Margit Zoltán: 2014. 12. 21. - 2014. 12. 28.

2014. december 24., szerda

Karácsony – Harang csendül...




I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Ady Endre





2014. december 22., hétfő

Süket csacsinak mesét mondani… (Értelmetlen, de érdemes!)




„Érdemes-e arról elkezdenem beszélni, hogy ami a Magyar Szóban, a vajdasági magyarság egyetlen napilapjában zajlik, az több mint botrányos?” – teszi fel a kérdést tegnap délutáni facebookos bejegyzésében Stephen Bozhen.

Egy jó kis paradoxonnal tudnék neki válaszolni:érdemesnek érdemes, csak éppen nincs semmi értelme.

A vajdasági magyar újságírás régen volt már olyan elaljasult állapotban, mint mostanság. Még az egypártrendszerű, szigorú szocializmus évtizedeiben sem süllyedt ilyen mélyre, és az azt követő háborús években is igyekezett megőrizni a méltóságát.

Hogy milyen mértékben sikerült lezüllesztenünk ezt a hátborzongatóan szép mesterséget, azt én három évvel ezelőtt tapasztaltam meg a maga „teljes életnagyságában”. Akkor szerepelt úgymond közvitán a Magyar Nemzeti Tanács által megrendelt Médiastratégia, amelynek a kidolgozásában – akkor legalábbis azt állították! – újságírásunk színe-java részt vett. Szakmai véleményezésekor viszont mindössze hárman mertek megszólalni, kritikát megfogalmazni, kis vajdmagy újságíró-társadalmunk úgy lapult, mint nyuszi a fűben. Még a szakma mesterei, nagy öregjei is – akiknek már nincs mit veszteniük – mindvégig csendben maradtak. Az azóta elmúlt három évben pedig nemhogy javult volna, hanem csak tovább romlott a helyzet.

Az igazmondás és a tisztességes tájékoztatás ügyében minden erőlködésünk elkeseredett szélmalomharc csupán, mert ezt a szerencsétlen magyarságot a saját értelmisége többszörösen is elárulta, és ebből az árulásból bizony a hírmondók is derekasan kivették a részüket. Kevesebbet ártottak az előre megfontolt szándékkal konokul hallgatók, mint a krónikus köpönyegforgatók vagy a számításból helyezkedők. A közösségünk elleni legnagyobb vétséget azonban a hatalombitorlók előtt hajlongó, a körülöttük lihegő (jó tollú) szorgalmasok követték el, akik pedig pontosan tudták, hogy mit művelnek. Akik ebenguba, hogy vállalják vagy tagadják, mégis csak a politikacsinálók szekerét tolják azok címlap-szerepeltetésével, élőadásban történő, nyájaskodó, semmitmondós vendégeskedésükkel éppen a fejük feletti elképzelt glóriát glancolják. Akik rongyemberként viselkedtek, s akikkel – éppen emiatt – a politikacsinálók időnként föl is törölték a padlót. Vagy ha nem, hát lettek egykori önmagukkal meghasonlott, szánalmas roncsemberek, akik ma is egy-egy kéziratért, kép- vagy hanganyagért háborgó gyomorral tesznek erőszakot saját magukon. És ha időnként meg is szólal a lelkiismeretük, igyekeznek azt nagyon gyorsan elhallgattatni. Úgyhogy: előbb köpi magát szembe reggel a tükörben a délvidéki magyar újságíró, mintsem hogy az uralkodó magyar pártunk sajtóirányítása ellen nyilvánosan felemelje a szavát. Nálunk nincs már az írástudónak felelőssége és az írott szónak sincsen becsülete.

Stephen Bozhen ezt írja: „Akik a diktatúra szekerét tolják (félelemből vagy kényszerből, éppen mindegy), mert arcukat, nevüket adják a manipulatív hírekhez (vagy épp a cinkos hallgatáshoz – mikor minek van szezonja, ugyebár), és valójában pontosan ezzel betonozzák be az őket (is) elnémító hatalmat (ördögi kört teremtve ezzel), azok valójában majd mindannyian szabadelvű, egyenes gerincű, titkon az „ellenállással” szimpatizáló értelmiségiek?” Hát ilyen nincs. Is-is nincs. Csak vagy-vagy van. Vagy örök igazságkereső, nevét, becsületét óvó/őrző újságíró valaki, vagy pedig szándékosan félrevezeti, becsapja és hűtlen módon megcsalja mindazokat, akikért pedig olyan megfeszített iramban dolgozik. Sajnos ez a keserű hétköznapi valóság.

Így vált az újságírók (magát szakmainak meg érdekvédelminek mondó) szervezete is üres kirakattá, és ily módon veszítették el nem pusztán a tekintélyüket, hanem az erejüket is meg az olvasóikat/nézőiket/hallgatóikat is a magyar tájékoztatási eszközök. Sorra, egymás után.

Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mit tettek a Magyar Szóval! Nem akkor, amikor (ugyancsak három évvel ezelőtt) eléggé el nem ítélhető módon leváltották a főszerkesztőjét (mert akkor már a jó indián halott indián volt), hanem sokkal korábban. Talán amikor a VMSZ átvette az ellenőrzést a Forum Házban, amikor tervszerűen megkezdték a napilapnak és a szerkesztőségnek az egyidejű leépítését. A korábbi újvidéki „anyaszerkesztőséget” úgy szétszabdalták, a létrehozott városi szerkesztőségeket pedig úgy elszigetelték egymástól, hogy a bennük dolgozók többé ne képviselhessenek semmiféle erőt, hogy az esetleg lázongó újságírók még véletlenül se tudjanak szervezkedni. Meg is szűnt azóta a hajdani legendás, zsibongó szerkesztőségi élet, s aki ma betéved az egykori sajtóházba, az legfeljebb elvétve találkozik ott újságíróval. (Most emlegessem azt, hogy volt idő, amikor egyazon folyosóra nyílt a Családi Kör, az Új-Symposion, a Képes Ifjúság meg a Jó Pajtás szerkesztőségének is az ajtaja?!)

A szebb napokat is megélt Hét Nap újságíróival hajszál híján megesett az a csúfság, ami nem csupán a zónázáshoz szokott újságírók réme, hanem szinte minden alkotó emberé: majdnem bevezették számukra a mechanikus bélyegzőóra használatát, hogy percre pontosan tudni lehessen, ki hány órakor érkezett a munkahelyére és mikor távozott. Ettől a megalázó szörnyűségtől csak az mentette meg őket, hogy a cégvezetés túlságosan drágának találta a blokkolóórát, és így elállt a megvételétől. De persze nélküle is elérte a célját, merthogy munkaidőt vezetett be, ami 9 órától délután 2-ig tart, a megszegése pedig büntetést von maga után. Aki reggel egy percet is késik, vagy 14 óránál korábban hagyja el az irodát, annak levonnak a fizetéséből. Magyarán ez azt jelenti, hogy az újságírót odakötötték, odaláncolták az íróasztala lábához, hogy mindig szem előtt legyen, hogy ellenőrizni lehessen, dolgozik-e egyáltalán. Ha viszont munkaidőben (terepi csámborgás végett) elhagyja a szerkesztőségi szobát, akkor az aznapi riportalanyával úgymond láttamoztatnia kell, hogy mettől-meddig múlatta a társaságában az időt.

A szerkesztőségben rejtélyes elbocsájtás is történt a nyáron, amely esetet azonban síri csend övezi, a lepisszentett munkatársak legfeljebb csak négyszemközti beszélgetésekkor mernek róla szót ejteni. Mindeközben maga a lap, valahányszor megújult, annyiszor veszített értékeket a korábbi, jó nevű elődök által begyűjtött kincsestárából.

Megint másik médiumunk, a Szabadkai Rádió talán épp most éli a végnapjait. Sírásói és sírba eresztői valójában azok voltak/lesznek, akik a közkedvelt rádió mellett megalapítottak egy újabbat is, a Pannon Rádiót. Aztán pedig „kiutaltak” mellé egy televíziót is, és azóta ezt a két társaságot akarják a délvidéki magyarság vezérmédiumává varázsolni. Népszerűsítik, korszerűsítik, pénzzel tömik, gyötrődnek, kínlódnak évek óta, de a varázslat csak nem akar működni. Az rendre megtörik.
A rossz nyelvek szerint zajlott egy közvélemény-kutatás az MNT megbízásából, amely az Újvidéki és a Pannon Televízió nézettségét akarta lemérni, pontosabban a kettőt összevetni, és amelyből az derült ki, hogy az Újvidéki Tévé műsorai még mindig népszerűbbek, így a felmérés eredményeit inkább nem is hozták nyilvánosságra.

Valahogy így állunk mi média dolgában. Cefetül csehül. S attól, hogy ezt egymásnak elpanaszoljuk, nem fog megváltozni semmi sem. A szájtépés meglehetősen értelmetlen cselekvés, de mivel már hozzászoktunk, időnként azt hazudjuk magunknak, hogy mégsem volt fölösleges. Szóvá kell tenni az igazságtalanságot, akkor is, ha a véleményünkkel egyedül maradunk. Ezt kell tennünk, ha másért nem, hát önmagunk miatt. Ha nincs is neki értelme, akkor is érdemes.

Szabó Angéla




Your lips move but I can't hear what you're saying...

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin