Okozhat-e politikai hullámverést az árvíz?

SOK MINDENT A FELSZÍNRE HOZOTT AZ IDEI ÁRVÍZ.

SOK-SOK SZERBIAI SZEMETET…

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogyan elbeszélik, de annyi bizonyos, hogy mesének egyik sem rossz. Sőt.

A fővárosi sajtót meg az internetes közösségi oldalakat böngészve – az ilyenkor szokványos árvízhelyzeti tudósítások mellett – néhány továbbgondolásra érdemes furcsaságra is rábukkanhatunk. A bibliai vízözönhöz hasonlított, nemzeti katasztrófaként is emlegetett pusztítás legdrámaiabb színhelye Obrenovac volt, ahol az áradás kezdetén meglehetősen különös fogadtatásban részesítették a helyszínre érkező helikopteres kormányfőt.

Az úgynevezett „fogadóbizottság” tagja volt Nebojša Stefanović belügyminiszter, Milorad Veljović, a szerbiai rendőrség feje és egyik generálisa, Dragiša Simić, továbbá Milenko Božović, a csendőrség első embere és Siniša Mali, Belgrád polgármestere meg Veselin Milić, Belgrád rendőrparancsnoka. Vučić kormányelnök ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Jebaću vam majku zbog ovoga što se desilo!”* Hogy a „kedélyes, szívélyes, elvtársi/bajtársi” megszólítás milyen hatást váltott ki az igencsak magas rangú egybegyűltekből, hogy milyen képet vágtak az elnök árvízi belépőjéhez, arról szóló fejtegetéseket már nem lehetett olvasni…

Arról viszont igen, hogy a helyszínre kivezényelt elit rendőrségi alakulatok tagjai teljes harci felszerelésben, fülig felfegyverkezve jelentek meg, mintha éppen egy veszélyes bűnbanda rajtaütésére készültek volna. Talpig harckészültségben akartak víz fogságába került civil lakosságot menekíteni. Olyanok is akadnak, akik tudni vélik, hogy a fentebb említett, előkelő politikusi társaság egyes tagjai nem ölbe tett kézzel várták a vészesen közeledő árvizet, hanem hozzájuk méltó hölgyemények – ilyenkor illik a legválasztékosabb kifejezést használni az esetükben –, úgynevezett VIP nők társaságában múlatták az időt.

Az egyik terrorista egységek elleni speciális „brigád” parancsnoka ugyanis egy ilyen nő társaságában futott be, a másik különleges terroristaellenes egység vezetője pedig a kávéházi énekesnővel, és maga Belgrád rendőrparancsnoka is szintúgy VIP hölgyek társaságában várakozott az árvízre. Ami viszont valóban döbbenetes, az az, hogy ezek a különleges csapatok nem is a bajba került, ártatlan lakosság biztonságba helyezésével kezdték meg a mentési munkálatokat, hanem (versenyt úszva az árral) csónakjaikkal legelőször az ékszerüzleteket járták körbe, hogy azokból összeszedjék az aranyat, utána pedig a bankokba és a postaépületekbe hatoltak be, majd pedig a nagyobb bevásárlóközpontokba, hogy még idejekorán begyűjtsék az ott fellelhető pénzt. Mivel ezeket a zavar(os)ban halászásról szóló történéseket egyelőre még sűrű homály fedi, megkezdődhet a találgatás arra vonatkozóan, hogy rablás, fosztogatás zajlott-e vagy pedig tervszerű értékmentés. Merthogy a kettő nem ugyanaz.

Mivel a hazai elit mentők nem elsősorban a házaikba szorult obrenovaci kisemberek kimenekítésével voltak elfoglalva, helyettük a Moszkvából érkezett kilencvenfős, orosz speciális mentőbrigád végezte ezt a munkát. Ahogy hírlik, derekasan. Mégis – és ez ellentmond a logikának – ők voltak azok, akiket később elküldtek Obrenovacról, akiket átirányítottak a kiemelt fontosságúnak mondott Šabacra. Vajon miért? Hogy ne lássák, „mi zajlik a víz alatt” a vízben fuldokló Obrenovacon?

