Margit Zoltán: sajtószabadság

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sajtószabadság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sajtószabadság. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. július 4., hétfő

Intelem



Senki se higgye, hogy az elmúlt évtizedekben a vajdasági magyar sajtónak nem voltak sötét, szégyellnivaló korszakai. Vannak ki nem tárgyalt, meg nem gyónt, így aztán fel sem oldo(zo)tt bűnei. Sokszor és sokan árulták már el ezt a szakmát, és taposták meg tulajdon lábukkal az írott szónak a becsületét. Minden korszakban, minden szerkesztőségben akadtak ilyenek – törtető karrierépítők, szűkkeblű féltékenykedők, gátlástalan potyalesők, rejtélyes besúgók, csendes huncutok, gyáván meglapulók. Gyomorforgató és lélekmarcangoló módon sajnos nemcsak az őstehetségtelenek meg a leghitványabbak szoktak elaljasulni, gyakran megteszik ezt a legkiválóbbak is. Akik a sok melóval, verejtékkel szerzett jó nevüket félnek igaz ügyek mellé társítani, és inkább választják a meghunyászkodást, mert abból ritkábban támad baj, mint a forrófejű „kirohanásból”.

Nagyon úgy fest, most megint 

                                              BORÚS LETT A SAJTÓÉG FELETTÜNK


Ismét emberpróbáló idők jönnek erre a kétmaréknyi magyar újságírógárdára, amely még nem szaladt világgá, még itt van és igyekszik állni a sarat. Igaz, egyre reménytelenebbül: erkölcsi lezüllésben, anyagi értelemben kifosztottan, erejében meggyengülten, tekintélyében megtépázottan, politikai szempontból megosztottan.

Elkeseredetten néztük, hogy a választások utáni győzedelmes szerbiai hatalomnak az volt a legelső dolga, hogy „rendcsinálásba” kezdett a tájékoztatási eszközeink háza táján. Rögtön a legfontosabb helyen, a közszolgálati médiumban, az RTV-ben indította be a nagytakarítást: szerkesztőket cserélt le, újságírókat menesztett – a szapora tisztogatás pedig előrevetíti, milyen események várhatók a vajdasági magyar sajtóházakban is. A héten egy magyar fej már a porba hullott, de alighanem ez még csak a kezdet.

Mert máris újabb disznóságra készül a Magyar Nemzeti Tanács. Csütörtöki ülésén fogja szentesíteni az új kreálmányát, amely szerint ezentúl majd úgy történik az általa alapított tájékoztatási eszközökben a főszerkesztők kinevezése, hogy nem kérik ki a dolgozók véleményét, hanem szó nélkül el kell fogadniuk azokat a személyeket, akiket a párt fentről a nyakukba ültet. Múlt heti ülésén már tárgyalt erről az MNT tájékoztatási bizottsága, de úgy, hogy nem volt benne köszönet: a csattogó pártos szavazógépezet legyűrte azt a néhány ellenvoksot meg a hallgatólagos véleménynyilvánítást, így az indítványt elfogadták. Főszerkesztőcserekor a szerkesztőségek ajánlását, javaslatát még a szocializmus esztendeiben is meghallgatták – már csak a látszat kedvéért is. De ha mégsem, akkor is volt valamilyen orvoslat, beindulhatott a tiltakozás, a munkabeszüntetés. Elég csak felidézni a 7 Nap 26 évvel ezelőtti emlékezetes esetét Savović (Kőváry) Margitpártasszonnyal.

SZENT PÉTERBŐL EGY ELÉG…

A Magyar Szóból a héten elbocsátott Kókai Péter ügyesen meglovagolta a vajdmagy sajtó nagyobbacska hullámait. Egy vidéki szerkesztőség tagjaként, a sportrovat munkatársaként odáig vitte, hogy kinevezték főszerkesztőnek. Mandátumának lejárta után is a lapnál maradt, „értelemszerűen” nem ment vissza a sportosokhoz, hanem kinézett magának egy jól fizető feladatkört és a pénz közelében posztolt. Időközben a Magyar Nemzeti Tanács is szemet vetett a szóra hajló kádergyerekre és tájékoztatási ügyekkel megbízott tanácsost faragott belőle. Most a végén, szinte az utolsó pillanatig szorgalmasan kétkulacsoskodott, cifrázta a csárdást: kicsit Újvidéknek is, kicsit Szabadkának is, kicsit a saját lapjának, kicsit a Pannon RTV-nek.

Felemelkedése és tündöklése pont egybeesik egyeduralmú pártunk látványos lezüllésének dicstelen időszakával. Épp akkor csücsülhetett a főszerkesztői fotelba, amikor a VMSZ átvette a totális ellenőrzést és a vasmarokkal történő irányítást az újvidéki magyar sajtóházban. A vállalat élére akkor egy másik vidékit, a szabadkai Mihók Rudolfot állították, aki aztán gátlástalanul végre is hajtotta kenyéradó gazdái minden parancsát. (Az ügy igazi pikantériája: Mihók a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében dolgozott és igen jó újságíró volt – jobb, mint Kókai.) Nem hiába nevezték a háta mögött „őrült embernek”, az elrendelt átszervezés/ésszerűsítés szent szellemében úgy távolított el régi forumosokat, hogy közben a szeme sem rebbent. Olyan szakemberek, mesteremberek is (betűszedők, nyomdászok, lapterjesztők, újságírók) kaptak fölmondást, akik sok-sok évet lehúztak a vállalatban.

Mihók azt is megte(he)tte, hogy a korábbi főszerkesztőt, Juhász Marjanov Erzsébetet szó szerint kitiltotta a Forum-házból, be se tehette a lábát az épületbe. De a korábbi igazgató is sokat tudna mesélni a pártfunkcionáriusokkal vívott küzdelméről, vagy a most éppen rádióbemondó Csík Nagy Ferenc, aki népszerű rovatot vezetett, de neki is ott kellett hagynia a lapot. Többen évekig pereskedtek a céggel az igazságtalan elbocsátások miatt. Volt, akinek a reménytelen küzdelem kikezdte az egészségét, és bele is halt.

Akkoriban Mihók meg Kókai élet-halál urai voltak. Csoda-e, ha mindketten csúfosan végezték?! Mihókot pont öt évvel ezelőtt menesztették, ugyanazok, akik igazgató-üzletembert csináltak belőle: végrehajtotta a tisztogatást, utána őt is eltakarították.
Sokszor beigazolódott az elmúlt években, hogy még a mocskos hatalom sem szereti és hosszú távon nem is tűri meg az árulókat. „Ha nyakát törted a kollégáidnak, ha elárultad a sorstársaidat, el fogsz árulni engem is” logika alapján. Elbocsátóik most akár elő is szedhetnék és a nyilvánosság elé tárhatnak, hogy az idő tájt mennyibe is került a cégnek ez a két drága ember. (Mihókot szolgálati kocsi furikázta mindennap Szabadkáról Újvidékre. Lehet, hogy Kókait is Zentáról?!) Nem mellesleg: kötelességük lenne a beszámoló, nekünk meg jogunk lenne tudni, miként költötték a közpénzeket. Akkor, amikor magyar hatalom parancsára magyar emberek az egész újvidéki magyar sajtóházat szétverték – melyben addig jól megfért egymás mellett, egyetlen emeleten a Jó Pajtás, a Képes Ifjúság, az Új-Symposion, a Híd és a Családi Kör szerkesztősége.

Ezt az időszakot mindmáig sűrű homály fedi, nem igazán akadt még újságírói vállalkozás arra, hogy az akkori eseményeket feltárja. (Márpedig ezt jó régen megtanultuk: nem lehet az igazságot olyan mélyen eltemetni, hogy ne lehessen kiásni.) A legújabb csúcsmosópor sem távolíthatja el a flekket, sötét foltként továbbra is ott éktelenkedik a VMSZ agyonillatosított szennyesén. És kell, hogy valakiknek irritálja, égesse a bocskortalp vastagságú bőrét.

A LEHALKÍTOTT RÁDIÓ

A Vajdasági Rádió és Televízió (RTV) be fogja bizonyítani, hogy a médiaházban történt leváltások nem mennek majd a program rovására, jelentette ki Klemm József, az RTV igazgatóhelyettese. Klemm szavai szerint a tartományi közszolgálati médiaház megőrzi majd a program minden pozitív vonását, s kizárólag a közérdeket meg a nyilvánosságnak az információkhoz való jogát tartja majd szem előtt. „Nem lesznek sem tiltott témák, sem tiltólistás személyek!” – idézte tőle a Vajdaság Ma portál pár nappal ezelőtt.

Akkor szoktak ilyet sietve kijelenteni, amikor épp az ellenkezője az igaz. Az ő fennhatósága alá tartozó Újvidéki Rádió műsoraiban a választások előtt (komolyabb formában) meg sem merték kérdezni a hallgatóktól, hogy milyennek ítélik meg a magyar pártjaink erőviszonyát, melyikre adnák a voksukat, milyen eredményre számítanak. Holott ez kellett volna, hogy legyen az egyik vezértéma a napi műsorokban. Ehelyett éppen a kampány kellős közepén olyan döntést hoztak, hogy a politikai tartalmú hallgatói hozzászólásokat nem olvassák be, nyilvánvalóan azért, hogy ne hangozhassanak el merész bírálatok egyeduralmi pártunk/párvezetésünk számlájára. (Mert esetleg megsértődnek.)
Az egyik legjobb műsorukban, a szombat déli Objektívben rendszerint kitűnő helyzetértékelést adnak a hazai belpolitikai eseményekről az idősebb kollégák (elismerés érte), viszont csak a szerbiai állapotokat vesézik ki figyelemreméltó alapossággal, a saját vajdasági magyar dolgainkhoz viszont csak nagyon ritkán nyúlnak, s akkor is csak szégyenlősen, szőrmentén érintve. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet a puszta véletlen műve. Márpedig a még megmaradt hallgatóságot leginkább a közélet vajdasági magyar témái foglalkoztatják. (Az egyetlen erős közszolgálati adónk esetében még annak felülvizsgálata is megérne egy misét, hogy ilyenkor, uborkaszezon idején bölcs, felelősségteljes dolog-e a fele voda, fele víz-féle nyári műsorsémát alkalmazni. Miközben váltig azt hangoztatjuk, hogy az igényes tájékoztatás egyben küldetés is.)

Csütörtökön, az MNT ülésén ismét

SOR KERÜL A SZÍNVALLÁSRA

Ne engedjük, hogy a piszkos politika megint embertelenül viselkedjen, hogy újra elbánjon ezzel az agyongyötört, megnyomorított szakmával! Ne hagyjuk, hogy azok, akik szabják a gatyánkat, alacsonyra szabják számunkra a plafont is, mert az kizárólag csak nekünk nem fog megfelelni, mert sűrűn, minden egyes felegyenesedéskor bele fogjuk koppantani a kobakunkat! Tiltakozzunk, mondjunk nemet a behódolásra, elvégre van élet a VMSZ-en kívül is! Oly sok ember élte le az életét úgy, hogy soha nem esküdött hűséget semmilyen pártnak, nem udvarolt politikusnak, nem nyalt segget, csak tette a dolgát csendben, a maga módján: ha igazságtalanságot látott, nem fordította félre a fejét. 
 
