Ne feledkezz meg SOHA arról, hogy az életkor egy biológiai állapot. Te sem maradsz mindig friss, üde és fiatal!
(Sok kortársam panaszkodik a lelketlenségről és az irányukba megnyilatkozó felsőbb rendű kioktató, lenéző hangnemről. Az idős ember is gondolkodó és érző lény, különösen ha kiszolgáltatottá válik. Főleg, ha kórhàzi ápolásra szorul)!
Jó szívvel adom közre megfontolàsra serkentő gondolataimat.
Elidegenedés
Elmennek, eltűnnek mind,
kikkel még összetartozunk,
elmosódik a hajdan-kimondott szó
s az emlékeinkkel magunk maradunk.
Meggyengül és halvánnyá kopik
sok régi, önfeledt pillanat,
mit szikkadó lelkünkbe vés
és kivonatokká szűkít
a múltakba ágyazott
bekötött szemű érzés.
Most magadhoz magadat láncolod,
és múltadból csak a kicsiny részeket lopod,
mit nem vittek félre soha
csekélynek képzelt korszakok,
ha társadul szegődtek
az életet alkotó, bejárt irányú,
veszteség nélkül megküzdött napok.
Szívedben ma erőre kap a csend
és falaid közöt hangosan feszeng
az oszthatatlan magány.
Mára már senki lettél és görnyedtté aláz
nincstelenné vált hatalmad,
de reménykedsz,
hogy még érző ember maradsz,
kit nem tör meg soha az elidegenedés,
mert feltámad benned a holnapi újjászületés.
Most, hatalmad a most. Minden pillanat kapaszkodás,
Miért van az, hogy az igazság kereséséhez nem nemes emberi harc vezérel, miközben a jó célt néznéd, hanem állandó harckészültségbe kényszerítenek és megelégszel azzal, hogy legalább kis ütközeteket nyerj?
Mindössze ez adja a napi sikerélményt. Közben azt sem bánod, hogy feneketlen tömlöcbe lök mások gonoszságának maradi sötétsége, elveszíted saját önálló gondolataidat egyszerűen azért, mert folytonosan meg akarsz felelni azoknak, akiknek a bandájába akarsz tartozni?
Máskor meg, igazán a kushadásban érzed magad jól, mert nem kell nézned és látnod, nem kell hallanod és meghallanod semmit, mert majd más ordít neked, és veled, és fennhangon veri beléd, hogy mit gondolj, higgy, írj, kövess, mert csakis az az igaz, amit a hangosabb rád képes abroncsolni. Nem érdekel, ha jön egy új, aki majd felveszi helyetted a páncélt, harcol és visszaver és kilép helyetted is a fényre.
Te megelégszel a penetráns szürkeséggel, csakhogy békén hagyjanak, meg ne szóljanak és a gyalázkodás dohosságát elkerülendő, kitessékelsz még egy besettenkedő fénycsíkot is az elméd önállóságából.
Nincs soha szükséged a teljes, a gyógyító fényre. Engeded, hogy a keselyűhad téphesse szét a az elméd egységét, ahol inkább szellemi vértanúhalált GYAKOROLTATNAK veled.
Mondd, milyen egy széthúzó közösség az ilyen? Miért akarsz közéjük tartozni? Milyen idegen erő bír kényszerzubbonyt húzni gondolataidra? Mondd, miért engeded, hogy tulajdon képpen a segítségeddel nemzett Gonosz beléd törölhesse lábát, amikor Te törekszel emberire, nemesre, béketeremtőre, elgondolkoztatóra, hiszen a Te gondolatvilágod –a normális emberi mércék sajnos NEM mai csillagállása szerint- még mindig kevésbé ingoványosak, kevésbé destruktívak, mint amit Rád akarnak húzni.
Gondolkozz önállóan!
Ha nem gondolkozol önállóan a világ lebénul és nincs többé haladás! Az állattól is abban különbözünk, hogy csakis az emberé a döntés képessége. Hát rajta! Nem érdekes, hová skatulyáz az FB tömeg!
Nem volt és nincs annak múltja
ki a népét kiárulja,
s fájdalmas lesz életútja
ha idegenek rongybábúja.
Éles látását veszíti
ha lelki szükségét úgy érzi,
hogy cinkosait úgy keresi,
ha nemzetét elemészti.
