulás helyett ruhaadomány

Lemondták a magyarkanizsai óvodások állatkerti kirándulását. Mert a nagyokosok addig-addig okoskodtak, hogy kiokoskodták: okosabb dologra is költhetnék a gyerekek okos szülei a kirándulásra szánt 200 dinárt, mint amilyen a félnapos palicsi „zsiráfnézés”. Meg is határozták, hogy mire. Vegyenek rajta gyermekruhát az árvíz sújtotta testvérvárosuk, Svilajnac megsegítésére! Gondolom, nem egy-két családban történt meg, hogy eltörött a mécses, miután az óvodás gyerek hazavitte a szüleinek az üzenő noteszébe beírt tájékoztatást, és azok elmagyarázták neki, hogy mi is az az árvíz, mi a kiköltöztetés és milyen lehet az, amikor az ottani gyerekeknek már nemhogy óvodájuk, de még házuk sincsen, ahová behúzódhatnak.
A gyerkőcök biztosan megértették, hogy valahol, ott messze nagy lehet a baj, de az mégsem tűnhetett a számukra akkorának, mint az ő meghiúsult kiruccanásuk tragédiája. Nem az árvíz miatt szomorkodtak, hanem azért, mert most elmaradt az a kirándulás, amelyre már hetek óta vártak. Lassan vége a tanévnek és még időjárásból sem lehetne idillikusabbat festeni, nekik mégis otthon kell maradniuk.
Joggal érezheti-e úgy egy kisgyerek, hogy őt most emiatt bűntelenül is büntetik? Nem tett semmi rosszat, a szülei is lecsípték a heti kosztpénzből a kétszáz dinárt, megvolt a kiruccanáshoz a kellő lelkesedés…

Akkor mégis mi lehet a baj?

Nemes dolog a segítségnyújtás, vészhelyzet esetén meg különösen jókor érkezik, és az is dicséretes, hogy ezt az önzetlen gesztustételt már az óvodáskorúakkal is megismertetik, a dolog most mégis balul sült el. A gyerekek már megbeszélt és izgalmasnak ígérkező palicsi délelőttjét nem lett volna szabad elrontaniuk, és talán a megmaradt 200 dinár célirányos elköltését sem kellett volna kötelezővé tenniük a túlbuzgó, okos felnőtteknek. A családok – a maguk módján – nyilván egyébként is, ettől függetlenül is igyekeznek támogatni az árvízzel küzdőket. Emiatt kár volt ellopni az óvodások párórás örömét.

Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Szabó Angéla

  

A lot has changed in a decade

10 years ago, Facebook existed on a computer in a college dorm. There were no tweets, hashtags or iPhones. The only people occupying Wall Street wore suits and the Tea Party had a colonial Boston accent. And ONE was but a few.

It was started mainly because, truth be told, Nelson Mandela and Archbishop Desmond Tutu asked us to. And really... who says no to the two of them?

What was needed, they felt, was a demonstration of support for the world’s poorest... citizens around the globe standing in solidarity with one another and calling on leaders to do more of what helped and less of what hurt the most vulnerable people on the planet.

And so, ONE was born.

A few of us gathered near the Liberty Bell in Philadelphia to launch a campaign to lift millions out of poverty. We knew each person could make a difference, but we believed that if we worked together as ONE - we could change the world.

10 years later, I am blown away by what you've accomplished, by working together across continents and ideologies, and by holding tight to the belief that the fight against poverty isn’t about charity, but about justice and equality.

And you got busy. Watch this. Spread it. Share it. Pass it on.

Debt relief for dozens of countries in Africa that helped put an extra 54 million kids in school. Aid made more effective and accountable. Tough laws passed to help ensure the oil, gas and minerals under the ground in poor countries aren’t stolen from the people living above them. 7.5 million people in Africa are thriving on ARVs; malaria death rates have been cut in half in 13 countries across the continent. Political leaders from left, right and centre hit with calls, letters, town hall meetings and tweets and forced to take a stand on the fight against extreme poverty.

ONE’s tagline is one of the few things that has stayed the same: “We’re not asking for your money. We’re asking for your voice.” So today, ten years on, we want to thank you for using your voice - whether through a click, an email, a letter, a phone call, a conversation, a demonstration, a sit-in, a stand-up...

Your voices together - that has made all the difference.

Thank you.

Bono

Az árvízi menekült nem felelt meg a beutazási feltételeknek

…”Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában az árvízi pusztítás meghaladja a délszláv háború pusztításainak mértékét. – De az onnan menekülők, nem felelnek meg az Unió beutazási feltételeinek. – Nos, ez az érzéketlen eljárás meghalad minden emberi mértéket. De megfelel az Unió elvárásainak…”
- Szánalmasan magyarázkodik a magyar határrendőrség a szerb nyugdíjas halálának ügyében -

A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság közleménye:

2014. május 20. 13:36

“A Röszke Autópálya Határátkelőhelyen vesztette életét egy 66 éves szerb állampolgár. A szerb férfi 2014. május 17-én egy osztrák honosságú autóbusz utasaként jelentkezett belépésre. Ellenőrzése során a határrendészeti kirendeltség munkatársai megállapították, hogy az utas nem felel meg a beutazási feltételeknek, ezért 19 óra 43 perckor feltartóztatták.

A határrendészek felvették a kapcsolatot a 66 éves férfi Bécsben élő fiával, akit tájékoztattak édesapja beutazásának akadályáról, majd a férfit – kilenc ügyintézésre váró utassal együtt – a határátkelőhely várótermébe kísérték, biztosítva a lehetőséget arra, hogy ott várja meg a Bécsből gépjárművel Röszkére útnak indult rokona érkezését.

A rendőrök több alkalommal beszéltek telefonon a feltartóztatott férfi fiával, aki elmondta, édesapja beteges. Erre figyelemmel a rendőrök több alkalommal rákérdeztek a feltartóztatott esetleges egészségügyi problémájára, aki rosszullétet nem jelzett, viszont elmondta, hogy fázik. A rendőrök egy takarót bocsátottak a rendelkezésére.

A váróteremben tartózkodók 2014. május 17-én 21 óra 15 perckor észlelték, hogy a férfi rosszul van. Az átkelőhelyen szolgálatot ellátó, elsősegélynyújtásra kiképzett rendőrök, azonnal megkezdték a férfi ellátását, 21 óra 17 perckor telefonon értesítették az Országos Mentőszolgálatot. A mentők kiérkezéséig folyamatosan kapcsolatban álltak a mentésirányítóval és annak utasításainak mindenben megfelelően nyújtottak segítséget a férfinek. A mentősök 21 óra 30 perckor érkeztek a határátkelőhelyre, addig az újraélesztést végző rendőrök mindent megtettek annak érdekében, hogy az utas életét megmentsék. A 66 éves férfi a szakszerű és gondos ellátás ellenére 22 órakor a váróteremben életét vesztette.

A Szegedi Rendőrkapitányság a halálesetet közigazgatási eljárás keretében vizsgálja.”

Ezzel szemben:

Az elhunyt idős, árvíz elől menekülő szerb nyugdíjas Mladjan Rajić, – Bécsből érkező fiának beszámolója szerint;

“Amikor megérkezett, apját teljesen meztelenül, a földön fekve találta egy hideg szobában, ahol mindössze három asztal volt, és csak egy vékony takarót terítettek rá.

A rendőrségi közlemény szerint Mladant a buszról való leszállítása után kilenc utassal együtt a váróteremben helyezték el, és itt is hunyt el. Vladan ezzel szemben azt mondta, hogy az apját egy külön szobában helyezték el, ahonnan azt sem látta, hogy a busz megvárja-e őt, vagy továbbmegy. Halála előtt – a fia beszámolója szerint – többször panaszkodott arra, hogy fázik, a rendőrségi közlemény szerint ők ezért egy pokrócot adtak a férfinak.”

A határon elhunyt szerb nyugdíjas Mladjan Rajić (balra) 

mindenét elvesztette az árvízben Fotó blic.rs

Nos, akárhogy is történt, egy biztos:

A közleményben felsorolt információk nem adnak magyarázatot arra az érzéketlen eljárásra, ahogyan bántak egy katasztrófa sújtotta ország mindenét elvesztő, idős, beteg és segítségre szoruló állampolgárával. Mert idézzük: “Nem felelt meg a beutazási feltételeknek”.

Vagyis nem volt pénze. Mivelhogy mindenét elveszítette.

És elkövette azt a végzetes hibát, hogy az árvízből élve megmenekülvén, a Bécsben élő fiához igyekezvén; – a röszkei határátkelőnél próbált meg bejutni Magyarországra, és így a schengeni övezetbe, – ám a szokásos, szigorú ellenőrzésen nem ment át.


Mivel nem volt nála se pénz, sem meghívólevél, sem szállásfoglalás, tehát semmivel sem tudta igazolni, hogy miért érkezett a schengeni övezetbe, ahogy azt sem, hogy miből kívánja fedezni az itt tartózkodásának költségeit, ezért szállították le a buszról.

Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában az árvízi pusztítás meghaladja a délszláv háború pusztításainak mértékét. – De az onnan menekülők, nem felelnek meg az Unió beutazási feltételeinek. – Nos, ez az érzéketlen eljárás meghalad minden emberi mértéket. De megfelel az Unió elvárásainak.

Szabad Riport

Korábban írtuk: Elhunyt az apokaliptikus áradás elől menekülőszerb bácsi, – mert bezárták a magyar határőrök – AmígSzerbiában mentik az időseket az árvíztől… addig a magyarhatáron bezárják őket, mert nincs pénzük.

Halál a határon: beszámol a szemtanú

Röszke - Szemtanú beszélt lapunknak arról, pontosan mi történt május 17-én a röszkei határon, ahol a 66 éves szerb férfi elhunyt. Információink szerint Mladan Rajic 2000 dinárral, mintegy 5200 forinttal indult Bécsbe. Útlevelében egy 35 ezer eurós utasbiztosítási kötvényt találtak.

– Amikor felhívtam Vladant, hogy elhunyt az édesapja, a Bécsben élő szerb férfi elkáromkodta magát – mondta Kőrösi István tegnap a röszkei határátkelőn. A szegedi férfi német–szerb tolmácsként dolgozik, munkája miatt sokszor megfordul az autópálya-átkelőn. Szemtanúja volt a határon elhunyt szerb nyugdíjas halálának. Azért fordult lapunkhoz, mert úgy érzi, a szerbiai Blic megalapozatlanul vádolja embertelenséggel a magyar hatóságokat.

Megírtuk, május 17-én indult útnak Szerbiából a Bécsben élő fiához a 66 éves Mladan Rajic, akinek beutazását a magyar határrendészek megtagadták. A férfi a röszkei átkelő elkülönítőjében elhunyt, fia, Vladan Rajic a szerbiai Blicnek azt nyilatkozta: édesapja a magyar vámosok nemtörődömsége miatt vesztette életét. 

Kőrösi István a tragikus eset helyszínén. 

Szerinte a magyar hatóságok mindent megtettek a 66 éves férfiért. 

Fotó: Segesvári Csaba

– A váróban dolgoztam. A szerb férfit több társával együtt a rendőrök szomszédos terembe kísérték. Ott várakoznak azok, akiket nem lehet beléptetni. Negyed 9-kor a 66 éves Mladan kijött a teremből, és azt mondta: itt a fia, ő továbbmegy – emlékezett vissza a május 17-i szombat estére a szemtanú.

Kőrösi István elmesélte, a visszatartottakra vigyázó rendőr cáfolta, hogy megérkezett a szerb férfi fia, visszaküldte a terembe. Az idős ember pokrócot kért, megkapta. A szemtanú szerint a rendőr megkérdezte, kér-e orvost. – Egy órával később a rendőr segítséget hívott, azt mondta: baj van. 

