„Mindennap hazavárom…” - Most lenne 18 éves Orosz Attila

Amikor még együtt volt a család

Ahogy az óbecsei Bilicki Ervin erőszakos halála nem számít kimondottan szimpla bűnügyi esetnek, úgy a péterrévei középiskolás, Orosz Attila vízbefúlása is mélyen megrázó és felkavaró. Mindenekelőtt talán az elhalálozás hely(szín)e az, ami a leginkább elgondolkodtatja a rejtélyes ügyeken töprengőt, merthogy a 17 esztendős fiú úgy járt le a folyópartra – halat lesni, horgászni –, mint ahogy a városi gyerekek a játszótérre. Számára maga a Tisza volt a hatalmas és izgalmas, természet adta játszótér – mégis az okozta a vesztét. A fák közé, az erdő sűrűjébe szint soha nem tért be, mert a szúnyogcsípés allergiát okozott nála, bedagadt tőle a szeme.

Orosz Lili, Attila édesanyja:

– Estefelé elment, azt mondta, majd jövök – ezek voltak az utolsó szavai. Úgy tudjuk, hogy azon a nyári éjszakán egy 20 fős társasággal a folyóparton volt, a Tiszának azon a szakaszán, amit a fürdőzők használnak. Egy kisebb csoport különvált, heten félrevonultak a többiektől, hogy egy újfajta cigarettát kipróbáljanak. Az egyik Magyarországon tanuló fiú hozta a különleges anyagot, amit a vágott dohány közé kevertek. A legelső, aki beleszippantott a cigarettába, eszméletét vesztette, egy órán át nem tért magához. Egy másik azt mesélte, hogy félelmetes látomásai voltak, saját magát látta egy másik testben. Attila barátja, akivel este együtt mentek el otthonról – amikor már ő is magához tért és indulni akart haza –, nem találta Attilát és a telefonján is hiába hívogatta. Egy másik fiú látni vélte lent a töltésen tántorogni, hemperegni, de valójában senki nem tudott semmi biztosat.

Amikor éjfél után fölébredtem, láttam, hogy a gyerek még nincs itthon. Furcsállottam, mert sosem maradt el ilyen későig. Rögtön ellenőriztem: a telefonja ki volt kapcsolva. Ezen is meglepődtem. Éjszakának idején nem akartam felébreszteni a barátainak a szüleit, de reggel már izgatottan, kétségbeesetten kerestük. Én a falu utcáit róttam, kérdezősködtem, mutogattam a fényképét a járókelőknek, de mivel senki sem tudott hasznos információval szolgálni, bejelentettük az eltűnését a rendőrségen. Az utána következő napok is a keresésével teltek, a segítőkész emberek szervezetten, csoportokba verődve fésülték át a folyópartot és annak környékét. Végül úgy bukkantunk a nyomára, hogy az egyik barátunk kapott egy telefonhívást: találtak egy hullát a Tisza-parton. Egy horgász vette észre azon a részen, ahol a komp áll, és kihúzta a parthoz, hogy ne sodorja el a víz. A férjem meg a lányom azonnal odasiettek, én is rohanni akartam, úgy fogtak le a szomszédok, aztán pedig az utcán összeestem. Orvost kellett hívni, engem is beinjekcióztak, benyugtatóztak, a férjemet is.

Szombaton 9-10 tájban érkeztek meg a holttesttel, a temetés pedig délután 4 órakor zajlott. Nehéz erről beszélni: szegény gyerekem olyan állapotban volt, hogy már nem lehetett felöltöztetni -- kétrétegű műanyag fóliába helyezték –, és ami a legborzasztóbb, nem fért bele a koporsóba. Meg kellett a koporsót nagyobbítani, ezért (eléggé otromba módon) egy deszkával kipótolták. Nekem ez olyan borzasztó volt, hogy a temetés ideje alatt szinte nem tudtam levenni róla a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy nem vagyok képes venni a fiamnak egy rendes koporsót… A lányommal már korábban összeszedtük a kedvenc holmiját (horgászbotját, receptes könyvét, fényképét), bepakoltuk az iskolatáskájába, és azt magával vitte az utolsó földi útjára.

Orosz Attila sírja a péterrévei katolikus temetőben

Noha a nyomozás során nem találtak arra utaló jeleket, hogy erőszakos cselekmény áldozatává vált, és le is zárták az ügyet, maradtak azért furcsaságok.

