NEKTEK MOHÁCS KELL???

Megkapjátok.

Majdnem ötszáz év csúszással ugyan, de megkapjátok.
Mi magyarok tudjuk, hogy az Istennek sosem volt sürgős. Megtanultuk tőle a leckét, hajjaj, a himnuszunkban is emlegetjük.
Ő nem pislog. Csak néz bennünket.
Ráér. A malmai lassan, de biztosan őrölnek. Mivel a bizalmával sokadszorra éltünk vissza, most már napnál világosabban látszik, hogy a nyugatinak mondott civilizációt darálja le a történelem kereke. Azok a bazaltnyi kerek kőkoloncok tegnaptól szorgalmasan, hörögve morzsolják a létezéseteket. Egy másik világfelfogás, vallás, kultúra garatszája nyeli el Márai Sándor, Hrabal és Thomas Mann Európáját. Bach égi zenéjének és az ABBA dizőzeinek akkordjait. A kölni dómot, és Monet hótisztára kikevert egét. A fehér ember alkotta mindenséget. Jó két évezred egymásra hordott köveit, a keresztény műveltség kegyeletteljes habarcsával egyberagasztott és fölépített múltat. Szomorú a fölismerés: az enyémet is.
Amiért egykoron élhetően lehetett élni, járni-kelni az ó kontinens nagyvárosainak utcáin, Lipcse piacterén pont úgy, miként Velence árkádjai alatt, csókolózni a párizsi szagos éjszakában vagy sört inni egy bristoli pubban.

Lett volna pedig időtök gondolkodni. Pár emberöltőnyi idő volt rá, hogy számot vessetek: ezt akarjátok? A XX. század egésze alatt mégsem sikerült észhez térnetek. Ti inkább Mephistora hallgattatok, az elárulóitok talpát nyaltátok, majd szavaztatok lila értéktelenségre, ahelyett, hogy a gyereketek ágya mellett népmesét olvastok neki, és megfogadtok tíz rövid mondatot, amit az elődeitek még hittel vallottak.
Két vériszamos háború sem ébresztett föl benneteket: hát hogy várjam el, hogy ettől az - egyelőre - vértelen háborútól majd megjön az eszetek?

Mert ne legyen kétsége senkinek afelől: ez már háború.
Elkezdődött. És ne a bombáktól féljetek, hanem a rátok zúdulók erejétől. A férfijaik köldök alatt hordott férfiasságától, és a nőjeik köldök alatt viselt öntudatától – hamarosan kiszülnek benneteket. Minden egyes bevándorló családban ott ketyeg az időzített bomba. Évente ahány milliónyi utód fölsír, annyival kevesebb idő adatik majd nektek.

Nem hiszitek? Akkor kérdezzétek meg a szerbeket!
Kérdezzétek meg tőlük, hogy sikerült pár évtized alatt elveszíteniük a nekik szent Koszovót?
A szerbek, ha mondanának is valamit, érteni úgysem akarnátok. De a szemükből kiolvasható lesz a válasz: az önsors-rontásotok hozadéka.
Ingathatjátok a fejeteket.

Persze, könnyebb egy kufárkodó, kereskedelmi tévé híradójában síró afgán kisgyerek pár másodperces vágóképének hinnetek. A féligazságnak, az egyoldalúságnak, a rettegés napi sulykolásának, amivel – önmaguk fontosságát igazolva - a jogvédőitek annyiszor visszaélnek. Csak az nem érdekli őket, hogy mekkora felelősségük van mindazoknak, akik útnak indulnak hetedhét országon át, karon ülő gyerekekkel. (Ha egyáltalán az övék…) Mert sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szerbiában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.

A bácskai magyar paraszt ekkor-akkor találkozott sáskarajjal. Ősszel megesik, hogy seregélyek százezrei teszik tönkre a gyümölcsfákat, fél óra leforgása alatt. Ösztönösen védekezünk a bennünket lerabolni érkezőkkel szemben. Már a mi kertjeinket törik föl, a mórahalmi gazdák földjeit teszik tönkre a nektek oly kedvesek. „Európa reményei”- ezt mondta a minap egy magyarul beszélő gazember a televízióban.