Megnéztem, mi történt: a 66 éves férfi a padon ült, a feje balra billent. A nyelve a fogai közé szorult, alig kapott levegőt. A rendőrök a földre fektették, a nyelvét is kihúzták – elevenítette fel az eseményeket Kőrösi István. Megjegyezte, a mentők telefonon instruálták a rendőröket.

Kőrösi István azt mondta, Vladan Rajic vasárnap hajnalban, 1 óra 40 perckor érkezett meg a magyar–szerb határra. – Miközben Vladan apját újraélesztették, csörgött a telefonja. Az egyik visszatartott vette fel, majd átadta nekem. Mondtam Vladannak, hogy baj van az édesapjával. 10 óra után pár perccel hívtam, hogy elhunyt az apja, erre Vladan káromkodott egyet, majd azt válaszolta: 150 kilométerre van a határtól. Ennek ellenére csak hajnali 1 óra 40 percre ért Röszkére – mondta a szemtanú. Kőrösi István arról is beszámolt, hogy amikor Vladan Rajic a határra ért, egyből perrel fenyegetett mindenkit.

Úgy tudjuk, a 66 éves szerb Mladan Rajic 2000 dinárral, mintegy 5200 forinttal indult Bécsbe. Útlevelében egy 35 ezer eurós, 10,6 millió forintos utasbiztosítási kötvényt találtak a rendőrök, amiről a vádaskodó Vladan Rajic a magyar hatóságoknak annyit mondott: tud róla. 

Megbízható forrásból úgy értesültünk, hogy hétvégente a határrendészek nagyon sok utastól tagadják meg a belépést. Informátorunk elmesélte, a magyar határon nemcsak hazai, hanem német és osztrák rendőrök is dolgoznak. Utóbbiak szinte kivétel nélkül kiszedik a belépő sorból azokat, akik nem tudják megmondani, hová, miből és miért utaznak.

Ezért utálják a magyar vámosokat:

A szerb Blic oldalán többen is a magyar vámosokat szidták, viselkedésüket kifogásolták. Informátorunk szerint évente több ezer szerbet büntetnek meg a vámosok, ugyanis déli szomszédaink nem hajladók betartani a vámszabályokat. Legtöbbször cigit, pálinkát rejtegetnek a táskákban, amiért büntetés jár.

delmagyar.hu

Lesz-e? Obrenovacról, megint másként

Lesz-e majd felelőse a minden idők legszörnyűbb szerbiai árvízi katasztrófájának? – alighanem ez lesz majd az egyik legizgalmasabb kérdés az árhullám levonulta után. Lesz-e bátorsága az ország legfelső vezetésének ahhoz, hogy a tükörbe nézzen, és el is higgye, el is fogadja azt, amit benne lát? Lesz-e majd elszántság arra, hogy (ahogy mindig is állítják) felelősségteljes politikusként kiálljanak az ország népe elé, és bevallják, milyen megbocsájthatatlanul sokat tévedtek a vészhelyzet megítélését illetően, és a mulasztásuk nyomán bekövetkezett katasztrófa miatt miféle felelősség terheli őket? Lesz-e majd magas körökben elhangzó, csak egyetlenegy mea culpa is, vagy minden pusztításért a kiszámíthatatlan természetet teszik felelőssé?
Nem tudjuk, hogy helyzetelemzésképpen milyen beszámolóval lépnek majd a nyilvánosság elé, egy azonban bizonyos: azt, hogy távol voltak a szörnyűségek helyszínétől, ezért nem ismerték a helyzetet, nem adhatják be nyugtató- és fájdalomcsillapítóként a károsultaknak. Márcsak azért sem, mert ha akarnak – és egy cseppet felpipiskednek! – a kormányépület ablakából naponta ráláthatnak a mostani árterületre. Maga a vízzel elmosott Obrenovac is (amelynek most jó esélye nyílt arra, hogy a pusztítás mértékét tekintve, Szerbia Vukovárja legyen) csak 30 kilométerre van a fővárostól. Az időjárás-előrejelzőket sem hibáztathatják, mondván, hogy hamis jóslataikkal megtévesztették őket, mert azok jó előre figyelmeztettek a várható óriási csapadékmennyiségre. Tehát: lett volna idő felkészülni. A politikusok azonban csak nehezen mozdultak. S amikor végre cselekedni kezdtek, azt is tervszerűtlenül és szervezetlenül tették. Ezért maradt el a hatékony árvízi védekezés, és ezért ülünk most nyakig a slamasztikában, kapálódzunk nyakig a vízben.