Koncért s dicsőségért adja,
ha népét lencséért kínálja,
mikor mások átkát hallja,
s bántását szó nélkül hagyja.
Gyökér nélküli a gyökér
s nemzetének semmit nem ér,
mert lelki cafat az olyan erény
ki nem érez a testvéréért.
Ármánykodó gyávasága
ki lakáj-uszályokba állva
saját népét legyalázza,
de igazság lesz a halála!
Rendnek követe a béke,
hisz ez a nemzet menedéke!
Az önző gyűlölet sem győzne,
ha összhangban nem törne féke.
Árulásra nincs bocsánat!
S latrok szavára nem járhat
a világ agyának forgása,
mert ez lesz a Föld pusztulása.
Ma van 60 éve, hogy a Kossuth tér mészárszékké vált.
Lalikára emlékezem újra, akinek története már kitörölhetetlenül lett életem része. Ezekben a napokban de különösen a tegnap történtek után érzékenyen érintene, ha kifütyülnének. Akik tennék -egyszerű kegyeletből- kerüljenek el. Kérem! Minden Lalikákra emlékezőt kerüljenek el a rossz szándékúak.
Lalika, 1956.okt.25.
Lux perpetua luceat ei
Ennek a napnak a története, a gyilkolásra parancsot adóknak és a sortüzet kivitelezőknek kiléte, a miértek és hogyanok felderítése még mindig a történelem feladata. Az áldozatok számának megállapítása úgyszintén. Én egyről tudok beszámolni, egy Áldozatról aki ott maradt, és egy másikról, aki megmenekült. Ez utóbbival a Rákoskeresztúri köztemetőben ismerkedtem meg, az elhunyt Áldozat sírjánál, sok-sok évvel 1956. október 25-e után. Tőle tudtam meg sok mindent, mert ő volt a megmenekült barát, de az Édesanyáról csak azt tudtam, hogy minden év október 25-én virággal a kezében ment ki a temetőbe a Fiához.
Amíg tehette, ment. Utoljára még nyolcvan évesen ment ki egyedül, aztán még 6 évig én vittem autóval, majd már csak magam jártam ki Lalikához, akinek sírja környékén számos tizenéves fiatal holtteste nyugszik. Közös bennük, hogy 1956 okt. 25-én mentek el, és szinte valamennyi a huszadik életévét sem érte meg. Lalika 17 volt.
Azon a végzetes napon Édesanyjának azt mondta, hogy lemegy a Kossuth térre az 50 m-re lévő Balassi Bálint utcai házukból, körülnéz, hogy mi ez a nagy tömeg, hiszen mindenki az utcán van és a Jászai Mari tértől a tömeg a Kossuth tér felé hömpölyög. Lenn találkozik barátjával, Ferivel. M.néni is leindult Lalikával, de ahogy kiléptek az utcára, az Édesanya úgy érezte, hogy elkél még egy zakó az ingbe meglehetősen könnyen öltözött fia részére. Visszaindult, hogy a „gyereknek” hozzon egy zakót. Nagyon féltette az egyetlen fiát, hiszen senki de senki nem maradt már számára, akit gyengéd érzelmekkel vehetne körül. Férje – a Szovjetunióból hazatért majd párttikárrá, illetve gyárigazgatóvá avanzsált hat elemis ács most éppen a szeretőjénél volt napok óta, ahová a PÁRT ügyei elszólították és néhány napja semmi hírt nem adott magáról.
A férj és Lalika között a kapcsolat enyhén szólva hűvös volt. Ezt a későbbi jó barát mesélte el nekem, hogy Lali gyűlölte az apját, mert a házukban lévő orvostól, a hajdani katonatárstól -akit a papa messziről elkerült és „nem is ismert meg” - jutott tudomására, hogy apja már a szovjet fogságban mint „pártszeminarista” külön lakásban lakott kinn a városban, nem a tetvek és poloskák között a táborban, mint a többi hadifogoly. Már sokkal korábban hazajöhetett volna a feleségéhez és a kicsi gyerekéhez, de el kellett végeznie a pártiskolát, mert Magyarországon komoly feladatot és küldetést bíztak rá, ha majd hazatér. Ez alatt a beteg, paralízises Édesanya fát járt ültetni, kemény fizikai munkát végzett, hogy megteremthesse a napi egyszeri étkezésre valót a gyerekének. És minden este együtt imádkoztak Lalikával a szegény jó édesapáért, aki a borzalmas front után most éhezik a szörnyű hadifogságban.
A sors különös fintoraként néhány év múlva pontosan abban a házban kaptak lakást, ahol a tábor hajdani orvosa is lakott, ötödmagával egy szoba-konyhás társbérletben, mert az ő 6 szobás lakásukat államosították és ők egy közös WC-s társbérletet oszthattak meg egy régi adófőtanácsos 4 tagú családjával. Az újsütetű gyárigazgató elvtárs pedig az ő lakásukban landolt. Az Édesanya mindezek mellett megmaradt ugyanolyan egyszerű és nagyszerű asszonynak mint volt, de az apuka kiváltságos, urizáló pártkorifeus lett. Neki már nem kellett az egyszerű de igen finom lelkű feleség, más fehérnép után nézett a PÁRT égisze és apropója alatt. Most is ezt tette. Feri és Lalika – mint ezt szintén később megtudtam - találkoztak a kapu előtt és együtt indultak a Kossuth térre, gondolván, hogy M. néni beéri őket. De bizony, mire ő visszatért a zakóval, a fiának csak hűlt helyét találta. A tömeg meg nőtt, így ő visszament a lakásba és várt és hallgatta a sorozattüzeket és rettegett, hogy vajon hol lehet a gyerek.
A gyerek pedig Ferivel a Rákóczi szobor melletti rézsün állt. Feri elmeséléséből tudom, hogy amikor őt lábon lőtték, elesett és utána Lali elmosódott testzuhanása volt az utolsó kép, amit látott. Ő kórházba került és azóta is a több cm-rel rövidebb lába miatt ortopéd cipőt hord. Így úszta meg a börtönt, mert évekig műtét műtétet követett...
Évek múltak el. Ferinek már nagy gyerekei voltak, amikor testvérét ugyanebbe a parcellába temették el, ahol Lalika van. Név, dátum, minden stimmelt. Ez csakis az ő barátja lehet. Minden évben október 25-én ő is kiment Lalika sírjához és vitte a friss virágokat a kertjéből, Feleségével együtt. Éveken át nem tudtam megfejteni, hogy húsvétkor, és Halottak napja környékén ki mehet még Lalikához, ki vihet az Édesanyja, majd az én virágaim mellé friss virágokat? Hiszen az Apja emberi számítások szerint már régen meghalhatott. Netán a néhai ifjú titkárnő, vagy a közös gyerekük? Ki tudja? Egy Húsvét előtti Nagypénteken találkoztam vele először. Amikor megtudta, hogy M.néni még él és hol lakik, többször eljött meglátogatni. Isten áldja érte!
Azon a tragikus október 25-i estén M.néni nem tudta, hogy mit tegyen. Telefon nem volt, a férj a „pártmunka” miatt Kőbányán volt. Egy munkatársa aki a szomszédjukban lakott ismerte F.elvtárs munkájának lényegét és annak helyét, így felhívta a férjet a titkos telefonon, hogy elcsípték a tragikus hírt hozó küldöncöt, hogy Lalika meghalt és az azonosítására a Kerepesi temetőbe valakinek ki kell menni, de M. néninek amíg ő nem jön haza, nem szólnak.
Éjszaka jött haza F. elvtárs. Elmondta feleségének, hogy honnan jött és mi történt. Három hónap sem telt el a temetés után, F.elvtárs elvált a Fia Édesanyjától. A bontópernél a Duna parti szolgálati lakást még elvetette M. nénitől. Egy tisztességes, régi vágású ügyvéd jóvoltából jutott M.néni egy kis lakáshoz, ahol 40 évig szomszédok voltunk. Több, mint szomszédok. A mai napig siratom. Őt is és az ismeretlen Lalikát is.
A napokban megint kimegyek a Rákoskeresztúriba. 4 éve már az Édesanyának is viszek virágot. Fehér holland krizantémot, mert azt nagyon szerette. Lalika mellett kis barátnőjük sírja: „Mókuskánk”. Mókuskánkhoz már évek óta senki nem jár. Utána mentek a Szülei is. Mókuskánknak is viszek virágot. És az összesért, aki ott van velük együtt, imádkozni fogok. Nyugodjatok békében Lalikák és Mókuskák! Az örök világosság fényeskedjék Nektek, hiszen olyan fiatalok és olyan ártatlanok voltatok!
Ma Nagycsütörtökön a belső gondolataim kivetítése előbb kincs- osztással párosul, mégpedig olyan kinccsel, amit én is úgy hallottam mások kincsválogatásából.
A harangokról szól a mese, amelyek Rómába szálltak...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy város a Magas Tátra hófödte csúcsai alatt, a Régi Magyarország, a Felvidék egyik gyöngyszeme, úgy hívták hogy Késmárk. Ez a város nem csak Thököly Imre szülővárosaként ismert, hanem van egy szerényebb, mégis világra szóló története egy diákról, aki a "késmárki diák" néven tett szert ismertségre az egyháztörténelemben.
Történt egyszer, hogy ez a fiatalember igen szerette volna megnézni, hová is szálltak a harangok, mit csinálnak ott Rómában, amikor Nagycsütörtökön, Jézus Krisztus kínszenvedése emlékére elhallgatnak és a Feltámadásig némák, csendesek maradnak.
Nagy vágyat érezve, a késmárki templom harangnyelvéhez kötötte magát, hogy így, messze repülve a haranggal... együtt elmehet és meg is érkezik majd az Örök Városba.
Az Úr 1674. esztendejében történt mindez, Nagyszombaton. Amikor a Szt. Péter Bazillika sekrestyése felment a harangtoronyba, hát egyszer csak nézi, dörzsöli a szemét, és kit lát? Nos, egy alvó fiatal, diákformájú embert méghozzá igen mély álomba merülten. Szólongatta, ébresztgette, mire a fiú felriadt és így álmából ébredten bizony csak elég zavartan viselkedett.
Szemét törölgetve végre latinra váltott, és maga sem felfogván mi történt, elmesélte, hogy ő bizony csak a késmárki haranggal szeretett volna Rómába repülni, és lám ez most sikerült.
Amikor a késmárki haranggal együtt iderepült, ő elveszítette eszméletét, és amíg a sekrestyés fel nem ébresztette, nem is tudta, hogy vágya immár beteljesült és most ott lehet a Szt. Péter templomában.
Igaz volt-e, vagy nem, nem tudni, de Késmárk is áll még, a templom is áll még, és a diákról szóló történet is nemzedékről nemezedékre száll, amíg magyar él a Földön, és tovaszáll, mint a harangok....és rám is száll és én tovaszállítom, úgy, miként szeretném, hogy Ti is tovaszállítsátok és még a Szentlélek is szálljon arra, aki erre jár.....
Uram, ki nem bíborból csak pusztából jöttél,
hogy lelked saruját megoldva
sugározz fényt, ha galád a gáncs,
gyolcsinged palástját pajzsként terítsd ránk
és oldd fel az alázottat és bántóját egyaránt!
Adj Uram megbocsátó elmét, tiszta lelket,
és érintsd meg szívemet, hogy igazságos legyek
akkor is, ha tapos hamis ármánykodás.
Tudjam elfogadni, hogy a megbocsátás
egyetlen záloga, a rám terjesztett áldás.
Mert a kicsi nem nagy, a fehér nem fekete,
az Igazság lényegét is elfojtja, ha szürke,
hisz hamis homályt karcol az indulat ereje.
Segíts Uram, hogy láttassék a kristálytiszta való
S ne marja lelkemet az igaztalan szó.
Így a nemzeti tragédiák és dicsőségek megemlékezéseinek idején annyi gondolat tornyosul az agyakban és a lelkekben. Különösen akkor, amikor a közeli Szerettekkel együtt vagyunk részesei az egyéni tragédiáknak, egyéni sorsoknak.
Néhány évvel már túléltelek. S ha ma én lennék esetleg 100 , akkor ráncosan, görnyedten is az én fiatal Édesapámra gondolnék vissza, a tartásodra, a méltóságodra, a tiszteletre, amit mindenkitől kiérdemeltél. Emlékeimben a szemedet kutatom leginkább, ami mindig mosolygott. Ezt Tőled örököltem.
A meleg ölelés képességét, a konfliktus-kerülést, az ódzkodást a tartós gyűlölettől. Ezt mind Tőled örököltem. Meg a vonzódást az emberekhez, akkor is, amikor bántanak és mindig keresni valami mentséget a botlásukra. A megbocsátás képességét örököltem Tőled. Örököltem a meg nem értettségen való fájdalmat és megütközést, akkor, amikor a jó szándékot is félremagyarázzák.