Többen szóvá tették azt is, hogy a kényszerhelyzetben kezdődött gyorsmentés kapkodva, meglehetősen fejetlenül történt. Például: a város központjából kimenekített embereket a település egy másik részébe szállították, amikor viszont ott is utolérte őket az árvíz, újból ki kellett őket szabadítani.

A savanyú politikusokkal ellentétben a népnek még van humora..., 

...enni kell víz ide, víz oda...

Jó tíz nappal az árvízi katasztrófa megtörténte után némelyek már olyan véleménynyilvánítást is meg merészelnek kockáztatni, hogy az Obrenovacot elnyelő árvízi pusztítást igenis meg lehetett volna akadályozni. Hogy ez mégsem így történt, annak kizárólag csak a mulasztás, a nemtörődömség az oka. Az iránymutató politikusok ugyanis időben értesültek arról, hogy az ország középső részére zúduló, özönvízszerű esőzés nyomán milyen áradás várható, mégsem cselekedtek, csak a legutolsó percben. Azt viszont egyelőre még csak találgatni lehet, hogy a levonuló árvíz utóhatása milyen mértékben fog begyűrűzni a szerbiai politikai életbe, okoz-e majd ott is látványos hullámverést, és mennyi szemetet lesz képes eltakarítani.

Szabó Angéla 

* Meg b----m az édesanyátokat az végett ami történt!

  

Kényszeradomány, a zsoldos, a rab meg az óvodás...

Nehéz a kutya szájából a tojást kivenni! – e régi bölcsesség igazságtartalmát támasztja alá a szerbiai parlamenti képviselőknek az árvízkárosultak megsegítése körüli (tipikusan politikusi) huzakodása, vacillálása. A napokban az ország – nép által választott – képviselői alig tudtak zöld ágra vergődni azt illetően, hogy támogassák-e a saját zsebükből, s ha igen, mekkora összeggel a bajbajutottakat. Lemondjanak-e dünnyögve és fogcsikorgatva háromhavi politikusi fizetésük átalányösszegéről vagy sem? Szemtelenül sok-e a villámgyorsan és parára kiszámított 30 ezer dinár körüli összeg, vagy elég lesz a nyomorúságos helyzetben lévőknek annak a fele is? Hogy nem adtak, nem adományoztak gondolkodás nélkül és azon nyomban, szívből és lélekből, még úgy-ahogy érthető is lenne, az viszont, hogy még egy héttel az országra szakadt árvíz után is csak marakodni képesek a témán (mint kutyák a csonton), szégyenletes és fölháborító.
Ha lehetséges lenne, gondolom, legszívesebben egy huncut vasat sem adnának az évszázad árvizében fuldoklóknak. A megszabott összeg – így is – a szívüktől szakadt el. Akkor viszont nem egyéb, mint keserű, kierőszakolt kényszeradomány. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk. Így ne!

Pástétom negyed veknivel…

A minap kiderült, a szerbiai börtönlakók is segíteni akarnak a vízkárosultakon. A niši büntetés-végrehajtási intézet ideiglenes kényszerlakói egynapi vacsorájukról mondtak le, hogy azt eljuttathassák a tragédiát elszenvedőkhöz, a Sremska Mitrovicán raboskodó foglyok pedig egy reggelijüket fogják nélkülözni. (Na, nem kell azonnal felszeletelt pizzasonkára, háromszögsajtra meg „apródobozos” mézre gondolni, mert az ilyesfajta villásreggeli tartós hiánycikknek számít a hazai börtönökben!) Egészen pontosan azt a már ki tudja, hány nyarat látott – vacsorául és früstükül – szolgáló konzervet (leginkább csak májpástétomot) meg a szokásos, szikkadtas mindennapi kenyerüket.