Voltak méltó, nagy elődeink, óriásai a mesterségnek, akikről nem szabad megfeledkeznünk, akik küzdöttek azért, hogy szabad legyen a szólás és a szólás után is legyen szabadság. A felelősségünk nagy, ne hozzunk szégyent rájuk.

Szabó Angéla



Fear Of The Dark...


2013. május 20., hétfő

Gondolatok a „párttevékenységi tájékoztatásról” készült elemzésről



„A Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) 2013. április 29-i ülésének egyik témája a testület Tájékoztatási Bizottsága és a Szakértői Testület (?) által készített kimutatás megvitatása (és elfogadása) volt, „hogy 2012 novembere és 2013 januárja között melyik politikai párt milyen gyakorisággal szerepelt valamilyen formában a Magyar Szóban”.

A témának már az ilyen, a „párttevékenységi tájékoztatásról szóló” felvetése is vita tárgya lehetne. Ellenkezik ugyanis az újságírás alapvető szabályával, miszerint valami azért kerül a sajtóba, mert hír/esemény, illetve fontos a közösség tájékoztatása szempontjából, nem pedig azért, mert ennek vagy annak a pártnak a közleménye/tevékenysége (l’art pour l’art). És Várady Tibor állításával is, aki szerint „a pártok mindenhol a világon politikai súlyukkal összhangban szerepelnek a sajtóban”.

Egyenletes tájékoztatás?


Simon Erzsébet Zitának, az MNT tájékoztatási ügyekkel megbízott tanácsosának ismertetőjéből megtudtuk, hogy (a magyar pártok vonatkozásában) „az összes pártpolitikai tartalom 20%-a szólt a VMSZ-ről”. Az összes többi párt, vagyis „a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) 3, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) 2, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) 1, a Magyar Remény Mozgalom (MRM) pedig 1%-os részaránnyal bír(t)”. Vagyis: az utóbbi négy párt összesen 7%-ban volt jelen a Magyar Szóban – ha hinni lehet a tanácsosnak.





Egy másik (alábbi) kimutatás szerint, csak a magyar pártok vonatkozásában, a VMSZ 75,61%-ban, a VMDP 9,76%-ban, az MPSZ 6,10%-ban, a VMDK 4,88%-ban, az MRM pedig 3,66%-ban szerepel az MNT által irányított napilapban. (Nem világos viszont, hogy mit jelentenek a grafikon bal oldalán lévő – százalékkal jelölt – óriási számok.)




Ezt az aránytalanságot Simon – megintcsak a feje tetejére állítva a tájékoztatás szabályait – azzal (a badarsággal) magyarázza, hogy „a politikai pártokat súlyuknak, közigazgatási részvételüknek, közszereplésüknek megfelelő médiamegjelenítés illeti meg. Köztársasági, tartományi és helyi önkormányzati szinten a magyar pártok 142 mandátummal rendelkeznek. Ezek csaknem 92%-a a VMSZ-é. A VMDP 4, az MPSZ 2, a VMDK 1, az MRM 1%-os részaránnyal bír.”

Kell-e ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy „a Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”? Nem. El kell(ene) hinni, mivel a kimutatást az MNT Tájékoztatási Bizottsága és a Szakértői Testület (?) készítette, amelyek nyilván független, szakmai, hivatásos – és nem a VMSZ által irányított – testületek!? Nonszensz!

Simon azonban elfogultságában – vagy a nem csekély MNT-s fizetésért való megfelelési igyekezetében – tovább is megy, amikor így összegez: „A kisebb magyar pártoknak súlyukhoz és közszereplésükhöz képest 2-szer, 3-szor nagyobb teret ad a Magyar Szó, ugyanakkor a VMSZ-nek 1/6-dal kevesebbet, mint amennyi ugyanezen kritériumok szerint megilletné”. Ebből csak az következhet, hogy a VMSZ jelenlétét a Magyar Szóban tovább kell növelni, a többi pártét pedig (le)csökkenteni. Csak így lehet „kiegyensúlyozottan tájékoztatni”. Világos? Vagy nem?

Nem szerepel elégszer


A kimutatásból megtudjuk továbbá azt is, hogy a vizsgált (három hónapos) időszakban „a Magyar Szóban 44 cikk jelent meg a VMSZ elnökéről, miközben a Dnevnik (a szerb nyelven megjelenő újvidéki – B. A.) napilapban 72, azaz 64%-kal több, mint napilapunkban”. Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy Pásztor István nem szerepel elégszer a Magyar Szóban, vagyis legalább 64%-kal növelni kell a vele készült túlméretezett (és többnyire unalmas) interjúkat és (leginkább) általános monológokat.

Jó példa erre Pásztor legújabb, féloldalnyi (nagy fotóval illusztrált) beszéde a karlócai szerb nemzetgyűlés 165. évfordulója alkalmából – május 14-én – megtartott díszülésen (A Habsburgok kihasználták, kettéosztották a szerbeket és magyarokat. Magyar Szó, 2013. május 15., 4. o.).

Ügyes politikusként – miszerint „mindenkinek azt kell mondani, amit hallani szeretne” – Pásztor a beszédében említést sem tesz a szerb nemzetgyűlés magyar vonatkozásáról, annak következményeiről. Nem mondta például (Churchill idézgetése helyett) – s ennek is van üzenete –, hogy „amikor a délvidéki szerbek 1848-ban megfogalmazták a területi különállási követeléseiket, egy szóval sem említették, hogy azon a területen, amelyet kijelöltek maguknak (a mai Vajdaság – B. A.), más nemzetiségek is élnek – akiknek ugyancsak beleszólásuk lehetne abba, hogy mi történik velük, de legalább a jogaikat biztosítani kellene”1.

Az MNT ülésén jelen lévő ellenzéki (nem VMSZ-es) képviselőknek nem jutott eszükbe, hogy megkérdezzék az MNT tanácsosát: A Pásztor Istvánnal kapcsolatban megjelent 44 cikk közül hány az interjú, hány az esemény és hány az elnök úr tevékenységét/eredményeit elemző/boncoló írás. Bizonyára egy sem. Javasolni kellett volna nekik azt is, mintegy záradékként, hogy – a Dnevniktől való lemaradás pótlása érdekében – a lap lehetőleg mindennap közölje az elnök gondolatait. Ha más nem is, de ez biztosan növelné az eladott példányszámot!

Semmibe vett szabályok


A probléma lényege elsősorban nem abban rejlik, hogy melyik magyar párt hány alkalommal van jelen a Magyar Szóban, hanem a lap szerkesztéspolitikájában. Ez viszont nem felel meg a hivatásos és független újságírás elemi szabályainak sem. Ennek felelőse pedig a főszerkesztő, akit viszont a VMSZ határoz meg, az MNT pedig kinevez. Ezzel a kör be is zárult. Simon beszámolójában azonban erről már szó sem esik.

A sajtófelelős megpróbálta ugyan a lapban – nyilatkozat formájában – újramagyarázni a beszámolóját, de az írás 37 olvasója közül (május 18-ig) mindössze csak hétnek tetszett, 30-nak pedig nem2. (Ebből viszont le kellene vonnia a következtetést.)

A „párttevékenységi tájékoztatásról” szóló jelentést az MNT tagjai végül (VMSZ) szavazattöbbséggel – 22 igen, 5 nem és egy tartózkodás – elfogadták.

Nem véletlen, hogy a Napló Kör, „független, szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága”, 2013. március 4-i újvidéki bemutatkozásán így értékeltek: Sajtónkat a VMSZ döntő befolyása, a párbeszéd hiánya, a zártság, az autizmus, a nyomtatott sajtó színvonalának visszaesése, a megfelelő szerkesztési koncepció hiánya és „a titói időkhöz való visszatérés” jellemzi. Mindennek kárát pedig egyértelműen a magyar nemzeti közösség látja.

Bozóki Antal
__________
1 Magyarország története, 13. kötet. Gergely András: A nemzeti ébredés kora (1790 1848), Kossuth Kiadó, 2009, 84. o.
2 PESEVSZKI Evelyn: „A Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”. Magyar Szó, 2013. május 4. 16. o.
http://www.magyarszo.com/hu/1961/hetvege/96139/%E2%80%9EA-Magyar-Sz%C3%B3-kiegyens%C3%BAlyozottan-t%C3%A1j%C3%A9koztat%E2%80%9D.htm

Kapcsolódó (forrásként is felhasznált) írások:
1. PESEVSZKI Evelyn: A Magyar Szó ismét megosztotta az MNT-t. Magyar Szó, 2013. április 3., 1. és 4. o.
2. K.R.: Az MNT szerint nincs pártbefolyásoltság a vajdasági magyar nyomtatott sajtóban. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/15397/Az-MNT-szerint-nincs-partbefolyasoltsag-a-vajdasagi-magyar-nyomtatott-sajtoban.html, 2013. április 29. [21:11]
3. Ülésezett az MNT. http://pannonrtv.com/web/?p=58803, április 29, 2013

2013. március 15., péntek

12 pontban. Háromszor!



Március 15-e, a szabad magyar sajtó napja ürügyén három olyan újságírót szólaltattam meg, akiket a szakma legjobbjai között tartok számon. A kritikai hangnemben történő bátor megszólalás és véleménynyilvánítás közös jellemvonásuk. Gombás Gabriellát és Miskolczi Józsefet a tanítómesteremnek tartom. Mindketten szabadkaiak. Mindketten elhagytak valamit. Gabi a szülővárosát, Jóska pedig a „firkászmesterségnek” fordított hátat. Öreg Dezső újvidéki, és közöttük ő az ismerős idegen. Sohasem találkoztam vele, de amit a sajtószabadság ügyében képvisel, az hozzám is közel áll.

Az újságírás ösztön

Gombás Gabriellával a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségében találkoztam először. Onnan csábított át az egyetlen napilapunkhoz. A szókimondása, a túlfejlett igazságérzete, a humanizmusa,  a segítőkészsége, az örökös hadban állása miatt szinte pillanatok alatt megkedveltem. A példaképemmé lett. Így persze elfogult vagyok Vele szemben. S ezt vállalom. Olyannyira, hogy cseppet sem félek kijelenteni: nőben nem létezik nagyobb formátumú újságíró ezen a tájon.

Régóta készülök arra, hogy kifaggassalak... Amikor megismertelek, azt hiszem, éppen akkor voltál a pályád csúcsán. A kollégák tiszteltek, felnéztek rád, és egy cseppet talán irigykedtek is. Többször hallottam, amint a hátad mögött megjegyezték: "Gombásnak azért szabad sok mindent megírnia, mert szerb nemzetiségű a férje, és emiatt nem merik kikezdeni". Te éreztél ebből bármit is az idő tájt?