Emlékszem, amikor megkérdeztem Tőled, hogy Benned soha nem alakult ki gyűlölet az Életedet/életünket tönkre tevő hatalommal szembe?
Azt válaszoltad:
„Kislányom, a mi egyéni tragédiánk csak porszem a történelemben. Őket megítélik , de bennünket szülőket az utódaink, pl te ítélsz majd meg és ez a fontos”.
..Eszközödként vetítem ki szavaidat és idézem Veled: „és hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez."
Bizony, nagyon nehéz pillanatok adódnak az emberek életében.
Ha
egy ember kizárólag önmagáért cselekszik bármit, akkor a tett
megvalósításáig átkínlódott vívódás, a kételyek, az
aggódás, az inspiráló vagy visszafogó gondolatok pro- és
kontra-harcai csakis az ő magánszférájára lehetnek
befolyással.
Amint azonban másokért kell cselekednie, az
érzelem szabadságáról le kell mondania, és az elhatározását
kizárólag az ösztönei, a lehetőségek logikus megválasztásának
hideg valóság-ütköztetése, és a sokféleséget is jól
képviselő, de valamiféle konszenzusos ítéletet kell meghoznia.
A sokfélék ugyanis széthúznak, mindenfélét mondanak,
elítélnek, hangoskodnak, vitáznak. A monolit egyfélék szent
meggyőződése pedig az, hogy majd őhelyettük kialakítanak egy
olyan véleményt, amihez csatlakozhatnak, és csendesen
belesimulhatnak majd az egyféleség táborába. Náluk a
véleménykülönbségek kimondása haszontalan butaság. Ezért ők
elszigetelt, inkább véleményhallgató és nem vélemény
nyilvánító monolitok maradnak, semmiféle gondot nem
okoznak.
Mindig csak a sokfélékkel van baj. ...
A
sokfélék sokféleképpen gondolkoznak, az önálló véleményeiket
pedig közös döntés racionalitásába gyömöszölik, de csak ha
tudják. Rendszerint se nem tudják, de inkább nem akarják...
Egy
jó vezető, hogy miként dönt az önálló véleményekből
összeállt közös döntések felett, mellett, ellen, ez adja meg
majd tettének és személyiségének értékét. Lehet, hogy nem
tudni azonnal, hogy milyen végeredménnyel, de reméljük, hogy a
sokfélék az egyes fontos dolgokban egyfélék lesznek idővel és a
döntéssel is mindenki elégedett lesz. Nem csak az egyfélék, de a
sokfélék is..
Az évek múlnak, és az ember
észreveszi, hogy egyre kevesebben maradnak körülötte: nincs már
kiből-miből merítkezni, mert akikből épült maga is, akikből
felhalmozta a mindennapok szeretet-szórását, azok elmentek,
nincsenek, a források lassan kiapadnak, és aszályossá válik
körülötte a világ.
Igazán csak most kell összeszedni
Magad! Raktározd el szemed mögé a félig megírt, Rólad szóló
jegyzetsorokat, mozdítsd el a ceruzát amit az a Kéz hagyott ott,
az üresen félrelökött papucsokat ne kösd többé a személyhez,
a gyertyával együtt fújd el az élő tekintetet, ne szívd
melledre a negyedszázados illatot, de vésd a szeretete melegségét
lelked megbúvó szegletébe, hogy egy darabka mindig kikandikáljon
belőle és figyelmeztessen: takarózz be vele! Meglásd, nem hűlsz
meg és nem hűlsz ki!
Kívánom, hogy megtaláld a
kibukkanó jelet Te is, ki errefelé jársz. Addig értjük meg
egymást, és addig épülünk, amíg a szeretet-kereslet majd
kiegyenlítődik a szeretet-kínálat felé is: így biztosan nem
leszünk szeretet deficitesek! Jó éjt!