A cellalakóknak, úgy tippelem, nemigen volt alkalmuk – demokratikus módon – vitát nyitni arról, hogy mitévők legyenek. Adják-e a napi két májas közül az egyiket, vagy ne adják? Mivel a Sing Sing mindenütt a világon roppantmód demokratikus intézmény, nyilván a felső vezetés meghozta a nemes és bölcs döntést, amihez a raboknak már csak igazodniuk kellett. (Nem lehetett túl sok ellenvetés. Eszi, nem eszi, ezúttal nemhogy nem kap mást, hanem nem is kap semmit. Elvégre nem kosztolódni, lakmározni szándékozó vacsoravendégnek ment a börtönbe, nem azért „utalták be”, hogy ott hízókúrát tartson. Majd eszik – rendesen meg rendeset –, ha hazamegy. Pár év múlva…

A börtönkoszt árvízi hasznosításáról értesültünk, arról viszont nem hallhattunk mindeddig, hogy a fentebb emlegetett képviselők felajánlották volna nem is csupán egynapi, hanem legalább egy havi parlamenti ebédjüket. Magától értetődően: a teljes menüsort. Merthogy nekik ott, az országházban olyan dukál. Többfogásos, ízletes ebéd, ép ésszel fölfoghatatlanul olcsón. Az egy pástétom negyed veknivel-féle börtönmenü nekik aligha smakkolna. Főleg nem úgy, hogy azt kellene majszolniuk hétről hétre, éveken át.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy az elítéltek nem bánkódnak túlságosan a tőlük megvont egyetlen doboz konzerv miatt, mert unják már rendesen, testükből-lelkükből. Valahogy mégis igazságtalannak érzem, hogy éppen a börtönlakóktól kell elvenni. Hogy éppen a rács mögött lévő „semmijesincsnek” kell kisegítenie a teljesen nincstelent. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Gáláns óbecsei milliók

Óbecsén nincsen szegénység. A községi önkormányzat – a szerb nemzetiségű polgármester kezdeményezésére – kereken 25 millió dinárral támogatja az áradás során bajbajutottakat. Nem rejtik véka alá, meg is indokolják, miért ily bőkezűek az adakozásban. Számukra igen jól kezdődött ez az esztendő, legalábbis pénzügyi szempontból. Mert noha még nem is vagyunk az év derekán, ők már tekintélyes bevételre tettek szert a mezőgazdaság révén. A bérbe adott állami földterületek összesen 25 millió dinárt hoztak a községi kasszába. Mire ők úgy döntöttek, hogy nem fukarkodnak, nem zsugoriskodnak, a korai bevételnek a 10 százalékát az árvízi helyzet szanálására fordítják.

Műveli ezt az a nagyvonalú és gáláns Óbecse, amelynek adóhivatala végrehajtókkal és kényszerfoglalókkal fenyegeti a saját községe (leginkább) magyar ajkú polgárait, akiknek soha nem is létezett milliós adótartozásokat akar a nyakába varrni. Közöttük saját háztáji kiskerttel rendelkező idős asszonyoknak és alig egy-két holdas földtulajdonosoknak is.

És teszi ezt az az Óbecse, amely a 20 évvel ezelőtti délszláv háborúba besorozott, ott megbetegedett és röviddel azután el is hunyt 20 éves városlakója családjának soha egyetlen krajcárt sem utalt ki fájdalomdíj vagy gyorssegély címén. Ahogy egyetlen szál virágot sem helyeztek soha a fiú sírjára. Ez eddig még egyetlen óbecsei polgármesternek sem jutott eszébe.

El tudom képzelni, hogy (az „ürességtől” kongó városi kasszára hivatkozva) jó néhány kisembert elutasítanak egy-egy év folyamán, amikor az kilátástalan helyzetében segítségkéréssel fordul az önkormányzathoz. (És akkor még hányan lehetnek azok a valódi rászorulók, akik kérni is szégyellnek?! Helyette csendben tűrik a vége-hossza nincs lopást, betörést.) Most meg bőkeblűsködnek az osztásban. Az önkormányzat most megmutatta: adni, adakozni, adományozni is tudni kell…Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Kirándulás helyett ruhaadomány

