A csókai „fecli” - 李外匯券!

„A kutya nem kutya, 
aki a saját gazdáját megharapja.”

                             Szólás-mondás

A kocsordi nép szólás mondásait olvasgattam, amikor is egy „fecli” a kezem ügyébe került. E „Fech-Lee: 李外匯券”, nem kínai papírárus, hanem komoly üzenetet hordoz magában! A megszólításnál talpra álltam, mert úgy illik: MAGYAROK! Gondoltam most jön a himnusz mint, amikor vacsoraközben jó szájízzel, -fogyasztás közepette a férfikórus rázendített némi kisüsti elfogyasztása után a himnuszra, mert azt gondolták, hogy annak most ott a helye..., mit volt mit tenni zsíros arcpírrel, teli-szájjal, hasbeszélve elmormogtuk, amit kellett..., de barátom helyretette ezt követően a dolgot, hogy tudni illik mi illik! A himnusz nem népdal, amit eszem-iszom közben csak úgy elénekelünk, félrészegen! Félig berúgni az meg kész kidobott pénz! Nos iszunk, vagy ordibájolunk?!

Kicsit elgondolkodtam a „fecli” formáján, csupa nagy betű, a szerző nagyon fontos gondolatait akarja tükrözni, ordibálva, hogy végre-valahára, -szerinte fény gyúljon a félrevezetett sötét lelkekben. Kicsit az irigységet érzem a sorok között, hogy az fáj legjobban, hogy ismét nem ők kormányoznak. Ti sem lennétek jobbak a Deákné vásznánál erről is megbizonyosodtunk már párszor...Az újabb pártocskák is szintén zenészek, a hatalomtól távol, ilyen magyar, meg olyan magyar, a hatalomhoz dörgölődzve, meg olyan szépen behódoló, hogy a török hódítók is megirigyelték volna Zenta városa felett enyhén kelet felé megvívott csatájuk közepette. Vót ott rácz is, aki utána „dóbár mádzsár”* lett, de még milyen!

Egy a kuckó a kemencével, hogy a szólások között mozogjunk tovább: a szegény embert az ág is húzza, meg a kutya is megugatja! Így felesleges ilyen dolgokat „legyártani”, az embereket, ez már nem is érdekli és nem is mozgatja meg. Belefáradtak a rengeteg hazudozásba, féligazságokkal való manipulációkba, megalkuvásokba, -keserűen nézik, hogy a fiatalok elmennek, mert nem akarnak konfrontálódni, nem akarják tovább a maguknak való politikusok szekerét tolni, eközben nemhogy a jelenről, hanem a jövőről is lemaradva...

Olyannyira szétesett, megtizelődött a délvidéki magyar választóbázis, hogy egy párton kívül a többinek esélye sem maradt, így az évezred győzelme ként fogják beharangozni az októberben esedékes Magyar Nemzeti Tácsnak nevezett pénzelverő szervezetben bizalmat nyerő négy negyedes abszolút többséget! Igen ez a vég vége! Demokrácia a balkánon? Ki hisz még ebben a mesében? A pici pártok meg úgy járnak, mint a kéretlen eladólány: az ablakon kérik az ajtón nem viszik!

A győzelem ittasok a hatalomtól ismét megrészegülve elüldözik a maradékot is és rá fogják fogni a világválságra, mert a győztes az tehet amit akar, még a történelmet is átírhatja, ugye ez az egyik 'izmus' legfőbb eszméje: az egyszínűség, az egyszólamúság, egy a vezér egy a zászló..., pedig amikor a kenyeret megszegtétek újra, azt fogadtátok Szent István napján, hogy védelmezitek magyar testvéreiteket, de ismét hazudtatok Isten szent színe előtt, megy ez nektek, mint a karikacsapás, mert folyamatosan másról beszélnek, mint Bodóné, mikor a bor árát kéri...Szent István a többszínűséget a többszólamúságot hirdette, aki meg másképpen vakkantott azt felnégyelte, nos ezt a részt jegyezték meg testvéreink a történelem órán...