Így gondolták a bácskai ismerőseim is. Jó szándékkal, egy terepjárónyi élelemmel, kenyérrel, ivóvízzel mentek a szabadkai téglagyár gazos telkéig, ahol köztudottan népes migráns kolónia táborozik. Aztán furcsa fordulatot vett az ételosztás, és a humánumtól buzgó ismerőseim kedélye is nagyot változott. Többet egyikük sem akar már segíteni.

Történt ugyanis, hogy az ételkészletet megrohamozták. „Európa reménységei” a saját fajtájuk asszonyait és gyerekeit lökdösve, taszigálva félre, elsőként akartak ajándékot kapni. Az adakozó fiatalemberek pedig ezt látva becsukták a csomagteret, és inkább farkasszemet néztek a 18-20 éves fiatal arab férfiak tömegével. A lincshangulat ellenére angolul megmagyarázták a csőcseléknek, hogy mifelénk a kiváltságok előbb a leggyengébbeket illetik, és addig nem lesz csomag, míg a gyerekek, és nők nem kaptak. Sort parancsoltak, a végén a sok férfiúval. S míg osztották a magukkal hozott elemózsiát, vizet, a hátul állók megjegyzései közepette, láthatták, hogy a szegény menekültek rá-rágyújtanak a Davidoff és Marlboro cigarettáikra…
Első kézből tudom mi történt akkor a szabadkai téglagyár agyonszemetelt udvarán. Hiszek a segíteni akaró ismerősömnek. Ő is hinni szeretett volna. Már nem hisz.
Neki, ennyi kellett, hogy meggyőződjék. Pedig egy gimnáziumban tanultuk a hódoltság korát, miként zajlik, amikor megszállnak bennünket idegenek.

De ti nem tudjátok, mi az: Mohács.

Majd megtanuljátok.

Tartok tőle: akkor már édes mindegy lesz. 

Pósa Károly

    Ki merészel itt magyar lenni?

Európa tele van olyan emberrel, aki lelki testvére a tizenegy évvel ezelőtt megmutatkozott magyarelleneseknek.

Pósa Károly délvidéki magyar ember, aki tegnap ünnepelte negyvenötödik születésnapját, azt írja honlapján: „Sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szer­biában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.”

Így igaz. Miért bíznak jobban? Ezért: Pósa három gyermeket nevel magyarnak, tehát a maga módján gondoskodik népünk magyar szellemű utánpótlásáról, hiszen a szerb megszállás alatt soha nem volt könnyű magyarnak lenni. Tegyük hozzá, horvátnak vagy koszovói albánnak sem. A megszállás már ilyen. Szóval a Pósa gyerekekről föltételezhető, hogy az átlagnál tapasztaltabb, sőt, esetleg keményebb magyarok lesznek.

Akik a magyar állampolgárságról szóló 2004-es népszámláláson mocskolták őket, és fölhordtak ellenük tücsköt-bogarat, azok ezt jól tudták. Ugyanolyan jól, mint ahogy most úgymond pártolják az állítólagos menekültek befogadását. Miért? Mert tudják, hogy ezeknek a kilencvenkilenc százalékából semmilyen magyar nem lesz. Legelőször azért, mert egyik sem akar az lenni. Másodszor meg azért, mert jó nekik a mai nemzetiségük, vallásuk, kultúrájuk. Harmadszor, mert azért küldték őket, hogy a maguk „igaz hite” nevében elfoglalják Európát. Negyedszer azért, mert ezért fizetik.

Az ilyen magyar a legjobb magyar; vele csak a halott magyar és a meg nem született magyar versenyezhet. Az akkori és mostani jogvédők, balosok, humanisták – a jelzők sora a széljárás szerint bővíthető, illetve rövidíthető, csak a Pénz ne maradjon el a háttérből soha… - tudják, hogy a népvándorlóknak ez a hulláma nem hozzánk igyekszik. Vezéreik ismerik a történelmet, és tudják, hogy Európát nehéz elfoglalni a peremvidé­kein át. Nem sikerült ez a középkorban és az újkor elején sem, amikor az olasz csizma partvidékein kiépített hídfők előbb-utóbb elestek, a konok magyarok pedig nem adták meg magukat. Annak ellenére sem, hogy tudták, ha megteszik, nem kell többé százféle adót fizetniök, köztük janicsáradót a kisfiaik „beszolgáltatásával”. Egyenrangúak lesznek a többi muzulmánnal, nyitva előttük akár a sztambuli karrier is, ésatöbbi.