Lemondták a magyarkanizsai óvodások állatkerti kirándulását. Mert a nagyokosok addig-addig okoskodtak, hogy kiokoskodták: okosabb dologra is költhetnék a gyerekek okos szülei a kirándulásra szánt 200 dinárt, mint amilyen a félnapos palicsi „zsiráfnézés”. Meg is határozták, hogy mire. Vegyenek rajta gyermekruhát az árvíz sújtotta testvérvárosuk, Svilajnac megsegítésére! Gondolom, nem egy-két családban történt meg, hogy eltörött a mécses, miután az óvodás gyerek hazavitte a szüleinek az üzenő noteszébe beírt tájékoztatást, és azok elmagyarázták neki, hogy mi is az az árvíz, mi a kiköltöztetés és milyen lehet az, amikor az ottani gyerekeknek már nemhogy óvodájuk, de még házuk sincsen, ahová behúzódhatnak.
A gyerkőcök biztosan megértették, hogy valahol, ott messze nagy lehet a baj, de az mégsem tűnhetett a számukra akkorának, mint az ő meghiúsult kiruccanásuk tragédiája. Nem az árvíz miatt szomorkodtak, hanem azért, mert most elmaradt az a kirándulás, amelyre már hetek óta vártak. Lassan vége a tanévnek és még időjárásból sem lehetne idillikusabbat festeni, nekik mégis otthon kell maradniuk.
Joggal érezheti-e úgy egy kisgyerek, hogy őt most emiatt bűntelenül is büntetik? Nem tett semmi rosszat, a szülei is lecsípték a heti kosztpénzből a kétszáz dinárt, megvolt a kiruccanáshoz a kellő lelkesedés…

Akkor mégis mi lehet a baj?

Nemes dolog a segítségnyújtás, vészhelyzet esetén meg különösen jókor érkezik, és az is dicséretes, hogy ezt az önzetlen gesztustételt már az óvodáskorúakkal is megismertetik, a dolog most mégis balul sült el. A gyerekek már megbeszélt és izgalmasnak ígérkező palicsi délelőttjét nem lett volna szabad elrontaniuk, és talán a megmaradt 200 dinár célirányos elköltését sem kellett volna kötelezővé tenniük a túlbuzgó, okos felnőtteknek. A családok – a maguk módján – nyilván egyébként is, ettől függetlenül is igyekeznek támogatni az árvízzel küzdőket. Emiatt kár volt ellopni az óvodások párórás örömét.

Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Szabó Angéla

  

Lesz-e? Obrenovacról, megint másként

Lesz-e majd felelőse a minden idők legszörnyűbb szerbiai árvízi katasztrófájának? – alighanem ez lesz majd az egyik legizgalmasabb kérdés az árhullám levonulta után. Lesz-e bátorsága az ország legfelső vezetésének ahhoz, hogy a tükörbe nézzen, és el is higgye, el is fogadja azt, amit benne lát? Lesz-e majd elszántság arra, hogy (ahogy mindig is állítják) felelősségteljes politikusként kiálljanak az ország népe elé, és bevallják, milyen megbocsájthatatlanul sokat tévedtek a vészhelyzet megítélését illetően, és a mulasztásuk nyomán bekövetkezett katasztrófa miatt miféle felelősség terheli őket? Lesz-e majd magas körökben elhangzó, csak egyetlenegy mea culpa is, vagy minden pusztításért a kiszámíthatatlan természetet teszik felelőssé?
Nem tudjuk, hogy helyzetelemzésképpen milyen beszámolóval lépnek majd a nyilvánosság elé, egy azonban bizonyos: azt, hogy távol voltak a szörnyűségek helyszínétől, ezért nem ismerték a helyzetet, nem adhatják be nyugtató- és fájdalomcsillapítóként a károsultaknak. Márcsak azért sem, mert ha akarnak – és egy cseppet felpipiskednek! – a kormányépület ablakából naponta ráláthatnak a mostani árterületre. Maga a vízzel elmosott Obrenovac is (amelynek most jó esélye nyílt arra, hogy a pusztítás mértékét tekintve, Szerbia Vukovárja legyen) csak 30 kilométerre van a fővárostól. Az időjárás-előrejelzőket sem hibáztathatják, mondván, hogy hamis jóslataikkal megtévesztették őket, mert azok jó előre figyelmeztettek a várható óriási csapadékmennyiségre. Tehát: lett volna idő felkészülni. A politikusok azonban csak nehezen mozdultak. S amikor végre cselekedni kezdtek, azt is tervszerűtlenül és szervezetlenül tették. Ezért maradt el a hatékony árvízi védekezés, és ezért ülünk most nyakig a slamasztikában, kapálódzunk nyakig a vízben.

A napokban még arról olvashattunk az egyik blogbejegyzésben, hogy remélhetőleg nem fogják elhallgatni a szerbiai árvízhelyzetről szóló igazságot, hanem szép lassan napvilágra kerül, mi is történt valójában. Akkor még egy olyan nő írásából sejthettük csak meg a valódi helyzetet, aki a saját szemével látta Obrenovac víz alá merülését, és nem félt kimondani, hogy mindez politikusi mulasztások következménye.

Most pedig egy újabb, személyes „élménybeszámoló” jelent meg a témában, és mint egy jó olvasmány, jár kézről kézre. A szerzője önkéntes szervezőként maga kezdeményezte a 70 ezer lakosú „alvó város” felrázását. Ez az Aleksandar Sinđelić jelenleg pedig ott tart, hogy bűnvádi feljelentés tesz az obrenovaci polgármester ellen, mert az nem cselekedett idejében és ezzel a mulasztásával veszélybe sodorta a község lakosságának életét. Állítása szerint, mindaz a szörnyűség, amit ott látunk, leginkább a késedelemnek, a kései reagálásnak a következménye.

Elmondja, hogy az érkező áradásnak a biztos jeleit tapasztalhatták már napokkal azelőtt, hogy a városi válságtörzs először összeült. A település alacsonyabban fekvő részein már akkor megjelent a víz, az érintett lakosság pedig magánszervezésben próbálta felvenni a vele való küzdelmet. Helybeli tűzoltók, rendőrök és önkéntesek járták a várost és segédkeztek a munkában.

A polgármester által irányított válságstáb első megbeszélésén ő maga még arról szónokolt, hogy pánikra nincsen semmi ok, az árvizet felkészülten várják. (Pedig akkor Obrenovacnak mindössze 4 kiskapacitású szivattyúja volt, homokzsákja pedig egy sem.) Ha a víz miatt valakit ki kellene költöztetni, akkor a helybeli szállodában találnak a számára helyet. Majd pedig azzal dicsekedett, hogy 1 millió 200 ezer dinárt kapott a község élelmiszer-vásárlásra. Az ugyancsak jelenlevő, átázott ruházatú tűzoltók és rendőrök elmondták, hogy egyedül már nem győzik a terepi munkát, szükség lenne önkéntesek bevonására is. A polgármester még akkor sem akarta látni a helyzet súlyosságát, azt felelte, hogy nincs szükség önkéntesekre, és csak abban állapodtak meg, hogy reggel felhívják a rendkívüli helyzetekben illetékes belgrádi központot és kérnek homokzsákokat. Az összejövetel után pedig a társaságot meginvitálta a főposta mellett lévő sarki vendéglőbe vacsorára, hogy úgymond „ott ügyel(etesked)jenek”.

Másnap megérkezett a fővárosból egy homokzsákokat szállító tehergépkocsi, a polgármester pedig kirendelt a helyszínre egy csapat újságírót, hogy beszámoljanak róla: nagyban folyik az obrenovaci árvízi védekezés. Egyetlen kamionnyi homokkal akarták védelmezni a Barič és Umka közötti útszakaszt.

Mindeközben a vízállás folyamatosan növekedett, 10 centiméterrel is óránként, és elöntötte a Šljivica nevű települést. Már 30 centi magasan állt a víz, de a polgármester akkor sem rendelte el a lakosság mentését. Védekezett mindenki, ahogy tudott. Amikor azonban egy kritikus pillanatban megszűnt az áramszolgáltatás és a víz még a szomszédos Belo Polje egy részét is elárasztotta, Obrenovac irányába pedig egy méter magasan kezdett bezúdulni, akkor szólaltak meg először a riasztást jelző szirénák. Mivel a régi töltést nem erősítették meg, a víz akadálytalanul jutott be a városba. (A legnagyobb jóakarattal is: észbontó, hogy egy városra tulajdonképpen ráengedik a vizet…)

Azóta szervezetten folyik a mentés. Hogy a rendőrség által lezárt városban mi mindent rejthet maga alatt a víz, még elképzelni is szörnyű. De hamarosan ezt is meg fogjuk tudni.

A történtek miatti 3 napra hirdetett gyász, az máris van. Na de, felelős a szörnyűségekért??? Márpedig kell találni felelőst. Méghozzá fent, jó magasan. Siniša Mali belgrádi polgármester nevét az elmúlt napokban mind gyakrabban és egyre hangosabban emlegetik. Ő volt az, aki még 4 nappal ezelőtt is azt nyilatkozta – mint a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó városi bizottság vezetője –, hogy az árvízveszély miatt nincs szükség kitelepítésre. A sokat emlegetett Obrenovac lakosságát május 16-án ő szólította fel arra, hogy maradjanak a lakásukban, ne hagyják el a házaikat. Holott akkor már menekülniük kellett volna. A felhívást Belgrád város hivatalos honlapján is közzé tették, azóta azonban ezt a tartalmat törölték.

Nyilván nem a főváros első számú embere az egyetlen, aki nem vétlen az árvízi történetben. Meg aztán neki is parancsolnak, ő sem cselekedhet a saját szakállára. Őt is utasították. Fentről.

Szabó Angéla  

  

(Vala)mit hoz a víz…

Obrenováci árvízi mentés

Mondják, túlontúl nagy baj nem lehet, ha képes vagy egészséges öniróniával tekinteni a magad (világméretűnek érzett) apró kis tragédiájára, mert az ép lélekről árulkodik. Így tett az egyik honfitársunk is, aki a Szerbia egyes részeit elnyeléssel fenyegető árvízhullám kapcsán cinikusan, ámde fájón találóan megjegyezte: a Belgrád a vízen elnevezésű megalomániás projektum helyett a fővárosiaknak inkább Noé bárkájának az újabb kori változatát kellene megépíteniük. Mert azzal most – amikor nem Belgrád van a vízen, hanem a víz van Belgrádban – többre mennének. (A már-már szégyellni valóan dúsgazdag arabvilágból ellesett, titokzatos és pazar vízi tüneményt alighanem megépíti most nekünk maga az Úristen – egyetlen fillér nélkül.)

A baj azonban most nem is nagy, hanem felfoghatatlanul hatalmas. Az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai közül hármat is érint. Az említett térségben a vízzel borított terület nagysága, egy zágrábi professzor számításai szerint 22 900 négyzetkilométer. Horvátországban 600, Szerbiában pedig összesen 9 100 négyzetkilométeren pusztít az árvíz.

Az országunkat ért égi csapást (csúnyábbik nevén) kataklizmának is mondják, meg armageddonnak is nevezik, sőt olyan meghatározást is hallhattunk, hogy ismét Pannon-tengerré változott az árvízzel sújtott országrész.

A bűnös Szerbiát utolérte a sorsa! – mondják a töretlen hittel rendelkező hívők, s akad köztük olyan is, aki még hozzáteszi: talán az sem lehet véletlen, hogy a katasztrófa leginkább a fővárostól délre eső területeket sújtja. Megint mások – akik máris látni vélik a sötét jövőnket – olyképpen keseregnek, hogy a legvégén mindennek a vajdaságiak isszák meg a levét. Merthogy eddig is élelmezték, etették az országot, ezután is ezt fogják csinálni, csak majd erőteljesebben és egyre keserűbben. Eddig is szófogadóan fizették a déliek helyett az adót meg a villanyszámlát, ezután is rájuk kényszerítik. (Soha nem látott, mesés összegeket lehet majd begyűjteni lecsapolási illeték fejében!) Délre vándorol majd a legtöbb gyógyszer, vidékünkön pedig tovább foghíjasodnak az állami patikák pasztillás polcai. Alighanem jó hosszú időre indokolt lesz majd az árvíz miatt kárt szenvedett régiók kötelező jellegű támogatása, és meglehet, hogy megint divatba hozzák a megboldogult szocializmus évtizedeiben kiválóan prosperáló szolidaritás intézményét.  

Homokzsákok Sremska Mitrovicánál

Tüsténkednek, nyüzsögnek a politikusok is. A kormányelnök megállás nélkül közlekedik, (cirkál, cikázik) égen és földön. Katonai helikopterrel röpköd a levegőben és rendőrségi csónakkal siklik a vízen. Mindeközben gyakorlottan pózol, fotózkodik, hogy lássa a nép, ki a legény a gáton. Lám, a médiának még vészhelyzetben is komoly politikus-népszerűsítő hatása van!  