A napokban még arról olvashattunk az egyik blogbejegyzésben, hogy remélhetőleg nem fogják elhallgatni a szerbiai árvízhelyzetről szóló igazságot, hanem szép lassan napvilágra kerül, mi is történt valójában. Akkor még egy olyan nő írásából sejthettük csak meg a valódi helyzetet, aki a saját szemével látta Obrenovac víz alá merülését, és nem félt kimondani, hogy mindez politikusi mulasztások következménye.

Most pedig egy újabb, személyes „élménybeszámoló” jelent meg a témában, és mint egy jó olvasmány, jár kézről kézre. A szerzője önkéntes szervezőként maga kezdeményezte a 70 ezer lakosú „alvó város” felrázását. Ez az Aleksandar Sinđelić jelenleg pedig ott tart, hogy bűnvádi feljelentés tesz az obrenovaci polgármester ellen, mert az nem cselekedett idejében és ezzel a mulasztásával veszélybe sodorta a község lakosságának életét. Állítása szerint, mindaz a szörnyűség, amit ott látunk, leginkább a késedelemnek, a kései reagálásnak a következménye.

Elmondja, hogy az érkező áradásnak a biztos jeleit tapasztalhatták már napokkal azelőtt, hogy a városi válságtörzs először összeült. A település alacsonyabban fekvő részein már akkor megjelent a víz, az érintett lakosság pedig magánszervezésben próbálta felvenni a vele való küzdelmet. Helybeli tűzoltók, rendőrök és önkéntesek járták a várost és segédkeztek a munkában.

A polgármester által irányított válságstáb első megbeszélésén ő maga még arról szónokolt, hogy pánikra nincsen semmi ok, az árvizet felkészülten várják. (Pedig akkor Obrenovacnak mindössze 4 kiskapacitású szivattyúja volt, homokzsákja pedig egy sem.) Ha a víz miatt valakit ki kellene költöztetni, akkor a helybeli szállodában találnak a számára helyet. Majd pedig azzal dicsekedett, hogy 1 millió 200 ezer dinárt kapott a község élelmiszer-vásárlásra. Az ugyancsak jelenlevő, átázott ruházatú tűzoltók és rendőrök elmondták, hogy egyedül már nem győzik a terepi munkát, szükség lenne önkéntesek bevonására is. A polgármester még akkor sem akarta látni a helyzet súlyosságát, azt felelte, hogy nincs szükség önkéntesekre, és csak abban állapodtak meg, hogy reggel felhívják a rendkívüli helyzetekben illetékes belgrádi központot és kérnek homokzsákokat. Az összejövetel után pedig a társaságot meginvitálta a főposta mellett lévő sarki vendéglőbe vacsorára, hogy úgymond „ott ügyel(etesked)jenek”.

Másnap megérkezett a fővárosból egy homokzsákokat szállító tehergépkocsi, a polgármester pedig kirendelt a helyszínre egy csapat újságírót, hogy beszámoljanak róla: nagyban folyik az obrenovaci árvízi védekezés. Egyetlen kamionnyi homokkal akarták védelmezni a Barič és Umka közötti útszakaszt.

Mindeközben a vízállás folyamatosan növekedett, 10 centiméterrel is óránként, és elöntötte a Šljivica nevű települést. Már 30 centi magasan állt a víz, de a polgármester akkor sem rendelte el a lakosság mentését. Védekezett mindenki, ahogy tudott. Amikor azonban egy kritikus pillanatban megszűnt az áramszolgáltatás és a víz még a szomszédos Belo Polje egy részét is elárasztotta, Obrenovac irányába pedig egy méter magasan kezdett bezúdulni, akkor szólaltak meg először a riasztást jelző szirénák. Mivel a régi töltést nem erősítették meg, a víz akadálytalanul jutott be a városba. (A legnagyobb jóakarattal is: észbontó, hogy egy városra tulajdonképpen ráengedik a vizet…)

Azóta szervezetten folyik a mentés. Hogy a rendőrség által lezárt városban mi mindent rejthet maga alatt a víz, még elképzelni is szörnyű. De hamarosan ezt is meg fogjuk tudni.

A történtek miatti 3 napra hirdetett gyász, az máris van. Na de, felelős a szörnyűségekért??? Márpedig kell találni felelőst. Méghozzá fent, jó magasan. Siniša Mali belgrádi polgármester nevét az elmúlt napokban mind gyakrabban és egyre hangosabban emlegetik. Ő volt az, aki még 4 nappal ezelőtt is azt nyilatkozta – mint a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó városi bizottság vezetője –, hogy az árvízveszély miatt nincs szükség kitelepítésre. A sokat emlegetett Obrenovac lakosságát május 16-án ő szólította fel arra, hogy maradjanak a lakásukban, ne hagyják el a házaikat. Holott akkor már menekülniük kellett volna. A felhívást Belgrád város hivatalos honlapján is közzé tették, azóta azonban ezt a tartalmat törölték.

Nyilván nem a főváros első számú embere az egyetlen, aki nem vétlen az árvízi történetben. Meg aztán neki is parancsolnak, ő sem cselekedhet a saját szakállára. Őt is utasították. Fentről.

Szabó Angéla  

  

(Vala)mit hoz a víz…

Obrenováci árvízi mentés

Mondják, túlontúl nagy baj nem lehet, ha képes vagy egészséges öniróniával tekinteni a magad (világméretűnek érzett) apró kis tragédiájára, mert az ép lélekről árulkodik. Így tett az egyik honfitársunk is, aki a Szerbia egyes részeit elnyeléssel fenyegető árvízhullám kapcsán cinikusan, ámde fájón találóan megjegyezte: a Belgrád a vízen elnevezésű megalomániás projektum helyett a fővárosiaknak inkább Noé bárkájának az újabb kori változatát kellene megépíteniük. Mert azzal most – amikor nem Belgrád van a vízen, hanem a víz van Belgrádban – többre mennének. (A már-már szégyellni valóan dúsgazdag arabvilágból ellesett, titokzatos és pazar vízi tüneményt alighanem megépíti most nekünk maga az Úristen – egyetlen fillér nélkül.)

A baj azonban most nem is nagy, hanem felfoghatatlanul hatalmas. Az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai közül hármat is érint. Az említett térségben a vízzel borított terület nagysága, egy zágrábi professzor számításai szerint 22 900 négyzetkilométer. Horvátországban 600, Szerbiában pedig összesen 9 100 négyzetkilométeren pusztít az árvíz.

Az országunkat ért égi csapást (csúnyábbik nevén) kataklizmának is mondják, meg armageddonnak is nevezik, sőt olyan meghatározást is hallhattunk, hogy ismét Pannon-tengerré változott az árvízzel sújtott országrész.

A bűnös Szerbiát utolérte a sorsa! – mondják a töretlen hittel rendelkező hívők, s akad köztük olyan is, aki még hozzáteszi: talán az sem lehet véletlen, hogy a katasztrófa leginkább a fővárostól délre eső területeket sújtja. Megint mások – akik máris látni vélik a sötét jövőnket – olyképpen keseregnek, hogy a legvégén mindennek a vajdaságiak isszák meg a levét. Merthogy eddig is élelmezték, etették az országot, ezután is ezt fogják csinálni, csak majd erőteljesebben és egyre keserűbben. Eddig is szófogadóan fizették a déliek helyett az adót meg a villanyszámlát, ezután is rájuk kényszerítik. (Soha nem látott, mesés összegeket lehet majd begyűjteni lecsapolási illeték fejében!) Délre vándorol majd a legtöbb gyógyszer, vidékünkön pedig tovább foghíjasodnak az állami patikák pasztillás polcai. Alighanem jó hosszú időre indokolt lesz majd az árvíz miatt kárt szenvedett régiók kötelező jellegű támogatása, és meglehet, hogy megint divatba hozzák a megboldogult szocializmus évtizedeiben kiválóan prosperáló szolidaritás intézményét.  