Ez hülyeség. A kiállás a szakmabeli habitusától, és nem utolsósorban egy belső és külső íratlan kontrolltól függött. Nevezhetnénk cenzúrának is.

Az első, amit megtanultam tőled, az volt, hogy egyetlen politikus láttán sem kell úgymond elájulni. Sokszor elismételted, hogy már rég nem lesznek párttitkárok, polgármesterek meg igazgatók, amikor mi még mindig újságírók leszünk. Nem is respektáltad őket különösebben.

Hát nem. A fenti a mai napig a kedvenc tanmeséim közé tartozik. Ifjú kollégák kerekítik a szemüket, amikor ezzel vígasztalom őket. De mintha mostanában nem a politikus személye nyomasztaná a szakmát, mint anno a pártbizottsági légkörben, hanem maga a gőgös hatalmi rendszer, amelyben működtetik magukat. És évtizedek óta harácsolnak. Szerintem jóval durvábban, mint annak idején.   

Emlékszel még a kötelező hétfő reggeli "fejtágításokra"? Emlékszel még Radoman Božović fenyegetőzéseire?

Manapság eligazítás a neve ennek a „műfajnak”. Az információ hatalom, ha a sajtós ügyesen gazdálkodik vele, akkor profitálhat belőle, ad is, és kap is. Eközben nem árt, ha résen van, nehogy gyökeret eresszen valamelyik pártirodában. Božović? Na, látod, ő most hol van, nézz körül, ki emlékszik rá?

A gazdasági helyzet és a rázós közéleti témák kiváló ismerőjeként tartottak számon. A szabadkai és a környékbeli olvasók várták a Magyar Szó vasárnapi számát, amelyben általában valamilyen ütős írással jelentkeztél. Persze akkoriban még a legnagyobb példányszámban kiadott vasárnapi újság fogalom volt.

Az újságírás ösztön. Az is megél ma a kommunikációs zűrzavarban, akiben nincs meg a hírlapírói ösztön, lesz belőle iparos. Vannak azonban műfajok, amelyekhez erre az ösztönre fölöttébb szükség van. Viszont ezek a műfajok, mint például a tényfeltáró riport, glossza, tárca, kihalóban vannak. Nem tart rá igényt a sajtóvilág.

Aztán jöttek a zűrzavaros, háborús évek. Volt idő, amikor Kópé egy krokijával, vagy Németh István egy keretes írásával többet mondott, mint a vezércikkek.

Nagyon hülyén hangzik, de jó volt dolgozni azokban a vérzivataros időkben. Akkor volt igazán küldetésünk. De nem sokra mentünk vele.

Áttelepültél a családdal Magyarországra. Számomra ez akkor hihetetlennek tűnt. Egyrészt, mert fel kellett adnod mindent, másrészt, mert ezer szállal kötődtél Szabadkához. Igazából ma sem tudom pontosan, hogy mi késztetett erre a lépésre.

Három fiúgyermekem van. A középsőt kereste a rendőrség. Amikor Kéri Tibi barátját holtan hozták haza a frontról, menni kellett. Végignéztem, amikor Szabadka főterén a gyertyákat rugdosták, a radikálisok fegyverrel bökdöstek a sajtótájékoztatón. Egyszer kimentem a temetőbe egy Vukovárnál elesett fiú ravatalához, mert muszáj volt megnéznem, döntés hoznom. Az anya és én álltunk a ravatalnál. Megszorította a karomat és azt mondta: Nézzen rá, az én gyermekem, az én szép fiam! Azóta is előttem az arca, és ma sem tudom, mi volt a neve a fiúnak.

Veszprémbe kerültél. Milyen ízű volt ott az újrakezdés?

Borzalmas volt. Vért köptem, mire sikerült áttekintenem a rendszert, a hivatalok és az állam működését, mire barátokra leltem, mire megtanultam, merre visznek az utcák, mi a KÖJÁL és ki volt a párttitkár a hetvenes években. Egyszer valaki a kezembe nyomott egy könyvecskét, a Magyar Szó ötven éves fennállása alkalmából adták ki. Egy kissé fanyalogtam tőle. Egy ideig tapogattam, nézem a borítót, megsimítottam s már akkor, az ujjbegyeimen keresztül éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Hogy valami nyugtalanító közeleg. Valami évtizedes nyomás, elraktározott fájdalom. Aztán beleolvastam. Egyszeriben rám rontott a határtalan bánat. Úgy megfájdult a szívem, hogy valósággal hasogatott, küszködnöm kellett a könnyeimmel, csak nyeltem, nyeltem őket, aztán meg csak eleredtek, én meg hagytam, csak hagytam, hogy végre annyi év után kicsorogjon belőlem életem nagy szomorúsága. Nem lehet ezt a hűtlenséget büntetlenül megúszni.

Az anyaországi sajtóról mi a véleményed?

Válságban az írott sajtó, az elektronikus még nem jövedelmező, a lapkiadók takarékoskodnak. Számos újságíró került az utcára, a tapasztaltabbak, a „drágábbak” kerültek lapátra. Már nem mi vagyunk azok, akik neveljük a közízlést. Nem vagyok biztos abban, hogy a sajtószabadság egyenlő azzal a szabadossággal, ami ma eluralkodott az anyaországi sajtóban. A szakma a béka segge alatt. Most nem pártbizottságok diktálnak, hanem a menedzsment, befekszünk a piac követelményeinek és gyártjuk a bulvárt. Ja, és a pártatlan sajtó nem él meg a piacon. Legfeljebb vegetál.

A miénkről?

Nem mondanék véleményt. Nyomtatott sajtó ritkán kerül a kezembe. Hírportálokon tájékozódom. Az otthoni történések a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a lelkiismeret-furdalás vegyes érzéseit váltják ki bennem. A szerbhorvát sajtót nálam az e-novine hírportálja képviseli. A napokban végignéztem tucatnyi hágai gyilkos beismerő vallomásának videófelvételét. Amikor Szabadkán járok, nem hagy nyugton a kérdés, vajon hány szelíd arcú, tisztességes családapaként meg nagyapaként élő gyilkos sétálhat körülöttünk? Annak idején egyesek, például a néhai Zorkából, hétvégeken átjártak a Baranyába lövöldözni.

Most is rengeteget dolgozol...

Attól érzem jól magam. Megyei napilapnál dolgozom, szerkesztettem hírportálokat, de kitanultam a nyomdász szakmát is, nem könnyű hazát váltani.

Túl vagy egy súlyos betegségen. Az mire tanított meg?

Semmire. Figyeltem a kórházi életet, a betegek lelkét, orvosokat, az egészségügy működését, fürkésztem a betegséggel küzdő szerveimet, okosodtam a neten, és arra gondoltam, hogy alkalmam lesz riportot írni a halál eljövetelének belső folyamatairól. Erre meggyógyultam. Nagyjából.

Egyre gyakrabban hallom Tőled, hogy hazahúz a szíved. Ráhallgatsz? Vagy elnyomod magadban az érzést?

Elnyomom, mert mást nem tehetek. Sokszor ábrándozom arról, jó lenne fiatal vajdasági újságíró-palántákat oktatni. Arra vágynék leginkább.

Szabó Angéla

Figyeljen és figyelmeztessen! Ez az újságíró feladata!




Mivel ma van a szabad magyar sajtó napja, úgy gondolom, hogy jó helyre címezem az alábbi kérdéseimet, ugyanis Öreg Dezsőről, az Újvidéki Rádió szerkesztőjéről olyan kép alakult ki bennem (bár személyesen nem ismerem), hogy nehéz időkben is szót emel a vajdasági magyar médiumaink függetlensége érdekében. Miért olyan fontos az Ön számára az, hogy a sajtónk igazmondó ésszavahihető legyen?

Nem számomra a fontos. A vajdasági magyar sajtó számára az életbevágóan fontos a szabadság. Mert egyébként elveszíti hitelét, elveszíti méltóságát. Tovább lépnék; nem a sajtó a legfontosabb ebben a történetben, hanem a vajdasági magyar közösség. A sajtó szabadsága nélkül ettől a közösségtől megvonják a tájékoztatásra, a szabad tájékoztatásra, a tájékozottságra való jogot. Becsapják, átverik, ha úgy tetszik. A sajtó kötelessége, hogy a lehető legáttekinthetőbben tükrözze azt, ami a célcsoportot, esetünkben a vajdasági magyarokat érinti. Márpedig érinti sok minden, nem csak a kicsinyes, vidékies, „otthoni”, jól feltálalt politikai traktátum, pletyka a politikai ellenfelekről. A sajtó, az újságíró feladata, hogy figyeljen és figyelmeztessen. Ezzel szolgálja a közösséget, nem a politikához simulással. Nem igaz az az állítás, hogy a kisebbségi sajtónak úgymond puhábban, óvatosabban kell bánnia a politikummal, mint a többséginek. Mármint a kisebbségi politikusokkal. A mi politikusaink ebben az országban politizálnak, a mi nevünkben. A mi érdekeink megvédéséért égnek, lobognak, ugyebár. Akárcsak a többségi nemzet politikusai. Akik a nép érdekeit lobogtatják. Mindegyik a legjobban. Az ilyen önzetlen munka legszebb dícsérete, ha a sajtó alkalmat ad arra, hogy elmondjanak mindent, ami a közösséget érinti. Azért kell tőlük megkérdezni mindent. Az égvilágon mindent, ami ebben a szerbiai politikai commedia dell'arteben felmerül. Meg a vajdasági magyarban.

Kérdezhetném másképpen is. Körülöttünk mindent át- meg átsző a hazugság.Szinte az egész életünk a mellébeszélésre épül. Miért pont a sajtó legyen/lenne a szabályerősítő kivétel? 

Mert ez a hivatása. Egyáltalán nem kivétel. Elhallgat, megszépít, mellébeszél, sőt hazudik is olykor. Egyébként a felsoroltak mind-mind fedik a - remélem nem túl erős, de megkerülhetetlen - hazugság kifejezést.  Még az sem mondható, hogy nem mond igazat. Mert nem igazat mondani meg hazudni, nem ugyanaz. A hazugság ugyanis feltételezi a szándékot. A nem igazmondás nem kötelezően. Ezért nemigen lehet szépíteni. Mert az elhallgatás, a megszépítés is szándékosságot tükröz, rejt.

Többször hallottam Öntől azt a megfogalmazást, hogy semmilyen körülményekközött nem szabad a sajtót hazugságra kényszeríteni. Meglátása szerint ki az, aki, vagy mi az, ami arra próbálja meg rávenni az újságíróinkat, hogy megszépítsék, elferdítsék, kifordítsák a valóságot, az igazságot?