Amikor a férjemnek kiadták a holttestet Újvidéken, akkor a boncolási jegyzőkönyvet is meg kellett volna kapnia. Ezt azonban mi sosem láttuk. Vajon miért? Csak annyit tudtunk meg, hogy találtak a vérében alkoholt, de csak annyit, amennyit két üveg sör tartalmaz. Mi viszont pontosan tudjuk, a gyerek nem ivott. A boncolóorvos drogot nem talált a szervezetében, a barátai szerint pedig ő is kipróbálta a furcsa anyaggal dúsított cigarettát. Akkor most mi az igazság, kinek higgyünk? Érdekes az is, hogy a mobiltelefonja nem került elő, a pénztárcája viszont igen. Benne volt az igazolványa, a karlánca és 200 dinár.

Aztán: a holttestét a férjem meg a lányom csak messziről látta, mert a folyóparton nem engedték őket közel, a kórházban pedig azt mondták nekik, hogy már elég rossz állapotban van a hulla, inkább ne nézzék meg túl közelről. Én pedig egyáltalán nem láttam. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a férjem apja is a Tiszába fulladt, 36 évesen, elment egy ladikkal és nem tért haza, meg a nagyapjának a nagyapja is a folyóba veszett. Ez is különös.)

Nyolc hónapja, amióta eltávozott közülünk, sok minden megfordult a fejemben. Mai napig is hetente megcsörgetem a telefonját, mintha valamilyen csodára várnék, csodában reménykednék. Hiába járok pszichológushoz, pszichiáterhez, semmi nem segít. Élet és halál közt állok, jobbról az élet, balról a halál. Melyiknek higgyek? A temetés napján, amikor elindult a gyászmenet, egészen a sírhelyig, szorítottam a koporsóját. Nem akartam elengedni. Ő az enyém, nem vehetik el tőlem, nem adom. Amikor eresztették le a sírba, még egyszer, utoljára utánakaptam… Ahogy múlnak a napok, már nem tudom biztosan, hogy a kit is temettem el. Csak egy lezárt koporsót hoztak a halottasházba, de hogy ki volt benne, magam sem tudom. A gyerekem holttestét nem láttam. Ezért mindennap hazavárom. 

Épp most lenne 18 éves.

Ebbe bele lehet őrülni.

Szabó Angéla

Kiskanállal adagolt halál

Két teljes éve húzódik már az úgynevezett „temerini hetek” bírósági ügye. Épp a napokban volt az itteni magyarok folyamatos sakkban tartását célzó kirakatbűnper második évfordulója. Bírósági eljárást mondok, noha a hét magyar fiatal esetében ilyesmiről még jóformán szó sem esett. Két évvel ezelőtt sütötték rájuk a neofasiszta bélyeget és vádolták meg őket nemzeti-, faji- és vallási türelmetlenség keltésével. Az azonnali letartóztatásuk után több mint egy évet előzetesben töltöttek, majd tavaly november 28-án szabadon bocsájtották őket, hogy onnantól már szabadlábon védekezhessenek. Azóta már eltelt majdnem egy újabb év, az ügyekben viszont még egyetlenegy tárgyalást sem tartottak. Azok időpontját több alkalommal is kitűzték, mégis mindegyiket rendre elnapolták. A legközelebbi majd november 5-én lesz.
A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatal tehát két éve már bizonytalanságban él. Fogalmuk sincs, miként fog a sorsuk alakulni. Ejtik-e majd az ellenük felhozott vádat, vagy további börtönbüntetésre számíthatnak azért, mert egy banda szerb fiatal hazafelé menet megkergette és bántalmazta őket?

Egy másik történet. Nem magyar nemzetiségű szenvedő alannyal.

A hírhedt Belgrádi Kerületi Börtönnek (Centralni Zatvor, azaz CZ), a Balkán legnagyobb börtönének hat hónapon át volt a kényszerlakója egy fiatal újságírótanonc, aki most, öt évvel a szabadulása után mesélte el a rácsok mögött szerzett élményeit a Dnevno.rs internetes hírportálnak. A most 29 éves férfi az interjúban tömören beszámolt a benti életről: a fogva tartás körülményeiről és magáról a bezártság érzéséről.

A felújított Belgrádi Kerületi börtön

Elbeszélése szerint bent a napok nagyjából egyformák. Hat órakor van az ébresztő, utána reggeli, majd ebéd és vacsora. Ezek a legfőbb állomások az elítéltek napi programjában. Az étkezések között pedig lehet egymással társalogni, olvasni vagy edzeni. Persze mindezt kizárólag csak a kulcsra zárt cellában. Könyvtár, olvasóterem, tévészoba, edzőterem nincsen. A cellákban mégis akadnak halomszámra újságok, könyvek, meg olyan miniatűr tévékészülékek, amelyek antenna hiányában hasznavehetetlenek. De a foglyok leleményesek, minden helyzetben feltalálják magukat. Így kartonra ragasztott csokoládés sztaniolpapírból antennát készítenek, és máris nézhetővé válik a tévéműsor. Ugyanígy, a fizikai karbantartásukhoz is saját maguk gyártanak eszközöket.

Tadej Kurepa újságírást tanult a fővárosi egyetemen, amikor 2009. szeptember 3-án váratlanul letartóztatták. Nem is akármilyen váddal, nemzetközi terrorizmussal gyanúsították. Ezt azonban csak a börtönben eltöltött második napon tudta meg. Olyan cselekmény elkövetésével vádolták, amely történésről fogalma sem volt, és amely esemény idején ki sem mozdult az otthonából.

Azonnal egy magánzárkába került. Amely magánzárkának már akkor két másik lakója is volt – a rendszeresen hazajáró patkányokat leszámítva. A három méter hosszú és másfél méter széles cellában csak egy emeletes ágy volt, meg egy asztal és a sarokban az illemhelyként funkcionáló guggolda. Fekhelye nem lévén, két héten át a földön vackolt meg magának, a cella betonján aludt. 

Szabadság

 
A cikkben említést tesznek egy nemrég megjelent könyvről is (Aleksa Nešić: Zatvorska priča: CZ), amelyben a szerző – aki maga is belekóstolt a rabsorsba – részletesen lefesti az elítéltek élelmezését. A „változatos és kalóriadús” étrendből kitűnik, hogy a hétfői és a csütörtöki napon gumi ízű, ehetetlen marmeládéból állt a pompás reggeli, más napokon pedig pástétomból vagy két főtt tojásból meg egy háromszögsajtból kombinálták össze. Ebédre mindig más-másfajta egytálételt kaptak: borsót, zöldbabot, káposztát vagy paprikást, de mindközül csak a hétfői/pénteki bab volt az egyedüli ételnek nevezhető. Úgy írja le, hogy ha időnként szalámi is került az asztalra, akkor az víz ízű volt, a kolbász rendszerint büdös, a szalonna pedig leginkább valamiféle szappanra emlékeztetett. A börtönkantinban lehetett vásárolni (annak, akinek a hozzátartozói előre megküldték a rávalót) hetente egy alkalommal, csak éppen méregdrágán. Ennek ismeretében nem csoda, ha Tadej Kurepa a bent töltött fél év alatt húsz kilót fogyott, dacára annak, hogy az eléje tett száraz kosztot és a börtönlöttyöt válogatás nélkül, mindig elfogyasztotta.

Hogy milyen volt a hangulat a fővárosi Sing Singben? Nyomasztó. Az őrök többnyire közönyösek vagy mogorvák voltak. Így mellőzték a velük való fölösleges kommunikációt. Ha időnként razziát tartottak, a cella minden szegletét átkutatták, és akinél tilalomlistán lévő használati tárgyat találtak, azt megbüntették. Aki például mobiltelefont tartott magánál és lebukott vele, az először egy kiadós verésre számíthatott, aztán pedig magánzárkába csukták.

Mindeközben – mint mondja az interjúban – az elítéltek fejében félelmetes harcok dúltak. Viaskodtak önmagukkal is, meg a valósággal is. A rácsokon kívül pedig zajlott tovább az élet. A raboskodóknak otthon gyerekük születhetett, meghalhatott az anyjuk/apjuk, elválhatott tőlük a házastársuk… Az élet nem állt meg. Amikor hat hónap után kiszabadult, élő halottnak hitte magát. Úgy érezte, kiöltek belőle minden emberi érzést. Egy évnél is hosszabb időnek kellett elmúlnia, mire újra úgy-ahogy magára talált. A szabadságát visszanyerte ugyan, de magából egy darabot otthagyott örökre a börtön falai mögött. Nem véletlenül fogalmazott most, öt év távlatából úgy, hogy a börtön, a rabság az nem más, mint maga a halál, amit kiskanállal adagolnak a fogolynak.