Homokzsákok Sremska Mitrovicánál

Tüsténkednek, nyüzsögnek a politikusok is. A kormányelnök megállás nélkül közlekedik, (cirkál, cikázik) égen és földön. Katonai helikopterrel röpköd a levegőben és rendőrségi csónakkal siklik a vízen. Mindeközben gyakorlottan pózol, fotózkodik, hogy lássa a nép, ki a legény a gáton. Lám, a médiának még vészhelyzetben is komoly politikus-népszerűsítő hatása van!  

Apropó sajtó! A šabaci árvízhelyzet kapcsán felröppent a hír, hogy a veszélyes vegyiparáról ismert városban a politikusok erősen kozmetikázott képet adtak az árvízhelyzetről. Ez esetben azonban nem szépítettek, hanem torzítottak. A valóságosnál jóval drámaibb képet festettek. Maga a kormányfő hangoztatta, hogy Šabac nem kerülhet víz alá, mindenképpen meg kell menteni. Így a fővárostól alig 30 kilométerre fekvő, 70 ezer lakosú, elárasztott és kitelepítésre ítélt Obrenovac után Šabacot helyezték előtérbe, oda irányították a gátépítésre és a mentésre jelentkezőket. (A vajdasági Sremska Mitrovicát viszont eleinte magára hagyták. De ez egy másik történet lehetne.) Drámai hangú felhívása nyomán mintegy 10 ezer önkéntes érkezett a városba, hogy segítsen a helybelieknek a kritikus partszakaszok megerősítésében. Nyomukban pedig sorakoztak a segélyszállítmányok. Közöttük is a legfontosabb: az élelem.

A helybeliek azt állítják, hogy Šabac (egyelőre még) nem úszik a vízben. A víz nem hömpölyög a város utcáin, nem jutott el a házak ajtajáig. Legfeljebb csak a kritikus városrész épületeinek pincéjében jelent meg. A helyi önkormányzat teljes mértékben ura volt a helyzetnek, ezért nem is kért kivételezetteknek kijáró segítséget. Mire aztán a kormány újabb támadásba lendült a helyi vezetés ellen, a nyomásgyakorlást követően pedig a város polgármestere lemondásra kényszerült.

A kukacoskodók szégyenteljes politikusi médiafogásnak tartják csupán a šabaci vészharang kongatását, és állítják, az ottani helyzet össze sem hasonlítható az Obrenovac környékén tapasztalhatóval. Ezért kevesebb ember is el tudta volna végezni a munkát, a tétlenül ácsorgókat viszont irányíthatták volna olyan helyekre, ahonnan valódi vészhelyzetet jelentettek. Ebből a furcsa politikusi csúsztatásból arra lehet következtetni, hogy a kormány alighanem tart attól, ami majd ez után, vagyis az árhullám levonultával következik. Amikor majd nem csupán becslésekre meg találgatásokra támaszkodunk (hogy pl. 100 millió eurós kár keletkezett az ország legnagyobb szénmedencéjében, amely az obrenováci hőerőművet táplálja), hanem világosan megmutatkozik, mekkora pusztítást végzett és milyen pusztulást hagyott maga után a Balkánon átvonuló vízáradat. Amikor majd láthatóvá válnak a romhalmazok, felszínre kerülnek a holttestek és megjelennek a fertőző betegségek. (Egyes híreszelések szerint csak Obrenovac környékén 2000 holttestre lehet számítani.)

Addig pedig kellenek az első meddő órák után prímán megszervezett árvízi védekezési munkálatokról meg a tökéletesen levezényelt mentési akciókról szóló helyszíni beszámolók és az önfeláldozó, bátor politikusokat bemutató képsorok. 

Szabó Angéla