A mai stratégák a lépésről lépésre haladás elvét elvetve a nagy ugrás mellett döntöttek, és Európa közepét vették célba. Megfordították az ősbölcsességet, mert észrevették, hogy a célnépség már megásta sírját a gazdaságkori fordulat idején: „Ahol a kincsetek, ott a szívetek!” Tehát nem a szív irányít, hanem a kincs. Németországot, Franciaországot, Németalföldet és Angliát célozták meg. Itt fészkel a Kincstár, a tudományos nagyipar, az erő a vezérkarral, a mai európai (szent)háromság.

Atombomba helyett népesedési robbantás következik: ezért vonul az élen félmillió ifjú legény. Ha létrejön ebben a térségben az iszlám túlsúly, akkor a többit elintézi a demográfia, a népellenes demokrácia, a liberalizmus meg az öreg kontinens száz mihaszna izmusa. Köztük azt a csekélységet, ami Euró­pa szívjavaiból valami csoda folytán itt-ott még túlélte a „fejlődést”. A két tűz közé került határvidékek ezután maguktól omlanak össze.

Szemtanúk sora állítja, hogy a „menekültek” sok pénzzel rendelkeznek. Ruháik, gépeik, cigijük és a többi holmijuk a legjobb minőségű. Alacsony harcértékű idősebbeket nem hoznak magukkal. Asszonyokat és bizonytalan hovatartozású gyerekeket is csak annyit, amennyi álcának elég és mozgékonyságukat nem csökkenti.

Európa tele van olyan emberrel, aki lelki testvére a tizenegy évvel ezelőtt megmutatkozott magyarelleneseknek. Ezek nálunk és mindenütt a bevonulók, a jövendő uralkodó vallás szálláscsinálói. Nem azért, mert Istent, az iszlámot, az arabokat vagy a feketéket szeretik, hanem mert elegük van a keresztényekből, a magyarokból, a németekből és a többiekből. Feszélyezik őket, mert ugyan elzúgott a Pósa-féle hollandok, magyarok fölött a fejlődés rakétája, eszméik, még álmaik is szemétre kerültek, de valahogy mégis rossz lelkiismeretet gerjesztenek maguk körül a fejlett jövő fejlett híveiben.

Czakó Gábor

Nándorfehérvár

Kijött a 7 perces előzetese is annak az animációs filmnek, 

ami az 1456-os nándorfehérvári csatát mutatja be.

A filmet a Történelmi Animációs Egyesület a Múlt-kor közreműködésével július 22-én mutatja be. Az Egyesület a „Mohácsi csata” animációs film készítése óta tovább fejlesztette alternatív animációs technikáját.

Továbbra is a Total War számítógépes játékok programja képezi az animáció alapját, de már nem korlátozza a képi világot. Az alkotók elkészítették a Duna-Száva torkolatvidék virtuális terepasztalát, rekonstruálták és történelmi hűséggel felépítették a várat, a török tábort, az ostromműveket, a török hajózárat a Dunán. A néző valóban átláthatja a teret és az eseményeket anélkül, hogy a klasszikus kétdimenziós térképes animációkat használni kellene.

A film az oszmán török sereg erőfeszítésének is emléket állít, így a török közönség között is érdeklődésre találhat. A készítők - a Mohácsi csatához hasonlóan - a nándorfehérvári diadalt is szabadon elérhetővé kívánják tenni az interneten.

Múlt-kor portál nyomán

Hogyan tudósított a korabeli nyugati sajtó?

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK

Török miniatúra a mohácsi csatáról.  (http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/cd5m/kepek/tortenelem/to012cse101.jpg)

Ma már egyre világosabban látszik, hogy sok történelmi esemény nem úgy zajlott le, mint ahogy azt nekünk korábban az iskolában tanították. Ezt látszik igazolni az alábbi forrásközlemény is, amit ráadásul még csak nem is ma tettek először közzé, hanem 1876-ban (Magyar Könyvszemle, 1. évf. 1. szám. Budapest) Ebből kiderül, hogy közvetlenül az események után a nyugati sajtó már beszámolt róla, hogy miként zajlott a csata, és a szemtanuk beszámolója alapján az is nyilvánvaló, hogy a mohácsi mezőn történtek megítélése koránt sem volt olyan egyértelmű, mint azt később velünk próbálták elhitetni. Fraknói Vilmos közleménye fontos forrás, éppen ezért nem javítottuk a mai helyesírásnak megfelelően. Meghagytuk az eredeti szöveget, úgy ahogyan azt a 19. században írták… Ezt leszámítva, akár egy mai (modern eszközökkel létrehozott) tudósítás is lehetne…

(A képek máshonnan származó illusztrációk!)