Nem volt és nincs annak múltja ki
a népét kiárulja, s fájdalmas lesz életútja mert
idegenek rongybábúja. Éles látását veszíti mert a lelke
nem érezi, ha cinkosait úgy keresi hogy múlt-hatalmát
felidézi. Koncért s dicsőségért adja ha népét lencséért
kínálja s mikor mások átkát hallja a bántását szó
nélkül hagyja. Gyökér nélküli a gyökér s nemzetének
semmit nem ér, hisz lelki cafat az olyan erény mi retteg egy
szép emlékképért. Ármánykodók gyávasága ki lakáj-
uszályokban állva saját népét legyalázza. Az Igazság
lesz a halála!
Zengő zuhogó zápor
zakatol
Recsegő robaját rettegi álmom
Éjszaka jön és
tombol az ár
Felmorzsolt életünk zokog és fáj.
Házak
tetején orkán táncol
Gigászi árvízen hajózik
Kháron,
Ladikján siklana, szél döngi, vibrál,
A szétömlött
Styx helyén már csak tengervíz áll.
Túlpartját a test, a
lélek sem akasztja,
Eget és földet is nihillé duzzasztja
A
féknélküli ár, mi tomboló s felrázó
Emlékeztet rá, hogy
van egy utolsó szó:
Istenem segíts! Hisz lelkem oly
gyarló,
Csak ha baj szakad rám, akkor nem tagadó.
Lásd
Ember, most mutat hatalmat az Úr
Számon kér s ítél, de soha
nem bosszul.
Uram, ki nem
bíborból csak pusztából jöttél,
hogy lelked saruját
megoldva
sugározz fényt, ha galád a gáncs,
gyolcsinged
palástját pajzsként terítsd ránk
és oldd fel az alázottat
és bántóját egyaránt!
Adj Uram megbocsátó elmét, tiszta
lelket,
és érintsd meg szívemet, hogy igazságos
legyek
akkor is, ha tapos hamis ármánykodás.
Tudjam
elfogadni, hogy a megbocsátás
egyetlen záloga, a rám
terjesztett áldás.
Mert a kicsi nem nagy, a fehér nem
fekete,
az Igazság lényegét is elfojtja, ha szürke,
hisz
hamis homályt karcol az indulat ereje.
Segíts Uram, hogy
láttassék a kristálytiszta való
S ne marja lelkemet az
igaztalan szó.
A minap a tövismadár jutott az
eszembe, aztán pedig az, hogy milyen jó nem tövismadárnak lenni
és nem csak egyszer dalolni az életben. Mert dalolni sokszor kell,
és főleg nem csak magunkban dúdolni, hogy azt senki meg ne
hallja... „A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel
életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más
teremtménye...
Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De
akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az
égben. Mert a legeslegjobbnak - mindig fájdalom az ára...
Legalábbis a monda szerint.
A madár, begyében a tövissel,
változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi
űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg.
Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál
közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy
egyetlen hangot kiadjon.
De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk
magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük.
Mégis megtesszük.
(Colleen McCullough: Tövismadarak)
Vajon
az ember hányszor lesz élete során a legenda-beli tövismadár?
Hányszor hal dallal halált, úgy, miként a tövismadár? Hiszen
sokszor gabalyodunk tövisek közé, kicsi tüskék parányi
szurkálása és nagy ágas-bogak homlokot markoló Krisztus
koszorúi, lándzsával vert deresei közé, mert tövisek és
vasszegek között halad az életünk. Eközben dalolunk és
sebesülünk, dacolunk a tövisekkel és dacolunk a sebekkel. És
nincs előre megfontolt szándékkal dalolandó gyönyörűséges
ének, halálba vezető megtisztító mindössze egyetlen ének.
Sokszor csak éppen annyi hang fakad, amennyi néha a torkunkból
kiszakad, akár egy mély öblös-hangú, akár egy leheletnyi
felszíni sóhajjal. No meg néha fals szólamú felhangokkal.
Leginkább azonban csak az el nem énekelt dalaink serkennek ki
belőlünk némán és láthatatlanul, és csakis kizárólag a
gondolatainkban. Félünk, rettegünk kimondón dalolni őket, mert
azt hisszük, hogyha a legszebb hangon is osztjuk meg a másikkal,
akkor e kánonba belepusztulunk úgy, mint a tövismadár. És
maradunk némák, csendesek, a hangtalan gondolat-bilincsekbe
kattant, zárt hangok.
Aztán ahogy idősödünk, egyre inkább
óvatoskodunk belebotlani a halált hozó tövisekbe, ami így
természetes. Gondosan már ki is kerüljük őket a
tapasztalat-lépcsőkön, de a veszélykerülést némán, magunkban
nyugtázzuk, és nem éneklünk győzelmi dalt sem. Pedig milyen
szerencsependülésre serkenhetnének a tapasztalatlan fészeklakók!
Nem fakadunk örömünkben még parányi füttyentésre sem. Mert
belénk ivódott az ösztön, hogy az a valami ott, azzal a sok
tüskével bizony fájdalmat tud okozni, és ha nem vigyázunk még
halálra is sebezhet nem csak bennünket, de másokat is….
Az
elillanó tövis-övezte utakon egyszer csak rádöbbenünk: dalolni
kellett volna! Kiénekelni egymás felé azt, ami a szívünkben van!
Nem sóhajtani, falsul sem kiabálni, nem a gondolatokba
visszagyömöszölni az érzelmi kapcsolatrendszerek partitúráját,
hanem dalolni tiszta hangon, egyik a másik felé, még akkor is, ha
a vélt tövis felnyársalni készülne bennünket.
De úgysem
teszi, mert emberből vagyunk.
Lágyan, vagy ércesen, de
énekeljük ki magunkból a kibuggyanni kívánkozó gondolatokat,
méghozzá egymás felé nézve és sokszor! Ne maradjon magunkban
dalolatlan néma ének soha, amit senki sem képes meghallani.
Nyissuk ki egymás felé a lélekregisztereket, szárnyaljon belőlünk
milliónyi madárdal, hiszen emberek vagyunk és nem tövismadarak
kik csak egyetlen egyszer dalolnak a halálukba zuhanó mélység
lehanyatló útján.
A kórház kápolnája
előtt egy egyszerű fehér abrosszal leterített asztalon
barkahalom. Ki-ki többet hoz magával, hiszen a járni nem, vagy
alig tudó betegekre is gondolni kell, ha feljönnek a Kápolnáig,
Nekik is kell, hogy jusson belőle, hogy magukkal vihessenek egy
piciny darabkát a győzelem jelképéből. A betegnek is most a
szentelt barka a jelkép a betegség feletti győzelem ígéreteként
.. Igaz, P.atya is gondoskodik róluk, hiszen erőt kell beléjük
költöztetni, úgy egyszerűen a megszentelt barka útján. Mert
hosszú út volt, amit ők most megtettek az ágytól a kápolnáig,
hogy a barkaszentelésen, a virágvasárnapi szentmisén részt
vehessenek. Még hosszabb az út a gyógyulásig, bizony hosszabb,
mint az Ember-Fiáé volt a diadalmas jeruzsálemi bevonulástól a
megfeszítésig és a kereszthalálig.
Tudjuk, hogy akkor és
ott, majd 2000 éve a diadalmenet valóban diadalmenet volt, az utat
frissen vágott pálmaággal és virágokkal borították, talán
köntöseiket is levetették az emberek, hogy a Messiást éljenzés
és dicső örömüdvözlések hangorkánjában- mint akkoriban
minden arra méltó személyt –Királyként ünnepelhessék.
Örömmel, buzgón, dicsőséges hangon ismerték el, és bizony
amint az Evangelisták leírják, úgy tűnt, hogy valóban, valóban
szívből szerették. Még talán voltak olyanok is, akik Tőle
messze-távol állván nem érinthették ruhája szélét, nem
nézhettek a szemébe, így csak lába poros nyomát érinthették és
boldogok voltak azért is.
Dicsőség és elismerés. Nem
vágyott rá az Ember-Fia, de a szeretetben talán egy pillanatra
maga is feloldódott.
Nem telt el egy hét. A virágok
elhervadtak, a pálmaágak elszáradtak, a hozsanna valahogy dühvé,
hangos szitokká erősödött, zúgolódás orkánja söpört végig
a hajdani hozsannázókon.
Ember! Mi változott? Mi történik a
lelkekben egyetlen hét alatt?
Meghajolsz mint pálmaág a
szélben? Mert valakik Meseországot ígérnek a küzdő szeretet
rögös útja helyett?
Végy példát a betegről, aki
minden lépését szilárdan, egyetlen célért, a gyógyulásért
gürcöli végig. Erősen tartja a barka-pálmát, a győzelem
ígéretének jelképét.
Az
emberi természet már csak olyan, hogy azt hisszük, hogyha
valakinek nem hánytorgatjuk fel emberi gyengeségeit, akkor a mi
hibáinkra sem derülhet soha fény. Ez politikai cinkosságvállalás,
és a valóságban ebből a bűnből következik az az elterjedt
nézet, hogy a politikusok mind egyformák, az egyik kutya, a másik
eb.
Mindenek előtt, ezt az érzetet szeretném kiűzni Mindenkiből,
és felhívni figyelmet arra, hogy közös érdekeink
megvalósításában, emberi értékeink kinyilvánításában
legelső feladatunk a cinkosságvállalás legkisebb gyanújának
elhárítása. Mert csak az az ígéret nyerhet és válhat
valósággá, amelyik feltárja az igazat, hiszen – ha az igazság
sokszor fáj is- de mindig a csupasz tényekből kell, hogy
táplálkozzék.
Az igazság megmásításával vagy elhallgatásával,
az egyszerű embereket nézzük le. A magasabb erkölcsi mérce
felállítása nélkül pedig nincs alkotó közösség. Csakis a
becsületben való összekapaszkodás növelheti erőinket,
függetlenül a pártokhoz kötött szimpátiánktól. A
becsületesség megélése és felvállalása tehát a legelső lépés
ahhoz, hogy egy közösség higgyen nekünk. Milyen bizonyítványt
állítunk ki sajátmagunkról ország-világ előtt, ha nem vagyunk
képesek elítélni a megalázó, a magas lóról hozzánk szóló
kioktató hangokat, a hazugságokat, a korrupciót, a pénzzel
megvásárolt, csalással kieszközölt hatalmak megóvását, a
nemzetgyalázást, a saját házi vérebeink ránk támadását?
Hogyan higgyenek nekünk az emberek?
Ha ezekkel a vétkekkel, ezek fel
nem tárásával, mélységes elhallgatásával vállalunk egy
közösséget, akkor magunk is elbukunk, hiszen erkölcsi szintünkről
a világ, az ország fog úgy ítélkezni, hogy bűnpártolásban
élünk, nekünk minden jó, de leginkább a szellemi zavarosban való
halászás a leginkább kedvező álláspont.
A becsületesség tehát
magunk és a közösségünk tükörképe.
Stat crux dum volvitur orbis.
A
kereszt szilárdan áll, míg a világ forog
A karthauziak (ezt csak
magunknak, úgysem értenék odaát azok) egy olyan szerzetesrend,
amely az életet a szigorú némaság eszményével szemléli több
száz éven át, de mind a mai napig képes volt fennmaradni. Ott
soha nincs veszekedés, mert példamutató a közösség.
Ezzel nem
azt akarom mondani, hogy amikor valaki képviselő vagy akár egy
egyszerű polgár, némaságot kell fogadnia. Egy olyan nemzeti
közösségben, ahol mind a mai napig olyan csoportokkal kell
megküzdeni, ahol a viszálykeltés és nem az együvé tartozás, a
közös problémák közös megoldásának a keresése a döntő, ott
a bűnpártolás szennyesét nem tudjuk magunkról levetkőzni, ha a
bazári hangnemmel is azonosulunk.
Legyünk karthauziak amikor azt a
bölcs szigorú békesség úgy kívánja, ok nélkül ne beszéljünk,
még suttogva sem! De amikor szükségeltetik, igenis emeljük fel a
hangunkat és ordítsunk teli torokból a nemzet érdekében, nehogy
nemzeti önérzetünket, büszkeségünket, annak megélését,
elveinket, céljaink és terveink megvalósítását, a zsigeri és
érzéketlen Ellen a mocskos lábbelijének törlésére használja.
Főleg a Nemzet Házában, ahol azt az alpári hangnemet oly gyakran
használják... Hangnem- önmérséklet kéretik! A Nemzet Házában
és azon kívül is..a jó modor kívánja így.
Mono Inc. - Children Of The Dark
-
We're nothing like youA wall in black
We're nothing like you
And you don't get who we are
We're nothing like you
We dare the flow
We're nothing like you
A...
Közönséges gyömbér - Zingiber Officinale Roscoe
-
*Rendszertani besorolása:*
A gyömbérfélék (Zingiberaceae) családjába tartozó növény.
*Drog:*
A növény gyöktörzse (Zingiberis rhizoma).
*Hatóanyag:*
...