Nagy kár: arról, hogy hogyan, mi módon szabadult Tadej Kurepa, hogy végül is ejtették-e az ellene felhozott vádat, nem szól a történet. Pedig jó lenne azt is tudni. Márcsak a „temerini hetek” miatt is, akik nem volt olyan szerencséjük, hogy hat hónap után kiszabaduljanak, és akik még most sem tudják, milyen véget ér majd a meghurcoltatásuk.

Szabó Angéla

„Mennyit szenvedhetett a fiam, mire meghalt?”- Arnold és a titokköd

Romić Arnold halála csupa rejtély. A 15 éves fiú talányos történetét most is, a temetése után három hónappal is, éppen olyan sűrű és átláthatatlan titokköd veszi körül, mint a tragédia napjaiban. A családja, a szerettei – a hetek múlásával – szinte egy centiméterrel sem jutottak közelebb a titokzatos haláleset megfejtéséhez. Csak egyvalamiben erősödött, szilárdult meg a hitük: az életvidám gyerek nem természetes módon, nem természetes halállal hal(hatot)t meg. Legalábbis erre utal, ezt támasztja alá a kezdetben még fulladásnak beállított haláleset minden egyes apró, ismert mozzanata.

Kilincselés, kutakodás, ködösítés…

Az elkeseredett, ámde elszánt szülőkben számtalan kérdés fogalmazódott meg a kritikus május 31-ei történések óta, amelyekre azonban hiába várják a választ. Ilyen például az az árulkodó tömény hallgatás, amely a tragédia hajnalán/reggelén övezte az oromhegyesi Atlantis Garden Club területén történt szörnyűséget, hiszen mindmáig nincs rá felelet, hogy a baj megtörténte után miért nem értesítették azonnal az elhunyt gyerek szüleit. Ha a sajnálatos esemény körül minden rendben és tisztességes módon zajlott volna, akkor a szórakozóhely működtetői is minden bizonnyal ezt az egyedüli egyenes utat választották volna. Így viszont tovább tart a vaksötétben való tapogatózás és csak nőttön-nő a gyanú, hogy Arnold alighanem valamilyen erőszakos (bűn)cselekmény áldozata lett.

A szülők számára az elmúlt hét eseményei sem szolgáltak sok örömmel, mert puhatolózásaik során megint csak a már jól ismert falakba ütköztek. A hét elején felkeresték az ügyükben területileg illetékes magyarkanizsai rendőrállomást, hogy annak vezetőjétől kérhessenek tájékoztatást, a hétvégén pedig az újvidéki klinikai központban jártak, hogy a holttest vizsgálatát végző szakorvossal konzultáljanak.

Nem történt semmiféle bántalmazás(?)

– A magyarkanizsai találkozóra a férjem húga kísért el, ő is jelent volt a beszélgetésen – mondja Marica, Romić Arnold édesanyja. – Bennünket természetesen az érdekelt leginkább, hogy kik voltak azok, akik a fiunkat bántalmazták és azt mi célból, milyen megindoklással, miféle felhatalmazással tették. A rendőrparancsnok, a legnagyobb meglepetésünkre, egy számunkra eddig ismeretlen mozzanatról számolt be. Azt mondta, hogy azon a május 31-ei hajnalon Arnoldot az egyik biztonsági őr kivezette a teremből, a gyerek pedig kinn, az épület előtt egyszerűen összeesett. Ez elég hihetetlenül hangzik, mert az én fiam egészséges volt, nem szokott csak úgy magától összecsuklani. Állítása szerint Arnit egyáltalán nem bántalmazták, senki sem bántotta. Megtudtuk tőle azt is, hogy ő maga végezte a szemtanúk kihallgatását, így állításait azok kijelentésére alapozta. Ha már ez így van, gondoltam, említést teszek a parancsnok úrnak arról is, hogy a gyerek barátját – aki szemtanúként számolt be nekünk mindarról, ami a fiunkkal történt –, már hétfőn délelőtt bevitték a tornyosi meg a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol nemcsak megfenyegették, hanem meg is verték. Emiatt a gyerekünk temetésén sem lehetett jelen. Erre ismét azt a választ kaptuk, hogy bántalmazásról nincsen tudomása.


A szülők természetesen továbbra is kitartanak azon állításuk mellett, hogy a fiuk „nem véletlenül” és nem minden ok nélkül halt meg. Meg nem is oly módon, hogy erősen ittas állapotban megfulladt a saját hányadékától, hanem a fizikai bántalmazás következtében hunyt el.

A szülők folytatják a küzdelmet

– Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyit szenvedhetett a fiam, hány ütést, mennyi rúgást kellett kiállnia, mire meghalt. Mert egy vitális, egészséges, 15 éves gyerek egy-két pofonba nem hal bele – panaszolja sírva Arnold édesanyja. – A holttest boncolását Újvidéken végezték, és amikor néhány hetes várakozás után végre megkaptuk az erről szóló jegyzőkönyvet, találtunk benne néhány olyan furcsaságot, ami nem hagyott bennünket nyugodni. Szerettünk volna feltenni néhány kérdést ezzel kapcsolatban a boncolást végző szakorvosnak, ezért a hét második felében elutaztunk Újvidékre. Szándékosan bejelentetlenül érkeztünk, hogy a doktor úrnak ne legyen ideje arra, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azért mondom ezt, mert amikor korábban kerestük, még a vizsgálatok eredménye miatt, azt a választ kaptuk, hogy nem adhatnak ki semmiféle dokumentumot, mert az orvos éppen az évi szabadságát tölti. Furcsa módon a mellette dolgozó nővér most ugyanezzel fogadott bennünket: „Sajnos a doktor úr éppen szabadságon van!” Mondtam neki, hogy nem hiszem el, mert a szabadsága már régen véget ért, ezért kérem, hogy jelentse be, hogy megérkeztünk és várunk rá. Erre kapásból azt felelte: „A doktor úr azt üzeni, hogy nincs miről beszélgetnünk!”. Honnan tudta az orvos, hogy ott vagyunk, ha nem is jelentkezünk neki? Sehonnan. Csak le akartak bennünket rázni. Nem baj, ezek az akadályok, az ilyen gáncsoskodások meg a szüntelen titkolózás csak még elszántabbá tesznek bennünket. Még inkább arra ösztönöznek, hogy semmit se hagyjunk felderítetlenül, igenis meg kell tudnunk, hogy mi történt a fiunkkal. Jogunk van hozzá, és ennyivel tartozunk neki.   

Szabó Angéla

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)

Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.

Szórakozni! De hová?

Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.

Szórakozni! De hogyan?

Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla

   

Fizess, míg a halál el nem választ!

A véráztatta, terepszínű katonaruhát politikusi öltönyre, nyakkendőre cserélt belgrádi csúcskáderek mintha teljesen bepánikoltak volna Vajdaság elveszítésétől, ezért aztán valóságos össztüzet zúdítottak a tartományra. Eszeveszett rettegésükben, tudathasadásos fóbiájukban mintha parancsot adtak volna egy általános, mindenre kiterjedő, követ kövön nem hagyó támadásra – látva az esélytelen, az eleve vesztésre ítéltetett ellenfél bénult kiszolgáltatottságát –, olyan elszántsággal és olyan kegyetlenséggel, irgalmat nem ismerve, mintha most is a horvátországi vagy a boszniai hadszíntéren lennének. Mintha húsz év után megint megjött volna a harci kedvük, mintha ismét halálos ellenséget látnának minden számukra ismeretlen idegenben. Azzal a különbséggel, hogy a (fiskális értelemben) megszállt tartomány politikai-gazdasági ostroma hadsereg meg ágyúk és tankok nélkül történik.   

A nyilvánosan soha fel nem vállalt, váltig tagadott gyarmatosítás szinte minden fronton zajlik. A kíméletlen politikai nyomásgyakorlás és a gazdasági kizsákmányolás persze nem a múlt héten kezdődött – pokolian kitervelten, módszeresen folyik már évtizedek óta –, az utóbbi időben azonban már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Ennek a multifunkciós hadviselésnek a része a tartomány hatásköreinek megnyirbálása, a Magyar Nemzeti Tanács teljes knockout-ja és az egyébként is dögrováson lévő gazdaság könyörtelen központosítása, utolsó csepp vérig való kiszipolyozása. Mindez pedig olyan mértékű és szigorúságú ellenőrzést követel meg, amilyennek következtében az itt élők úgy érezhetik, mintha az egész Vajdaságot bekamerázták volna, mintha tartományfigyelő rendszerrel látták volna el. Úgy, ahogy a börtönt szokás.  

Az eddig jobbára jelesre vizsgázó mezőgazdaság (mint az egyedüli, még mindig prosperáló ágazat) most már igencsak recsegve-ropogva tűri az újabbnál újabb megterheléseket. Égbekiáltó igazságtalanság és gazemberség mindaz, amit a vajdasági magyar gazdákkal művelnek mostanában. Amikor nem is létező, csak állami parancsra kigondolt és aztán éveken, évtizedeken át könnyen hagyott, nem követelt tartozásokat akar rajtuk behajtani (a gaz törvény vasszigorával) a rabszolgahajcsár szerepével felruházott, pénzügyminisztérium által megbízott adóhivatal – úgy, hogy adminisztratív trükkök egész tárházával próbálkozik. Például így: a tartozásként elkönyvelt nyugdíjbiztosítási járulékot olyan kötelezettségként igyekszik feltüntetni, amelynek fizetésétől legfeljebb csak a halál válthatja meg a mezőgazdasági termelőt. Vagy az, hogy az összes földjét eladja. Esetleg munkaviszonyban lévő családtagjai nevére íratja. Más kiutat nem igen hagynak a számára. Amikor pedig a két és fél évtizedes kvázi tartozást örökérvényű tehertételként akarják beállítani, mintegy sugallják, hogy szerintük két dolog van a világon, ami nem évül el: az egyik a háborús bűncselekmények, a másik pedig a szerbiai parasztok nyugdíjbiztosítási járuléka. (Ezért aztán ne lepődjenek meg az örökösök, akik egy napon majd nemcsak az őseik termőföldjét, hanem azok rendezetlen adótartozását is anyai-apai jussként kapják!)

Egy másik fondorlat: a mázsás adókolonctól az előrehaladott életkor sem szabadít meg mindenkit. Nők esetében a betöltött 60., férfiaknál pedig a 65. életév sem mentesíti őket minden esetben, hiszen látunk példát arra is, hogy éppen a 60-on felülieket szeretnék agyafúrt módon bekényszeríteni a rendszerbe. Azokat, akiknek (rendes körülmények között) már a nyugdíjas napjaikat kellene morzsolgatniuk. Ugyanilyen huncutságosan a 15 éven át rendszeresen fizetett járulék sem jelent semmiféle biztonságot (márpedig ennyi „megvásárolt év” szükséges a minimális nyugdíjhoz), mert akkor a nem megfelelő életkorra hivatkozva hosszabbítják meg a leendő nyugdíjas keserveit. Újabb turpisság: arra ugyanis nincs mód, hogy 15 év után lezárják a folyamatot, vagyis hogy a nyugdíkorhatár eléréséig szüneteltessék a befizetéseket. Legalábbis ezt szokták mondani. (Minthogy az adóhivatalban mindig kéznél vannak a kész, előre gyártott sablonválaszok.) Ha tehát valaki a járulékfizetés felfüggesztése iránt érdeklődik, akkor leginkább azzal a felelettel lombozzák le, hogy olyasmi nálunk nem létezik. (Márpedig a nyugdíjbiztosítási törvény l4. szakaszában az olvasható, hogy elemi csapás, betegség vagy szülési szabadság miatt megtörténhet, hogy az adósság nyugszik, és ez a „felmentés” összesen 5 évre vonatkozóan kérelmezhető.)

A következő logikai bukfenc: az adórendszert egyirányú utcaként állítják be, ahonnan nincsen visszaút. Nem lehet belőle kiszállni, csak a belépés engedélyezett. Arra viszont semmi szükség, mivel a potenciális adózót a tudtán kívül, sőt akarata ellenére is, önkényesen nyilvántartásba veszik. Dacára annak, hogy mit ír elő a törvény (hogy attól a naptól válik jogosulttá, amelyiken bejelentkezett a rendszerbe). 

Jól ki van ez találva! Paraszt ember legyen a talpán, aki ebben a labirintusban eligazodik.

Szabó Angéla

Az Igazság lesz a halála!

Nem volt és nincs annak múltja
ki a népét kiárulja,
s fájdalmas lesz életútja
mert idegenek rongybábúja.
Éles látását veszíti
mert a lelke nem érezi,
ha cinkosait úgy keresi
hogy múlt-hatalmát felidézi.
Koncért s dicsőségért adja
ha népét lencséért kínálja
s mikor mások átkát hallja
a bántását szó nélkül hagyja.
Gyökér nélküli a gyökér
s nemzetének semmit nem ér,
hisz lelki cafat az olyan erény
mi retteg egy szép emlékképért.
Ármánykodók gyávasága
ki lakáj- uszályokban állva
saját népét legyalázza.
Az Igazság lesz a halála!

(GS, 20130702)

Dr. Gundy Sarolta

  

Hozzád szólók barátom!

1952.04.09. - 2012.10.29.

Tisztelt gyászoló közösség!

Kedves barátom KokosLaci, így egyben ahogyan megszoktuk az évek múlásában!

Nehéz a búcsú és fájdalmas is. Életem egyik legnehezebb útját tettem meg most, eléd járulva, -e út más volt, mint a többi, mindvégig az emlékek kavalkádjai zúdultak rám.

A tudat, hogy nem tárod ki előttem hajlékod kapuját és nem töltesz a kupámba jóféle nedűt az utam porának leverésére, úgy a megérkezés örömére, immáron nem intézel felém többé meleg bensőséges szavakat, teljesen összezavar...

Hitben-reményben-szeretetben élted le életed!

Hittél a szó erejében, az igazság méltányolásában. Hittél a Decsi kapuban, a polgármester bölcsességében és csapatának összetartó erejében. Hittél az életben, hittél a családban, vállalkozásodban, szerelmedben.

Reménykedtél, hogy életed legnagyobb küzdelmét is győzelemre tudod vinni, hiszen annyi nehézségen és megpróbáltatáson túljutottál. Bizakodóan tekintettél a jövőbe, terveztél, építkeztél. Nem bújtál sohasem paravánok mögé ,nyíltan vállaltad elképzeléseid, amelyek nem csak kritikát tartalmaztak, hanem a megoldás kulcsát is hordozták magukban.

Szeretted a Sárközt, Decs nagyközséget, ápoltad kultúráját, hagyományait, öregbítetted annak jó hírét, -határon innen és túl. Mindent megtettél, hogy jobb legyen, de a sors mást szánt neked! Igen a sors, amely vagy a homlokunkra barázdálódik vagy a tenyerünkben írva vagyon.

Tisztelt gyászoló közösség!

Engedelmükkel, most személyesen barátomhoz, egyben családom barátjához

Kokos Lászlóhoz intézem szavaim!

Hozzád szólók barátom!

Tudtam és éreztem

Ezer gond tornyosul feletted,

De te legyintettél,

Rám néztél és megtoldottad:

Erről a következő vicc jut az eszembe...

A nap volt a csillagod,

Hold a pártfogód,

Éjszakák bársonya a paplanod:

A gondviselés karja ölelt az utolsó órádig, percedig, neked ez jutott!

Tudom, búcsúznunk kellene...

Menni kell,

Folyton utazunk,

Az élet ösvényén bukdácsolunk:

Jót remélünk, de időnként ürmös bort szolgáltatnak nékünk.

Egy másodperc a létünk...

Mondj még egy szót,

Csak egyet utoljára,

Egy bölcs tanácsot

Az életen átutazó panyókájára.

Igen, az élet megy tovább...

Köszönöm a sorsnak,

Hogy ismerhettelek,

Létem megoszthattam veled,

Tanácsaid meghallgatást leltek bennem.

Így van, a remény lángja alszik el utoljára...

Hozzád szólok barátom,

Válaszod már nem hallom,

Emlékeim sziluettjében még egyszer megfordulsz,

Intesz és eltűnsz a ködben, csendesen, mint egy szonett...

Emlékezni fogok rád...

Szállj most szabadon lélekszárnyon,

Gondtalanul egy másik világon,

Ahol már nincs fájdalom, nincs kín,

Ahol kegyelem, béke van és nyugalom!

Búcsúzom tőled barátom!

Az atya az egy fiú és a szentlélek nevében,

Az örök világosság fényeskedjen néked!

Béke poraidra!

Ámen!

Barátod, MargitZoli, így egyben ahogyan megszoktuk az évek múlásában...

Fogadja őszinte részvétem e gyászoló közösség!

Decs, 2012. 11. 09.