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRÁBAN.

Közli: Fraknói Vilmos.

A könyvnyomtatás feltalálása után alig múlt el néhány évtized, már is a sajtót az emberek újságvágyának kielégítésére kezdették felhasználni.

A XV. század végső évtizedeiben, különösen déli Németországban, sűrüen jelentek meg az újságlapok, melyek rendszerint „Newe Zeyttung” czím alatt a nevezetesebb európai eseményeknek hírét szétvitték. Főleg Amerika felfedezése, az olaszországi hadjáratok és a török háborúk nyújtották az anyagot.

Természetes, hogy a mohácsi csata nagy mértékben foglalkoztatta egész Európát, különösen a szomszéd Németországot. És nem meglepő, hogy a Nemzeti Múzeum könyvtárában öt különböző újságlapot találunk, melyek a mohácsi gyásznap részleteit beszélik el. A nyomtatási hely egyiken sincs kitéve. Valószinű, hogy az augsburgi és nürnbergi sajtók termékei.

I. A megjelenés időrendjét tekintve kétségkivűl legelső azon, két kis negyedrétű levélből álló, röp-irat, melynek czíme:

[9„New Zeyttung wie der Turckischen Keyser mit dem König von Vngern dye schlacht gethan hat, auff den tag Johannis enthauptung. Im Jar MDXXVI.”

Minden oda mutat, hogy néhány nappal a csata után iratott, azon kósza hírek alapján, melyeket a megmenekűlt német harczosok hoztak magukkal és terjesztettek Németországban.,

E szerint a csata augusztus 29-én reggeli három és négy óra között vette kezdetét. Mohács városa mellett, a Krassó patak mentében elterülő sikságon. A török császárt „Polthan Zemelien” néven nevezi. Elbeszéli, hogy serege négy hadosztályból állott. Hármat basák vezéreltek, és összesen 110,000 emberből állott. A negyedik a szultán személyes vezérlete alatt állott, de száma – úgymond – oly nagy volt, hogy azt Istenen kivűl senki sem határozhatná meg. A csata lefolyásáról semmit sem tud. A csata áldozatairól szólva, kiemeli, hogy úgyszólván az egész nemesség ki van írtva. Azután felsorolja a kiválóbbakat. A nevek többnyire el vannak ferdítve. Többre alig lehet ráismerni; p. o. Johannes Colari, „Herr Osai.» Drágffyt Drack-nak, Erdődi Erdmandi-nak, Sárkányt Serckym-nek írja. Az elesettek között olyanokat is említ, kikről tudjuk, hogy szerencsésen megmenekültek, mint Batthyányi Ferencz bánt. Ellenben a menekültek közé olyanokat is soroz, kik a csatatéren találtak sirjokat. Igy beszéli, hogy Szapolyay György súlyosan megsebesült ugyan, de egy kis fekete lovon Battára jutott el; az esztergomi érsek is megszabadult kis lovon, a melyről érdekesnek találja megjegyezni, hogy csak egy füle volt.

A király sorsáról, az újságlap irójának még nem volt tudomása. „Hová lett a királyi felség, azt nem tudom.”

A rövid közleményt azzal fejezi be, hogy a csatában nagyszámú magyarok, csehek, németek, lengyelek vesztek el, kiknek számát csak Isten tudná megmondani. és a rémület hatása alatt felkiált: „Got sey uns gnedig. Amen.”

II. Nagyobb hitelesség igényeivel lép fel a második nyomtatvány:

„Newe Zeyttung wie die Schlacht in Vngern mit dem Tüerkischen Keyser ergangen: Hat einer von Wienn so dabey gewest, herauff gen Otingen geschriben. Auch volget hernach des Bluthundts der sich nent ein Türckischen Keyser, gethattn, so er und die seinen, nach eroberung der Schlacht [10auf den XXVIII. tag Augusti nechst vergangen, geschehen, an unsern mitbruedern der Vngerischen Landschafften ganz unmenschlich getriben hat und noch teglicht thut. M. D. XXVI. ” Czímképpel, mely török lovast ábrázol. Négy kis 4-edrétű levél. 1526. szeptember 30-án bocsáttatott közre.

Az első rész egy szemtanu elbeszélése. Tolnán csatlakozott a királyi táborhoz. Itt alig 4000 gyalogot talált egybegyűlve. A németek a faluban voltak elszállásolva; de szüntelenűl rettegniök kellett attól, hogy a magyarok éjnek idején felgyújtják a házakat.

E közben számos magyar, lengyel és szláv hadak gyülekeztek; mire a tábor Battára helyeztetett át. Itt több napig időztek, anélkül, hogy a fővezérlet iránt intézkedés történt volna. A seregben semmi fegyelem nem uralkodott. A magyarok között gyakran komoly viszályok támadtak, melyek azzal végződtek, hogy egymást agyonverték és lelőtték. Végre Tomori Pál és Szapolyay György neveztettek ki a sereg főparancsnokaivá. Midőn Mohácsra érkeztek, 500 kocsiból szekérvárat állítottak össze. A sereg száma mintegy 30,000-re szaporodott. Ekkor tanácsot tartottak és elhatározták, hogy a törökkel megütköznek.

„De – úgymond – a gyermek is felismerhette volna, hogy némely magyarok a királyt el akarják árulni. Emellett a fővezérlet ügyetlen volt, nem tartottak sem hadi szemlét, sem gyakorlatokat.” A király semmit sem tudott az ellenség felől. Nem volt pénze, hogy kémeket tarthasson. De az urak talán nem is akarták, hogy kellően értesűlve legyen, mert sokan titkon a törökkel tartottak. A táborban általánosan el volt terjedve, hogy a szultán hét vékával pénzt adott bizonyos magyar uraknak, oly czélból, hogy őt Magyarország elfoglalásában segítsék; és hogy a szultán Lajosnak levélben megirta, hogy maradjon veszteg, mert ő megvásárolta az országot, és most eljött azt birtokába venni.

Augusztus 29-én az ellenség már csak félmértföldnyire állott. útjában minden felégetett. Gyakran 9–10 lángba borított falu tüze világította be az éjszakát.

A magyarok korán reggel kezdették meg a készületet a csatára. Nyolcz órakor vonultak ki a táborból, amikor a törököket megpillantották. Ekkor megkezdődött a magyar ágyúkból a tüzelés és a csatározás. Ez így tartott délutáni 4 óráig. A törökök ezen időig egy ágyúlövést sem tettek. A mondott órában indúlt meg a tulajdonképeni csata [11a derék hadak között. A törökök visszavonultak egy árokig, melyben 300 ágyújok volt elrejtve, és ezekből, midőn a magyarok közvetlen közelbe jutottak, öldöklő tüzelést kezdettek. Ez egy óráig tartott. Végre Tomori hadosztálya futásban keresett menekülést; e példát követték a többi hadosztályok is.

Azután leirja a nyomort és zavart, mely Magyarországban uralkodik. A magyarok a törökökkel versenyt rabolnak és gyilkolnak. A levélirónak elvették lovát, és mindenből kifosztották. A magyar asszonyok a kutaknál az italt is megtagadták tőlük, úgy hogy majdnem éhen haltak, míg német földre értek.

Hová lett a király, azt senki sem tudja. A levéliró azt hiszi, hogy a magyarok megölték és tetemét elrejtették, mert a török nem tudta megtalálni.

A második részben foglalt közlemény Pest és Buda bevételét Szulejmán által nem szeptember 10-re, mint más kútforrások, hanem 8-ra teszi. Továbbá míg az eddig ismert kútforrások szerint Buda lakosai a vár kulcsait Földvárra küldötték a győző elé, és ellenállás nélkül nyitották meg kapuikat: az újságlap ellenállásról és ostromról szól.

E szerint a török Pest városát egy órai küzdelem után hatalmába ejtette, lángba borította és összes lakóit megölte. Azután Budát kezdette vívni, a mely, bár lakóinak többsége elmenekült, három óráig állott ellen. Midőn végre a török benyomúlt, a lakosokat nem- és korkülönbség nélkül kardélre hányta.

A zsidó városnegyed, melyet külön fal vett körül, még ekkor sem hagyott fel az ellenállással; a zsidók oly kitartással harczoltak, hogy az ostrom harmadfélezer töröknek életébe került. Végre a törökök ágyúikat hozatták elő és összelövették a kapukat. Itt is iszonyú vérontást követtek el. Negyedfélezer zsidó közül alig huszan szabadultak meg.

Míg ezek a fővárosban történtek, egy basa Pécs ellen küldetett. A lakosok elébe küldötték a város kulcsait és kiméletért esedeztek. Az bántatlanságot igért nekik, bevonult a városba és két napig békésen tartózkodott ott. Harmad napra az összes lakosokat a város piaczára hívta egybe, azon ürügy alatt, hogy valamit közölni akar velök. Midőn azonban együtt voltak, mind felkonczoltatta őket.

Visszatérve a mohácsi csatára a közlemény elbeszéli, hogy Szulejmán a foglyok közűl hármat maga elé hivatott, és őket a csatatérre vezettette, hogy a halottak között Lajos királynak és a kiválóbb uraknak [12 tetemeit felkeressék. Midőn Tomori Pálnak tetemét kijelelték, a basa ki őket vezette, annak fejét levágatta és a szultánnak bemutatta. Miután a királyt a halottak között nem találták, a szultán a foglyokhoz vitette őket; de itt is hiába keresték. Ezen foglyok közűl a szultán 1000-et lefejeztetett.

Ellenben a három magyar urat szolgálataik jutalmául pénzzel, posztó- és bársonyszövettel megajándékozván, 400 lovas kiséretében Budára küldötte.

Ezután feljegyzi azon Magyarországban és Ausztriában elterjedt hírt, mely szerint a pápa és Velencze volnának okai a török hadjáratnak, mert a törökök között olaszok is találtatnak.

A közlemény végén a mohácsi csatában elesett előkelő magyarok, csehek és lengyelek rövid névsora áll; élükön már ott találjuk a királyt. Az elesettek számát 15,000-re teszi.

Ezt egy fohász zárja be, hogy Isten a török veszélytől szabadítsa meg a kereszténységet.

III. IV. Az imént ismertetett újságlapnak két része külön lenyomatokban is kiadatott.

A Bécsből kelt levél ugyanazon czímképpel van ellátva mint a fennebbi kiadvány. A második közlemény czímlapján egy lángba borított vár látható, előtte szekérvárral. Az előbbi változatlan lenyomat. Az utóbbi csak egy mondattal van bővítve, mely azt mondja, hogy közhiedelem szerint a török hadsereg 200,000 emberből áll.

V. Egy ötödik újságlap 1526. novemberben látott napvilágot. Czíme:

„Newe zeyttung, wie es mit der schlacht zwüschen dem Künig von Vngern, und dem Türckischen Keysser ergangen. Item, Wie der Künig von Hungern umb ist kommen. Item, Wie der Türck die statt Ofen erobert Vnnd wie Graff Christoffel Kriechisch Weyssenburg wider ingenommen hat. Item auch, Wie Ferdinandus das Küniglich schwert aus Behem empfangen hatt. Vff Symon und Jude abendt. Anno XVC.XXVI.”

Kis negyedrétű négy levél.

Ezen ujságlap azzal kezdi elbeszélését, hogy midőn Lajos király Mohács mezején táborozott, az ütközet napján Szulejmán hirnököt küldött hozzá; értesítette, hogy alattvalói elárulták, és felszólította, hogy [13 várjon a következő napig, a mikor személyesen jő a magyar táborba és mindenekről fel fogja világosítani. Azonban a magyarok[1] kinyilatkoztatták, hogy ha a király az ütközetet elhalasztja, őt és a németeket mind felkonczolják.

A mohácsi csatába vonuló török sereg.  Középen Szulejmán szultán.

Ekként kényszerítve látta magát az ütközetbe bocsátkozni. A magyarok és németek nagy erővel rohantak a törökökre, ezeket a szekérvárba szorították, majd innen is kiverték. Végre elértek egy a törökök által készített árokhoz, melyben mintegy 400 ágyú volt el helyezve. Ezekből háromszor egymásután adtak tüzet a magyarokra, kik közűl sokan elestek, a többi futásban keresett menekülést.[2]

A király szintén az utóbbiak között volt. Kisérői egy mocsáron vezették keresztül. De nehéz lova, a király súlyos fegyverzete által is nyomva, sülyedni kezdett, majd felágaskodva a királylyal együtt a mocsárba visszaesett. Itt találta meg egy „Ceterus” nevű magyar úr.[3] Ferdinánd főherczeg szent István templomában fényes gyász istentiszteletet tartatott.

A törökök szeptember 8-án vették be Budát. A német lakosokat bántatlanul hagyták. De a magyarokat, a hétéven alóli gyermekeket kivéve, mind levágatták.

A vár őrsége két rohamot vert vissza, és csak miután a szultán szabad elvonulást biztosított, nyitotta meg a kapukat.

A szultán a zsidókhoz kérdést intézett: vajjon Budán akarnak-e maradni, vagy vele menni? Mindnyájan Budán óhajtottak maradni. Mindazáltal a szultán az öregeket – többet negyedfélezernél – felkonczoltatta, a többieket fogságba hurczolta.

A szultán ezután a várat, a királyi palotát és istállókat felgyújtatta. Az értékes ingóságokat 1400 tevén és hajókon Konstantinápolyba szállíttatta.

A törökök végre mindannyian kivonultak; egy sem maradt az országban.

A magyar koronát „a vajda”, Szapolyay János ragadta magához, a ki úgy nyilatkozott, hogy a ki arra vágyódik, ám vegye el fegyver hatalmával. A királyné kezének elnyeréseért is tett lépéseket, és azzal fenyegetődzék, hogy ha tagadó választ kap, erőszakkal fogja őt magához ragadni. De Ferdinánd főherczeg ezt nem fogja tűrni, és már is kiindúlt, hogy őt Bécsbe hozza.

[14 Az újságlap szerkesztője a sok gyászos hír mellett egy örvendetes eseményt is kivánt olvasóinak jelenteni. Minthogy pedig a való tények körében azt hiába kereste, nem habozott egy olyat költeni. A mit Nándorfehérvár visszaszerzéséről ir, elejétől végig költemény.

E szerint Frangepán Kristóf értesült volna, hogy a nándorfehérvári parancsnok rablókalandra kiindúlt, útját állotta és elfogta. Ez ajánlatot tett neki, hogy ha életét megkiméli, kezeibe juttatja Nándorfehérvárt. Frangepán elfogadta az ajánlatot. Ekkor a basa a magyar katonák egy részét török ruhába öltöztette, míg a másik résznek kezeit hátrakötötte; mire amazok ezeket, mintha foglyok volnának, maguk előtt hajtották. Igy elértek a vár alá, melynek kapuit gyanutlanul megnyitották előttük. Mire a bentalált törököket felkonczolták és a várat megszállották.

Ezen előadás világosan mutatja, mily ovatossággal kell az ily újságlapokat használni. Tartalmuknak túlnyomó része alaptalan, kósza hírekből áll. De sok igaz részletet[4] és jellemző vonásokat is tartalmaznak. És minden esetre érdekes látnunk, mikép értesült az eseményekről az egykorú közönség. Végre ezen újságlapok, mint bibliographiai ritkaságok is különös figyelmet érdemelnek.

[1] „Die Vngern und Hessyrer” (huszárok).

[2] Ehez azon naiv észrevételt csatolja, hogy a lőpor meg volt mérgezve!

[3] Kétségkivül a morva Csettricz királyi kamarással téveszti össze.

[4] Így például a mit az V. számú újságlap a budai zsidókról ír, bár mennyire valószínűtlennek látszik, megerősítést nyer Szulejmán hadjáratának török naplójából, melyben szeptember 22-re fel van jegyezve, hogy a budai zsidók száműzetnek és hajókra szállíttatnak. (Német forditása Hammernél. Geschichte des Osmanischen Reiches. II. 643. l.)

http://epa.oszk.hu/00000/00021/00001/0003-5.html

forrás: ISZLÁM TÖRTÉNELEM 

szerző: ED Ferenci

Író-újságíró, történész-kutató vagyok. Fáradhatatlanul kutatom a múltat, benne a magyarság és a török népek történetét, kapcsolatát...