Apropó sajtó! A šabaci árvízhelyzet kapcsán felröppent a hír, hogy a veszélyes vegyiparáról ismert városban a politikusok erősen kozmetikázott képet adtak az árvízhelyzetről. Ez esetben azonban nem szépítettek, hanem torzítottak. A valóságosnál jóval drámaibb képet festettek. Maga a kormányfő hangoztatta, hogy Šabac nem kerülhet víz alá, mindenképpen meg kell menteni. Így a fővárostól alig 30 kilométerre fekvő, 70 ezer lakosú, elárasztott és kitelepítésre ítélt Obrenovac után Šabacot helyezték előtérbe, oda irányították a gátépítésre és a mentésre jelentkezőket. (A vajdasági Sremska Mitrovicát viszont eleinte magára hagyták. De ez egy másik történet lehetne.) Drámai hangú felhívása nyomán mintegy 10 ezer önkéntes érkezett a városba, hogy segítsen a helybelieknek a kritikus partszakaszok megerősítésében. Nyomukban pedig sorakoztak a segélyszállítmányok. Közöttük is a legfontosabb: az élelem.

A helybeliek azt állítják, hogy Šabac (egyelőre még) nem úszik a vízben. A víz nem hömpölyög a város utcáin, nem jutott el a házak ajtajáig. Legfeljebb csak a kritikus városrész épületeinek pincéjében jelent meg. A helyi önkormányzat teljes mértékben ura volt a helyzetnek, ezért nem is kért kivételezetteknek kijáró segítséget. Mire aztán a kormány újabb támadásba lendült a helyi vezetés ellen, a nyomásgyakorlást követően pedig a város polgármestere lemondásra kényszerült.

A kukacoskodók szégyenteljes politikusi médiafogásnak tartják csupán a šabaci vészharang kongatását, és állítják, az ottani helyzet össze sem hasonlítható az Obrenovac környékén tapasztalhatóval. Ezért kevesebb ember is el tudta volna végezni a munkát, a tétlenül ácsorgókat viszont irányíthatták volna olyan helyekre, ahonnan valódi vészhelyzetet jelentettek. Ebből a furcsa politikusi csúsztatásból arra lehet következtetni, hogy a kormány alighanem tart attól, ami majd ez után, vagyis az árhullám levonultával következik. Amikor majd nem csupán becslésekre meg találgatásokra támaszkodunk (hogy pl. 100 millió eurós kár keletkezett az ország legnagyobb szénmedencéjében, amely az obrenováci hőerőművet táplálja), hanem világosan megmutatkozik, mekkora pusztítást végzett és milyen pusztulást hagyott maga után a Balkánon átvonuló vízáradat. Amikor majd láthatóvá válnak a romhalmazok, felszínre kerülnek a holttestek és megjelennek a fertőző betegségek. (Egyes híreszelések szerint csak Obrenovac környékén 2000 holttestre lehet számítani.)

Addig pedig kellenek az első meddő órák után prímán megszervezett árvízi védekezési munkálatokról meg a tökéletesen levezényelt mentési akciókról szóló helyszíni beszámolók és az önfeláldozó, bátor politikusokat bemutató képsorok. 

Szabó Angéla

ÁRVÍZ

Fotó:Femina

Zengő zuhogó zápor zakatol
Recsegő robaját rettegi álmom
Éjszaka jön és tombol az ár
Felmorzsolt életünk zokog és fáj.
Házak tetején orkán táncol
Gigászi árvízen hajózik Kháron,
Ladikján siklana, szél döngi, vibrál,
A szétömlött Styx helyén már csak tengervíz áll.
Túlpartját a test, a lélek sem akasztja,
Eget és földet is nihillé duzzasztja
A féknélküli ár, mi tomboló s felrázó
Emlékeztet rá, hogy van egy utolsó szó:
Istenem segíts! Hisz lelkem oly gyarló,
Csak ha baj szakad rám, akkor nem tagadó.
Lásd Ember, most mutat hatalmat az Úr
Számon kér s ítél, de soha nem bosszul.

(GS 2013)

Dr. Gundy Sarolta

Fotó: Mandiner