Értesítés? - 2.0 - Inkább szegénységi bizonyítvány!

Olvasó táboromból érkezett még kettő gyöngyszem a szegénységi bizonyítvány alcím alá:

A nevek alapján melegséges háztartásról lenne szó, mert ilyen is van erre felé, csak itt Csókán a hölgyek keményebbek és ők felvállalják ebbéli melegséges szív-szeretetüket, az urak itt szégyenlősen kvittek..., de nem erről van szó, hanem a "hivatal" sorozatos túlkapásairól. 

A legfontosabb, habár enyhe túlzással semmi nincs már Csókán (botrányokat nem ide számolom, meg a kampány húsgyárat sem a választási bulikkal), de választásokkor azért megreng a falu élő és holt része is. Igen jól olvasta a drága olvasóm a holtak, akik választásokkor visszajárnak és kísérteties körülmények között még voksolnak is! Nekem volt ötletem az előző választások alkalmakor, mivel a helyzet nyugaton változatlan, hogy helyezzünk egy-egy urnát a temetőkbe is, mert ugyebár az árnyékvilágba került honfitársaink is élnek az állam által biztosított szavazási joggal, úgy, mint a fejlett demokráciákban! Lenne is rá mód a "mozgó" urna rendszerrel, amelyet Tiszaszentmiklóson már tökéletesítettek és tartomány képviselőt választottak harmadszorra elsöprő többséggel "a választunk, amíg saját magunkat ki nem választjuk rendszerben"! 

A folyamatos kapkodást nem értem a "hivatal" részéről, mert idő, mint tenger a kettő választás között és fel lehet készülni a választás csúsztatására, mert tudjuk, ha a választások valamit is változtatnának betiltanák! A gond a "mesterséges-intelligencia" és a másodperc töredékére zsugorodott információ csere. Könnyedén utána lehet nézni az élő és holt voksolóknak. Az egypártrendszerű többpártrendszernek mímelt társadalmi berendezkedésben  az egyszerű "apparachinak" is becézett hivatalnoknak kapkodnia kell a fejét, hogy aktuálisan ki az ellenség és a barát, mert nemcsak a nép van megtévesztve, hanem ők is tévedésbe esnek e téren és akkor az információ titok és a szavazatnak másik urnába kell vándorolnia...

A Magyar Nemzeti Tanácsnak meg kell tanítania az őt megválasztó legnagyobb magyar párt népképviselőit írni és olvasni, ezt követően a merjünk picik lenni projekt keretén belül pedig hivatali okmányok kitöltésére. Amikor ezzel megvannak, akkor a törvényeket kell tanítani a mélyen tisztelt politikummal és gyakorlati alkalmazásokat végeztetni műhelymunkák keretében...

A kettő értesítés az előző részben taglalt jogsértés mellett, megjelent az "Anonymus" csoport jeles tagja Jovanov Siniša (Јованов Синиша) személyében. E személy nem létező személy, de voksolhat Csókán! A társa meg Vrábel László (Ласло Врабел), amennyiben a megcímezettek nem tévednek, akkor Vrábel János elhunyt fiáról lenne szó, (mély lelki sebeket téptek fel a gyászoló szülőknél e téves lépéssel ) aki immáron a túlvilágról voksolhat... 

Vrábel János házát fiatal házaspár vette meg idestova egy éve. A hivatalban át és  bejelentkeztek a Tito Marsall 32.-be. Az anyakönyvtől kezdve minden okmányba bekerültek, ami a hivatal pókhálóját illeti, de ez nem elég, talán a gond, hogy nem úgy szavaznának, mint az előre kiválasztottak szeretnék és így csökkentették a választási mérleg kibillenését "rossz" oldalra?!

Így lett a magyarkanizsai származású fiatalemberből Ivica Čobanov-ból  Jovanov Siniša és kedves ifjú mátkájából Júlia Čobanov-ból Vrábel László! Kérdeztem tőlük, de nincsenek tanúvédelmi programban, hogy a személyiségüket ilyen drasztikusan megváltoztassák még egy nemiséget váltó korrekciós műtéttel sem! Véletlen? Kicsit a keserű katona dal jut eszembe, amikor a Kovács Máriából Maria Kovačová lett*...

A hivatal nemtörődömsége, hozzánemértése?...nem itt nem erről van szó! 

Itt ismételten jogtiprásról van szó!

Megsúgom alapvető emberi jogok megsértése van e pillanatban, a szabad választás jogának, amely a demokrácia alappillére!!! No de Csókán még nem tört ki a demokrácia, mint Rátóton...

Véletlenek a mesékben sincsenek, hát még Csókán, de holnap Jovanov Siniša és Vrábel László fiatal házaspár (?!) voksolni már nem fog, mert Júliát ismerve nem fog bajuszt növeszteni az éj leple alatt Ivica meg nem lesz Siniša még a "hivatal" kedvéért sem...

Lesz még folytatás...

Margit Zoltán

* Kárpátia - Tábori posta

Értesítés?

Szegénységi bizonyítvány...

Egy kedves nyugdíjas hölgy a kezembe nyomta az értesítést, hogy a helyi közösségünk tanácsnokainak megválasztásában vegyek részt vasárnapon. Igen, nyugdíjas, mert ugyebár a nyugdíjas Csókán a munkaerő, mert azok a  fránya  haszontalan fiatalok nem akarnak dolgozni..., de ezzel a mesével (szerinte) meg lett magyarázva, miért ők a legalkalmassabbak mindenféle feladat elvégzésére, értem, fiatal is alig marad itt, de ezt még ők nem vették észre...köztünk maradjon: a fiatal az várjon a sor(s)ára...

Félre-értés ne essék semmi gondom azzal, aki tisztességes munkaképességének leáldozásával megérett a nyugdíjkorra és nyugálományba vonul, de itt jönnek a napfényre azok a "társadalmi nyerészkedők", akik évtizedeken át mímelték a munkát és kiügyeskedték, hogy helyettük mindig más dolgozott és most is "erejük teljességében" tudnak teljesíteni, a szájuk erejére gondolok főként, mert a százmétert futva két újraélesztés után sem tudnák megtenni...

Itt van a visszakettő, ha még mindig ő körülöttük forog e globalizált világ szekere, akkor miért mentek el nyugdíjba? Dolgozzanak tovább és semmi gond! Aki meg nyugdíjas az pihenjen és tartalmassan töltse el napjait, elvégre erre találtatott ki a nyugdíj! A fiatalság ellenes-politika addig fajult, hogy a fiatalok vették Csókáról a sátor-fájukat és az utolsó tíz eurójukkal a zsebükben elindultak északnak, mint a mesékben, mert itt elég volt a dumákból!

Eljutottunk a fajig, a megmondók kasztjából, ha értem - ha nem, mi történik körülöttem én vagyok a megmondhatója! Tessék nekem hajbókolni! Én vagyok az úr a házba, le is út, fel is út...Könyörgöm tessék észrevenni az idő eljárt felettem költői gondolatot! Nem, akkor is megmutatom, hogy mit nekem egyetem, amikor én az élet egyetemét fejeztem be valamelyik füstös kocsmában munkaidő alatt! A gyakorlatban a fiataloktól kell elvenni még a száraz kenyér héját is, csakis az ő érdekükben cselekedve?!

Megy az össznépi hülyítés, hogy polgárok csoportjai indulnak a küszöbön álló helyi közösség tanácsnokainak megválasztása alkalmából. Minden jelölt mögött politikai párt áll, ilyen vagy amolyan módon. Erőlködnek és győzködik a szegénységébe és a választásokba belesavanyodott népet. Senkit nem érdekelnek a következő tények: Csóka község minden ötödik lakója szociális segélyen él, nevezetesen 2255 ember és ez a szám drasztikusan nő, a megélhetési bünőzéssel egyetemben. E számok a helyi politikum szakmaiatlanság, hozzánemértését és nemtörömdömségét tükrözi. Ismét az nyer aki bálat, dözsölést ígér és biztosít, mert vígan megyünk tönkre!

Olvasom, nézem a kampánynak csúfolt média megnyilatkozásokat, olyan jó bánátira sikeredett! Személyi kultuszokra épülő stílus nem változott az elmúlt ötven évben, pihent nyugdíjasaink a listák vezetői…Az egyik falu a „Youtube”-on osztotta az igét, azzal, hogy: „űzik a kultúrát”, mit mondjak azt jól kiűzték a faluból…hosszas vajúdás után: „született meg kultúrkörünk”, nos a szülő anyát azért megnézném magamnak…A kórkép imigyen lett felállítva: „A néptánc leginkább a fiatalkorcsoportokat érinti” és „a gyermekeink szívvel-lélekkel űzik”, nos az űzekedésnek is lehet jó vége, ha az „ ifjuságnak lehetősége van a cserkészet körében is tágítani a természettudományos ismereteiket”. Szép gondolatok a dugványozásról, így koratavasszal készülve a kertészeti szezonra…Kaptam új ismereteket is!  Fényt az éjszakában nem az elektromos áramot szolgáltató adja, hanem a tűzoltó zenekar, ha jól befűtenek utána lesz mit oltani…Fontos állomás a templom, ez egy velős gondolat az osztályharchoz szokottak agytekervényeiben! 

A szórólapokat jellemzi a „tükör” fordítás szerb nyelvről magyar nyelvre, a gondalatmeneti hibák, nagyotmondás…, de hab a tortán az értesítésnek elkeresztelt „hivatalos” anyagocska, ahova minden felkerült csak a legfontosabb nem! Kimaradt az atyók leánya és fia család és keresztneve és a szavazó hely utca-házszámostúl magyarul! A cirill írásmódot sokan nem ismerik, de a sokat emlegetett Magyar Nemzeti Tanács kardoskodása ellenére Csókán, ahol papíron magyar a polgármester, ilyen ismételten megtörténik az nem véletlen, ahogyan „nincs megélhetési magyar verés sem” véletlenül! Tudom az a fránya számítógépnek keresztelt „kompjuter” a gond forrása…

Menjük sorjában milyen jogaimban lettem megsértve nemzettársaimmal egyetemben :

I.             A SZERB KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA (SZK Hivatalos Közlöny 2006/98) A sajátosság megőrzésére való jog - 79. szakasz: A nemzeti kisebbségek tagjainak joguk van: a nemzeti, etnikai, kulturális és vallási sajátosságának a fejezésére, őrzésére, ápolására fejlesztésére és nyilvános kifejezésére; jelképeik nyilvános helyeken való használatára; nyelvük és írásuk használatára; hogy azokban a környezetekben, ahol az összlakosság jelentős számarányát képezik, az állami szervek, a közmegbízatással felruházott szervezetek, az autonóm tarrtomány és helyi önkormányzatok szervei anyanyelvükön folytassák az eljárásokat.

II.            HIVATALOS NYELV- ÉS ÍRÁSHASZNÁLATRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNY 19. szakasz: Azokon a területeken, ahol nemzeti kisebbségi nyelvek is hivatalos használatban vannak, a helység- és egyéb földrajzi neveket, utcák, terek, szervek és szervezetek elnevezését, a közúti jelzőtáblákat, anyilvánosság értesítését és figyelmeztetését szolgáló, valamint egyéb közfeliratokat a nemzeti kisebbségek nyelvén is ki kell írni.

III.          NEMZETI KISEBBSÉGEK NEMZETI TANÁCSAIRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNY (SZK Hivatalos Közlönye, 2009/72) 10. szakasz A Nemzeti Tanács...: 12) eljárást indít az Alkotmánybíróság, a polgári jogvédő, a tartományi és a helyi ombudsman, valamint más hatáskörrel rendelkező szervek előtt, amikor megítélése szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozóknak az Alkotmányban és törvényben szavatolt jogainak és szabadságság jogainak megsértésére került sor; 13) a nemzeti kisebbséghez tartozó nevében megindítja a jelen szakasz 12) pontjában foglalt eljárást előzőleg megszerzett írásos meghatalmazás alapján.

IV.           Törvény a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről (A JSZK Hivatalos Lapja, 11/2002., Szerbia és Montenegró Államközösség Hivatalos Lapja, 1/2003. – Alkotmányos Alapokmány és a SZK Hivatalos Közlönye 72/2009. - másik törvény) A DISZKRIMINÁCÍÓ (megkülönböztetés) tilalma 3. szakasz Tilos a diszkrimináció minden megnyilvánulása, nemzeti, etnikai, faji és nyelvi alapon, azokkal a személyekkel szemben, akik a nemzeti kisebbségekhez tartoznak. A szövetség, a köztársaság, autonóm tartomány, város és község szervei nem hozhatnak olyan jogi aktust, és nem tehetnek olyan intézkedést, amely ellentétben áll e szakasz 1. bekezdésével.

A SAJÁTOSSÁG MEGŐRZÉSÉNEK JOGA: A személyi név megválasztása és használata 9. szakasz A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek jogukban áll, hogy szabadon válasszák meg és használják személynevüket és gyermekeik nevét, továbbá hogy ezeket a személyneveket minden közokiratban, hivatalos nyilvántartásban és személyiadat-gyűjteményben saját nyelvük és helyesírásuk szabályai szerint tüntessék fel. Az 1. bekezdésben említett jog nem zárja ki a személynevek a szerb nyelv írásmódja és helyesírása szerinti párhuzamos bejegyzését.

AZ ANYANYELVHASZNÁLAT JOGA: 10. szakasz A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek magánéletükben és nyilvánosan szabadon használhatják saját nyelvüket és írásukat.

HIVATALOS NYELV- ÉS ÍRÁSHASZNÁLAT: 11. szakasz Az olyan önkormányzati egység területén, ahol nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek hagyományosan élnek, nyelvük és írásuk egyenrangú hivatalos használatban lehet. A helyi önkormányzati egység kötelezően bevezeti a nemzeti kisebbség nyelvének és írásának egyenrangú hivatalos használatát, ha a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek százalékaránya a népesség összlétszámában az utolsó népszámlálás eredményei szerint eléri a 15%-ot. Abban a helyi önkormányzati egységben, amelyben e törvény meghozatalának idején a nemzeti kisebbség nyelve hivatalos használatban van, e nyelv hivatalos használatban marad. A nemzeti kisebbségi nyelvnek az 1. bekezdésben említett hivatalos használatán főként az alábbiak értendők: a nemzeti kisebbségi nyelv használata közigazgatási és a bírósági eljárásban, valamint a közigazgatási és a bírósági eljárás lefolytatása nemzeti kisebbségi nyelven, továbbá a nemzeti kisebbségi nyelv használata a közhatalmi jogosítvánnyal felruházott szervek és a polgárok közötti kommunikációban, közokiratok kiadása: hivatalos nyilvántartások és személyiadat-gyűjtemények vezetése nemzeti kisebbségi nyelven is és ezeknek az okiratoknak teljes érvényűként való elfogadása ezen a nyelven, továbbá a szavazólapon és a választási anyagon való nyelvhasználat, és a képviseleti testületek munkájában való nyelvhasználat. A 2. bekezdésben említett területeken az adott nemzeti kisebbség nyelvén, annak helyesírása és hagyománya szerint is ki kell írni a közhatalmi jogosítvánnyal felruházott szerveknek, a helyi önkormányzat egységeinek, a településeknek, tereknek, utcáknak a nevét, illetve a többi földrajzi nevet. A szövetségi törvényeket és jogszabályokat, külön jogszabállyal összhangban, a nemzeti kisebbségek nyelvén is közzé kell tenni.Az olyan nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, akiknek a százalékaránya a JSZ népességének összlétszámában az utolsó népszámláláskor elérte a 2%-ot, saját nyelvükön fordulhatnak a szövetségi szervekhez, és joguk van ezen a nyelven választ kapni. A Szövetségi Képviselőház azon képviselőjének, aki a JSZK népességének összlétszámában az utolsó népszámláláskor legalább 2%-os százalékarányt képező nemzeti kisebbséghez tartozik, joga van a Képviselőházhoz saját nyelvén fordulni. Erről a Szövetségi Képviselőház tanácsainak ügyrendje részletesebben rendelkezik.

Továbbá:

Vajdaság AT területén a tartományi szervek munkájában a szerb nyelv és cirill írásmód mellett, a latin írásmód és a magyar, ruszin, szlovák, román, horvát nyelvek vannak hivatalos használatban Vajdaság alapszabályának értelmében.

Általános szabály, hogy a közmegbízatást végző, tehát a köz(össég) érdekében tevékenykedő szerveknél használhatjuk az anyanyelvünket, mind írásban, mind szóban, illetve jogunk van választ kapni magyar nyelven, ha az hivatalos használatban van az adott község vagy annak része (pl. helyi közösség) területén. 

Értesítés:

A törvény a papiron fehéren-feketén, gyakorlatban nem kell magyarkodni, mert szolgalelkünek kell lenni és sajátmagunkat kell letiporni, mert ez a szokásjog uralkodik évek óta. A száraz jogi részt azér ollóztam be, hogy egyszer már elolvassák a "hivatalos" személyek, hogy mire is van joguk,-egyetemben, hogy nem kell szégyelniük, hogy magyarnak születtünk...

Sikerül e ez nékem, nem hinném, mert a "hivatalos személyek" ezidáig sem törődtek e szerzett jogokkal, de azért egy újabb próbálkozást csak megért, hogy a jogilag közember megismerkedjen a jog általi lehetőségeivel! 

Legyen béke, szabadság, józan ész és egyetértés, így március idusán!

Margit Zoltán

Te kit választanál? 

12 pontban. Háromszor!

Március 15-e, a szabad magyar sajtó napja ürügyén három olyan újságírót szólaltattam meg, akiket a szakma legjobbjai között tartok számon. A kritikai hangnemben történő bátor megszólalás és véleménynyilvánítás közös jellemvonásuk. Gombás Gabriellát és Miskolczi Józsefet a tanítómesteremnek tartom. Mindketten szabadkaiak. Mindketten elhagytak valamit. Gabi a szülővárosát, Jóska pedig a „firkászmesterségnek” fordított hátat. Öreg Dezső újvidéki, és közöttük ő az ismerős idegen. Sohasem találkoztam vele, de amit a sajtószabadság ügyében képvisel, az hozzám is közel áll.

Az újságírás ösztön

Gombás Gabriellával a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségében találkoztam először. Onnan csábított át az egyetlen napilapunkhoz. A szókimondása, a túlfejlett igazságérzete, a humanizmusa,  a segítőkészsége, az örökös hadban állása miatt szinte pillanatok alatt megkedveltem. A példaképemmé lett. Így persze elfogult vagyok Vele szemben. S ezt vállalom. Olyannyira, hogy cseppet sem félek kijelenteni: nőben nem létezik nagyobb formátumú újságíró ezen a tájon.

Régóta készülök arra, hogy kifaggassalak... Amikor megismertelek, azt hiszem, éppen akkor voltál a pályád csúcsán. A kollégák tiszteltek, felnéztek rád, és egy cseppet talán irigykedtek is. Többször hallottam, amint a hátad mögött megjegyezték: "Gombásnak azért szabad sok mindent megírnia, mert szerb nemzetiségű a férje, és emiatt nem merik kikezdeni". Te éreztél ebből bármit is az idő tájt?

Ez hülyeség. A kiállás a szakmabeli habitusától, és nem utolsósorban egy belső és külső íratlan kontrolltól függött. Nevezhetnénk cenzúrának is.

Az első, amit megtanultam tőled, az volt, hogy egyetlen politikus láttán sem kell úgymond elájulni. Sokszor elismételted, hogy már rég nem lesznek párttitkárok, polgármesterek meg igazgatók, amikor mi még mindig újságírók leszünk. Nem is respektáltad őket különösebben.

Hát nem. A fenti a mai napig a kedvenc tanmeséim közé tartozik. Ifjú kollégák kerekítik a szemüket, amikor ezzel vígasztalom őket. De mintha mostanában nem a politikus személye nyomasztaná a szakmát, mint anno a pártbizottsági légkörben, hanem maga a gőgös hatalmi rendszer, amelyben működtetik magukat. És évtizedek óta harácsolnak. Szerintem jóval durvábban, mint annak idején.   

Emlékszel még a kötelező hétfő reggeli "fejtágításokra"? Emlékszel még Radoman Božović fenyegetőzéseire?

Manapság eligazítás a neve ennek a „műfajnak”. Az információ hatalom, ha a sajtós ügyesen gazdálkodik vele, akkor profitálhat belőle, ad is, és kap is. Eközben nem árt, ha résen van, nehogy gyökeret eresszen valamelyik pártirodában. Božović? Na, látod, ő most hol van, nézz körül, ki emlékszik rá?

A gazdasági helyzet és a rázós közéleti témák kiváló ismerőjeként tartottak számon. A szabadkai és a környékbeli olvasók várták a Magyar Szó vasárnapi számát, amelyben általában valamilyen ütős írással jelentkeztél. Persze akkoriban még a legnagyobb példányszámban kiadott vasárnapi újság fogalom volt.

Az újságírás ösztön. Az is megél ma a kommunikációs zűrzavarban, akiben nincs meg a hírlapírói ösztön, lesz belőle iparos. Vannak azonban műfajok, amelyekhez erre az ösztönre fölöttébb szükség van. Viszont ezek a műfajok, mint például a tényfeltáró riport, glossza, tárca, kihalóban vannak. Nem tart rá igényt a sajtóvilág.

Aztán jöttek a zűrzavaros, háborús évek. Volt idő, amikor Kópé egy krokijával, vagy Németh István egy keretes írásával többet mondott, mint a vezércikkek.

Nagyon hülyén hangzik, de jó volt dolgozni azokban a vérzivataros időkben. Akkor volt igazán küldetésünk. De nem sokra mentünk vele.

Áttelepültél a családdal Magyarországra. Számomra ez akkor hihetetlennek tűnt. Egyrészt, mert fel kellett adnod mindent, másrészt, mert ezer szállal kötődtél Szabadkához. Igazából ma sem tudom pontosan, hogy mi késztetett erre a lépésre.

Három fiúgyermekem van. A középsőt kereste a rendőrség. Amikor Kéri Tibi barátját holtan hozták haza a frontról, menni kellett. Végignéztem, amikor Szabadka főterén a gyertyákat rugdosták, a radikálisok fegyverrel bökdöstek a sajtótájékoztatón. Egyszer kimentem a temetőbe egy Vukovárnál elesett fiú ravatalához, mert muszáj volt megnéznem, döntés hoznom. Az anya és én álltunk a ravatalnál. Megszorította a karomat és azt mondta: Nézzen rá, az én gyermekem, az én szép fiam! Azóta is előttem az arca, és ma sem tudom, mi volt a neve a fiúnak.

Veszprémbe kerültél. Milyen ízű volt ott az újrakezdés?

Borzalmas volt. Vért köptem, mire sikerült áttekintenem a rendszert, a hivatalok és az állam működését, mire barátokra leltem, mire megtanultam, merre visznek az utcák, mi a KÖJÁL és ki volt a párttitkár a hetvenes években. Egyszer valaki a kezembe nyomott egy könyvecskét, a Magyar Szó ötven éves fennállása alkalmából adták ki. Egy kissé fanyalogtam tőle. Egy ideig tapogattam, nézem a borítót, megsimítottam s már akkor, az ujjbegyeimen keresztül éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Hogy valami nyugtalanító közeleg. Valami évtizedes nyomás, elraktározott fájdalom. Aztán beleolvastam. Egyszeriben rám rontott a határtalan bánat. Úgy megfájdult a szívem, hogy valósággal hasogatott, küszködnöm kellett a könnyeimmel, csak nyeltem, nyeltem őket, aztán meg csak eleredtek, én meg hagytam, csak hagytam, hogy végre annyi év után kicsorogjon belőlem életem nagy szomorúsága. Nem lehet ezt a hűtlenséget büntetlenül megúszni.

Az anyaországi sajtóról mi a véleményed?

Válságban az írott sajtó, az elektronikus még nem jövedelmező, a lapkiadók takarékoskodnak. Számos újságíró került az utcára, a tapasztaltabbak, a „drágábbak” kerültek lapátra. Már nem mi vagyunk azok, akik neveljük a közízlést. Nem vagyok biztos abban, hogy a sajtószabadság egyenlő azzal a szabadossággal, ami ma eluralkodott az anyaországi sajtóban. A szakma a béka segge alatt. Most nem pártbizottságok diktálnak, hanem a menedzsment, befekszünk a piac követelményeinek és gyártjuk a bulvárt. Ja, és a pártatlan sajtó nem él meg a piacon. Legfeljebb vegetál.

A miénkről?

Nem mondanék véleményt. Nyomtatott sajtó ritkán kerül a kezembe. Hírportálokon tájékozódom. Az otthoni történések a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a lelkiismeret-furdalás vegyes érzéseit váltják ki bennem. A szerbhorvát sajtót nálam az e-novine hírportálja képviseli. A napokban végignéztem tucatnyi hágai gyilkos beismerő vallomásának videófelvételét. Amikor Szabadkán járok, nem hagy nyugton a kérdés, vajon hány szelíd arcú, tisztességes családapaként meg nagyapaként élő gyilkos sétálhat körülöttünk? Annak idején egyesek, például a néhai Zorkából, hétvégeken átjártak a Baranyába lövöldözni.

Most is rengeteget dolgozol...

Attól érzem jól magam. Megyei napilapnál dolgozom, szerkesztettem hírportálokat, de kitanultam a nyomdász szakmát is, nem könnyű hazát váltani.

Túl vagy egy súlyos betegségen. Az mire tanított meg?

Semmire. Figyeltem a kórházi életet, a betegek lelkét, orvosokat, az egészségügy működését, fürkésztem a betegséggel küzdő szerveimet, okosodtam a neten, és arra gondoltam, hogy alkalmam lesz riportot írni a halál eljövetelének belső folyamatairól. Erre meggyógyultam. Nagyjából.

Egyre gyakrabban hallom Tőled, hogy hazahúz a szíved. Ráhallgatsz? Vagy elnyomod magadban az érzést?

Elnyomom, mert mást nem tehetek. Sokszor ábrándozom arról, jó lenne fiatal vajdasági újságíró-palántákat oktatni. Arra vágynék leginkább.

Szabó Angéla

Figyeljen és figyelmeztessen! Ez az újságíró feladata!

Mivel ma van a szabad magyar sajtó napja, úgy gondolom, hogy jó helyre címezem az alábbi kérdéseimet, ugyanis Öreg Dezsőről, az Újvidéki Rádió szerkesztőjéről olyan kép alakult ki bennem (bár személyesen nem ismerem), hogy nehéz időkben is szót emel a vajdasági magyar médiumaink függetlensége érdekében. Miért olyan fontos az Ön számára az, hogy a sajtónk igazmondó ésszavahihető legyen?

Nem számomra a fontos. A vajdasági magyar sajtó számára az életbevágóan fontos a szabadság. Mert egyébként elveszíti hitelét, elveszíti méltóságát. Tovább lépnék; nem a sajtó a legfontosabb ebben a történetben, hanem a vajdasági magyar közösség. A sajtó szabadsága nélkül ettől a közösségtől megvonják a tájékoztatásra, a szabad tájékoztatásra, a tájékozottságra való jogot. Becsapják, átverik, ha úgy tetszik. A sajtó kötelessége, hogy a lehető legáttekinthetőbben tükrözze azt, ami a célcsoportot, esetünkben a vajdasági magyarokat érinti. Márpedig érinti sok minden, nem csak a kicsinyes, vidékies, „otthoni”, jól feltálalt politikai traktátum, pletyka a politikai ellenfelekről. A sajtó, az újságíró feladata, hogy figyeljen és figyelmeztessen. Ezzel szolgálja a közösséget, nem a politikához simulással. Nem igaz az az állítás, hogy a kisebbségi sajtónak úgymond puhábban, óvatosabban kell bánnia a politikummal, mint a többséginek. Mármint a kisebbségi politikusokkal. A mi politikusaink ebben az országban politizálnak, a mi nevünkben. A mi érdekeink megvédéséért égnek, lobognak, ugyebár. Akárcsak a többségi nemzet politikusai. Akik a nép érdekeit lobogtatják. Mindegyik a legjobban. Az ilyen önzetlen munka legszebb dícsérete, ha a sajtó alkalmat ad arra, hogy elmondjanak mindent, ami a közösséget érinti. Azért kell tőlük megkérdezni mindent. Az égvilágon mindent, ami ebben a szerbiai politikai commedia dell'arteben felmerül. Meg a vajdasági magyarban.

Kérdezhetném másképpen is. Körülöttünk mindent át- meg átsző a hazugság.Szinte az egész életünk a mellébeszélésre épül. Miért pont a sajtó legyen/lenne a szabályerősítő kivétel? 

Mert ez a hivatása. Egyáltalán nem kivétel. Elhallgat, megszépít, mellébeszél, sőt hazudik is olykor. Egyébként a felsoroltak mind-mind fedik a - remélem nem túl erős, de megkerülhetetlen - hazugság kifejezést.  Még az sem mondható, hogy nem mond igazat. Mert nem igazat mondani meg hazudni, nem ugyanaz. A hazugság ugyanis feltételezi a szándékot. A nem igazmondás nem kötelezően. Ezért nemigen lehet szépíteni. Mert az elhallgatás, a megszépítés is szándékosságot tükröz, rejt.

Többször hallottam Öntől azt a megfogalmazást, hogy semmilyen körülményekközött nem szabad a sajtót hazugságra kényszeríteni. Meglátása szerint ki az, aki, vagy mi az, ami arra próbálja meg rávenni az újságíróinkat, hogy megszépítsék, elferdítsék, kifordítsák a valóságot, az igazságot?

Természetesen csak azok, akiknek ez érdekében áll. Akikről írunk. Mindenkinek érdeke, hogy minél szebb fényben tűntesse fel magát. A Pista bácsitól kezdve, a Juli néniig. A közéleti személyiségeken, a művészeken, a tanárokon, a papokon, az orvosokon, a prókátorokon; megkockáztatnám: a börtönben raboskodókon, és hát ugye, nem utolsósorban a politikusokon keresztül, mindenkinek. Csak az a kérdés, hogy kinek áll leginkább az érdekében. Nyilván annak, akinek sorsa, jövője, a pályán való maradása attól függ, hogyan vélekednek róla az emberek. És ezt meg is mérik. (Itt tenném hozzá, by the way, hogy a megmérettetés kifejezés esetében a műveltető szerkezet duplázása felesleges, a megméretés tökéletesen elég. Mert megméretem a búzát vagy megmérettetem? Miért lenne más eset a polgárok véleményének a mérése? Még ha politikai méretésről van is szó.) Ideális – a politikusok számára ideális - esetben csak minden negyedik évben teszik meg. (Amíg a mostani demokratikus szabályok vannak érvényben.)

Ön szerint milyen mértékben van jelen az aktuálpolitika általi behatás/beavatkozás a magyar médiumainkban?

E tekintetben a kicsi, a kevés is sok. De elkerülhetetlen. Az ember esendő. A szegény ember még inkább. Nos, a vajdasági magyar újságíró, biztos nem véletlenül, jobbára szegény és esendő (ember). Az anyagi biztonság a szellemi függetlenség egyik, hangsúlyozom, egyik feltétele. Nem az egyedüli, de a legfontosabbak közé tartozik. De mindenhol akadnak megjuhászkodó, sunyi, benyaló, sőt hitvány emberek. Az újságíró-társadalomban is.  

Hogyan lehetne ez ellen hatékonyan küzdeni?

Sehogy. Hatékonyan. Ma. Itt és most. Vértben, pajzzsal, dárdával, Rocinantét keményen megülve rohamozni a szélmalmot.

Miben látja a délvidéki magyar médiumok legfőbb hiányosságait? Mi az, aminsürgősen változtatnunk kellene?

Pártokhoz kötődés, vidékiesség, szolgalelkűség, anyagi függőség, de erről már szóltam.

Amikor 2011-ben elkészült a Magyar Nemzeti Tanács indítványozására kidolgozott médiastratégia, az abban felvázoltak kritizálásától meglehetősen ódzkodtak a kollégák. (Még a szakma nagy öregjei is.) Egészenpontosan: az egyik kezemen meg tudnám számlálni, hogy hányan merészelték bírálattal illetni. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy az újságírók (még az ilyen sorsfordító döntések idején is) a bátor kiállás helyettinkább a hallgatást választják?

Az eddig elmondottakon kívül talán az is közrejátszik, hogy itt minimum nemzetárulónak számít az, aki rá mer mutatni a magyar, az itteni magyar politikum (legyek mértéktartó, esetleges) hiányosságaira. A hibákra, a szándékosan elkövetett, a plebs előtt eltitkolt disznóságokra nem is merek rágondolni. Ilyen biztos nem létezik…

Régi a szentencia, amely szerint: Ahol tilos a bírálat, ott nincs értelme a dicséretnek sem. Mi viszont éppen ezzel a kritikai hangnemmel állunk meglehetősen hadilábon. Vajon miért? Mi a legfőbb kerékkötője annak, hogy asajtónk merészebb, szókimondóbb lehessen? 

Emberi, szakmai - szakmai hiányosságokból eredő -, erkölcsi és anyagi okok.

A szerkesztőségeinkben az utóbbi időben feltűntek rendkívül tehetséges, ígéretes pályakezdő fiatal újságírók is. Egyedül csak a Hét Napnál és (ami leginkább bánt) a Szabadkai Rádió esetében nem tudok ilyent említeni. Talán ők hozhatnak az alaposan elszürkült, megfakult vajdasági magyar újságírásba élénk, friss színeket. Jelenthetnek a számunkra egy csöppnyi bizakodást, valamicske pislákoló reményt...

A globalizálódó világban az újságírót sem lehet üvegbura alatt tartani. A fiatalt különösen nem. Csak ha lesüllyesztjük a víz alá egy búvárharangban.

Rendkívül fontos lenne, hogy ezek a most indulók lássanak a már "alaposankipróbált és jól bevált", szokványos mintákon kívül másfajta példákat is. Ne csak a csendes, nyugalmas és biztonságos meghunyászkodást, a szolgalelkűséget meg a hajbókolást lessék el az úgymond "nagyoktól", hanem a tükörsima felszín karcolgatása helyett, merjenek mélyen is szántani. Ön szerint milyen esélyük van a teljes kibontakozásra? 

Arról még nem szóltam, hogy a vajdasági magyar újságírás jelene (múltja is, jobbára) nagyon összefonódik a szerb újságíráséval. Bár a közelmúltban voltak fényes pillanatok – a közeli és a távoli nagyon viszonylagos – én a kilencvenes évekre gondolok, persze ott sem minden médiumra. A többségi sajtó nagy része - az a sárga - egyébként sokkal szennyesebb, mint a vajdasági magyar. Mások a módszerei. De vannak követendő példák. Nem is kevés. Olvasni, hallgatni, nézni kell!  Nem is szólva a patinás külföldi médiumokról, ahol a sajtószabadság nem papírízű. Az új nemzedék már poliglotta, már a miénk is az volt (jobbára). Olvas, hallgat (hallgatózik) és figyel. Meg tanul is, remélem. Az a bizonyos mélyszántás – ezt határozottan állítom – teljesen hiányzik a vajdasági magyar sajtóból. Nincs. De figyelve egyes fiatal kollégákat, remélem, itt is lesz alkalmunk kipróbálni, milyen marad a föld utána. De ez is pénz kérdése. Nagyon. Az oknyomozó újságírás gyakran hosszadalmas, nehézkes, számos akadályba ütközik. Kitartás kelletik műveléséhez. És persze olyan médium – nem utolsósorban közönség -, amely igényli. Ez jobbára mindig az értelmiség egy adott társadalomban. A többségi nemzet esetében ez a réteg természtesen szélesebb. Tehát a tárasdalmi igény nevelheti ki az ilyen fajta újságírást. Nem biztos, hogy a vajdasági magyarság körében eléggé kifejezett ez az igény.

Akadnak-e még kiváló mesterei(n)k? Akiktől a szakma valódi mélységeit és gyönyörűségeit is megtanulhatják, nem csupán az újságírói műfajok puskaporszáraz elméletét, a hibátlanul csilingelő olvasást meg a műsorkészítés technikáját. Mert ez utóbbiak önmagukban édeskeveset érnek.Nem beszélve arról, hogy az alkotó ember mindig pontosan tudja, hogy az a munka, amit kiadott a kezéből, mennyit ér. Megpatkolta-e alaposan, megfűszerezte-e rendesen, vagy csak színtiszta rutinból összetákolta.

Mostanában a mesterek meghúzzák magukat. Ki kell tekinteni a falu határán kívülre. Nem a szomszédasszony szoknyáját figyelni. Az újságírónak nem. Arra mások hivatottak.

A végén, visszatérve a mai nap aktualitásához, a szabad magyar sajtó és a cenzúra eltörlésének legendás követelése óta 165 év telt el. Azt hiszem,  bőven lett volna már idő ennek a csalóka álomnak a valósággá válására. Ha akad ilyen irányú akarat. Ön szerint most rabok vagyunk, vagy szabadok? Mert az obligát kérdés, nem kérdés: választhatunk. Mindig választhatunk.

Választunk is mindig. Csak velünk azt próbálják elhitetni, hogy nincs más választási lehetőség. Hogy csak egy az igazi. A többi hamis próféta. A názáreti a nyíltságot hirdette. Ezért lett tanaiból világvallás. Ne feledjük, Táncsics Mihályt Ácsteszéren Mihajlo Stančić néven jegyezték be az anykönyvbe. Anyja szlovák, apja horvát, más források szerint szerb származású volt. Járjunk nyitott szemmel a világban!

Szabó Angéla

A vajdasági magyar média: egy ROMHALMAZ!

Csak a minőségi politikumnak lehet minőségi sajtója

Mindössze pár évet tölthettem el Miskolczi József mellett valamiféle "inaskodással" (az 1980-as évek második felében), mégis nagy hatással volt rám az a fajta hozzáállás, mód és stílus, ahogyan ő művelte az újságírói mesterséget. A naiv, kis zöldfülű gyakornoknak tetszett a problémaérzékenysége és a szókimondása. Meg az a fajta (épp csak egy leheletnyi!) lazaság és pimaszság, ami a száraz tényközlést/információátadást az olvasó számára élvezhetővé tette. Miskolczi írásai soha nem voltak izzadságszagúak és nem volt áporodott köröttük a levegő.  Valamiféle "beépített" lendület, dinamizmus rejtőzött főleg az elemző írásaiban, ami vitte előre, gördítette tovább magát az elbeszélni kívánt "történetet". Valószínűleg ez egy különleges adottsága. Egyetemen elsajátítani az ilyesmit nem lehet.

Hogy miért fontos ez? Mert azt vallom, hogy egy igazi, vérbeli újságírónak

(akit időnként fűt, hajt a szenvedély) igenis meg kell, hogy legyenek a maga egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusjegyei, saját színei. Akit felismerünk úgy is, hogy nem nézzük meg előre, ki az írás szerzője.

Te mit gondolsz erről?

Magamat nem látom ennyire fényesnek, de sokkal haloványabbnak sem. Mindig megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Abban a húsz esztendőben, amikor újságíró voltam, minden nagyszerűen összejött, ami ma nincs. Voltak jó, türelmes és példamutató tanítómesterek. A 7 Napban egy nagyon erős újságírói gárda dolgozott, szinte mindenkitől lehetett valamit tanulni. Igyekeztem megfogadni minden tanácsot. Az észrevételeken nem sértődtem meg, hanem tanultam belőlük. Nagymesterek mellett lehettem inas. Volt egy mai szemmel hihetetlenül erős csapatszellem (ami ma nincs): minden hétre nagyon jó újságot kell készíteni! Minden héten újabb olvasókat kell szerezni! Csapatként. Úgy, hogy mindenki a legtöbbet adja a maga területén! Nem féltékenyek voltunk egymásra, hanem igyekeztünk jobbat írni, mint a kollégánk. Az olvasók pedig szaporodtak. Mi meg örültünk, amikor a példányszám meghaladta a 30, majd a 40, majd az 50, majd a 60 ezret! Fontos volt az Olvasó pénze, hiszen az állami támogatás a költségek felét sem fedezte. A Magyar Szó vasárnapi száma volt a mércénk: amíg abból egyetlen példánnyal több elkel, mint a 7 Napból, addig nincs megállás.  Nem hajtott bennünket ostorral senki, ám a saját szakmai bizonyítási vágyunk mérhetetlenül nagy volt. Egymás között és az Olvasó felé egyaránt. Mindenki (a főszerkesztőtől a korrektorig) egy kicsiny, de nagyon fontos mozaikkockának érezte magát.  Azután volt pénz is a minőségi munkához! – ami ma nincs. Lehetett, sőt kötelező volt utazni, sok emberrel beszélni. A napidíjakon, útiköltségen nem kellett takarékoskodni, hiszen az Olvasó pénzéért meg kellett dolgozni. A fizetésből normálisan meg lehetett élni. Aki jól dolgozott, az biztonságban érezhette magát. Most ez sincs. Az örök létbizonytalanság lebénítja az újságírót. Ezt használja (fel és ki) a politika a gondolat megzabolázására itthon és külföldön egyaránt. Az egyik legfontosabb tény, hogy akkor az újságoknak (és az újságíróknak) tekintélyük volt! Az újság tekintélyét a példányszám adta meg (s az tulajdonképpen az ott dolgozó újságírók tekintélyének az összessége volt). A 70-es és 80-as években a politikai vezetés nagy sajtószabadságot biztosított. Szolgálhattuk az Olvasót! Legjobb belátásunk szerint. Nem fenyegetett főszerkesztő-leváltás, dotáció megvonás, ha megírtuk az igazságot. Természetesen akkor is voltak tabu-témák, amelyekhez nem volt szabad nyúlni, s emberek, akiket nem volt szabad bírálni. A politikai szervezetek és vezetőik lehettek ugyan a bírálat tárgyai, de ahhoz tényekkel jól meg kellett patkolni az írást. Sőt! Az újságnak szabad volt válaszolnia az őt elítélő politikai nyilatkozatra.

Kockázatvállalást elvárt tőlünk az Olvasó, s a hiteles főszerkesztő az lehetett, aki ezt vállalta.

Ma a politikusaink azt hiszik, hogy a megzabolázott, rózsaszín ködöt hintő sajtó az eredményes. Tévednek! Tanulni lehetne a vajdasági magyar sajtó múltjából. Élünk még sokan, akik ismerjük. Buta kérdés, de mi a jobb: egy párt-szócső 4-5 000 példányban, vagy egy életszerű újság 30 000 példányban? A pártközlönynek és a mindent semlegesen kezelő lapnak nem hisznek – az indokolt bírálattól nem félő, igazságot megíró újságnak pedig hisznek. Ha ez utóbbiban mond valamit a politikus, az sok emberhez eljut s el is hiszik, mert egy hiteles lapban, hiteles újságíró tollából jelent meg.

      
Nem arról van szó, hogy idővel minden megszépül. Minden állításhoz konkrét tényeket lehet párosítani. Elgondolkodom olykor, hogy lehetne-e ma is olyan jó újságokat készíteni, mint egykor volt a 7 Nap, a Magyar Szó, a Képes Ifjúság, vagy a Dolgozók? Igen! Lehetne! Csak nem ilyen politikai légkörben, amilyenben ma a vajdasági magyar politikum kezeli a sajtót. Pontosabban fogalmazva: annak a politikumnak és politikai elitnek lehet minőségi sajtója, amely maga is minőségi. Ez a kettő törvényszerűen összefügg. Amikor a politikum szófogadást vár el, amikor illegalitásban tevékenykedik (testületi ülései a sajtó számára zártak), még saját tagságától is elzárja a tevékenységét, akkor az újságírás is táplálék nélkül marad. Éhhalál állapotában kísérli meg a vidámat játszani – amit senki sem hisz el neki. A vajdasági magyar sajtó nem azért vesztette el a hitelét, mert minden újságíró rossz, vagy hiteltelen, hanem azért, mert a politikai elitünk (ha van ilyen) rossz irányba terelte és tereli most is. A sajtó tükör. Ha a politikai vezetőket kielégíti, hogy évente tízszer „nagyinterjút” készítenek velük, még ha nincs is mondanivalójuk – az Olvasót, a szavazópolgárt ezzel az elavult módszerrel már nem lehet becsapni. Nem veszi meg az újságot. Ez a véleménye. Nem megy el szavazni, mert nem volt olyan újság, olyan műsor, amely hitelesen meggyőzte volna az ellenkezőjéről. Tehát nem az én egyéni elégedetlenségemről van szó, hanem a vajdasági magyar Olvasó mondja meg, hogy mit gondol. A politikumról, amelyet ily módon jelenít meg a vajdasági magyar sajtó.

Újságírói pályafutásod során bizonyára téged is illettek olyan kritikával, hogy nem voltál következetes, tárgyilagos, átestél a ló másik oldalára...Kinek kell valójában megfelelni? Önmagadnak? Az általad megszabott mércének és mértéknek? A Nyájas Olvasónak? Vagy éppen a kenyéradó gazdának? Netán egyszer az egyiknek, máskor a másiknak? Mikor hogy kívánja meg az adott helyzet...

Mindig elsősorban a saját mércéimnek akartam megfelelni, de ezekkel úgy bánva, hogy a lehető legnagyobb mértékben belopjam magamat az Olvasó szívébe! Nagyon-nagyon akartam, hogy higgyen nekem az Olvasó! Őszintének, hitelesnek, szókimondónak, az igazságot megírónak tartson. Ez volt a mozgatórugóm. Ezért hajlandó voltam kockáztatni is, kutatni a vélt, vagy valós igazságot. E fő célok elérése érdekében olykor (sőt elég gyakran) megalkuvónak kellett lennem az exkluzív hírforrások iránt, a „gazdák” iránt, a hatalom iránt. Ha máskor is riportot akartam készíteni a rendőrség munkájáról, akkor nem írhattam meg, hogy részeg rendőr is dolgozott. Megalkuvás volt minden írásom az unalmas kongresszusokról, díszülésekről. Még ha igyekeztem is bennük valami érdekeset találni. Kegyes csalás, hogy legalább az Olvasóval elhitessem, hogy milyen jó és érdekes volt.

Minden hiteles újságíróról el lehet mondani hasonlót, tehát nem vagyok kivétel. Egy érdekes példa, mit jelent, ha az ember tudja használni az újságírás szakmai fortélyait és hiteles is az Olvasónál. A 80-as évek elején volt egy véleménykutatás, amelyben az Olvasók a 7 Nap egy havi számaiban megjelent írásokat pontozással értékelték. Nem is kevesen, mert több mint 10 000 visszajelzés jött. A 4 számból kettőben az én írásom kapta a legtöbb szavazatot - egyik 6453 szavazattal csúcstartó volt. A másik érdekessége, hogy egy ravaszul megírt reklámriport lett az első helyezett azon a héten! Tehát nincs rossz téma, csak patkolt újságíró kell hozzá. Aki megtanulta, amire tanították. Akinek volt kitől tanulnia.

Kaptál-e valaha szakmai díjat, elismerést? 

Nem kaptam szakmai díjat, nem is pályáztam rá. Nekem bőven elég volt, hogy az említett olvasói véleménykutatás idején én voltam a 7 Nap legolvasottabb újságírója. Nem mondom, hogy minden időszakban így volt, meg hogy a többi munkatársam nem ért legalább annyit, mint én, sőt sokan többet is értek, de a hiúságomnak ez jót tett. A legszebb díj az Olvasó bizalma. Lényeges, mert ha utána bizalmas információt kérsz tőle, megadja, az írásaid alapján bízik benned!

A fabrikáló, alkotó ember egyik örök dilemmája: milyen is az a láthatatlan, elképzelt Olvasó, akinek ő ír? Okos-e, olyan-e, aki kitűnően képes olvasni akár a sorok között is, vagy pedig tudatlan, egy kissé butácska, akinek mindent úgymond a szájába kell rágni?

Eltaláltad a gyenge pontomat. A kollégák sokszor észrevételezték a „szájbarágós” stílusomat. A tényeket szerettem leírni. Nevén nevezni a gyereket. A sorok között nem biztos, hogy azt olvassák ki, amit mondani szeretnék. Meg nem is azért veszik meg az újságot, hogy morfondírozzanak. Írja meg az újságíró azt, amit fontosnak és igaznak tart! Ne köntörfalazzon!

Az Olvasóról nem elképzelésünk volt, hanem pontosan ismertem a saját célcsoportom. Mert közöttük mozogtam. A szerkesztőségbe csak akkor mentünk be, ha kéziratot adtunk le, vagy volt valami megbeszélni való, esetleg kártyázni volt kedvünk. A többi időt a „terepen” töltöttük. Vajdaság, vagy Jugoszlávia valamely részén. Később, amikor a tényföltáró, kutató újságírás felé vitt a sors, akkor pedig telefonon naponta legalább egy tucat hírforrással, olvasóval tartottam a kapcsolatot. Mert kellett az exkluzivitás. Nem lehetett úgy élni, mint ma, hogy minden újságban ugyanaz a tudósítás van: ez történt, ezek a jeles vendégek voltak. Hogy mit mondtak, az már nem kerül a tudósításba. Óriási verseny volt a Magyar Szó és a 7 Nap között! Ne azt írjuk meg, amit ők! Ne úgy írjuk meg, mint ők! Ha már a hetilapos újságírónak van rá ideje, akkor járjon utána a témának sok forrásból! Ezt csak úgy lehetett, hogy szoros kapcsolatban állt az Olvasóval és kérdezte, kérdezte, kérdezte fáradhatatlanul.

Azt szoktam mondani, nem baj az, ha nem tetszem minden olvasónak. Nekem sem tetszik minden olvasó.

Biztosan nem tetszhet az ember mindenkinek, de legalább törekedjen rá! Én mindig minden normális gondolkodású embernek tetszeni akartam. Az újságíró legyen ennyire hiú! A hiúság jó hajtóerő. Az újságírás egy roppant szubjektív, érzésből fakadó tevékenység. Ha nincs meg a tetszési, a „higgyék el, ha már én mondom” vágy, akkor sántít az írás.

Mivel a szabad magyar sajtó napja apropóján készül ez a mi beszélgetésünk, magától adódik a kérdés: milyen állapotban van a mostani vajdasági magyar média? Milyen nyavalyák kínozzák?

Siralmas állapotban van. Híven tükrözi a közéleti és a politikai helyzetet. Igazságtalanság volna az újságírókon, főszerkesztőkön, sajtóigazgatókon elverni a port. Ők csupán alkalmazkodnak a túlélés egészen indokolt szabályaihoz. Szívesen mesélnék minden nyavalyáról részletesebben, de az egy külön téma. Amivel a befolyásos tisztséggel rendelkező vajdasági magyar politikusok közül senki sem foglalkozik. Nem is érdekli őket. Mert nem értenek hozzá. Amit pedig az ember nem tud, attól fél.

Nézzünk néhány nyavalyát, ahogyan Te fogalmaztál! Létbizonytalanság mind újságírói, mind vállalati szinten. A főszerkesztők munkahelyi bizonytalanságáról nem is szólva. Mintha kihalt volna a merész és vízióval rendelkező főszerkesztők korosztálya. Mivel a politikai vezetők nem tudják, hogy pontosan mit várnak el a sajtónktól (az egyetlen vezérgondolat az, hogy a kisebbségi melléfogásokról ne írjunk), a főszerkesztők sem tudják, mit várnak el az újságírótól, s az újságíró sem tudja, hogy mit és miként írjon. (Azért a kevés pénzért.) Ezért a helyzet a következő: nincsenek jó és jól fizetett újságírók, hanem mindenki tengődik. Ma nem az az újságíró, akinek ez az életcélja, aki föl szeretne törni, hanem az, aki befejezett egy bármiféle egyetemet (mert ma az a bürokraták fő követelménye), akár tud és akar írni, akár nem. És ez a hozzá nem értő többség képtelen megtanulni a szakmát, hiszen nincs a szerkesztőségi élet nyújtotta tanulás, nincs pénzbeli motiváció, nincsenek szakmailag tekintélyes főnökök – s a gyengék óhatatlanul lehúzzák még a tehetséges, esetleg kifejleszthetőeket is. Szakmaiatlanság. Nem tud egy vonzó címet adni, nem tud egy informatív képaláírást írni, nem tud érdekesen kérdezni, majd a válaszokat olvashatóvá tenni – de újságíró és megjelenik! Nagy féket jelent ez a számomra gyomorforgató,
SZÍNLELT CÖLIBÁTUS! Szándékosan mondom szinte kiabálva.

Az újságíró ne legyen párttag! Nem működhet!!! Régen természetes volt, hogy a Magyar Szó, vagy a 7 Nap főszerkesztője tagja legyen a tartományi pártbizottságnak. Legyen jelen, tudja a célokat, legyen így is megbecsülve. Ma is így kellene lennie. A főszerkesztő legyen így is megbecsült. Nem alkalmas a pártvezetőségbe? Akkor nem alkalmas főszerkesztőnek sem! Egyszerű, mint a pofon. Most meg el kell játszania, hogy pártsemleges, amott meg világos, hogy a mindenkori vezető párt szekerét kell tolnia. Vállalja be!

Ezt a romhalmazt csak akkor lehetne újra építeni, ha a politikum megváltozna és hagyná a szakmailag jó újságok, műsorok készítését. Ilyen változásra a jelen pillanatban képtelen. Így a sajtónk is marad, amíg lesz, amilyen lesz. A 80-as években az írott sajtóban legalább 30 nagyszerű, élvonalbeli, hiteles, szakmailag kiváló újságíró volt, s milyenek még az Újvidéki Tévében, az Újvidéki és a Szabadkai Rádióban! Most 5 jó újságírót tudnék megnevezni. A többit tegyük a „fejlődőképes, de nem jó a táptalaja” kategóriába!

Nehéz ma újságírónak, főszerkesztőnek lenni – de még nehezebb Olvasónak maradni. Ha valaki úgy gondolja, hogy túl sötéten látom a helyzetet, akkor megnyugtatom: a közvélemény, azaz a tömeg mindenki tudtára adta, hogy nem ad pénzt az ilyen sajtóért. Maszatolás ezt a fogyatkozásunkra, a szegénységre, vagy az internet térhódítására fogni. Egyszerűen a rossz terméket nem lehet eladni. Az újságot azért vásárolnánk, hogy sokat olvassunk belőle, nem azért, hogy csupán átlapozzuk.

Igazmondó-e, szavahihető-e, hiteles-e a mi délvidék sajtónk? 

Az összképet tekintve.

Is-is. Vannak hiteles újságírók, vannak hiteles és igazmondó írások. Ők a kisebbség. Hatványozottan azok. Mondj egyetlen olyan írást az utóbbi egy éves időszakból, amely a Hét Napban, vagy a Magyar Szóban megjelent és vihart kavart, folytatása volt az Olvasók körében, rákattantak a nem magyar médiumok – s végeredményként kiváltott valamilyen haladást, változtatást, alkalmatlan káder eltávolítását! Nincs ilyen. Pedig sok téma van. Földolgozta-e egyetlen lap a választások utáni helyzetet a magyarlakta községekben? Úgy, hogy ne politikusok értékelése legyen, hanem megszólaljon mindenki, a polgár is. Senki. Pedig volna mit mondaniuk. Vagy elküldte-e bárki egy hétre az újságíróját Koszovóra, hogy hozzon onnan hiteles írásokat? Vagy betekintett-e egyetlen újságíró is a szabadkai Népszínház építésével kapcsolatos dokumentumokba, s megírta-e, hogy ki mennyi pénzért mit tett és írt alá? Megkérdeztek-e egyetlen vállalkozót is, aki nem fizeti a munkásait, vagy tönkretette a privatizált vállalatot, hogy szégyelli-e magát?

Miként látod (hiszen van összehasonlítási alapod bőséggel), a szocializmus,

az egypártrendszer évei után, az úgynevezett demokrácia időszakában szabadabbá, nyíltabbá váltak-e a mi médiumaink?

Nem lehet összehasonlítani. Akkor a közélet, a politika, a sajtó is nyitott volt. Akkor egy csapatban játszott a sajtó és a közélet. Akkor a nyilvánosság és a sajtó által megtestesített közvélemény jelentett valamit. Most mindez nincs. A sajtót mellékvágányra terelték és taktikai okokból ott tartják, az újságírókból közleményközlő és sajtótájékoztatószerelmes embereket formáltak. Akik nem az eseményekről, az életről írnak, hanem a nyilatkozatokat kezelik úgy, mintha események volnának. Ellenvélemény nincs, véleményütköztető sajtó-kerekasztal nincs, tehát minden nagyon szép, minden nagyon jó. Nem csupán a vajdasági magyar sajtóban, hanem kicsiny hazánk szerb nyelvű újságjaiban is. Mindegy, hánypárt-rendszer van. Amíg meg nem szüntetik azt, amire nincs pénz, s ki nem mondják, hogy a többi fontos és arra folyamatosan és kellő mértékben lesz pénz, addig nincs sem újságírói, sem szerkesztőségi teljesítmény.

Hogy látod, jót tett-e a tájékoztatási rendszerünknek a legdominánsabb politikai pártunknak a sajtó feletti atyáskodása?

Az atyáskodás maga nem rossz, mert az atya az ellátja gyermekeit, neveli és tanítja őket, majd elvárja, hogy teljesítményt mutassanak föl. Ehhez megfelelően jó és bölcs atyára van szükség. Na, most olvass a sorok között! Ha nem fejtetted meg, segítek: dehogy atyáskodik a VMSZ a sajtó fölött! Valami mást csinál, amit nem is lehet egy szóval kifejezni… Talán így: alányúl, fölemeli, hogy utána magasabbról essen le…

Véleményed szerint milyen kézzelfogható eredményeket hozott a Magyar

Nemzeti Tanács védőszárnyai alatt kidolgozott öt évre szóló médiastratégia?

Egy kis reményt. Nem többet. Szép az ott leírt, csakhogy a sajtóban nem az történik, amit az MNT akar. A pénzelés és a káderpolitika csupán látszólag van az MNT kezében. Ez a jövőben sem lesz másként, mert a politikum (legyen az ma a VMSZ, holnap, vagy 5 év múlva esetleg más) teljes jogot formál a média fölötti uralomra. Nem is volna baj, ha jól csinálná. Független sajtó nincs. Mindenki függ valakitől. Az újságírói és a politikusi bölcsesség ott kezdődik, hogy a függőség senkinek sem fájjon, s hozzon gyümölcsöt. Amit a kedves választópolgár örömmel fogyaszt el és még meg is dicséri!

Magamra maradok-e azzal a véleményemmel, hogy a sajtó szabadsága igazából sohasem lehet pénzkérdés. A koldusszegény szerkesztőségben dolgozó, már-már nyomorgó újságíró ugyanúgy kimondhatja és leírhatja a nagykezdőbetűs igazságot, mint az, aki a legkorszerűbben felszerelt médiaházhoz tartozik és történetesen még jól is keres. Csak akarnia kell.

Nem így van. Csak a gazdaságilag normálisan élő újságírótól várható el a szakmai fejlődés és a bátorság. Havi 30 000 dinárért örüljünk még az olyan újságírónak is, aki tudja, hogy a pont után nagy kezdőbetűt írunk. Ide jutunk hamarosan. Ha olyan lenne a rendszer, hogy a szakmailag jó, megbízható, hiteles, olvasott újságíró akár 90 000 dinárt is megkereshetne, akkor sokan igyekeznének jók lenni!

Szükségeltetik hozzá némi elhivatottsággal elegy bátorság. A kérdésem tehát az, hogy ha valamilyen csoda folytán temérdek pénzzel tömnék meg a kis magyar médiumaink wertheimkasszáit, attól megjönne-e a hangjuk? Az meghozná-e az általam igencsak hiányolt bátorságukat?

Nincs itt szó bátorságról és félelemről a szó hagyományos értelmében, azaz bátor és gyáva újságírókról. Mindannyiunkban van bátorság is, meg félsz is. Az újságíró ne bátrat, hanem igazat, tényekkel alaposan alátámasztott, engem és mindenkit érdeklő igazságokat írjon! Ehhez pénz is kell, de egy olyan közéleti légkör, ahol ezt megbecsülik, odafigyelnek rá, továbbgondolják. Most mindenki egymástól függetlenül önjáró. A politikai pártok, az újságok, rádiók, tévék, az MNT, a civil szervezetek, az egyház… Akkor miért is lenne bátrabb a sajtó, s miért lenne integratívabb, mint amely szerveknek az integrálás a föladatuk? Nyomatékosítom: nincs bátor és gyáva újságíró, gyáva és bátor politikus – csak jó és rossz, hozzáértő és pancser. Minden kategóriában. A péktől a temetkezési vállalkozóig.

Ebben nem egészen értünk egyet… Mivel nem vagyunk e téren érintettek, beszélhetünk róla nyugodt lélekkel. Mármint az újságírók egzisztenciális félelméről. Én ezt egy hatalmas és áthidalhatatlan bajnak látom. Az ilyen függőség, kiszolgáltatottság nem csupán gúzsba köti az alkotó embert, hanem lélekben is megnyomorítja. Ami pedig különösen elkeseredetté tesz, az az, hogy még a legkiválóbb kollégáinkat is valamilyen ördögi módon fogva tartja a pénz. Az a kis pénz. Szerinted hogy lehetne ebből a megalázó, méltatlan helyzetből kiszabadulni?

Nincs rá receptem. Ahol a félelem és a bizonytalanság az újságírás velejárója, ott megszűnik az újságírás és az újságíró. Tapasztaljuk. Kiszabadulni? Ezt csak az tudná lehetővé tenni, aki a pénzt adja. Ha eljutna a tudatáig, hogy a szabad sajtóval csak nyerhet. Ha megértené, hogy a bírálat többet ér, mint a talmi dicséret. De nem érti. Mert a pártpolitikában ez így van kódolva. (Nem csupán nálunk. Lásd, mi történik Magyarországon!) Egy barátomtól tanultam, aki azt mondta, hogy őt ne dicsérjem, hanem bíráljam. Igaza van: a dicséret legyezi a hiúságomat, de nem leszek tőle jobb ember. Ha rámutatnak a hibáimra, elgondolkodom rajta, jószerével változtatok a magatartásomon és jobb ember leszek általa! 

Te hogy tudtad kezelni az öncenzúrát? Van-e erre vonatkozóan valamilyen kész recepted?

Ma nincs jelentősége. Szinte mindent le lehet írni, még ha nem is igaz. A leírt szóért vállalt felelősség minimális. Elvileg csak az vonhat felelősségre, aki tisztább nálad. Az öncenzúra: senkit se bántsak ok nélkül, senkit se bántsak öncélúan, vagy bosszúból. Akkor hagyjam a cenzúrát a francba, ha a közösség érdekében ki kell mondani bizonyos fájdalmas dolgokat is. Mondjuk amiről most mi beszélgettünk, az ilyen. Vitába lehet vele szállni, de nem a szájkosár fölhelyezésével. Egyik oldalon sem!

Nekem szánt intelmeid közül (sajnálatos módon) éppen azok maradtak meg bennem ennyi év után is, amelyekkel képtelen voltam jól sáfárkodni. Nyilván a habitusomnál fogva. Az egyik ilyen a kapcsolati tőke fontossága és előnyei voltak, a másik pedig az, amit az imént már szőrmentén érintettünk, a lojalitás. (Akikkel jóban vagyunk, azokat nem bántjuk.) Ha mostanság megkérdeznének e két témában, ugyanazt tanácsolnád-e egy pályakezdőnek, amit egykoron nekem mondtál?

Ma már bölcsebb vagyok, biztosan más intelmeket adnék… Na, de egy fajta lojalitásra szükség van. Nem érdekes az én lelkivilágom. Egy szakmát, egy hivatást gyakorolok. Nem csupán a kenyéradóim, hanem elsősorban az Olvasóim érdekében. A kettő nem ellentétes. Az én olvasóim ugyanazok, akik az adott pártok tagjai, vagy szavazói. Nincs itt ellentmondás, ha én a szakma szabályait követem. A kapcsolati tőke hihetetlenül fontos. Aki neked segít a JÓ újságírásban, a jó cikkek elkészültében – azt soha sem szabad elárulni, cserbenhagyni, vagy föláldozni a jó írás oltárán. Mert akkor magadat vágtad képen. Az meg fáj. És fájjon is!

Húsz év után messzire elkanyarodtál az újságírástól. De jó, hogy újságíró is voltál. Mert sokan és sokat tanultunk Tőled. Ahogyan a jelenlegi kezdők is elleshetnének ezt-azt az utóbbi időben mind gyakoribb megnyilvánulásaidból. Felkaptam a fejemet, amikor mostanában több ízben is megszólaltál a megromlott közbiztonság és az úgynevezett magyarverések ügyében. Azt mondtad, hogy: „A sajtó az egyetlen szövetséges az olyan esetekben, amelyeket a politikusok is meg a rendőrök is nagyon szívesen elhallgatnának”. Ez csudára tetszett. Meg a másik is: „Megélhetési bűnözés, lopás van, de megélhetési verekedés az nincsen. Nem kéne a kettőt összemosni.”

Igen. Az ember mindig azt mondja, írja, amit őszintén gondol! Ne azt, amiről úgy gondolja, hogy elvárják tőle! A sajtó nagy hasznára lehetne a politikusoknak, ha okosabban élnének vele. Azért beszéltem most is sok mindenről, hátha egyszer eljut a gondolat a szűk pártpolitikára beállt tudatukig. Mert a pártpolitika fontos és kemény terület – de a sajtó sem ennyire mellékes, mint most tették azzá.

Soha nem bántad meg, hogy elhagytad az újságírói pályát?

Nem. Mert így kipróbálhattam magam másban is. A vállalkozói és civil szférában sikerült sokat és nagy dolgokat alkotnom. Újságíróként már nem vihettem volna sokkal többre a szakmában.

A jelenlegi vajdasági magyar sajtópiacon hol találnál kedvedre való helyet? Melyik szerkesztőség a szíved csücske?

Gondolkodom, hogy elmegyek nyugdíjba és visszatérek az oknyomozó, tényfeltáró újságíráshoz. Nem tudom, hol fogadnák be a munkáimat. Itthoni médiumokban gondolkodom csupán. Biztosan lenne ilyen. Mert nem bántó, hanem építő a szándékom. Aki értelmes, megértené.

Az is lehet, hogy az én időm elmúlt. Nem kell már az igazságot keresni. Pedig az az újságírás lényege: mi az igazság? Az igazság nem terem a fán, hogy az ölünkbe pottyanjon. Mélyen, nagyon mélyen van elásva. Az újságíró élménye, hogy ki tudja onnan szedni. Vagy nem. Ha nem, akkor itt vagyunk, ahol.

Szabó Angéla

Az elfeledett olasz

“Emlékszel azokra a régi, jó öreg katonákra,
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet.
És azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék.
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.” 

A talján katona húsznak mondta magát, mert Perczel Mór légiójába csak nagykorúként léphetett be.

Ám a talján nem volt tizennyolc – sőt - katona se.

Giuseppe csak egy gyógyszerésztanonc volt. Valami nevesincs észak-olasz falucska vitrines patikájában fiolák között mérte, keverte főzeteket és porciózta a kórok elleni porokat. Égszínkék tekintettel nézett a világba, értőn figyelte és lassan megismerte szülőföldjét, a kies Piemontot, az apró embereket a zsalugáteres kőházakkal, a játszi mosolyú főkötős lánykákat, meg az olajfaligetek árnyait, és kerek lombard koponyájában meg se fogant, hogy élete hamarosan véget ér, egy kimondhatatlan nevű magyar város mellett, valahol, a porban úszó Bácskában.

Guiseppe a magyar forradalom hírére – sok más társával együtt – megszökött otthonról.

Ment a többiekkel, sokat nevetve és énekelve, olasz lelkesedéssel, a gyűlölt németet ölni.

Gyalog, társzekéren zötykölődtek.

Fiumén körösztül értek Pannóniába. Út közben idegen falvak népének beszédét lesték, de a szót sehogyse értették.

Pécs alatt a szlávos mássalhangzók helyett egy furcsa, megsokszorozódó “e” és “ö” hangokkal terhelt dallamos nyelv kezdett élni.

Magyarorhonba értek.

Itt legyintette meg a háború szele.

Társaival szablyát és pisztolyt kapott, széles nemzetiszín szalagot kötöttek át a vállán és derekán, aminek trikolórja megnyugtatóan idézte hazáját.

A strázsamester gyanakodva méregette, firtatta a korát és mivel túl fiatalnak találta, beosztották az ágyúk mellé. A mérges tekintetű strázsamester valahol Buda alatt maradt el a seregtől. A többiek mellé, tömegsírba fektették.

Addigra Giuseppe megtanulta a fojtást kezelni és lőporfüsttől gyulladt szemét zsírral kenegette. Széles karimájú olaszos kalapján a kócsagtollak megpörkölődtek, megszakadozott köpönyege és a szomszéd faluból származó ismerős fiúnak tartotta a fejét, simogatta a homlokát, míg az kiszenvedett. Giuseppe a magyar táborban megtanult sírni. Látott hozzá hasonló diákot, borzalmas sebekkel legényeket kéz és láb nélkül heverni. Látott ősz embert, szoknyás parasztasszonyt, sikongó lányt, ahogy véres rongycafatba temetkezve zokogtak.

A batéria mellett, a hadjárat során fölperzselt falvak, pusztulás, kiégett tanyák és fölfúvódott állattetemek látványa kísérte.

Úgy tűnt, hogy a Jóisten erre az asztallap síkságra borította ki a világ fájdalommal teli kosarát. A tengernyi szenvedés szétgurult, aratott a halál.

De a Jóisten a másik kezével kinyitott egy szelencét is, aminek illata, a szabadság mámorító levegője mégiscsak elnyomta az üszkös romok, alvadt vértócsák nehéz szagát. Guiseppe, a zsinóros honvédek, a deres üstökű nemzetőrök, a lecsupaszított városok utcáin éljenző magyarjai ezt a mennyei aromát érezték, ezt a lélekemelő boldogságot élték át nap mint nap, és a hitük, hősiességük ettől egekig megnőtt.

Guiseppe a Dél-Alföldön járva már értette, mi az a szó, hogy haza.

Megtanulta hogyan kell férfiként élni és meghalni. Már hitt a csodában.

A batéria ágyútalpán dideregve érett férfivá.

Ekkor gondolt először a szerelemre.

Szép volt a lány.

Tépést készített a tábori kórházban, száradó gyolcsdarabokat lengetett körülötte a szél, és a lány barna fürtjével a szellő incselkedett. Guiseppe egyszer látta, és a magyar lány visszamosolygott rá.

Másnap tovább vonult a had, habos hátú lovakon küldöncök nyargalásztak és hozták a hírt a délvidéki vérengzésekről.

Március volt és Guiseppe életeben először és utoljára a Tiszát is meglátta.

Szeged alatt a menekülttáborok népe virágesőt szórt a menetoszlop elé, de ők meg sem álltak, vonultak délnek a tengelyig érő sárban. Amint a folyópartra értek megkezdték az átkelést.

A gázlóba igavonók és lovasok jártak szügyig, az ellenség puskázta és kartáccsal lőtte őket, vértől piroslott a víz, a túlparti nyárfás pedig az ágyúfüst ködébe takarózott. Guiseppe harmadmagával a batéria kerekét tolta és fogalma se volt róla, most éppen melyik idegen nevű magyar településért vívnak. Tengernyi víz, hangzavar, csatazaj.

Ekkor csapódott közéjük a gránát.

A víz tölcséroszlopa messzire fröccsent, és hármójuk szétszaggatott teste a szőke habok hullámsírjába merült.

A talján katonákat tucatnyi elesettel egyetemben az esti névsorolvasásnál kihúzták az élelmezési listáról és dobpergés közben fölolvasták hősi halált halt nevüket.

Tiszteletükre háromszor meglengették a magyar szabadság zászlaját. Az ezredkürtös fújta a szomorú dallamot és a tisztek szalutáltak.

Az őrtüzek kigyúltak Ókanizsa mellett.

Alkonyattájban egy lány pedig egy szép szemű olasz fiúra gondolt.

Sosem tudta meg a nevét.

Pósa Károly

Erdő Péter: Ferenc pápa máris példát mutatott

Habemus papam!

Máris példát mutatott híveinek a szerdán megválasztott új katolikus egyházfő a konklávén részt vevő Erdő Péter esztergom-budapesti érsek értékelése szerint.

A vatikáni Szent Péter téren a magyar bíboros Ferenc pápának a bazilika lodzsáján való bemutatkozása után nyilatkozott az MTI-nek.

Mint mondta, az új egyházfő "máris példát mutatott azzal, hogy egyszerű fehér reverendában jelent meg, és kedves, közvetlen stílusban szólt a hívőkhöz".

A Vatikánból való távozása előtt az esztergom-budapesti érsek azt is elmondta, hogy már a konklávé napjaiban beszélgetett a pápává választott Jorge Mario Bergoglio argentin bíborossal."Ez volt a második pápaválasztás, amelyen eddig részt vettem. Emelkedett és jó hangulatban zajlott" - fogalmazott a bíboros. Hangsúlyozta, hogy "a vallásos atmoszféra megteremtésében a Sixtus-kápolna is segített".

"A konklávé mindenképpen mély élmény nekünk, pápaválasztó bíborosoknak, már csak azért is, mivel az új pápa a közvetlen környezetünkből kerül ki. A megválasztása előtti órákban beszélgettem Bergoglióval, azt kérdeztem tőle, járt-e már Magyarországon. Azt válaszolta, hogy nem. Ki is javítottam, hogy még nem" - számolt be Erdő Péter. Hozzátette, hogy beszélgetésük témája volt a Buenos Aires-i katolikus egyetem is.

"Nagy öröm az új pápa megválasztása! Az is, hogy Európán kívüli lett az egyházfő. Utoljára az ókorban volt nem európai pápa, akkor afrikai" - hangsúlyozta a magyar bíboros. Kiemelte, hogy Bergoglióval olasz származású vezetője lett az egyháznak, ahogyan "Buenos Aires lakosságának a fele is olasz származású".

Erdő Péter megjegyezte: Ferenc pápa első mondataiban kijelentette, hogy a világ végéről érkezik: "ez az argentinok sajátos hangulati állapota, úgy érzik, hogy ők élnek a világ legmesszebbi részén".

"Nem az számít, hogy argentin. Az új pápa szuverén egyéniség. Energikus, és odafigyel mindenkire: velem beszélgetve tudta azt is, milyen magyar papok szolgálnak egyházmegyéjében" - mondta a magyar egyházi vezető.

Hozzáfűzte, hogy az egyházfő első beszédeiben fogja elmondani, mit tart prioritásnak. "Fontos lesz a beiktatásán mondott első hivatalos beszéde" - hangoztatta Erdő Péter.

MTI

Foto:AFP - Gabriel Bouys

Egy remek gondolat a névadótól:

„Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket; szabadságot adott nektek, oda röpülhettek, ahová akartok; Noé bárkájában megőrizte fajotokat, hogy ki ne vesszetek. Hálával tartoztok a levegőért, amelynek uraivá tett. Azután gondoljátok meg, hogy se nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik rólatok. Inni ad a folyókból és forrásokból, menedéket nyújt a hegyekben és völgyekben, helyet biztosít a fészekrakáshoz a fák lombos ágain. Azután még fonni és szőni sem tudtok, Isten ruház föl benneteket és fiókáitokat. Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent.”

Assisi Szent Ferenc 

Kósza gondolatok a Koszovói Szerb Községek Szövetsége elképzelés kapcsán

Azonos lesz-e a mérce?

Egyesek szenzációként tálalták Dačić miniszterelnök Koszovóval kapcsolatban leírt (és kimondott) gondolatait, hiszen utoljára – valami hasonlót – hivatalos helyről egyedül Đinđić egykori (talán e gondolatok is hozzájátszottak a tíz évvel ezelőtti megöléséhez?) miniszterelnök szájából hallhattunk.

A legjelentősebb előrehaladás a relitás elfogadása, de csak azzal a feltétellel, ha a koszovói hivatalos szervek jóváhagyják a Koszovói Szerb Községek Szövetségének létjogosultságát. Mivel írásban csak utalásokat tudunk e témára fellelni, így én megkísérlem ennek a leendő (és várhatóan valamilyen formában majdan létrejövő) szerveződést definiálni. Mindez azért könnyű, mert elegendő csak fellapozni a történelmi VMDK Magyarkanizsán (1992-ben, a pravoszláv húsvét napján) elfogadott autonómiakoncepcióját, ott pedig kiválasztani a területi autonómia címszót. Az alapján tehát a Koszovói Szerb Községek Szövetsége = nemzeti alapú területi autonómia.

Aktualizáljuk most a délvidéki / vajdasági magyar nemzeti közösség számára mi módon is lehetne létrehozni e területi autonómiát (de nevezhetjük azt Dačić után szabadon Vajdasági / Délvidéki Magyar Községek Szövetségének, illetve a jelenleg érvényben levő jogszabályok alapján Vajdasági / Délvidéki Magyar Közigazgatási Körzetnek is), amit a továbbiakban röviden Magyar Autonóm Körzetnek fogok nevezni. Néhány kérdésben tisztán kellene látni, mégpedig:

I. Az elképzelt Magyar Autonóm Körzet területe

A jelenleg meglevő legkisebb önkormányzati egységek (községek) szövetségével létrehozott olyan terület, ahol összességében a délvidéki / vajdasági magyar nemzeti közösség tagjai még abszolút többségben élnek, azaz Szabadka, Topolya, Kishegyes, Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Óbecse, Törökkanizsa és Csóka községek.

II. Az elképzelt Magyar Autonóm Körzet nemzetiségi összetétele

Végre viszonylag pontos adatokkal (a 2011-es népszámlálás eredményével) ezt meghatározhatjuk. Mindezt el is végeztem, azonban csak a szerb, magyar és egyéb nemzetiségeket tüntettem fel, mert számunkra ez – lesz a megvalósulásnál – a mérvadó.
Az adatokból azonnal felmerül egy kétség, azaz a területen a magyar nemzetiségű lakosok száma nem éri el az 50%-ot, ami miatt újra kell gondolni az elképzelt Magyar Autonóm Körzet területét Törökkanizsa (mivel itt a magyarok még relatív többségben sem élnek) vagy (és) Óbecse község(ek)et ki kell(ene) hagyni a leendő autonóm területből. Úgyszintén ezek az adatok (nemleges) választ adnak azoknak is, akik Zombor és Temerin községeket is a leendő autonóm körzetben szeretnék látni.

III. Miért (lehetne) elfogadható Szerbia számára az elképzelt Magyar Autonóm Körzet?

Tételezzük fel, hogy a szerbiai politikai elit végre szembesülni mer a történelmi tényekkel, azaz elismeri, hogy az általam felvázolt Magyar Autonóm Körzet a valamikor (1920-ban) Magyarországtól elcsatolt terület északi része, ahol többségben élnek a magyarok, ugyanolyan történelmi múlttal rendelkezik, mint a nemrégen (1999-ben) Szerbiától elszakított terület északi részén létrehozandó Koszovói Szerb Községek Szövetsége, ahol többségben élnek a szerbek. Amennyiben kizárjuk a kettős mérce alkalmazását, akkor a kormánynak ezt az elképzelést is támogatni kell(ene).
Van azonban ettől sokkal pragmatikusabb érv is, ha én valamit követelek a Szerbián kívük élő szerbek számára, azt alkalmazni fogom Szerbiában is, ha másért nem, hát a példamutatás érdekében. Mindez azonban nem fog automatikusan bekövetkezni, ugyanis az igény megfogalmazása nélkül senki sem hajlandó azt kielégíteni.

IV. Mit kellene tenni a délvidéki / vajdasági magyar politikumnak az elképzelt Magyar Autonóm Körzet létrehozása érdekében?

Az első legfontosabb lépés az lenne, ha minden politikai szereplő beismerné, hogy a jelenleg működő Magyar Nemzeti Tanács – amellett, hogy szükséges – nem más, mint egy nemzeti közösség országos kulturális autonómiával felruházott szerve és semmi több. Ehhez a felismeréshez illene még azt is kimondani, hogy a nemzeti közösségünk érdekei csakis akkor valósulhatnak meg (azaz: akkor lehetnek az itt élő magyar állampolgárok egyenrangúak a többséggel), ha létrejönnek a különféle területi autonómiák, azaz az elképzelt Magyar Autonóm Körzet, valamint a szórvány- és szigetmagyarságban a nemzeti települési autonómiák.

Mindez azért is nagyon nehéz dió, mert a VMDK-n kívül (akik mind a mai napig a Magyarkanizsán elfogadott autonómiakoncepciót tartják az egyik alapdokumentumuknak) minden egyes délvidéki / vajdasági politikai szervezetnek (függetlenül annak nagyságától, tagjainak számától, politikai súlyától stb.) egységesen létre kellene hozni egy olyan dokumentumot, ami leírná a Délvidéken / Vajdaságban élő magyarok igényét a területi autonómiára. Most, amikor a Romániában élő magyarok (székelyek) is kifejezték ilyen jellegű igényüket, jó lenne felzárkózni hozzájuk!

V. Zárszó (helyett)

Gondolataimat szeretném, ha a délvidéki / vajdasági magyar nyelvű média közzétenné, függetlenül attól, hogy az MNT alapította őket vagy sem, hogy csak első közlést vállaltak eddig, nem jelentettek meg a mások által már közölt írásokat stb. A végére mondhatnék még olyan nép bölcsességeket, hogy Addig üsd a vasat, amíg meleg!, Amit ma megtehetsz, ne halasszd holnapra stb., azonban sokkal fontosabbnak tartom a következő idézeteket:

Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat tusakodva tör s nyit. (Berzsenyi Dániel)

És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy mivégre kellett.
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Miért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” (Márai Sándor)

Az első idézet első és a második idézet utolsó szavát, ha egymás mellé tesszük, megtudjuk, mi a teendőnk: Merj! Elég volt!

Balla Lajos