Gondolom én a „fecli” e célból íródott a politikai boszorkánykonyhán, tényleg nem is értem miért, mert a vömödökö helyi vezetője csókos pajtása a vömöszö községi előljárójának, abba a tálba dobta a szotyoláját, amelyből előtte falatozott, azt a kezet harapta így meg, aki etette, itatta? Netalán gazdája kérte erre fel, hogy kavarjon egyet a csicsókai politikai egyszólamú poshadt-szagú állóvízen? Tudjuk a terem a bolond, ha nem vetik is! Avagy csak a figyelmét elkerülte a „hűtlen szolga” építkezés közben, mert két helyre kell figyelnie az önkormányzat is szépül, meg az otthona is újjáépül, elterelő hadművelet lenne?

Mondja ám a szólás: aki kutyával játszik bot legyen a kezében, de igen figyelmetlen az a gazda, aki közben kígyót is melenget a kebelén és azon mélázik, hogy az nem fogja megmarni, meg a kutya sem harapja meg...
Mi a legjobb ez időkben? Ebből kimaradni, mert aki korpa közé keveredik megeszik a disznók!

Megette a kutya immáron a nyarat, de a fene egye meg azt a kutyát, aki saját gazdáját megharapja!

E történet főként a kocsordi népi szólásokról szólt és másra nem használható fel, 
mese vót, talán igaz se vót..

Margit Zoltán

*„dóbár mádzsár” = jó magyar

„A fiam mindig bízott bennem…”-Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy emberéletet...

Romić Arnold 

Az oromhegyesi Atlantis diszkóban május utolsó napján elhunyt 15 éves Romić Arnoldszülei puritán körülmények között élnek a tornyosi Ady Endre utcában. Egy helybeli idős asszony takaros kis házában, leghátul az udvarban, egy aprócska konyhában. A bútorzatuk 2 szebb napokat is látott ágy, egy zöldre festett konyhakredenc, egy alacsony asztal és egy régi, letűnt időt idéző vasmosdó a hozzátartozó bádoglavórral. Arnold szobája fönt van – mondják –, de abban a gyerek halála óta senki nem járt. Úgy áll ott minden érintetlenül, ahogy a fiú hagyta.

A családfő, az 53 éves Fábrik László halálos beteg. És ő ezt tudja. Már jó ideje hordozza a gyilkos kórt a szervezetében. Az egyik veséje felmondta a szolgálatot, utána pedig a vízhólyagján találtak két rosszindulatú daganatot. Nemrégiben az egyiket, a kisebbiket a nagykikindai kórházban eltávolították, a másikhoz azonban nem mertek hozzányúlni az orvosai. Azt majd Újvidéken fogják megműteni, mert csak ott van megfelelő felszerelés. Az eredeti terv szerint a megbetegedett veséjét is a mostani műtét során kellett volna kioperálni, de Fábrik László kritikus fizikai állapota miatt túlságosan kockázatos lett volna a huzamosabb ideig tartó altatás. Most viszont kínos várakozással telnek az amúgy is épp eléggé gyötrelmes napjaik, azt lesik, hogy mikor hívják CT-vizsgálatra. (A legutóbb, amikor már éppen sorra került volna, kiszóltak a vizsgálóból, hogy elromlott a műszer. Magánklinikán elvégezett vizsgálat eredményeit, leleteit viszont – érthetetlen módon – nem fogadják el.)

Fábrik László, Arnold édesapja

Fábrik László: Tudom, hogy nem sok időm van hátra, és ezt nemcsak azért mondom, mert az orvosomtól hallottam. Ha képes, csak egy kicsit is befelé figyelni az ember, akkor az ilyesmit megérzi. A mostani műtét előtt kértem, mondja meg őszintén, hogy mennyi esélyem van az életben maradásra, a gyógyulásra, és ő azt válaszolta, hogy: semmi. Az elmúlt 3 napban heves fájdalmak jelentkeztek, alig tudok enni, és napról napra veszítem az erőmet. Attól tartok, hogy hamarosan újra kórházba kerülök. Ezzel szembe kell nézni, és az elhunyt gyerekem ügyében addig kell cselekedni, amíg van rá idő és van hozzá erőm. A fiam mindig bízott bennem. Ha gond volt vele az iskolában, vagy ha pénzre volt szüksége, mert szeretett volna venni magának valamit, mindig hozzám fordult, nem az anyjához, mert ő szigorú volt hozzá, én meg engedékeny. Tudta, hogy a bajban számíthat rám, ezért most sem hagyhatom őt cserben.

Romić Arnold édesapja tegnap megrendítő nyilatkozatot adott a Szabadkai Rádiónak. A telefonos hangfelvétel a 15 órakor kezdődő híradóban és a ma reggeli ismétlésben hangzott el.
Pársoros idézet belőle: „Én nem félek, mert én azt mondom, ami az igazság. A fiam szóra hajló volt, rendes gyerek, és elvették az életét. (…) Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy emberéletet, de mi szeretnénk, hogy tudják, hogy hallják meg az emberek, hogy mi történik.”

Két nappal ezelőtt ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem a kapuban Fábrik László: „Én már nem kaphatom vissza a fiamat, de nem szeretném, hogy más gyereke is erre a sorsra jusson. Ezért küzdök, amíg élek.”

Szabó Angéla

Killer, you're afraid of the dark?

„Mennyit szenvedhetett a fiam, mire meghalt?”- Arnold és a titokköd

Romić Arnold halála csupa rejtély. A 15 éves fiú talányos történetét most is, a temetése után három hónappal is, éppen olyan sűrű és átláthatatlan titokköd veszi körül, mint a tragédia napjaiban. A családja, a szerettei – a hetek múlásával – szinte egy centiméterrel sem jutottak közelebb a titokzatos haláleset megfejtéséhez. Csak egyvalamiben erősödött, szilárdult meg a hitük: az életvidám gyerek nem természetes módon, nem természetes halállal hal(hatot)t meg. Legalábbis erre utal, ezt támasztja alá a kezdetben még fulladásnak beállított haláleset minden egyes apró, ismert mozzanata.

Kilincselés, kutakodás, ködösítés…

Az elkeseredett, ámde elszánt szülőkben számtalan kérdés fogalmazódott meg a kritikus május 31-ei történések óta, amelyekre azonban hiába várják a választ. Ilyen például az az árulkodó tömény hallgatás, amely a tragédia hajnalán/reggelén övezte az oromhegyesi Atlantis Garden Club területén történt szörnyűséget, hiszen mindmáig nincs rá felelet, hogy a baj megtörténte után miért nem értesítették azonnal az elhunyt gyerek szüleit. Ha a sajnálatos esemény körül minden rendben és tisztességes módon zajlott volna, akkor a szórakozóhely működtetői is minden bizonnyal ezt az egyedüli egyenes utat választották volna. Így viszont tovább tart a vaksötétben való tapogatózás és csak nőttön-nő a gyanú, hogy Arnold alighanem valamilyen erőszakos (bűn)cselekmény áldozata lett.

A szülők számára az elmúlt hét eseményei sem szolgáltak sok örömmel, mert puhatolózásaik során megint csak a már jól ismert falakba ütköztek. A hét elején felkeresték az ügyükben területileg illetékes magyarkanizsai rendőrállomást, hogy annak vezetőjétől kérhessenek tájékoztatást, a hétvégén pedig az újvidéki klinikai központban jártak, hogy a holttest vizsgálatát végző szakorvossal konzultáljanak.

Nem történt semmiféle bántalmazás(?)

– A magyarkanizsai találkozóra a férjem húga kísért el, ő is jelent volt a beszélgetésen – mondja Marica, Romić Arnold édesanyja. – Bennünket természetesen az érdekelt leginkább, hogy kik voltak azok, akik a fiunkat bántalmazták és azt mi célból, milyen megindoklással, miféle felhatalmazással tették. A rendőrparancsnok, a legnagyobb meglepetésünkre, egy számunkra eddig ismeretlen mozzanatról számolt be. Azt mondta, hogy azon a május 31-ei hajnalon Arnoldot az egyik biztonsági őr kivezette a teremből, a gyerek pedig kinn, az épület előtt egyszerűen összeesett. Ez elég hihetetlenül hangzik, mert az én fiam egészséges volt, nem szokott csak úgy magától összecsuklani. Állítása szerint Arnit egyáltalán nem bántalmazták, senki sem bántotta. Megtudtuk tőle azt is, hogy ő maga végezte a szemtanúk kihallgatását, így állításait azok kijelentésére alapozta. Ha már ez így van, gondoltam, említést teszek a parancsnok úrnak arról is, hogy a gyerek barátját – aki szemtanúként számolt be nekünk mindarról, ami a fiunkkal történt –, már hétfőn délelőtt bevitték a tornyosi meg a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol nemcsak megfenyegették, hanem meg is verték. Emiatt a gyerekünk temetésén sem lehetett jelen. Erre ismét azt a választ kaptuk, hogy bántalmazásról nincsen tudomása.


A szülők természetesen továbbra is kitartanak azon állításuk mellett, hogy a fiuk „nem véletlenül” és nem minden ok nélkül halt meg. Meg nem is oly módon, hogy erősen ittas állapotban megfulladt a saját hányadékától, hanem a fizikai bántalmazás következtében hunyt el.

A szülők folytatják a küzdelmet

– Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyit szenvedhetett a fiam, hány ütést, mennyi rúgást kellett kiállnia, mire meghalt. Mert egy vitális, egészséges, 15 éves gyerek egy-két pofonba nem hal bele – panaszolja sírva Arnold édesanyja. – A holttest boncolását Újvidéken végezték, és amikor néhány hetes várakozás után végre megkaptuk az erről szóló jegyzőkönyvet, találtunk benne néhány olyan furcsaságot, ami nem hagyott bennünket nyugodni. Szerettünk volna feltenni néhány kérdést ezzel kapcsolatban a boncolást végző szakorvosnak, ezért a hét második felében elutaztunk Újvidékre. Szándékosan bejelentetlenül érkeztünk, hogy a doktor úrnak ne legyen ideje arra, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azért mondom ezt, mert amikor korábban kerestük, még a vizsgálatok eredménye miatt, azt a választ kaptuk, hogy nem adhatnak ki semmiféle dokumentumot, mert az orvos éppen az évi szabadságát tölti. Furcsa módon a mellette dolgozó nővér most ugyanezzel fogadott bennünket: „Sajnos a doktor úr éppen szabadságon van!” Mondtam neki, hogy nem hiszem el, mert a szabadsága már régen véget ért, ezért kérem, hogy jelentse be, hogy megérkeztünk és várunk rá. Erre kapásból azt felelte: „A doktor úr azt üzeni, hogy nincs miről beszélgetnünk!”. Honnan tudta az orvos, hogy ott vagyunk, ha nem is jelentkezünk neki? Sehonnan. Csak le akartak bennünket rázni. Nem baj, ezek az akadályok, az ilyen gáncsoskodások meg a szüntelen titkolózás csak még elszántabbá tesznek bennünket. Még inkább arra ösztönöznek, hogy semmit se hagyjunk felderítetlenül, igenis meg kell tudnunk, hogy mi történt a fiunkkal. Jogunk van hozzá, és ennyivel tartozunk neki.   

Szabó Angéla