Eredményes vagy sem, érvényes vagy sem?

Valamikor 2011-ben a Magyar Országgyűlés elfogadta az Alaptörvényt (mondhatjuk: Alkotmányt), hiszen az akkor hatalmon levők rendelkezhettek az ilyen törvénykezéshez szükséges parlamenti 2/3-os többséggel. Engedjék meg, hogy idézzek az Alaptörvényből (8. cikk, 4. bekezdés):

8. cikk

(4) Az országos népszavazás érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott, és eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.

Érdemes mindezt a gyakorlatba átültetni!

Jelenleg 8 272 625 (100%) a bejegyzett szavazópolgárok száma, tehát, ha közülük több mint fele, azaz 4 136 313 (>50%) személy érvényesen szavaz, emellett a népszavazáson feltett kérdés egyik válaszát 2 068 157 (>25%) szavazópolgár bekarikázza, akkor érvényes és eredményes a népszavazás.
Ez mind szép, azonban mi történt október 2-án?

A megtartott népszavazáson? A 8 272 625 (100%) bejegyzett szavazópolgár közül érvényesen szavazott cc. 3 924 000 (<50%) személy, azaz a népszavazás érvénytelen volt, hiába karikázta be a feltett kérdés egyik válaszát (nem) cc. 3 240 000 (39,17%), azaz sokkal több, mint 25%-nyi szavazópolgár, a népszavazás eredményességét nem lehetett megállapítni.

Egy kis matematika.

A 2010-es országgyűlési választásokon 64,38%-os részvétel mellett a 8 034 394 (100%) szavazópolgár közül a Fidesz-KDNP koalícióra 2 706 292 szavazott, azaz az összes szavazópolgár 33,68%-a.
A 2014-es országgyűlési választásokon 61,84%-os részvétel mellett 8 261 394 (100%) szavazópolgár közül a Fidesz-KDNP koalícióra 2 142 142 szavazott, azaz az összes szavazópolgár 25,93%-a.

A mostanit megelőző, utolsó népszavazáson, 2008. március 9-én a 8 040 125 (100%) bejegyzett választópolgár közül 4 061 158 (50,51%) személy vett részt és 4 026 917 (50,09%) egyén a feladott kérdés azonos válaszára adta le voksát, tehát a népszavazás érvényes és eredményes is volt.

Nem tudom, a politikai elemzők hol voltak az elmúlt hónapokban, mert már ezekből az adatokból is egyértelműen látszik, a magyarországi szavazópolgárok közel 40%-a még a választásokon való részvételt sem tartja fontosnak, míg a népszavazásnál eddig ez az arány megközelítette az 50%-ot. A tendencia is egyértelmű, hiszen a polgárok érdektelensége választásról választásra, népszavazásról népszavazásra egyre csak nő, ami miatt a józan szemlélő borítékolhatta, hogy érvénytelen lesz az idei népszavazás.

Most már csak arra a kérdésre kell megkeresni a választ 

ki is ennek a népszavazásnak a vesztese?

Szerintem a legnagyobb vesztes az ellenzék! Miért is? Ha figyelembe vesszük a tendenciákat, be kell ismernie mindenkinek, azok, akik a népszavazás bojkottjára szólítottak fel, nagy jóindulattal a bejegyzett szavazópolgárok kb. 3-4% százalékát tudták csak mozgósítani. Ettől sokkal jobban leégtek azok, akik az ellenszavazatot (az igenre való szavazást) preferálták. Ők a megszerzett 55 555 szavazattal (a bejegyzett szavazók 0,67%-a) bebizonyították, nem képeznek komoly politikai erőt Magyarországon.

