Az elfeledett olasz

“Emlékszel azokra a régi, jó öreg katonákra,
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet.
És azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék.
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.” 

A talján katona húsznak mondta magát, mert Perczel Mór légiójába csak nagykorúként léphetett be.

Ám a talján nem volt tizennyolc – sőt - katona se.

Giuseppe csak egy gyógyszerésztanonc volt. Valami nevesincs észak-olasz falucska vitrines patikájában fiolák között mérte, keverte főzeteket és porciózta a kórok elleni porokat. Égszínkék tekintettel nézett a világba, értőn figyelte és lassan megismerte szülőföldjét, a kies Piemontot, az apró embereket a zsalugáteres kőházakkal, a játszi mosolyú főkötős lánykákat, meg az olajfaligetek árnyait, és kerek lombard koponyájában meg se fogant, hogy élete hamarosan véget ér, egy kimondhatatlan nevű magyar város mellett, valahol, a porban úszó Bácskában.

Guiseppe a magyar forradalom hírére – sok más társával együtt – megszökött otthonról.

Ment a többiekkel, sokat nevetve és énekelve, olasz lelkesedéssel, a gyűlölt németet ölni.

Gyalog, társzekéren zötykölődtek.

Fiumén körösztül értek Pannóniába. Út közben idegen falvak népének beszédét lesték, de a szót sehogyse értették.

Pécs alatt a szlávos mássalhangzók helyett egy furcsa, megsokszorozódó “e” és “ö” hangokkal terhelt dallamos nyelv kezdett élni.

Magyarorhonba értek.

Itt legyintette meg a háború szele.

Társaival szablyát és pisztolyt kapott, széles nemzetiszín szalagot kötöttek át a vállán és derekán, aminek trikolórja megnyugtatóan idézte hazáját.

A strázsamester gyanakodva méregette, firtatta a korát és mivel túl fiatalnak találta, beosztották az ágyúk mellé. A mérges tekintetű strázsamester valahol Buda alatt maradt el a seregtől. A többiek mellé, tömegsírba fektették.

Addigra Giuseppe megtanulta a fojtást kezelni és lőporfüsttől gyulladt szemét zsírral kenegette. Széles karimájú olaszos kalapján a kócsagtollak megpörkölődtek, megszakadozott köpönyege és a szomszéd faluból származó ismerős fiúnak tartotta a fejét, simogatta a homlokát, míg az kiszenvedett. Giuseppe a magyar táborban megtanult sírni. Látott hozzá hasonló diákot, borzalmas sebekkel legényeket kéz és láb nélkül heverni. Látott ősz embert, szoknyás parasztasszonyt, sikongó lányt, ahogy véres rongycafatba temetkezve zokogtak.

A batéria mellett, a hadjárat során fölperzselt falvak, pusztulás, kiégett tanyák és fölfúvódott állattetemek látványa kísérte.

Úgy tűnt, hogy a Jóisten erre az asztallap síkságra borította ki a világ fájdalommal teli kosarát. A tengernyi szenvedés szétgurult, aratott a halál.

De a Jóisten a másik kezével kinyitott egy szelencét is, aminek illata, a szabadság mámorító levegője mégiscsak elnyomta az üszkös romok, alvadt vértócsák nehéz szagát. Guiseppe, a zsinóros honvédek, a deres üstökű nemzetőrök, a lecsupaszított városok utcáin éljenző magyarjai ezt a mennyei aromát érezték, ezt a lélekemelő boldogságot élték át nap mint nap, és a hitük, hősiességük ettől egekig megnőtt.

Guiseppe a Dél-Alföldön járva már értette, mi az a szó, hogy haza.

Megtanulta hogyan kell férfiként élni és meghalni. Már hitt a csodában.

A batéria ágyútalpán dideregve érett férfivá.

Ekkor gondolt először a szerelemre.

Szép volt a lány.

Tépést készített a tábori kórházban, száradó gyolcsdarabokat lengetett körülötte a szél, és a lány barna fürtjével a szellő incselkedett. Guiseppe egyszer látta, és a magyar lány visszamosolygott rá.

Másnap tovább vonult a had, habos hátú lovakon küldöncök nyargalásztak és hozták a hírt a délvidéki vérengzésekről.

Március volt és Guiseppe életeben először és utoljára a Tiszát is meglátta.

Szeged alatt a menekülttáborok népe virágesőt szórt a menetoszlop elé, de ők meg sem álltak, vonultak délnek a tengelyig érő sárban. Amint a folyópartra értek megkezdték az átkelést.

A gázlóba igavonók és lovasok jártak szügyig, az ellenség puskázta és kartáccsal lőtte őket, vértől piroslott a víz, a túlparti nyárfás pedig az ágyúfüst ködébe takarózott. Guiseppe harmadmagával a batéria kerekét tolta és fogalma se volt róla, most éppen melyik idegen nevű magyar településért vívnak. Tengernyi víz, hangzavar, csatazaj.

Ekkor csapódott közéjük a gránát.

A víz tölcséroszlopa messzire fröccsent, és hármójuk szétszaggatott teste a szőke habok hullámsírjába merült.

A talján katonákat tucatnyi elesettel egyetemben az esti névsorolvasásnál kihúzták az élelmezési listáról és dobpergés közben fölolvasták hősi halált halt nevüket.

Tiszteletükre háromszor meglengették a magyar szabadság zászlaját. Az ezredkürtös fújta a szomorú dallamot és a tisztek szalutáltak.

Az őrtüzek kigyúltak Ókanizsa mellett.

Alkonyattájban egy lány pedig egy szép szemű olasz fiúra gondolt.

Sosem tudta meg a nevét.

Pósa Károly