“Emlékszel azokra a régi, jó öreg
katonákra,
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet.
És azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék.
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.”
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet.
És azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék.
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.”
A talján katona húsznak mondta
magát, mert Perczel Mór légiójába csak nagykorúként léphetett
be.
Ám a talján nem volt tizennyolc –
sőt - katona se.
Giuseppe csak egy gyógyszerésztanonc
volt. Valami nevesincs észak-olasz falucska vitrines patikájában
fiolák között mérte, keverte főzeteket és porciózta a kórok
elleni porokat. Égszínkék tekintettel nézett a világba, értőn
figyelte és lassan megismerte szülőföldjét, a kies Piemontot, az
apró embereket a zsalugáteres kőházakkal, a játszi mosolyú
főkötős lánykákat, meg az olajfaligetek árnyait, és kerek
lombard koponyájában meg se fogant, hogy élete hamarosan véget
ér, egy kimondhatatlan nevű magyar város mellett, valahol, a
porban úszó Bácskában.
Guiseppe a magyar forradalom hírére –
sok más társával együtt – megszökött otthonról.
Ment a többiekkel, sokat nevetve és
énekelve, olasz lelkesedéssel, a gyűlölt németet ölni.
Gyalog, társzekéren zötykölődtek.
Fiumén körösztül értek Pannóniába.
Út közben idegen falvak népének beszédét lesték, de a szót
sehogyse értették.
Pécs alatt a szlávos mássalhangzók
helyett egy furcsa, megsokszorozódó “e” és “ö” hangokkal
terhelt dallamos nyelv kezdett élni.
Magyarorhonba értek.
Itt legyintette meg a háború szele.
Társaival szablyát és pisztolyt
kapott, széles nemzetiszín szalagot kötöttek át a vállán és
derekán, aminek trikolórja megnyugtatóan idézte hazáját.
A strázsamester gyanakodva méregette,
firtatta a korát és mivel túl fiatalnak találta, beosztották az
ágyúk mellé. A mérges tekintetű
strázsamester valahol Buda alatt maradt el a seregtől. A többiek
mellé, tömegsírba fektették.
Addigra Giuseppe megtanulta a fojtást
kezelni és lőporfüsttől gyulladt szemét zsírral kenegette.
Széles karimájú olaszos kalapján a kócsagtollak megpörkölődtek,
megszakadozott köpönyege és a szomszéd faluból származó
ismerős fiúnak tartotta a fejét, simogatta a homlokát, míg az
kiszenvedett. Giuseppe a magyar táborban megtanult sírni. Látott
hozzá hasonló diákot, borzalmas sebekkel legényeket kéz és láb
nélkül heverni. Látott ősz embert, szoknyás parasztasszonyt,
sikongó lányt, ahogy véres rongycafatba temetkezve zokogtak.
A batéria mellett, a hadjárat során
fölperzselt falvak, pusztulás, kiégett tanyák és fölfúvódott
állattetemek látványa kísérte.
Úgy tűnt, hogy a Jóisten erre az
asztallap síkságra borította ki a világ fájdalommal teli
kosarát. A tengernyi szenvedés szétgurult,
aratott a halál.
De a Jóisten a másik kezével
kinyitott egy szelencét is, aminek illata, a szabadság mámorító
levegője mégiscsak elnyomta az üszkös romok, alvadt vértócsák
nehéz szagát. Guiseppe, a zsinóros honvédek, a deres üstökű
nemzetőrök, a lecsupaszított városok utcáin éljenző magyarjai
ezt a mennyei aromát érezték, ezt a lélekemelő boldogságot
élték át nap mint nap, és a hitük, hősiességük ettől egekig
megnőtt.
Guiseppe a Dél-Alföldön járva már
értette, mi az a szó, hogy haza.
Megtanulta hogyan kell férfiként élni
és meghalni. Már hitt a csodában.
A batéria ágyútalpán dideregve
érett férfivá.
Ekkor gondolt először a szerelemre.
Szép volt a lány.
Tépést készített a tábori
kórházban, száradó gyolcsdarabokat lengetett körülötte a szél,
és a lány barna fürtjével a szellő incselkedett. Guiseppe
egyszer látta, és a magyar lány visszamosolygott rá.
Másnap tovább vonult a had, habos
hátú lovakon küldöncök nyargalásztak és hozták a hírt a
délvidéki vérengzésekről.
Március volt és Guiseppe életeben
először és utoljára a Tiszát is meglátta.
Szeged alatt a menekülttáborok népe
virágesőt szórt a menetoszlop elé, de ők meg sem álltak,
vonultak délnek a tengelyig érő sárban. Amint a folyópartra
értek megkezdték az átkelést.
A gázlóba igavonók és lovasok
jártak szügyig, az ellenség puskázta és kartáccsal lőtte őket,
vértől piroslott a víz, a túlparti nyárfás pedig az ágyúfüst
ködébe takarózott. Guiseppe harmadmagával a batéria kerekét
tolta és fogalma se volt róla, most éppen melyik idegen nevű
magyar településért vívnak. Tengernyi víz, hangzavar, csatazaj.
Ekkor csapódott közéjük a gránát.
A víz tölcséroszlopa messzire
fröccsent, és hármójuk szétszaggatott teste a szőke habok
hullámsírjába merült.
A talján katonákat tucatnyi
elesettel egyetemben az esti névsorolvasásnál kihúzták az
élelmezési listáról és dobpergés közben fölolvasták hősi
halált halt nevüket.
Tiszteletükre háromszor meglengették
a magyar szabadság zászlaját. Az ezredkürtös fújta a szomorú
dallamot és a tisztek szalutáltak.
Az őrtüzek kigyúltak Ókanizsa
mellett.
Alkonyattájban egy lány pedig egy
szép szemű olasz fiúra gondolt.
Sosem tudta meg a nevét.
Pósa Károly