A hatalmon levők sem lehetnek elégedettek. Nem is a megszerzett szavazatok számával van itt gond, sokkal inkább azzal, hogy nem látták a szinte 100%-osan megjósolható kudarcot. A nemzetközi megítélés abból fog kiindulni, nem tudtak érvényes népszavazást lefolytatni. Nem értem, a szakemberek közül senki sem látta ezt? Senki sem tudott egy olyan megoldást ajánlani, amivel elkerülhető lett volna ez a kudarc és eredményesség közötti állapot? Csak egy a sok lehetőség közül: jelenleg a hatalmon levők rendelkeznek az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti többséggel, amit ki lehetett volna használni egy olyan módosításra, ami segítségével a fenn idézett alkotmányos rendelkezés pl. így hangozhatott volna:

8. cikk

(4) Az országos népszavazás érvényes és eredményes, ha függetlenül a részvétel arányától, az összes választópolgár több mint egy negyede (25%-a) a népszavazás megfogalmazott kérdésére azonos választ adott.

Mondhatják, mindez eső után köpönyeg, utólagos okoskodás. Ettől függetlenül ma miről is beszélne a magyar és a nemzetközi média? Csak arról: Magyarország kormánya óriási sikert ért el!

Balla Lajos

Oromhegyes

Ma lenne 16 éves Romić Arnold

Épp most lenne 16 éves az a Romić Arnold, aki sajnos ma nem ünnepelhet születésnapot, mert már teljes 4 hónapja a csantavéri Nagytemetőben.pihen. Hirtelen halálát mi okozta, ma sem tudni. A szülők véleménye és a szemtanúk elmondása szerint az oromhegyesi Atlantis Garden Club biztonsági őrei általi fizikai bántalmazás következtében hunyt el a helyszínen még ez év május 31.-én.

Tömény hallgatás

Az akkor még 15 éves fiú furcsa halálának hírét nem kapta fel azon nyomban a sajtó, és a temetés óta eltelt 4 hónap alatt se nagyon foglalkozott vele. Arnold esete távolról sem kapott akkora teret a tömegtájékoztatási eszközeinkben, mint például a hasonló életkorú bajmoki szerb kislány eltűnése és halála. Arnold története nyilván más, egészen más. Nála mintha minden-minden arról szólna, hogy hasznos lenne a zűrös ügyet mielőbb elsimítani, a köztudatból kiiktatni és ha lehetséges, gyors tempóban elfelejteni. Mert ugyan miféle egyéb logikus magyarázat létezhet mindarra, ami a szerencsétlen fiú tragédiája óta történt.

Fábrikék miért csak július 17.-én kapták kézhez a holttest boncolásáról készült jegyzőkönyvet, amikor hasonló, vitás esetekben még a temetés sem engedélyezett a kórbonctani jelentés elkészülte előtt. Aztán: véthet-e vajon véletlenül akkora hibát egy gyakorló patológus, hogy a többoldalas szakvéleményezéséből éppen a legfontosabbat, a halál okának a feltárását, megállapítását felejti ki? Ugye, nem?

Túl sok a „miért”…

Az Újvidéki Televízió Napjaink című műsorában (szeptember 1-jén) kísérletet tettek arra, hogy széleskörűen feldolgozzák a Romić gyerek titokzatos halálesetét. Ami az oknyomozás során földerített anyaghalmazból toronymagasan kiemelkedik, az nem egyéb, mint a szándékos ködösítés, a makacs maszatolás. Mintha csak a régi gyermekjátékot, a Komámasszony, hol az ollót? vették volna alapul, mintha azt látnánk magunk előtt, amikor az ügy felgöngyölítési folyamatát követjük. Kristálytisztán meghatározhatóak azok a szervek, intézmények, amelyek úgymond „nem illetékesek” az ügyben vagy egyszerűen csak nem hajlandóak megszólalni. Mert azt megint csak úgymond felső utasításra „nem tehetik”. A nyilatkozatukat nem engedélyezték. Íme néhány soros idézet a műsorból: „A magyarkanizsai rendőrség végezte a helyszínelést, de nem akartak nyilatkozni, amíg nem kapnak erre engedélyt a nagykikindai rendőrségtől. Miután a nagykikindai rendőrség sem kapott engedélyt a nyilatkozatra a belügyminisztériumtól, a Zentai Alapfokú Ügyészségre utaltak bennünket mondván, hogy annak adták tovább az ügyet. Ezt a választ kaptuk az újvidéki Klinikai Központtól is, ahol a boncolást végezték. De mire Zentára érkeztünk, megtudtuk azt is, hogy most már ők sem illetékesek az ügyben. A Szabadkai Felsőfokú Ügyészségre utalták át az esetre vonatkozó dokumentációt.” Úgy tűnik: mindenki menekül, mindenki mossa kezeit. Ha nem történt idegenkezűség Arnold halálakor, ha valóban csak úgy „összeesett és meghalt”, mint azt a műsorban állítják, akkor mi végre a nagy titkolózás? Miért nem engedélyezett a megszólalás? És ha már minden (és mindenki) tiszta, akkor egy Isten háta mögötti magyar faluban történt halálesetnek miért kell eljutnia egészen a fővárosi belügyminisztériumig? Aztán szokatlanul különös ez is: riportban megszólaló diszkó tulajdonos és az alkalmazottja, a biztonsági őr miért áll háttal a kamerának, ha már nyilatkozik, miért nem látható az arca? Amit állít, azt vállalja, a saját arcát nem?

Persze a válasz nélküli miérteket hosszan lehetne sorolni... A végén inkább Arnold édesapját idézném, aki azt mondta: „Ma lenne a fiam 16 éves, ha nem oltották volna ki az életét. A küzdelmünket folytatjuk. Úgy tervezzük, hogy mindenszentekre elkészül a temetőben a síremléke.”

Szabó Angéla

Enjoy the silence...

„A fiam mindig bízott bennem…”-Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy emberéletet...

Romić Arnold 

Az oromhegyesi Atlantis diszkóban május utolsó napján elhunyt 15 éves Romić Arnoldszülei puritán körülmények között élnek a tornyosi Ady Endre utcában. Egy helybeli idős asszony takaros kis házában, leghátul az udvarban, egy aprócska konyhában. A bútorzatuk 2 szebb napokat is látott ágy, egy zöldre festett konyhakredenc, egy alacsony asztal és egy régi, letűnt időt idéző vasmosdó a hozzátartozó bádoglavórral. Arnold szobája fönt van – mondják –, de abban a gyerek halála óta senki nem járt. Úgy áll ott minden érintetlenül, ahogy a fiú hagyta.

A családfő, az 53 éves Fábrik László halálos beteg. És ő ezt tudja. Már jó ideje hordozza a gyilkos kórt a szervezetében. Az egyik veséje felmondta a szolgálatot, utána pedig a vízhólyagján találtak két rosszindulatú daganatot. Nemrégiben az egyiket, a kisebbiket a nagykikindai kórházban eltávolították, a másikhoz azonban nem mertek hozzányúlni az orvosai. Azt majd Újvidéken fogják megműteni, mert csak ott van megfelelő felszerelés. Az eredeti terv szerint a megbetegedett veséjét is a mostani műtét során kellett volna kioperálni, de Fábrik László kritikus fizikai állapota miatt túlságosan kockázatos lett volna a huzamosabb ideig tartó altatás. Most viszont kínos várakozással telnek az amúgy is épp eléggé gyötrelmes napjaik, azt lesik, hogy mikor hívják CT-vizsgálatra. (A legutóbb, amikor már éppen sorra került volna, kiszóltak a vizsgálóból, hogy elromlott a műszer. Magánklinikán elvégezett vizsgálat eredményeit, leleteit viszont – érthetetlen módon – nem fogadják el.)