Természetesen csak azok, akiknek ez érdekében áll. Akikről írunk. Mindenkinek érdeke, hogy minél szebb fényben tűntesse fel magát. A Pista bácsitól kezdve, a Juli néniig. A közéleti személyiségeken, a művészeken, a tanárokon, a papokon, az orvosokon, a prókátorokon; megkockáztatnám: a börtönben raboskodókon, és hát ugye, nem utolsósorban a politikusokon keresztül, mindenkinek. Csak az a kérdés, hogy kinek áll leginkább az érdekében. Nyilván annak, akinek sorsa, jövője, a pályán való maradása attól függ, hogyan vélekednek róla az emberek. És ezt meg is mérik. (Itt tenném hozzá, by the way, hogy a megmérettetés kifejezés esetében a műveltető szerkezet duplázása felesleges, a megméretés tökéletesen elég. Mert megméretem a búzát vagy megmérettetem? Miért lenne más eset a polgárok véleményének a mérése? Még ha politikai méretésről van is szó.) Ideális – a politikusok számára ideális - esetben csak minden negyedik évben teszik meg. (Amíg a mostani demokratikus szabályok vannak érvényben.)

Ön szerint milyen mértékben van jelen az aktuálpolitika általi behatás/beavatkozás a magyar médiumainkban?


E tekintetben a kicsi, a kevés is sok. De elkerülhetetlen. Az ember esendő. A szegény ember még inkább. Nos, a vajdasági magyar újságíró, biztos nem véletlenül, jobbára szegény és esendő (ember). Az anyagi biztonság a szellemi függetlenség egyik, hangsúlyozom, egyik feltétele. Nem az egyedüli, de a legfontosabbak közé tartozik. De mindenhol akadnak megjuhászkodó, sunyi, benyaló, sőt hitvány emberek. Az újságíró-társadalomban is.  

Hogyan lehetne ez ellen hatékonyan küzdeni?

Sehogy. Hatékonyan. Ma. Itt és most. Vértben, pajzzsal, dárdával, Rocinantét keményen megülve rohamozni a szélmalmot.

Miben látja a délvidéki magyar médiumok legfőbb hiányosságait? Mi az, aminsürgősen változtatnunk kellene?


Pártokhoz kötődés, vidékiesség, szolgalelkűség, anyagi függőség, de erről már szóltam.

Amikor 2011-ben elkészült a Magyar Nemzeti Tanács indítványozására kidolgozott médiastratégia, az abban felvázoltak kritizálásától meglehetősen ódzkodtak a kollégák. (Még a szakma nagy öregjei is.) Egészenpontosan: az egyik kezemen meg tudnám számlálni, hogy hányan merészelték bírálattal illetni. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy az újságírók (még az ilyen sorsfordító döntések idején is) a bátor kiállás helyettinkább a hallgatást választják?

Az eddig elmondottakon kívül talán az is közrejátszik, hogy itt minimum nemzetárulónak számít az, aki rá mer mutatni a magyar, az itteni magyar politikum (legyek mértéktartó, esetleges) hiányosságaira. A hibákra, a szándékosan elkövetett, a plebs előtt eltitkolt disznóságokra nem is merek rágondolni. Ilyen biztos nem létezik…
Régi a szentencia, amely szerint: Ahol tilos a bírálat, ott nincs értelme a dicséretnek sem. Mi viszont éppen ezzel a kritikai hangnemmel állunk meglehetősen hadilábon. Vajon miért? Mi a legfőbb kerékkötője annak, hogy asajtónk merészebb, szókimondóbb lehessen? 

Emberi, szakmai - szakmai hiányosságokból eredő -, erkölcsi és anyagi okok.

A szerkesztőségeinkben az utóbbi időben feltűntek rendkívül tehetséges, ígéretes pályakezdő fiatal újságírók is. Egyedül csak a Hét Napnál és (ami leginkább bánt) a Szabadkai Rádió esetében nem tudok ilyent említeni. Talán ők hozhatnak az alaposan elszürkült, megfakult vajdasági magyar újságírásba élénk, friss színeket. Jelenthetnek a számunkra egy csöppnyi bizakodást, valamicske pislákoló reményt...


A globalizálódó világban az újságírót sem lehet üvegbura alatt tartani. A fiatalt különösen nem. Csak ha lesüllyesztjük a víz alá egy búvárharangban.

Rendkívül fontos lenne, hogy ezek a most indulók lássanak a már "alaposankipróbált és jól bevált", szokványos mintákon kívül másfajta példákat is. Ne csak a csendes, nyugalmas és biztonságos meghunyászkodást, a szolgalelkűséget meg a hajbókolást lessék el az úgymond "nagyoktól", hanem a tükörsima felszín karcolgatása helyett, merjenek mélyen is szántani. Ön szerint milyen esélyük van a teljes kibontakozásra? 


Arról még nem szóltam, hogy a vajdasági magyar újságírás jelene (múltja is, jobbára) nagyon összefonódik a szerb újságíráséval. Bár a közelmúltban voltak fényes pillanatok – a közeli és a távoli nagyon viszonylagos – én a kilencvenes évekre gondolok, persze ott sem minden médiumra. A többségi sajtó nagy része - az a sárga - egyébként sokkal szennyesebb, mint a vajdasági magyar. Mások a módszerei. De vannak követendő példák. Nem is kevés. Olvasni, hallgatni, nézni kell!  Nem is szólva a patinás külföldi médiumokról, ahol a sajtószabadság nem papírízű. Az új nemzedék már poliglotta, már a miénk is az volt (jobbára). Olvas, hallgat (hallgatózik) és figyel. Meg tanul is, remélem. Az a bizonyos mélyszántás – ezt határozottan állítom – teljesen hiányzik a vajdasági magyar sajtóból. Nincs. De figyelve egyes fiatal kollégákat, remélem, itt is lesz alkalmunk kipróbálni, milyen marad a föld utána. De ez is pénz kérdése. Nagyon. Az oknyomozó újságírás gyakran hosszadalmas, nehézkes, számos akadályba ütközik. Kitartás kelletik műveléséhez. És persze olyan médium – nem utolsósorban közönség -, amely igényli. Ez jobbára mindig az értelmiség egy adott társadalomban. A többségi nemzet esetében ez a réteg természtesen szélesebb. Tehát a tárasdalmi igény nevelheti ki az ilyen fajta újságírást. Nem biztos, hogy a vajdasági magyarság körében eléggé kifejezett ez az igény.

Akadnak-e még kiváló mesterei(n)k? Akiktől a szakma valódi mélységeit és gyönyörűségeit is megtanulhatják, nem csupán az újságírói műfajok puskaporszáraz elméletét, a hibátlanul csilingelő olvasást meg a műsorkészítés technikáját. Mert ez utóbbiak önmagukban édeskeveset érnek.Nem beszélve arról, hogy az alkotó ember mindig pontosan tudja, hogy az a munka, amit kiadott a kezéből, mennyit ér. Megpatkolta-e alaposan, megfűszerezte-e rendesen, vagy csak színtiszta rutinból összetákolta.


Mostanában a mesterek meghúzzák magukat. Ki kell tekinteni a falu határán kívülre. Nem a szomszédasszony szoknyáját figyelni. Az újságírónak nem. Arra mások hivatottak.

A végén, visszatérve a mai nap aktualitásához, a szabad magyar sajtó és a cenzúra eltörlésének legendás követelése óta 165 év telt el. Azt hiszem,  bőven lett volna már idő ennek a csalóka álomnak a valósággá válására. Ha akad ilyen irányú akarat. Ön szerint most rabok vagyunk, vagy szabadok? Mert az obligát kérdés, nem kérdés: választhatunk. Mindig választhatunk.


Választunk is mindig. Csak velünk azt próbálják elhitetni, hogy nincs más választási lehetőség. Hogy csak egy az igazi. A többi hamis próféta. A názáreti a nyíltságot hirdette. Ezért lett tanaiból világvallás. Ne feledjük, Táncsics Mihályt Ácsteszéren Mihajlo Stančić néven jegyezték be az anykönyvbe. Anyja szlovák, apja horvát, más források szerint szerb származású volt. Járjunk nyitott szemmel a világban!

Szabó Angéla

A vajdasági magyar média: egy ROMHALMAZ!



Csak a minőségi politikumnak lehet minőségi sajtója

Mindössze pár évet tölthettem el Miskolczi József mellett valamiféle "inaskodással" (az 1980-as évek második felében), mégis nagy hatással volt rám az a fajta hozzáállás, mód és stílus, ahogyan ő művelte az újságírói mesterséget. A naiv, kis zöldfülű gyakornoknak tetszett a problémaérzékenysége és a szókimondása. Meg az a fajta (épp csak egy leheletnyi!) lazaság és pimaszság, ami a száraz tényközlést/információátadást az olvasó számára élvezhetővé tette. Miskolczi írásai soha nem voltak izzadságszagúak és nem volt áporodott köröttük a levegő.  Valamiféle "beépített" lendület, dinamizmus rejtőzött főleg az elemző írásaiban, ami vitte előre, gördítette tovább magát az elbeszélni kívánt "történetet". Valószínűleg ez egy különleges adottsága. Egyetemen elsajátítani az ilyesmit nem lehet.
Hogy miért fontos ez? Mert azt vallom, hogy egy igazi, vérbeli újságírónak
(akit időnként fűt, hajt a szenvedély) igenis meg kell, hogy legyenek a maga egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusjegyei, saját színei. Akit felismerünk úgy is, hogy nem nézzük meg előre, ki az írás szerzője.

Te mit gondolsz erről?

Magamat nem látom ennyire fényesnek, de sokkal haloványabbnak sem. Mindig megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Abban a húsz esztendőben, amikor újságíró voltam, minden nagyszerűen összejött, ami ma nincs. Voltak jó, türelmes és példamutató tanítómesterek. A 7 Napban egy nagyon erős újságírói gárda dolgozott, szinte mindenkitől lehetett valamit tanulni. Igyekeztem megfogadni minden tanácsot. Az észrevételeken nem sértődtem meg, hanem tanultam belőlük. Nagymesterek mellett lehettem inas. Volt egy mai szemmel hihetetlenül erős csapatszellem (ami ma nincs): minden hétre nagyon jó újságot kell készíteni! Minden héten újabb olvasókat kell szerezni! Csapatként. Úgy, hogy mindenki a legtöbbet adja a maga területén! Nem féltékenyek voltunk egymásra, hanem igyekeztünk jobbat írni, mint a kollégánk. Az olvasók pedig szaporodtak. Mi meg örültünk, amikor a példányszám meghaladta a 30, majd a 40, majd az 50, majd a 60 ezret! Fontos volt az Olvasó pénze, hiszen az állami támogatás a költségek felét sem fedezte. A Magyar Szó vasárnapi száma volt a mércénk: amíg abból egyetlen példánnyal több elkel, mint a 7 Napból, addig nincs megállás.  Nem hajtott bennünket ostorral senki, ám a saját szakmai bizonyítási vágyunk mérhetetlenül nagy volt. Egymás között és az Olvasó felé egyaránt. Mindenki (a főszerkesztőtől a korrektorig) egy kicsiny, de nagyon fontos mozaikkockának érezte magát.  Azután volt pénz is a minőségi munkához! – ami ma nincs. Lehetett, sőt kötelező volt utazni, sok emberrel beszélni. A napidíjakon, útiköltségen nem kellett takarékoskodni, hiszen az Olvasó pénzéért meg kellett dolgozni. A fizetésből normálisan meg lehetett élni. Aki jól dolgozott, az biztonságban érezhette magát. Most ez sincs. Az örök létbizonytalanság lebénítja az újságírót. Ezt használja (fel és ki) a politika a gondolat megzabolázására itthon és külföldön egyaránt. Az egyik legfontosabb tény, hogy akkor az újságoknak (és az újságíróknak) tekintélyük volt! Az újság tekintélyét a példányszám adta meg (s az tulajdonképpen az ott dolgozó újságírók tekintélyének az összessége volt). A 70-es és 80-as években a politikai vezetés nagy sajtószabadságot biztosított. Szolgálhattuk az Olvasót! Legjobb belátásunk szerint. Nem fenyegetett főszerkesztő-leváltás, dotáció megvonás, ha megírtuk az igazságot. Természetesen akkor is voltak tabu-témák, amelyekhez nem volt szabad nyúlni, s emberek, akiket nem volt szabad bírálni. A politikai szervezetek és vezetőik lehettek ugyan a bírálat tárgyai, de ahhoz tényekkel jól meg kellett patkolni az írást. Sőt! Az újságnak szabad volt válaszolnia az őt elítélő politikai nyilatkozatra.
Kockázatvállalást elvárt tőlünk az Olvasó, s a hiteles főszerkesztő az lehetett, aki ezt vállalta.

Ma a politikusaink azt hiszik, hogy a megzabolázott, rózsaszín ködöt hintő sajtó az eredményes. Tévednek! Tanulni lehetne a vajdasági magyar sajtó múltjából. Élünk még sokan, akik ismerjük. Buta kérdés, de mi a jobb: egy párt-szócső 4-5 000 példányban, vagy egy életszerű újság 30 000 példányban? A pártközlönynek és a mindent semlegesen kezelő lapnak nem hisznek – az indokolt bírálattól nem félő, igazságot megíró újságnak pedig hisznek. Ha ez utóbbiban mond valamit a politikus, az sok emberhez eljut s el is hiszik, mert egy hiteles lapban, hiteles újságíró tollából jelent meg.

      
Nem arról van szó, hogy idővel minden megszépül. Minden állításhoz konkrét tényeket lehet párosítani. Elgondolkodom olykor, hogy lehetne-e ma is olyan jó újságokat készíteni, mint egykor volt a 7 Nap, a Magyar Szó, a Képes Ifjúság, vagy a Dolgozók? Igen! Lehetne! Csak nem ilyen politikai légkörben, amilyenben ma a vajdasági magyar politikum kezeli a sajtót. Pontosabban fogalmazva: annak a politikumnak és politikai elitnek lehet minőségi sajtója, amely maga is minőségi. Ez a kettő törvényszerűen összefügg. Amikor a politikum szófogadást vár el, amikor illegalitásban tevékenykedik (testületi ülései a sajtó számára zártak), még saját tagságától is elzárja a tevékenységét, akkor az újságírás is táplálék nélkül marad. Éhhalál állapotában kísérli meg a vidámat játszani – amit senki sem hisz el neki. A vajdasági magyar sajtó nem azért vesztette el a hitelét, mert minden újságíró rossz, vagy hiteltelen, hanem azért, mert a politikai elitünk (ha van ilyen) rossz irányba terelte és tereli most is. A sajtó tükör. Ha a politikai vezetőket kielégíti, hogy évente tízszer „nagyinterjút” készítenek velük, még ha nincs is mondanivalójuk – az Olvasót, a szavazópolgárt ezzel az elavult módszerrel már nem lehet becsapni. Nem veszi meg az újságot. Ez a véleménye. Nem megy el szavazni, mert nem volt olyan újság, olyan műsor, amely hitelesen meggyőzte volna az ellenkezőjéről. Tehát nem az én egyéni elégedetlenségemről van szó, hanem a vajdasági magyar Olvasó mondja meg, hogy mit gondol. A politikumról, amelyet ily módon jelenít meg a vajdasági magyar sajtó.

Újságírói pályafutásod során bizonyára téged is illettek olyan kritikával, hogy nem voltál következetes, tárgyilagos, átestél a ló másik oldalára...Kinek kell valójában megfelelni? Önmagadnak? Az általad megszabott mércének és mértéknek? A Nyájas Olvasónak? Vagy éppen a kenyéradó gazdának? Netán egyszer az egyiknek, máskor a másiknak? Mikor hogy kívánja meg az adott helyzet...

Mindig elsősorban a saját mércéimnek akartam megfelelni, de ezekkel úgy bánva, hogy a lehető legnagyobb mértékben belopjam magamat az Olvasó szívébe! Nagyon-nagyon akartam, hogy higgyen nekem az Olvasó! Őszintének, hitelesnek, szókimondónak, az igazságot megírónak tartson. Ez volt a mozgatórugóm. Ezért hajlandó voltam kockáztatni is, kutatni a vélt, vagy valós igazságot. E fő célok elérése érdekében olykor (sőt elég gyakran) megalkuvónak kellett lennem az exkluzív hírforrások iránt, a „gazdák” iránt, a hatalom iránt. Ha máskor is riportot akartam készíteni a rendőrség munkájáról, akkor nem írhattam meg, hogy részeg rendőr is dolgozott. Megalkuvás volt minden írásom az unalmas kongresszusokról, díszülésekről. Még ha igyekeztem is bennük valami érdekeset találni. Kegyes csalás, hogy legalább az Olvasóval elhitessem, hogy milyen jó és érdekes volt.

Minden hiteles újságíróról el lehet mondani hasonlót, tehát nem vagyok kivétel. Egy érdekes példa, mit jelent, ha az ember tudja használni az újságírás szakmai fortélyait és hiteles is az Olvasónál. A 80-as évek elején volt egy véleménykutatás, amelyben az Olvasók a 7 Nap egy havi számaiban megjelent írásokat pontozással értékelték. Nem is kevesen, mert több mint 10 000 visszajelzés jött. A 4 számból kettőben az én írásom kapta a legtöbb szavazatot - egyik 6453 szavazattal csúcstartó volt. A másik érdekessége, hogy egy ravaszul megírt reklámriport lett az első helyezett azon a héten! Tehát nincs rossz téma, csak patkolt újságíró kell hozzá. Aki megtanulta, amire tanították. Akinek volt kitől tanulnia.

Kaptál-e valaha szakmai díjat, elismerést? 

Nem kaptam szakmai díjat, nem is pályáztam rá. Nekem bőven elég volt, hogy az említett olvasói véleménykutatás idején én voltam a 7 Nap legolvasottabb újságírója. Nem mondom, hogy minden időszakban így volt, meg hogy a többi munkatársam nem ért legalább annyit, mint én, sőt sokan többet is értek, de a hiúságomnak ez jót tett. A legszebb díj az Olvasó bizalma. Lényeges, mert ha utána bizalmas információt kérsz tőle, megadja, az írásaid alapján bízik benned!

A fabrikáló, alkotó ember egyik örök dilemmája: milyen is az a láthatatlan, elképzelt Olvasó, akinek ő ír? Okos-e, olyan-e, aki kitűnően képes olvasni akár a sorok között is, vagy pedig tudatlan, egy kissé butácska, akinek mindent úgymond a szájába kell rágni?

Eltaláltad a gyenge pontomat. A kollégák sokszor észrevételezték a „szájbarágós” stílusomat. A tényeket szerettem leírni. Nevén nevezni a gyereket. A sorok között nem biztos, hogy azt olvassák ki, amit mondani szeretnék. Meg nem is azért veszik meg az újságot, hogy morfondírozzanak. Írja meg az újságíró azt, amit fontosnak és igaznak tart! Ne köntörfalazzon!

Az Olvasóról nem elképzelésünk volt, hanem pontosan ismertem a saját célcsoportom. Mert közöttük mozogtam. A szerkesztőségbe csak akkor mentünk be, ha kéziratot adtunk le, vagy volt valami megbeszélni való, esetleg kártyázni volt kedvünk. A többi időt a „terepen” töltöttük. Vajdaság, vagy Jugoszlávia valamely részén. Később, amikor a tényföltáró, kutató újságírás felé vitt a sors, akkor pedig telefonon naponta legalább egy tucat hírforrással, olvasóval tartottam a kapcsolatot. Mert kellett az exkluzivitás. Nem lehetett úgy élni, mint ma, hogy minden újságban ugyanaz a tudósítás van: ez történt, ezek a jeles vendégek voltak. Hogy mit mondtak, az már nem kerül a tudósításba. Óriási verseny volt a Magyar Szó és a 7 Nap között! Ne azt írjuk meg, amit ők! Ne úgy írjuk meg, mint ők! Ha már a hetilapos újságírónak van rá ideje, akkor járjon utána a témának sok forrásból! Ezt csak úgy lehetett, hogy szoros kapcsolatban állt az Olvasóval és kérdezte, kérdezte, kérdezte fáradhatatlanul.

Azt szoktam mondani, nem baj az, ha nem tetszem minden olvasónak. Nekem sem tetszik minden olvasó.

Biztosan nem tetszhet az ember mindenkinek, de legalább törekedjen rá! Én mindig minden normális gondolkodású embernek tetszeni akartam. Az újságíró legyen ennyire hiú! A hiúság jó hajtóerő. Az újságírás egy roppant szubjektív, érzésből fakadó tevékenység. Ha nincs meg a tetszési, a „higgyék el, ha már én mondom” vágy, akkor sántít az írás.

Mivel a szabad magyar sajtó napja apropóján készül ez a mi beszélgetésünk, magától adódik a kérdés: milyen állapotban van a mostani vajdasági magyar média? Milyen nyavalyák kínozzák?

Siralmas állapotban van. Híven tükrözi a közéleti és a politikai helyzetet. Igazságtalanság volna az újságírókon, főszerkesztőkön, sajtóigazgatókon elverni a port. Ők csupán alkalmazkodnak a túlélés egészen indokolt szabályaihoz. Szívesen mesélnék minden nyavalyáról részletesebben, de az egy külön téma. Amivel a befolyásos tisztséggel rendelkező vajdasági magyar politikusok közül senki sem foglalkozik. Nem is érdekli őket. Mert nem értenek hozzá. Amit pedig az ember nem tud, attól fél.

Nézzünk néhány nyavalyát, ahogyan Te fogalmaztál! Létbizonytalanság mind újságírói, mind vállalati szinten. A főszerkesztők munkahelyi bizonytalanságáról nem is szólva. Mintha kihalt volna a merész és vízióval rendelkező főszerkesztők korosztálya. Mivel a politikai vezetők nem tudják, hogy pontosan mit várnak el a sajtónktól (az egyetlen vezérgondolat az, hogy a kisebbségi melléfogásokról ne írjunk), a főszerkesztők sem tudják, mit várnak el az újságírótól, s az újságíró sem tudja, hogy mit és miként írjon. (Azért a kevés pénzért.) Ezért a helyzet a következő: nincsenek jó és jól fizetett újságírók, hanem mindenki tengődik. Ma nem az az újságíró, akinek ez az életcélja, aki föl szeretne törni, hanem az, aki befejezett egy bármiféle egyetemet (mert ma az a bürokraták fő követelménye), akár tud és akar írni, akár nem. És ez a hozzá nem értő többség képtelen megtanulni a szakmát, hiszen nincs a szerkesztőségi élet nyújtotta tanulás, nincs pénzbeli motiváció, nincsenek szakmailag tekintélyes főnökök – s a gyengék óhatatlanul lehúzzák még a tehetséges, esetleg kifejleszthetőeket is. Szakmaiatlanság. Nem tud egy vonzó címet adni, nem tud egy informatív képaláírást írni, nem tud érdekesen kérdezni, majd a válaszokat olvashatóvá tenni – de újságíró és megjelenik! Nagy féket jelent ez a számomra gyomorforgató,
SZÍNLELT CÖLIBÁTUS! Szándékosan mondom szinte kiabálva.

Az újságíró ne legyen párttag! Nem működhet!!! Régen természetes volt, hogy a Magyar Szó, vagy a 7 Nap főszerkesztője tagja legyen a tartományi pártbizottságnak. Legyen jelen, tudja a célokat, legyen így is megbecsülve. Ma is így kellene lennie. A főszerkesztő legyen így is megbecsült. Nem alkalmas a pártvezetőségbe? Akkor nem alkalmas főszerkesztőnek sem! Egyszerű, mint a pofon. Most meg el kell játszania, hogy pártsemleges, amott meg világos, hogy a mindenkori vezető párt szekerét kell tolnia. Vállalja be!

Ezt a romhalmazt csak akkor lehetne újra építeni, ha a politikum megváltozna és hagyná a szakmailag jó újságok, műsorok készítését. Ilyen változásra a jelen pillanatban képtelen. Így a sajtónk is marad, amíg lesz, amilyen lesz. A 80-as években az írott sajtóban legalább 30 nagyszerű, élvonalbeli, hiteles, szakmailag kiváló újságíró volt, s milyenek még az Újvidéki Tévében, az Újvidéki és a Szabadkai Rádióban! Most 5 jó újságírót tudnék megnevezni. A többit tegyük a „fejlődőképes, de nem jó a táptalaja” kategóriába!

Nehéz ma újságírónak, főszerkesztőnek lenni – de még nehezebb Olvasónak maradni. Ha valaki úgy gondolja, hogy túl sötéten látom a helyzetet, akkor megnyugtatom: a közvélemény, azaz a tömeg mindenki tudtára adta, hogy nem ad pénzt az ilyen sajtóért. Maszatolás ezt a fogyatkozásunkra, a szegénységre, vagy az internet térhódítására fogni. Egyszerűen a rossz terméket nem lehet eladni. Az újságot azért vásárolnánk, hogy sokat olvassunk belőle, nem azért, hogy csupán átlapozzuk.

Igazmondó-e, szavahihető-e, hiteles-e a mi délvidék sajtónk? 
Az összképet tekintve.

Is-is. Vannak hiteles újságírók, vannak hiteles és igazmondó írások. Ők a kisebbség. Hatványozottan azok. Mondj egyetlen olyan írást az utóbbi egy éves időszakból, amely a Hét Napban, vagy a Magyar Szóban megjelent és vihart kavart, folytatása volt az Olvasók körében, rákattantak a nem magyar médiumok – s végeredményként kiváltott valamilyen haladást, változtatást, alkalmatlan káder eltávolítását! Nincs ilyen. Pedig sok téma van. Földolgozta-e egyetlen lap a választások utáni helyzetet a magyarlakta községekben? Úgy, hogy ne politikusok értékelése legyen, hanem megszólaljon mindenki, a polgár is. Senki. Pedig volna mit mondaniuk. Vagy elküldte-e bárki egy hétre az újságíróját Koszovóra, hogy hozzon onnan hiteles írásokat? Vagy betekintett-e egyetlen újságíró is a szabadkai Népszínház építésével kapcsolatos dokumentumokba, s megírta-e, hogy ki mennyi pénzért mit tett és írt alá? Megkérdeztek-e egyetlen vállalkozót is, aki nem fizeti a munkásait, vagy tönkretette a privatizált vállalatot, hogy szégyelli-e magát?

Miként látod (hiszen van összehasonlítási alapod bőséggel), a szocializmus,
az egypártrendszer évei után, az úgynevezett demokrácia időszakában szabadabbá, nyíltabbá váltak-e a mi médiumaink?

Nem lehet összehasonlítani. Akkor a közélet, a politika, a sajtó is nyitott volt. Akkor egy csapatban játszott a sajtó és a közélet. Akkor a nyilvánosság és a sajtó által megtestesített közvélemény jelentett valamit. Most mindez nincs. A sajtót mellékvágányra terelték és taktikai okokból ott tartják, az újságírókból közleményközlő és sajtótájékoztatószerelmes embereket formáltak. Akik nem az eseményekről, az életről írnak, hanem a nyilatkozatokat kezelik úgy, mintha események volnának. Ellenvélemény nincs, véleményütköztető sajtó-kerekasztal nincs, tehát minden nagyon szép, minden nagyon jó. Nem csupán a vajdasági magyar sajtóban, hanem kicsiny hazánk szerb nyelvű újságjaiban is. Mindegy, hánypárt-rendszer van. Amíg meg nem szüntetik azt, amire nincs pénz, s ki nem mondják, hogy a többi fontos és arra folyamatosan és kellő mértékben lesz pénz, addig nincs sem újságírói, sem szerkesztőségi teljesítmény.

Hogy látod, jót tett-e a tájékoztatási rendszerünknek a legdominánsabb politikai pártunknak a sajtó feletti atyáskodása?

Az atyáskodás maga nem rossz, mert az atya az ellátja gyermekeit, neveli és tanítja őket, majd elvárja, hogy teljesítményt mutassanak föl. Ehhez megfelelően jó és bölcs atyára van szükség. Na, most olvass a sorok között! Ha nem fejtetted meg, segítek: dehogy atyáskodik a VMSZ a sajtó fölött! Valami mást csinál, amit nem is lehet egy szóval kifejezni… Talán így: alányúl, fölemeli, hogy utána magasabbról essen le…

Véleményed szerint milyen kézzelfogható eredményeket hozott a Magyar
Nemzeti Tanács védőszárnyai alatt kidolgozott öt évre szóló médiastratégia?

Egy kis reményt. Nem többet. Szép az ott leírt, csakhogy a sajtóban nem az történik, amit az MNT akar. A pénzelés és a káderpolitika csupán látszólag van az MNT kezében. Ez a jövőben sem lesz másként, mert a politikum (legyen az ma a VMSZ, holnap, vagy 5 év múlva esetleg más) teljes jogot formál a média fölötti uralomra. Nem is volna baj, ha jól csinálná. Független sajtó nincs. Mindenki függ valakitől. Az újságírói és a politikusi bölcsesség ott kezdődik, hogy a függőség senkinek sem fájjon, s hozzon gyümölcsöt. Amit a kedves választópolgár örömmel fogyaszt el és még meg is dicséri!

Magamra maradok-e azzal a véleményemmel, hogy a sajtó szabadsága igazából sohasem lehet pénzkérdés. A koldusszegény szerkesztőségben dolgozó, már-már nyomorgó újságíró ugyanúgy kimondhatja és leírhatja a nagykezdőbetűs igazságot, mint az, aki a legkorszerűbben felszerelt médiaházhoz tartozik és történetesen még jól is keres. Csak akarnia kell.

Nem így van. Csak a gazdaságilag normálisan élő újságírótól várható el a szakmai fejlődés és a bátorság. Havi 30 000 dinárért örüljünk még az olyan újságírónak is, aki tudja, hogy a pont után nagy kezdőbetűt írunk. Ide jutunk hamarosan. Ha olyan lenne a rendszer, hogy a szakmailag jó, megbízható, hiteles, olvasott újságíró akár 90 000 dinárt is megkereshetne, akkor sokan igyekeznének jók lenni!

Szükségeltetik hozzá némi elhivatottsággal elegy bátorság. A kérdésem tehát az, hogy ha valamilyen csoda folytán temérdek pénzzel tömnék meg a kis magyar médiumaink wertheimkasszáit, attól megjönne-e a hangjuk? Az meghozná-e az általam igencsak hiányolt bátorságukat?

Nincs itt szó bátorságról és félelemről a szó hagyományos értelmében, azaz bátor és gyáva újságírókról. Mindannyiunkban van bátorság is, meg félsz is. Az újságíró ne bátrat, hanem igazat, tényekkel alaposan alátámasztott, engem és mindenkit érdeklő igazságokat írjon! Ehhez pénz is kell, de egy olyan közéleti légkör, ahol ezt megbecsülik, odafigyelnek rá, továbbgondolják. Most mindenki egymástól függetlenül önjáró. A politikai pártok, az újságok, rádiók, tévék, az MNT, a civil szervezetek, az egyház… Akkor miért is lenne bátrabb a sajtó, s miért lenne integratívabb, mint amely szerveknek az integrálás a föladatuk? Nyomatékosítom: nincs bátor és gyáva újságíró, gyáva és bátor politikus – csak jó és rossz, hozzáértő és pancser. Minden kategóriában. A péktől a temetkezési vállalkozóig.

Ebben nem egészen értünk egyet… Mivel nem vagyunk e téren érintettek, beszélhetünk róla nyugodt lélekkel. Mármint az újságírók egzisztenciális félelméről. Én ezt egy hatalmas és áthidalhatatlan bajnak látom. Az ilyen függőség, kiszolgáltatottság nem csupán gúzsba köti az alkotó embert, hanem lélekben is megnyomorítja. Ami pedig különösen elkeseredetté tesz, az az, hogy még a legkiválóbb kollégáinkat is valamilyen ördögi módon fogva tartja a pénz. Az a kis pénz. Szerinted hogy lehetne ebből a megalázó, méltatlan helyzetből kiszabadulni?

Nincs rá receptem. Ahol a félelem és a bizonytalanság az újságírás velejárója, ott megszűnik az újságírás és az újságíró. Tapasztaljuk. Kiszabadulni? Ezt csak az tudná lehetővé tenni, aki a pénzt adja. Ha eljutna a tudatáig, hogy a szabad sajtóval csak nyerhet. Ha megértené, hogy a bírálat többet ér, mint a talmi dicséret. De nem érti. Mert a pártpolitikában ez így van kódolva. (Nem csupán nálunk. Lásd, mi történik Magyarországon!) Egy barátomtól tanultam, aki azt mondta, hogy őt ne dicsérjem, hanem bíráljam. Igaza van: a dicséret legyezi a hiúságomat, de nem leszek tőle jobb ember. Ha rámutatnak a hibáimra, elgondolkodom rajta, jószerével változtatok a magatartásomon és jobb ember leszek általa! 

Te hogy tudtad kezelni az öncenzúrát? Van-e erre vonatkozóan valamilyen kész recepted?

Ma nincs jelentősége. Szinte mindent le lehet írni, még ha nem is igaz. A leírt szóért vállalt felelősség minimális. Elvileg csak az vonhat felelősségre, aki tisztább nálad. Az öncenzúra: senkit se bántsak ok nélkül, senkit se bántsak öncélúan, vagy bosszúból. Akkor hagyjam a cenzúrát a francba, ha a közösség érdekében ki kell mondani bizonyos fájdalmas dolgokat is. Mondjuk amiről most mi beszélgettünk, az ilyen. Vitába lehet vele szállni, de nem a szájkosár fölhelyezésével. Egyik oldalon sem!

Nekem szánt intelmeid közül (sajnálatos módon) éppen azok maradtak meg bennem ennyi év után is, amelyekkel képtelen voltam jól sáfárkodni. Nyilván a habitusomnál fogva. Az egyik ilyen a kapcsolati tőke fontossága és előnyei voltak, a másik pedig az, amit az imént már szőrmentén érintettünk, a lojalitás. (Akikkel jóban vagyunk, azokat nem bántjuk.) Ha mostanság megkérdeznének e két témában, ugyanazt tanácsolnád-e egy pályakezdőnek, amit egykoron nekem mondtál?

Ma már bölcsebb vagyok, biztosan más intelmeket adnék… Na, de egy fajta lojalitásra szükség van. Nem érdekes az én lelkivilágom. Egy szakmát, egy hivatást gyakorolok. Nem csupán a kenyéradóim, hanem elsősorban az Olvasóim érdekében. A kettő nem ellentétes. Az én olvasóim ugyanazok, akik az adott pártok tagjai, vagy szavazói. Nincs itt ellentmondás, ha én a szakma szabályait követem. A kapcsolati tőke hihetetlenül fontos. Aki neked segít a JÓ újságírásban, a jó cikkek elkészültében – azt soha sem szabad elárulni, cserbenhagyni, vagy föláldozni a jó írás oltárán. Mert akkor magadat vágtad képen. Az meg fáj. És fájjon is!

Húsz év után messzire elkanyarodtál az újságírástól. De jó, hogy újságíró is voltál. Mert sokan és sokat tanultunk Tőled. Ahogyan a jelenlegi kezdők is elleshetnének ezt-azt az utóbbi időben mind gyakoribb megnyilvánulásaidból. Felkaptam a fejemet, amikor mostanában több ízben is megszólaltál a megromlott közbiztonság és az úgynevezett magyarverések ügyében. Azt mondtad, hogy: „A sajtó az egyetlen szövetséges az olyan esetekben, amelyeket a politikusok is meg a rendőrök is nagyon szívesen elhallgatnának”. Ez csudára tetszett. Meg a másik is: „Megélhetési bűnözés, lopás van, de megélhetési verekedés az nincsen. Nem kéne a kettőt összemosni.”

Igen. Az ember mindig azt mondja, írja, amit őszintén gondol! Ne azt, amiről úgy gondolja, hogy elvárják tőle! A sajtó nagy hasznára lehetne a politikusoknak, ha okosabban élnének vele. Azért beszéltem most is sok mindenről, hátha egyszer eljut a gondolat a szűk pártpolitikára beállt tudatukig. Mert a pártpolitika fontos és kemény terület – de a sajtó sem ennyire mellékes, mint most tették azzá.

Soha nem bántad meg, hogy elhagytad az újságírói pályát?

Nem. Mert így kipróbálhattam magam másban is. A vállalkozói és civil szférában sikerült sokat és nagy dolgokat alkotnom. Újságíróként már nem vihettem volna sokkal többre a szakmában.

A jelenlegi vajdasági magyar sajtópiacon hol találnál kedvedre való helyet? Melyik szerkesztőség a szíved csücske?

Gondolkodom, hogy elmegyek nyugdíjba és visszatérek az oknyomozó, tényfeltáró újságíráshoz. Nem tudom, hol fogadnák be a munkáimat. Itthoni médiumokban gondolkodom csupán. Biztosan lenne ilyen. Mert nem bántó, hanem építő a szándékom. Aki értelmes, megértené.

Az is lehet, hogy az én időm elmúlt. Nem kell már az igazságot keresni. Pedig az az újságírás lényege: mi az igazság? Az igazság nem terem a fán, hogy az ölünkbe pottyanjon. Mélyen, nagyon mélyen van elásva. Az újságíró élménye, hogy ki tudja onnan szedni. Vagy nem. Ha nem, akkor itt vagyunk, ahol.

Szabó Angéla

2012. június 16., szombat

Hogyan tudósított a korabeli nyugati sajtó?


A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK



          Török miniatúra a mohácsi csatáról. 
(http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/cd5m/kepek/tortenelem/to012cse101.jpg)


Ma már egyre világosabban látszik, hogy sok történelmi esemény nem úgy zajlott le, mint ahogy azt nekünk korábban az iskolában tanították. Ezt látszik igazolni az alábbi forrásközlemény is, amit ráadásul még csak nem is ma tettek először közzé, hanem 1876-ban (Magyar Könyvszemle, 1. évf. 1. szám. Budapest) Ebből kiderül, hogy közvetlenül az események után a nyugati sajtó már beszámolt róla, hogy miként zajlott a csata, és a szemtanuk beszámolója alapján az is nyilvánvaló, hogy a mohácsi mezőn történtek megítélése koránt sem volt olyan egyértelmű, mint azt később velünk próbálták elhitetni. Fraknói Vilmos közleménye fontos forrás, éppen ezért nem javítottuk a mai helyesírásnak megfelelően. Meghagytuk az eredeti szöveget, úgy ahogyan azt a 19. században írták… Ezt leszámítva, akár egy mai (modern eszközökkel létrehozott) tudósítás is lehetne…
(A képek máshonnan származó illusztrációk!)

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRÁBAN.
Közli: Fraknói Vilmos.

A könyvnyomtatás feltalálása után alig múlt el néhány évtized, már is a sajtót az emberek újságvágyának kielégítésére kezdették felhasználni.

A XV. század végső évtizedeiben, különösen déli Németországban, sűrüen jelentek meg az újságlapok, melyek rendszerint „Newe Zeyttung” czím alatt a nevezetesebb európai eseményeknek hírét szétvitték. Főleg Amerika felfedezése, az olaszországi hadjáratok és a török háborúk nyújtották az anyagot.

Természetes, hogy a mohácsi csata nagy mértékben foglalkoztatta egész Európát, különösen a szomszéd Németországot. És nem meglepő, hogy a Nemzeti Múzeum könyvtárában öt különböző újságlapot találunk, melyek a mohácsi gyásznap részleteit beszélik el. A nyomtatási hely egyiken sincs kitéve. Valószinű, hogy az augsburgi és nürnbergi sajtók termékei.

I. A megjelenés időrendjét tekintve kétségkivűl legelső azon, két kis negyedrétű levélből álló, röp-irat, melynek czíme:

[9„New Zeyttung wie der Turckischen Keyser mit dem König von Vngern dye schlacht gethan hat, auff den tag Johannis enthauptung. Im Jar MDXXVI.”

Minden oda mutat, hogy néhány nappal a csata után iratott, azon kósza hírek alapján, melyeket a megmenekűlt német harczosok hoztak magukkal és terjesztettek Németországban.,
E szerint a csata augusztus 29-én reggeli három és négy óra között vette kezdetét. Mohács városa mellett, a Krassó patak mentében elterülő sikságon. A török császárt „Polthan Zemelien” néven nevezi. Elbeszéli, hogy serege négy hadosztályból állott. Hármat basák vezéreltek, és összesen 110,000 emberből állott. A negyedik a szultán személyes vezérlete alatt állott, de száma – úgymond – oly nagy volt, hogy azt Istenen kivűl senki sem határozhatná meg. A csata lefolyásáról semmit sem tud. A csata áldozatairól szólva, kiemeli, hogy úgyszólván az egész nemesség ki van írtva. Azután felsorolja a kiválóbbakat. A nevek többnyire el vannak ferdítve. Többre alig lehet ráismerni; p. o. Johannes Colari, „Herr Osai.» Drágffyt Drack-nak, Erdődi Erdmandi-nak, Sárkányt Serckym-nek írja. Az elesettek között olyanokat is említ, kikről tudjuk, hogy szerencsésen megmenekültek, mint Batthyányi Ferencz bánt. Ellenben a menekültek közé olyanokat is soroz, kik a csatatéren találtak sirjokat. Igy beszéli, hogy Szapolyay György súlyosan megsebesült ugyan, de egy kis fekete lovon Battára jutott el; az esztergomi érsek is megszabadult kis lovon, a melyről érdekesnek találja megjegyezni, hogy csak egy füle volt.

A király sorsáról, az újságlap irójának még nem volt tudomása. „Hová lett a királyi felség, azt nem tudom.”

A rövid közleményt azzal fejezi be, hogy a csatában nagyszámú magyarok, csehek, németek, lengyelek vesztek el, kiknek számát csak Isten tudná megmondani. és a rémület hatása alatt felkiált: „Got sey uns gnedig. Amen.”

II. Nagyobb hitelesség igényeivel lép fel a második nyomtatvány:

„Newe Zeyttung wie die Schlacht in Vngern mit dem Tüerkischen Keyser ergangen: Hat einer von Wienn so dabey gewest, herauff gen Otingen geschriben. Auch volget hernach des Bluthundts der sich nent ein Türckischen Keyser, gethattn, so er und die seinen, nach eroberung der Schlacht [10auf den XXVIII. tag Augusti nechst vergangen, geschehen, an unsern mitbruedern der Vngerischen Landschafften ganz unmenschlich getriben hat und noch teglicht thut. M. D. XXVI. ” Czímképpel, mely török lovast ábrázol. Négy kis 4-edrétű levél. 1526. szeptember 30-án bocsáttatott közre.
Az első rész egy szemtanu elbeszélése. Tolnán csatlakozott a királyi táborhoz. Itt alig 4000 gyalogot talált egybegyűlve. A németek a faluban voltak elszállásolva; de szüntelenűl rettegniök kellett attól, hogy a magyarok éjnek idején felgyújtják a házakat.
E közben számos magyar, lengyel és szláv hadak gyülekeztek; mire a tábor Battára helyeztetett át. Itt több napig időztek, anélkül, hogy a fővezérlet iránt intézkedés történt volna. A seregben semmi fegyelem nem uralkodott. A magyarok között gyakran komoly viszályok támadtak, melyek azzal végződtek, hogy egymást agyonverték és lelőtték. Végre Tomori Pál és Szapolyay György neveztettek ki a sereg főparancsnokaivá. Midőn Mohácsra érkeztek, 500 kocsiból szekérvárat állítottak össze. A sereg száma mintegy 30,000-re szaporodott. Ekkor tanácsot tartottak és elhatározták, hogy a törökkel megütköznek.
„De – úgymond – a gyermek is felismerhette volna, hogy némely magyarok a királyt el akarják árulni. Emellett a fővezérlet ügyetlen volt, nem tartottak sem hadi szemlét, sem gyakorlatokat.” A király semmit sem tudott az ellenség felől. Nem volt pénze, hogy kémeket tarthasson. De az urak talán nem is akarták, hogy kellően értesűlve legyen, mert sokan titkon a törökkel tartottak. A táborban általánosan el volt terjedve, hogy a szultán hét vékával pénzt adott bizonyos magyar uraknak, oly czélból, hogy őt Magyarország elfoglalásában segítsék; és hogy a szultán Lajosnak levélben megirta, hogy maradjon veszteg, mert ő megvásárolta az országot, és most eljött azt birtokába venni.
Augusztus 29-én az ellenség már csak félmértföldnyire állott. útjában minden felégetett. Gyakran 9–10 lángba borított falu tüze világította be az éjszakát.
A magyarok korán reggel kezdették meg a készületet a csatára. Nyolcz órakor vonultak ki a táborból, amikor a törököket megpillantották. Ekkor megkezdődött a magyar ágyúkból a tüzelés és a csatározás. Ez így tartott délutáni 4 óráig. A törökök ezen időig egy ágyúlövést sem tettek. A mondott órában indúlt meg a tulajdonképeni csata [11a derék hadak között. A törökök visszavonultak egy árokig, melyben 300 ágyújok volt elrejtve, és ezekből, midőn a magyarok közvetlen közelbe jutottak, öldöklő tüzelést kezdettek. Ez egy óráig tartott. Végre Tomori hadosztálya futásban keresett menekülést; e példát követték a többi hadosztályok is.
Azután leirja a nyomort és zavart, mely Magyarországban uralkodik. A magyarok a törökökkel versenyt rabolnak és gyilkolnak. A levélirónak elvették lovát, és mindenből kifosztották. A magyar asszonyok a kutaknál az italt is megtagadták tőlük, úgy hogy majdnem éhen haltak, míg német földre értek.
Hová lett a király, azt senki sem tudja. A levéliró azt hiszi, hogy a magyarok megölték és tetemét elrejtették, mert a török nem tudta megtalálni.
A második részben foglalt közlemény Pest és Buda bevételét Szulejmán által nem szeptember 10-re, mint más kútforrások, hanem 8-ra teszi. Továbbá míg az eddig ismert kútforrások szerint Buda lakosai a vár kulcsait Földvárra küldötték a győző elé, és ellenállás nélkül nyitották meg kapuikat: az újságlap ellenállásról és ostromról szól.
E szerint a török Pest városát egy órai küzdelem után hatalmába ejtette, lángba borította és összes lakóit megölte. Azután Budát kezdette vívni, a mely, bár lakóinak többsége elmenekült, három óráig állott ellen. Midőn végre a török benyomúlt, a lakosokat nem- és korkülönbség nélkül kardélre hányta.
A zsidó városnegyed, melyet külön fal vett körül, még ekkor sem hagyott fel az ellenállással; a zsidók oly kitartással harczoltak, hogy az ostrom harmadfélezer töröknek életébe került. Végre a törökök ágyúikat hozatták elő és összelövették a kapukat. Itt is iszonyú vérontást követtek el. Negyedfélezer zsidó közül alig huszan szabadultak meg.
Míg ezek a fővárosban történtek, egy basa Pécs ellen küldetett. A lakosok elébe küldötték a város kulcsait és kiméletért esedeztek. Az bántatlanságot igért nekik, bevonult a városba és két napig békésen tartózkodott ott. Harmad napra az összes lakosokat a város piaczára hívta egybe, azon ürügy alatt, hogy valamit közölni akar velök. Midőn azonban együtt voltak, mind felkonczoltatta őket.
Visszatérve a mohácsi csatára a közlemény elbeszéli, hogy Szulejmán a foglyok közűl hármat maga elé hivatott, és őket a csatatérre vezettette, hogy a halottak között Lajos királynak és a kiválóbb uraknak [12 tetemeit felkeressék. Midőn Tomori Pálnak tetemét kijelelték, a basa ki őket vezette, annak fejét levágatta és a szultánnak bemutatta. Miután a királyt a halottak között nem találták, a szultán a foglyokhoz vitette őket; de itt is hiába keresték. Ezen foglyok közűl a szultán 1000-et lefejeztetett.
Ellenben a három magyar urat szolgálataik jutalmául pénzzel, posztó- és bársonyszövettel megajándékozván, 400 lovas kiséretében Budára küldötte.
Ezután feljegyzi azon Magyarországban és Ausztriában elterjedt hírt, mely szerint a pápa és Velencze volnának okai a török hadjáratnak, mert a törökök között olaszok is találtatnak.
A közlemény végén a mohácsi csatában elesett előkelő magyarok, csehek és lengyelek rövid névsora áll; élükön már ott találjuk a királyt. Az elesettek számát 15,000-re teszi.
Ezt egy fohász zárja be, hogy Isten a török veszélytől szabadítsa meg a kereszténységet.
III. IV. Az imént ismertetett újságlapnak két része külön lenyomatokban is kiadatott.
A Bécsből kelt levél ugyanazon czímképpel van ellátva mint a fennebbi kiadvány. A második közlemény czímlapján egy lángba borított vár látható, előtte szekérvárral. Az előbbi változatlan lenyomat. Az utóbbi csak egy mondattal van bővítve, mely azt mondja, hogy közhiedelem szerint a török hadsereg 200,000 emberből áll.
V. Egy ötödik újságlap 1526. novemberben látott napvilágot. Czíme:
„Newe zeyttung, wie es mit der schlacht zwüschen dem Künig von Vngern, und dem Türckischen Keysser ergangen. Item, Wie der Künig von Hungern umb ist kommen. Item, Wie der Türck die statt Ofen erobert Vnnd wie Graff Christoffel Kriechisch Weyssenburg wider ingenommen hat. Item auch, Wie Ferdinandus das Küniglich schwert aus Behem empfangen hatt. Vff Symon und Jude abendt. Anno XVC.XXVI.”
Kis negyedrétű négy levél.
Ezen ujságlap azzal kezdi elbeszélését, hogy midőn Lajos király Mohács mezején táborozott, az ütközet napján Szulejmán hirnököt küldött hozzá; értesítette, hogy alattvalói elárulták, és felszólította, hogy [13 várjon a következő napig, a mikor személyesen jő a magyar táborba és mindenekről fel fogja világosítani. Azonban a magyarok[1] kinyilatkoztatták, hogy ha a király az ütközetet elhalasztja, őt és a németeket mind felkonczolják.



A mohácsi csatába vonuló török sereg. 
Középen Szulejmán szultán.


Ekként kényszerítve látta magát az ütközetbe bocsátkozni. A magyarok és németek nagy erővel rohantak a törökökre, ezeket a szekérvárba szorították, majd innen is kiverték. Végre elértek egy a törökök által készített árokhoz, melyben mintegy 400 ágyú volt el helyezve. Ezekből háromszor egymásután adtak tüzet a magyarokra, kik közűl sokan elestek, a többi futásban keresett menekülést.[2]
A király szintén az utóbbiak között volt. Kisérői egy mocsáron vezették keresztül. De nehéz lova, a király súlyos fegyverzete által is nyomva, sülyedni kezdett, majd felágaskodva a királylyal együtt a mocsárba visszaesett. Itt találta meg egy „Ceterus” nevű magyar úr.[3] Ferdinánd főherczeg szent István templomában fényes gyász istentiszteletet tartatott.
A törökök szeptember 8-án vették be Budát. A német lakosokat bántatlanul hagyták. De a magyarokat, a hétéven alóli gyermekeket kivéve, mind levágatták.
A vár őrsége két rohamot vert vissza, és csak miután a szultán szabad elvonulást biztosított, nyitotta meg a kapukat.
A szultán a zsidókhoz kérdést intézett: vajjon Budán akarnak-e maradni, vagy vele menni? Mindnyájan Budán óhajtottak maradni. Mindazáltal a szultán az öregeket – többet negyedfélezernél – felkonczoltatta, a többieket fogságba hurczolta.
A szultán ezután a várat, a királyi palotát és istállókat felgyújtatta. Az értékes ingóságokat 1400 tevén és hajókon Konstantinápolyba szállíttatta.
A törökök végre mindannyian kivonultak; egy sem maradt az országban.
A magyar koronát „a vajda”, Szapolyay János ragadta magához, a ki úgy nyilatkozott, hogy a ki arra vágyódik, ám vegye el fegyver hatalmával. A királyné kezének elnyeréseért is tett lépéseket, és azzal fenyegetődzék, hogy ha tagadó választ kap, erőszakkal fogja őt magához ragadni. De Ferdinánd főherczeg ezt nem fogja tűrni, és már is kiindúlt, hogy őt Bécsbe hozza.
[14 Az újságlap szerkesztője a sok gyászos hír mellett egy örvendetes eseményt is kivánt olvasóinak jelenteni. Minthogy pedig a való tények körében azt hiába kereste, nem habozott egy olyat költeni. A mit Nándorfehérvár visszaszerzéséről ir, elejétől végig költemény.
E szerint Frangepán Kristóf értesült volna, hogy a nándorfehérvári parancsnok rablókalandra kiindúlt, útját állotta és elfogta. Ez ajánlatot tett neki, hogy ha életét megkiméli, kezeibe juttatja Nándorfehérvárt. Frangepán elfogadta az ajánlatot. Ekkor a basa a magyar katonák egy részét török ruhába öltöztette, míg a másik résznek kezeit hátrakötötte; mire amazok ezeket, mintha foglyok volnának, maguk előtt hajtották. Igy elértek a vár alá, melynek kapuit gyanutlanul megnyitották előttük. Mire a bentalált törököket felkonczolták és a várat megszállották.
Ezen előadás világosan mutatja, mily ovatossággal kell az ily újságlapokat használni. Tartalmuknak túlnyomó része alaptalan, kósza hírekből áll. De sok igaz részletet[4] és jellemző vonásokat is tartalmaznak. És minden esetre érdekes látnunk, mikép értesült az eseményekről az egykorú közönség. Végre ezen újságlapok, mint bibliographiai ritkaságok is különös figyelmet érdemelnek.

[1] „Die Vngern und Hessyrer” (huszárok).
[2] Ehez azon naiv észrevételt csatolja, hogy a lőpor meg volt mérgezve!
[3] Kétségkivül a morva Csettricz királyi kamarással téveszti össze.
[4] Így például a mit az V. számú újságlap a budai zsidókról ír, bár mennyire valószínűtlennek látszik, megerősítést nyer Szulejmán hadjáratának török naplójából, melyben szeptember 22-re fel van jegyezve, hogy a budai zsidók száműzetnek és hajókra szállíttatnak. (Német forditása Hammernél. Geschichte des Osmanischen Reiches. II. 643. l.)
http://epa.oszk.hu/00000/00021/00001/0003-5.html

forrás: ISZLÁM TÖRTÉNELEM 

szerző: ED Ferenci

Író-újságíró, történész-kutató vagyok. Fáradhatatlanul kutatom a múltat, benne a magyarság és a török népek történetét, kapcsolatát...


 

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin