A Decs-Plast Kft szép gesztusa

Decsen járva május elején elbeszélgettem Nagy László barátommal a Decs-Plast Kft ügyvezetőjével – tulajdonosával. A kérdése, amikor összehoz bennünket a sors keze:

Nagy László - Decs-Plast Kft

-Mi a pálya? 

Belekezdtem történetünk elbeszélésébe:

„ -A csókai Shotokan karate klub “fele” bekerült Szerbia Shotokan válogatottjába az ezidáig elért eredményeik alapján! Nevezetesen: Bakhit Marko, Basa Gabor, Kis Rihard, Kobrehel Viktor, Losonc Maya, Ifj. Margit Zoltán, Rajić Selma, Selymesi Endre, Sretenović Milica és Vilovski Jovan. A szűkös anyagi helyzet végett (csak) tíz karatéka húzta magára a válogatott színeit és eljutott Egerbe a III. SKDUN shotokan karate Európa bajnokságra és a III. SKDUN Kohai utánpótlás Európa kupára, amelyet április 6-7-én az egri Kemény Ferenc Sportcsarnokban rendeztek meg  megközelítőleg 2000 résztvevő karatékával 27 országból! A szülői anyagi hozzájárulás most is fontos volt, bár érdekes, hogy országot, községeket (Csóka-Zenta) és településeket  is képviseltek válogatottjaink, de az alap-támogatáson túl melyet a község és a helyi közösség „könyörgés után” biztosít és nagy hajbókolást vár el érte, mert a “ sajátjukat” osztogatják,  már nem futja! Nagyon át kell gondolni egyeseknek a támogatási politikát, hogy az eredményt támogatják, az országos, európai és világ hírnevet vagy továbbra is szavazat-vásárlási mechanizmusban szigorú párt-érdekek mentén osztják a közöst...

Spártai körülmények között edző gyermekeink (fűtetlen tornaterem...) kitűnőre vizsgáztak Egerben ország világ színe előtt! Hét érem ékesíti a csókai Shotokan karate klub hírnevét. Három arany, egy ezüst és három bronz érem!

A pöttöm szöszke Losonc Maya aranyérmes lett egyéniben - katában! Sretenović Milica és Kis Rihárd szintén aranyérmes lett egyéniben - katában, mert tudjuk: A katának mindig pontosnak kell lennie, így volt!  Zenta dicső városát védte Egerben Bakhit Márkó, most ezüstre futotta, de ott volt az arany a levegőben, avagy az egri várban, de legközelebb meglesz! A bronz is érem, de még milyen: Basa Gábor harmadik lett harcban, no nem az egri várban a török szultán seregei ellen, hanem a tatamin úgy spontán azóta is a nyakát fájlalja! Kobrehel Viktor kétszer lett harmadik először egyéniben - harcban, másodszor meg véletlen, de nem utcai verekedésben, hanem csoport - harcban. Viktor már összepakolt felöltözött, amikor szaladtak utána, hogy Eger várát ismét rohamozzák, nos, mit volt mit tenni, a kimonót felhúzta és az ellenfeleket a harmadik helyre zúzta! Négy vítéz érem nélkül tért haza, -bántotta is őket rendesen, Egertől hazáig húzták az orrukat...,de nagy eredmény volt eljutni a válogatottig és kijutni Egerbe, meg a tapasztalat szerzés is fontos lépcsőfok a mesterré válás folyamatában, nos nem mindig hopp, néha kopp is van! Ők: Ifj. Margit Zoltán, Rajić Selma, Selymesi Endre és Vilovski Jovan. Az immáron messze-földön híres csókai Shotokan karate csapatot Muidzsa Alekszandar - Aca fekete-öves 2.danos elöljáró vezette (Senpai), lelket öntött bele és istápolta! 

Eljött az idő, hogy támogatók után nézzünk másfelé, ha már helyben nem hajlandóak támogatni az atyók leányaink és fiaink! Főbűn lenne e tehetséges-sikeres gyermekek elvesznének a középszerűség süllyesztőjében! Számomra még továbbra sem érthető, hogy a világban a tehetségeket felkarolják, istápolják, tenyerükön hordozzák, itt meg a szárkúp mögé szeretnék dugni őket, hogy ne is látszanak. Amott meg folyamatosan sírnak a szegénységi bizonyítván végett...„

-Ez a pálya!

Nagy Laci rám-nézett, tekintetében benne volt, hogy megértette a történetet.

-Tudod Zoli, ez nálunk nem így lenne! Mi minden egyesülettel, legyen az élet bármely területéről jó kapcsolatot tartunk fenn, támogatjuk őket! Nézd én gesztusként az európai bajnokságon részt vállalt gyermekeknek küldök pólókat, mivel mi: testvértelepülésként osztozunk sikereitekben, 

-hamár otthon meg sem ugatnak benneteket!

Elkészültek a pólók és átadtam a Shotokan Karate Csóka vezetőjének Kobrehel Csabának és a mester edzőnek Milan Muidzsának. Néztek rám, megtörtént, hogy gondol valaki a „karate klubbra”, megörültek e szép gesztusnak! A pólókat tüstént szétosztották a gyermekeknek.

Ezúton is hálás köszönetüket fejezik ki Nagy László a Decs-Plaszt Kft ügyvezetőjének a kedves gesztusának és meglepetésének!

Picinyke bemutató a Decs-Plast Kft tevékenységéről:

Decs-Plast Műanyaghulladék Feldolgozó Kft-t 1996. április 1-én jegyezte be a Tolna Megyei Bíróság, mint Cégbíróság. A cég kényszervállalkozásként vált ki az Egyetértés Mg Tsz-ből. Akkoriban bizonytalannak látták a jövőt, de sok munkával és még több kitartással vállalkozásuk talpon tudott maradni. Akkoriban a cég műanyag hulladék feldolgozással, újrahasznosítással és fröccsöntéssel foglalkozott. Ezt a tevékenységüket a mai napig folytatják.

2005-ös évben pályáztak új gépekre, melyet meg is nyertek. Erre azért volt szükség, mert az eddig használt fröccsöntő gépek elavultak, így üzemeltetésük nem volt biztonságos és gazdaságos.

A cég közel 50 féle terméket gyárt. Gyártmányaik: betonacél távtartók, végzárdugók és különböző profilok. Ezen termékeket használja az építőipar és a mezőgazdaság. A gyártott termékek kizárólag újrahasznosítható műanyagból készülnek.

2006-os évben minőség- és környezetirányítási rendszer kiépítését végeztek a cégnél.

ISO 14001:2005, ISO 9001:2001

A Decs-Plast Kft éves szinten több tonna műanyag hulladékot dolgoz fel és hasznosít újra, engedélyük évi 500 tonna műanyag hulladék feldolgozására van. A cég célkitűzése minél több műanyag feldolgozása, újrahasznosítása, ezáltal szerényen hozzájárul a környezet terhelésének csökkentéséhez.

Képi beszámoló az eseményről: 

Itt a reklám helye:

A környezet tehermentesítésében tett áldásos tevékenységében további sikeres ügyvezetést kívánok Nagy Lászlónak - Decs-Plast Kft ügyvezetőjének! 

Isten tartsa meg jó-szokását!

Margit Zoltán

„KOBRA-KALOCSÁNYOK” - Az antihősök

– Mit iszunk, Mihály? Mit fizetsz nekünk a születésnapodon? – heccelték a „kobrakollégái” egy júniusi délelőttön a lövészárokban ülve.

– Mit innánk?! Majd főzök nektek kávét! – válaszolta.

Úgy is lett, megfőzte a feketét. A szőrös, koszos, bakaruhás cimborákkal komótosan elszürcsölte az ünnepnapi itókát, majd felállt, hogy a csajkákat elöblítse. De pár másodperc múltán már holtan rogyott össze. Valahonnan a távolból háromszor rálőttek és a harmadik lövedék már nem tévesztette el a célt. A hóna alatt érte találat. Az éppen akkor 39 éves, kétgyermekes apa a saját fia karjába zuhant. Hogy ott haljon meg. Mindössze annyit tudott még mondani: „Ez nagyon fáj!”

A távoli Boszniában történt. Egy Jelik nevezetű helységben. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt. Kalocsány Mihály a születésnapján halt meg, június 10-én pontosan 11 órakor. Ez pedig csak azért érdemel említést, mert amikor 1954-ben először látta meg a napvilágot, akkor is június 10-e volt és ugyanúgy 11 óra.

Nem akart kilógni a sorból

Mihály a nagykikindai közművesítési vállalatban dolgozott. Volt ő ott minden: kőműves, sírásó, kőfaragó. Amikor a legújabb kori balkáni őrület szele Boszniát is elérte, a bánáti városból rendszeresen szállították a frontra az önkéntes harcosokat. Mihály cégében is mintha valósággal megbolondultak volna az emberek: tömegesen jelentkeztek a harctérre. Több autóbuszt megtöltöttek az újsütetű zsoldosok. A magyar melós ember nem akarta, hogy őt különcnek tartsák, azt meg főképp nem, hogy esetleg még pipogyának, gyávának is nézzék, és persze véget akart vetni az egyre durvább beszólásoknak (hogy magyar létére nem akarja védelmezni a szerb hazát), ezért ő is feliratkozott a háborúba indulók listájára.

 – Bárcsak ne tette volna! Tört volna el lába akkor, amikor elindult! Mert akkor most nem ebben a napban lennénk! – ezt már az özvegye, Katica mondja, aki maga is megjárta a poklok poklát. Aki maga is katonaruhát öltött, puskát vett a kezébe és három hónapot lehúzott a harctéren. – Amikor az apjuk elment, nem bírtam a gyerekkel. Mindenáron utána akartak menni, megkeresni, hazahozni. Szüntelenül csak vitáztunk, veszekedtünk.Tibor fiam akkor l6 éves volt, Mihály meg két évvel fiatalabb. Egy napon Tibi elszökött itthonról és elindult az apja felkutatására. Először Zadarba ment, onnan pedig Kninbe, aztán Benkovacra, végül pedig Szarajevó közelében kötött ki. Több sem kellett a másik gyereknek, 14 évesen ő is utána ment. Én kerestettem őket, szaladgáltam fűhöz-fához, hogy segítsenek, de mindenhonnan elutasítottak. Teljesen belebetegedtem, idegösszeroppanást kaptam. Amikor összeszedtem magam, és beláttam, hogy nincs mire várnom, nem ülhetek itthon ölbe tett kézzel, hiszen az egész családom a fronton van, én is jelentkeztem önkéntesnek. Aztán meg valahogy ott ragadtam…

„Rambók voltunk mi, de igaziak!”

Kalocsány Tibor, aki mostanra már átértékelte a hátborzongató múltat és ezzel együtt a saját életét is, aki mostanra már „jó útra tért”, és ma ugyanúgy kétgyermekes apa, mint annak idején az édesapja volt, most így gondol vissza a két évtizeddel ezelőtt történtekre:

– Mit tudtam én gyerekésszel, hogy mi a háború? Fogalmam sem volt, hogy mi vár majd rám. Többször is elszöktem otthonról és elindultam apám után világgá. Volt, amikor már az autóbuszon ültem, útban a harctér felé, és egy rutinellenőrzés során lebuktam. Akkor hazahoztak. Én mindig újra próbálkoztam. Amikor az úgynevezett Kobrák végre bevettek a csapatukba, nem érdekelte őket az, hogy hány éves vagyok, csak annyit kérdeztek, hogy bírom-e majd vinni a puskát. A kezembe nyomtak egy félautomata fegyvert meg egy hátizsákot. Abban volt 10 darab „golyó”, 2 kézigránát, egy „elsősegélydoboz”, egy csajka meg egy kulacs. Ez volt a teljes hadi felszerelésem meg ez nagy semmi a harci kiképzésem. És már indulhattam is a háborúba. Emlékszem, az első napokban nagyon féltem. Úgy, ahogy csak egy gyerek tud rettegni. Különösen éjjelente. Kinn voltunk az erdőben, mindenütt koromsötét volt, hideg és minden irányból lőttek ránk. Én meg rettegtem a sötéttől is, az erdőtől is, a szabad ég alatt való alvástól is meg a golyózáportól is. De aztán mindezt megszoktam, és apánk halála után én már senkitől, semmitől nem tartottam. Értelmetlen lett, céltalanná vált minden. Csak egy valami hajtott, fűtött: az az iszonyatos bosszúvágy. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de engem akkor nem érdekelt más, csak az, hogy elégtételt vegyek. Mivel nem tudhattam, hogy ki volt az az ember, aki kioltotta az édesapám életét, minden muzulmánban halálos ellenséget láttam. Ők ölték meg az apámat, ezért nem létezett a számukra irgalom. Mi akkor igazi Rambók voltunk. Nem úgy, mint Stallone a filmben. Én ott nőttem fel igazán, a háborúban váltam felnőtté. Rengeteg szörnyűséget láttam: vért, hullákat és minden olyan emberi kegyetlenséget, amit csak el lehet képzelni. Most is előttem van annak a kislánynak a képe, akit a muzulmánok eleven megnyúztak. Még élt, amikor egy üresnek hitt házban rátaláltam. De már csak a szeme mozgott. Kénytelen voltam én is embert ölni. A legelső egy fekete ruhás, „nindzsa öltözékes” muzulmán volt. Tisztán láttam az arcát: középkorú férfi, hatalmas szakállal. Nem tudom mennyi golyót eresztettem bele első riadalmamban, talán kétszázat is. Amennyi csak volt nálam, azt mind kilőttem. Nem vagyok rá büszke. Pontosan érzem a súlyát. Bár szeretném az emlékeimből száműzni, időről időre még ennyi év után is, visszatér.

„Húsz éve nem alszom. Tudod te, mi az?”

Az ifjabbik Kalocsány Mihály szó szerint belerokkant az apja elvesztésébe. Mindig is erősen kötődött hozzá. Azt, hogy a szeretett ember pont az ő karjaiban halt meg, mindmáig nem heverte ki, és alighanem már nem is fogja soha. Ő ott volt vele mindvégig. Amikor a holttestet hazafelé szállították, a 14 éves gyerek nem volt hajlandó beülni a sofőr mögé a tehergépkocsiba, hanem mindvégig hátul ült az apja koporsója mellett. (Ami igazából nem is volt valódi koporsó, hanem csak egy gyümölcsládákból összeszegelt tákolmány. És párna helyett egy gondosan összehajtott katonakabát volt az áldozat feje alatt.) Miután hazaértek, a fiú teljes három héten át egy szólt sem szólt senkihez. Általában az egész napot a temetőben töltötte az apja sírjánál. Még most is, minden másnap kimegy hozzá.

– Akkoriban nagyobb szerb, nagyobb csetnik, nagyobb hazafi nem volt nálamnál. A szerbek közül nagyon sokan elmenekültek, külföldre távoztak, vagy éppen az újvidéki meg a belgrádi kávézók teraszán iszogattak akkor, amikor én a Szarajevó melletti Olovónál vagy Han Pijesaknál harcoltam helyettük. Nagyszerbek?! Ők lennének a nagyszerbek, akik azt sem tudják, hogy milyen közelről egy puska! És most nézd meg, mi lett belőlem!? Egy roncsot látsz. Egy félembert. Harmincnégy évesen cukorbeteg vagyok, idegroncs, vietnámi szindrómás, egy élő halott – sorolja keserűen Mihály.

 – Az orvosok már összevissza kaszaboltak, rengetegszer műtöttek. Marékszám szedem a gyógyszert, hogy felejtsek, de mindez hiába. Mert minden emlék elevenen él bennem, kristálytisztán emlékszem a történtekre. Éjjel jönnek elő, akkor törnek rám az emlékek. Már 20 éve nem alszom. Ne mondd, hogy elhiszed, mert te ezt nem tudhatod! A háború és a szomorúság lettek a barátaim, az útitársaim. Ezekkel nőttem fel és mára már megszoktam őket. Most úgy gondolok a múltra, hogy mindvégig egy sűrű ködben tévelyegtem. Az apám halála miatti bosszú valójában nem is volt bosszú. Nem volt kin bosszút állni. Sokat imádkozom. Reggel, délután és este. Tudom, hogy csak az Isten az, aki talán majd egyszer meggyógyít. Az orvosok csak elteszik a borravalót.

Szabó Angéla

ÁRVÍZ

Fotó:Femina

Zengő zuhogó zápor zakatol
Recsegő robaját rettegi álmom
Éjszaka jön és tombol az ár
Felmorzsolt életünk zokog és fáj.
Házak tetején orkán táncol
Gigászi árvízen hajózik Kháron,
Ladikján siklana, szél döngi, vibrál,
A szétömlött Styx helyén már csak tengervíz áll.
Túlpartját a test, a lélek sem akasztja,
Eget és földet is nihillé duzzasztja
A féknélküli ár, mi tomboló s felrázó
Emlékeztet rá, hogy van egy utolsó szó:
Istenem segíts! Hisz lelkem oly gyarló,
Csak ha baj szakad rám, akkor nem tagadó.
Lásd Ember, most mutat hatalmat az Úr
Számon kér s ítél, de soha nem bosszul.

(GS 2013)

Dr. Gundy Sarolta

Fotó: Mandiner