Fábrik László, Arnold édesapja

Fábrik László: Tudom, hogy nem sok időm van hátra, és ezt nemcsak azért mondom, mert az orvosomtól hallottam. Ha képes, csak egy kicsit is befelé figyelni az ember, akkor az ilyesmit megérzi. A mostani műtét előtt kértem, mondja meg őszintén, hogy mennyi esélyem van az életben maradásra, a gyógyulásra, és ő azt válaszolta, hogy: semmi. Az elmúlt 3 napban heves fájdalmak jelentkeztek, alig tudok enni, és napról napra veszítem az erőmet. Attól tartok, hogy hamarosan újra kórházba kerülök. Ezzel szembe kell nézni, és az elhunyt gyerekem ügyében addig kell cselekedni, amíg van rá idő és van hozzá erőm. A fiam mindig bízott bennem. Ha gond volt vele az iskolában, vagy ha pénzre volt szüksége, mert szeretett volna venni magának valamit, mindig hozzám fordult, nem az anyjához, mert ő szigorú volt hozzá, én meg engedékeny. Tudta, hogy a bajban számíthat rám, ezért most sem hagyhatom őt cserben.

Romić Arnold édesapja tegnap megrendítő nyilatkozatot adott a Szabadkai Rádiónak. A telefonos hangfelvétel a 15 órakor kezdődő híradóban és a ma reggeli ismétlésben hangzott el.
Pársoros idézet belőle: „Én nem félek, mert én azt mondom, ami az igazság. A fiam szóra hajló volt, rendes gyerek, és elvették az életét. (…) Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy emberéletet, de mi szeretnénk, hogy tudják, hogy hallják meg az emberek, hogy mi történik.”

Két nappal ezelőtt ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem a kapuban Fábrik László: „Én már nem kaphatom vissza a fiamat, de nem szeretném, hogy más gyereke is erre a sorsra jusson. Ezért küzdök, amíg élek.”

Szabó Angéla

Killer, you're afraid of the dark?

„Mennyit szenvedhetett a fiam, mire meghalt?”- Arnold és a titokköd

Romić Arnold halála csupa rejtély. A 15 éves fiú talányos történetét most is, a temetése után három hónappal is, éppen olyan sűrű és átláthatatlan titokköd veszi körül, mint a tragédia napjaiban. A családja, a szerettei – a hetek múlásával – szinte egy centiméterrel sem jutottak közelebb a titokzatos haláleset megfejtéséhez. Csak egyvalamiben erősödött, szilárdult meg a hitük: az életvidám gyerek nem természetes módon, nem természetes halállal hal(hatot)t meg. Legalábbis erre utal, ezt támasztja alá a kezdetben még fulladásnak beállított haláleset minden egyes apró, ismert mozzanata.

Kilincselés, kutakodás, ködösítés…

Az elkeseredett, ámde elszánt szülőkben számtalan kérdés fogalmazódott meg a kritikus május 31-ei történések óta, amelyekre azonban hiába várják a választ. Ilyen például az az árulkodó tömény hallgatás, amely a tragédia hajnalán/reggelén övezte az oromhegyesi Atlantis Garden Club területén történt szörnyűséget, hiszen mindmáig nincs rá felelet, hogy a baj megtörténte után miért nem értesítették azonnal az elhunyt gyerek szüleit. Ha a sajnálatos esemény körül minden rendben és tisztességes módon zajlott volna, akkor a szórakozóhely működtetői is minden bizonnyal ezt az egyedüli egyenes utat választották volna. Így viszont tovább tart a vaksötétben való tapogatózás és csak nőttön-nő a gyanú, hogy Arnold alighanem valamilyen erőszakos (bűn)cselekmény áldozata lett.

A szülők számára az elmúlt hét eseményei sem szolgáltak sok örömmel, mert puhatolózásaik során megint csak a már jól ismert falakba ütköztek. A hét elején felkeresték az ügyükben területileg illetékes magyarkanizsai rendőrállomást, hogy annak vezetőjétől kérhessenek tájékoztatást, a hétvégén pedig az újvidéki klinikai központban jártak, hogy a holttest vizsgálatát végző szakorvossal konzultáljanak.

Nem történt semmiféle bántalmazás(?)

– A magyarkanizsai találkozóra a férjem húga kísért el, ő is jelent volt a beszélgetésen – mondja Marica, Romić Arnold édesanyja. – Bennünket természetesen az érdekelt leginkább, hogy kik voltak azok, akik a fiunkat bántalmazták és azt mi célból, milyen megindoklással, miféle felhatalmazással tették. A rendőrparancsnok, a legnagyobb meglepetésünkre, egy számunkra eddig ismeretlen mozzanatról számolt be. Azt mondta, hogy azon a május 31-ei hajnalon Arnoldot az egyik biztonsági őr kivezette a teremből, a gyerek pedig kinn, az épület előtt egyszerűen összeesett. Ez elég hihetetlenül hangzik, mert az én fiam egészséges volt, nem szokott csak úgy magától összecsuklani. Állítása szerint Arnit egyáltalán nem bántalmazták, senki sem bántotta. Megtudtuk tőle azt is, hogy ő maga végezte a szemtanúk kihallgatását, így állításait azok kijelentésére alapozta. Ha már ez így van, gondoltam, említést teszek a parancsnok úrnak arról is, hogy a gyerek barátját – aki szemtanúként számolt be nekünk mindarról, ami a fiunkkal történt –, már hétfőn délelőtt bevitték a tornyosi meg a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol nemcsak megfenyegették, hanem meg is verték. Emiatt a gyerekünk temetésén sem lehetett jelen. Erre ismét azt a választ kaptuk, hogy bántalmazásról nincsen tudomása.


A szülők természetesen továbbra is kitartanak azon állításuk mellett, hogy a fiuk „nem véletlenül” és nem minden ok nélkül halt meg. Meg nem is oly módon, hogy erősen ittas állapotban megfulladt a saját hányadékától, hanem a fizikai bántalmazás következtében hunyt el.

A szülők folytatják a küzdelmet

– Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyit szenvedhetett a fiam, hány ütést, mennyi rúgást kellett kiállnia, mire meghalt. Mert egy vitális, egészséges, 15 éves gyerek egy-két pofonba nem hal bele – panaszolja sírva Arnold édesanyja. – A holttest boncolását Újvidéken végezték, és amikor néhány hetes várakozás után végre megkaptuk az erről szóló jegyzőkönyvet, találtunk benne néhány olyan furcsaságot, ami nem hagyott bennünket nyugodni. Szerettünk volna feltenni néhány kérdést ezzel kapcsolatban a boncolást végző szakorvosnak, ezért a hét második felében elutaztunk Újvidékre. Szándékosan bejelentetlenül érkeztünk, hogy a doktor úrnak ne legyen ideje arra, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azért mondom ezt, mert amikor korábban kerestük, még a vizsgálatok eredménye miatt, azt a választ kaptuk, hogy nem adhatnak ki semmiféle dokumentumot, mert az orvos éppen az évi szabadságát tölti. Furcsa módon a mellette dolgozó nővér most ugyanezzel fogadott bennünket: „Sajnos a doktor úr éppen szabadságon van!” Mondtam neki, hogy nem hiszem el, mert a szabadsága már régen véget ért, ezért kérem, hogy jelentse be, hogy megérkeztünk és várunk rá. Erre kapásból azt felelte: „A doktor úr azt üzeni, hogy nincs miről beszélgetnünk!”. Honnan tudta az orvos, hogy ott vagyunk, ha nem is jelentkezünk neki? Sehonnan. Csak le akartak bennünket rázni. Nem baj, ezek az akadályok, az ilyen gáncsoskodások meg a szüntelen titkolózás csak még elszántabbá tesznek bennünket. Még inkább arra ösztönöznek, hogy semmit se hagyjunk felderítetlenül, igenis meg kell tudnunk, hogy mi történt a fiunkkal. Jogunk van hozzá, és ennyivel tartozunk neki.   

Szabó Angéla

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)

Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.

Szórakozni! De hová?

Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.

Szórakozni! De hogyan?

Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla

   

Kirabolnak és te hallgatsz?

Tolvajtempó

Hogy milyen végsőkig kiszolgáltatott és nyomorúságos helyzetben éli a (nem is szürke, hanem fekete) hétköznapjait a vajdasági magyarság, afelől ékesen tanúskodik két közelmúltban elkövetett betöréses rablásnak az esete. Egészen pontosan: nem is maga a gaztett az igazán meghökkentő, hanem az az óriási félelem, amely ezeket a vérlázító „családkifosztásokat” övezi.

Így rabolnak Oromhegyesen és Zentagunarason

A mély hallgatásba burkolózó szörnyűséges bűntetteket két kisebb, túlnyomó többségében magyarok lakta bácskai településen követték el. Az egyik falu Magyarkanizsához, a másik Topolya községhez tartozik. Az első esetben álmában lepték meg a békésen alvó családot. Hajnalban lopóztak be abba a házba, amelyben egy negyvenes éveiben járó férfiember él az édesanyjával. Elsőként az asszony ébredt fel, de nem a zajra, hanem a világosságra – a tolvajok ugyanis minden szobában felkapcsolták a lámpát. Az arcukat maszkkal eltakaró bűnbanda tagjai nem érkeztek csupasz kézzel, pisztollyal és vadászkéssel voltak felfegyverkezve. A két álmából felriadt embert megkötözték, és átkutatták a házat. A talált pénzt és ékszert összeszedték és elvitték.

A másik eset világos nappal történt. Vasárnap délelőtt. Az idő alatt, amíg a család minden egyes tagja a templomban volt a misén. A betörők értékeket keresve, a lakást teljesen felforgatták, és igen gazdag zsákmánnyal távoztak: mintegy 700 ezer dinár értékű készpénzzel és a családi ékszerekkel. A megkárosítottak ugyanis éppen a bűncselekményt megelőző napokban jutottak egy jószágeladásból származó tekintélyesebb összeghez.

Már nem is lepődünk meg rajta

Hogy miért érdemelnek legalább említést ezek a tömören felvázolt történetek? Több dolog miatt is alkalmasak a továbbgondolásra. Az első és a legszembetűnőbb talán a vérszemet kapott tolvajok vakmerősége és gátlástalansága. Már nem csupán sötétedés után, éjszakánként merészkednek be egy-egy családi ház portájára, hogy néhány tyúkot elcsórjanak a baromfiudvarból, vagy pár szerszámot elemeljenek a fészerből. Mostanában napvilágnál – úgy is mondhatnánk, hogy nyíltan és nyilvánosan,szinte a szemünk láttára – zajlik a rablás. Mintha az elkövetők mára már oly mértékben kitanulták volna a gyalázatos mesterségüket, és olyannyira elszemtelenedtek volna, hogy szinte nem is tartanak attól, hogy bárki megláthatja, vagy éppen rajtakaphatja őket. Ugyanakkor elkövetési módszereikben, és az eszközeik tekintetében is jelentős változások figyelhetők meg. A kiszemelt áldozataikat nem csupán szavakkal fenyegetik (meg), hanem különféle ütlegekkel és újabban már késsel és fegyverrel is. Így követelve tőlük, hogy adják elő a megtakarított pénzüket és az ezüst meg arany értéktárgyaikat. A házigazdáknak pedig még annyi időt sem hagynak, hogy észhez térjenek, hogy az első meglepetésükből felocsúdjanak, hanem azonnal megkötözik, úgymond hatástalanítják őket. Az erőszakos viselkedésmód ilyesféle „gyengédebb” válfajától pedig már csupán egyetlen lépésnyire van a testi bántalmazás és a fizikai leszámolás. Az emberáldozat, a gyilkosság. Mindehhez pedig szépen, lassan, módszeresen hozzászokunk. Vagy talán így helyes: hozzáidomítanak bennünket. Tisztán látszik ez abból is, hogy már csak igen ritkán háborodunk fel az ilyesmin. Az újabbnál újabb eseteket leginkább csak közömbösen tudomásul vesszük és regisztráljuk. Ennyi.

Az elhallgatás nem tesz jót az ügynek

Az említett két eset közös jellemzője az, hogy nem egyedül élő, idős és magatehetetlen személyeket raboltak ki, hanem éppen egy életerős fiatalokból álló családot és egy olyan háztartást, amelyben a negyvenes családfenntartó alaposan hozzászokott már a kemény fizikai munkához, és aligha ijed meg a saját árnyékától. Mindez azonban nem rettentette el és nem tartotta vissza az elkövetőket.

A legmegdöbbentőbb mégis is az, hogy – noha az ismeretlen tettesek ellen mindkét bűncselekmény után rendőrségi feljelentést tettek –, beszélni róla, nyilatkozni már nem volt bátorságuk. Mindkét család egybehangzóan azt állította, hogy nagyon-nagyon félnek. Sőt: rettegnek. Féltik a hozzátartozóikat és féltik önmagukat. Nem szeretnék, ha bajuk esne, és tartanak a „visszavágástól”, a bosszúállástól, a leszámolástól.

A bizalmatlanságuk, a kételkedésük, az óvatos előrelátásuk, a logikusnak tűnő ódzkodásuk emberileg természetesen érthető. Ugyanakkor okot ad az aggodalomra is. Mert az azért még sincs rendjén, hogy akit megloptak és kiraboltak, az pusztán félelemből hallgatásra, elhallgatásra kényszerül. Egyszerűen nem meri elmesélni, nincs bátorsága a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami vele megesett, amit a családjával műveltek.  Akkor sem, ha minden értéktárgyát és valamennyi összekuporgatott pénzét alig pár perc leforgása alatt vadidegenek elrabolták tőle.  Mert tart a lehetséges következményektől. Márpedig az elhallgatás nem tesz jót ezeknek a kényes ügyeknek. Az elhallgatás ugyanis nem teszi azokat meg nem történtté. Arról nem is beszélve, hogy csak lovat ad a fosztogatók alá.

Tűrni kényszerülünk a végtelenségig?

A környezetünkben szinte mindenki tud lopásról, rablásról, betöréses esetekről mesélni. Bármerre járunk is, elképesztő történetek minden településen hallhatóak. A megfélemlített, a rettegésben élő emberek azonban sem a nevüket, sem az arcukat nem merik hozzá adni, nem merik felvállalni. Ez a nyomor(úság)uk pedig kettős: nem elég, hogy több havi munkájuk gyümölcsét idegenek elveszik tőlük, az ilyesféle gaztettekről még hallgatniuk is kell. Így viszont – bármilyen hihetetlenül hangzik is – csak elfedik és növelik a bajt. Az említett két esetben nem kis értékben elkövetett lopásról van szó, nem l0-15 ezer dináros károkozásról, hanem nagy tételben lebonyolított betöréses rablásról. Ezeket a családokat szó szerint kifosztották. És ez csak az egyik baj. A másik az, hogy elkeseredésükben és félelmükben teljesen magukra maradtak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Egy kis – politikusi oldalról megnyilvánuló – támogatás, segítség jól jönne a részükre. És emberi mércék szerint is: jólesne nekik. Legalább addig, amíg a politikacsinálók eldöntik, hogy valójában mikor szándékoznak végre lépéseket tenni a katasztrofális közbiztonság javítása érdekében. Talán majd csak akkor, ha egynéhány halálos kimenetelű betörésre, rablásra is sor kerül. Vagy ha a rabló urak módosítanak egy cseppet a szokásos, jól bevált tolvajtempón, és esetleg egyik-másik evilági hatalmassághoz is besurrannak az éj leple alatt. Persze csak: merő tévedésből. 

Szabó Angéla