Divina Commedia - Subotica?

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan...” 

Az 1300-ban harmincöt éves Dante korának szánalmas politikai helyzetén elkeseredve kezdett hozzá a „Divina Commedia” című művének. Ekkoriban Dante szülővárosa, Firenze a fehér (Vieri dei Cerchi) és a fekete guelfek (Donati) harcának színtere volt – mindeközben Itália szerte a világi és az egyházi hatalmak harca dúlt...

Dante Domenico di Michelino Duomo Florence

A mű szerkezetét a hármas szám és annak többszörösei határozzák meg: három könyvre tagolódik, mindegyik könyv 33 éneket tartalmaz, így a bevezetővel együtt összesen 100 énekből áll. A pokol, a purgatórium és a paradicsom háromszor három részből állnak: 9 körből, 9 gyűrűből, illetve 9 égből. Az egész művet a rend, a rendszeresség jellemzi, a sorok száma is nagyságrendileg azonos a három könyvben: 4720 jut az elsőre, 4755 a másodikra és 4758 a harmadik részre...

Első felvonás: A pokol - Inferno

A hármas szám jellemzi a szabadkai "kulturális forradalmat" is. Sorjában a szerepek kiosztása: Az egyes számú szerep Presszburger Csabáé (Magyar Szó - ex főszerkesztő), kettes számú Mihók Rudolfé (Pannon Tv - ex menedzsere), hármas számú szerep a főszerep Kovács Frigyesé (magyar társulat felfüggesztett: színésze, rendezője) ...és az egész művet körbefonja a média stratégia, mint a mű forgatókönyve! A pokol egy kisebbségi létbe szorult népességre kiosztva, pedig egyszerű a leosztás és a kiosztás, a hozzá nem értő döntnökök-ülnökök fejében mindenki lecserélhető és kicserélhető, ...mindenki? Kicsit kezd körvonalazódni a "stratégia" arról, hogy mi folyik itt: a "szakajtónyi" magyarság demokratikus szolgasorsba való döntése, -a politika piacán való alkuba bocsájtásának jól pénzesítése...és a cél szentesíti az eszközt! Miért történik mindez? Egyszerű a válasz: pozíció féltés és hatalomtartás, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai. (Mt – 26,31) régi recept ugyebár, mert a megvert pásztoron mindenki megbotránkozik, ahogy Jézusban is megbotránkoztak azon az éjszakán...

Kovács Frigyes és a katedrális,. az a katedrális, amely építésében megtorpant és egyszer talán kisebb lesz, mint a nekifutás pillanatában, de most ne a katedrálissal foglalkozzunk, hanem azzal, ami a szinfalak mögött zajlik, mert egyenlőre hivatalos megszólítása a történetnek nincs, de Szabadka utcáin már beszélnek a műről a "Divina Commedia Subotica"-ról...

Egy kedves blogolvasóm ellátott némi információval, hogy valójában igen is zajlik az élet a magyar társult háza táján, melyet egy levéllel is megerősített! Az igazság voltát egyszer valaki vagy megmagyarázza, vagy cáfolja, de egyértelműen a nagy közérdeműt érdekli a tragikomédia a "Divina Commedia Subotica"!

Az utcákon suttognak egymilliós értékű "butikos" vásárlásról, amely talán nem is ért annyit, és rendőrség már nyomoz az ügyben... Regélnek arról is, hogy építkezések folynak, igaz nem ott ahol kellene és a kegyben járók is szépen költekeznek új gépjárművekre...Olvadnak a pályázati eszközök, dagadnak a zsebek? Társrendezőt is szerződtettek, holott a déli-végeken is téblábol egy-kettő szabad-kapacitású rendező...és a Marsra kívánnak bennünket vajdasági magyarokat, hm, nos, ezt tudjuk!

Jézus is feltette a kérdést: Mi az igazság?

A levél, amennyiben valós, mélyen megbotránkoztató különösebb kommentárt nem fűznék hozzá, amíg végre valahára nem kapunk választ, arra, hogy mi történik Kovács Frigyessel, aki a munkahelyének felmondására készül, mert nem tudja elviselni a nyomás gyakorlást ellene...

Íme a társulatigazgató által neki címezett levél:

Frigyes Kovács
06 October
Frigyes Kovács

Kedvesem!
Vagy inkább Apa!
Mert apámként tekintettem rád egészen eddig a pillanatig. De ez most bennem végérvényesen és visszavonhatatlanul összetört.
Ennek okozója a B......-ügy, azaz a Lacit fenyegető borzalmas levelek sorozata, és az így keltett rossz érzés és félelem, rettegés – nem csak a tettlegességtől, hanem akár csak a találkozás kellemetlenségeitől – nem csak a Laciban, hanem szinte az egész társulatban. Sajnos nem ez az első eset, hogy félelem keletkezett miattad a társulatban...
Azt gondolom, hogy így ember nem viselkedhet, még akkor sem, ha az apám.
Innentől kezdve minden kapcsolatot – úgy szakmai mint magánemberi kapcsolatot – megszakítok veled. „Mert nem lehet beszarva élni.”
Az ügyet átadtam a főigazgatónőnek, és kértem minden folyó és jövőbeni színházi munkád felfüggesztését. Döntéséről, illetve az Igazgatóbizottság döntéséről (mert oda került az ügy) majd ő tájékoztat. Mindenesetre én nem számolok veled innentől kezdve.
Olyan helyzetet teremtettél, ahonnan nincs tovább, legalábbis együtt semmiképpen.
Amennyiben részedről vagy a környezetedben lévők részéről bárkit (a társulatból, vagy a színház környékéről, vagy a Lacit) további inzultus ér – akár írásban, telefonon vagy személyesen – akkor a fenyegető leveleidet nyilvánosságra hozom, és a rendőrséghez fordulok.
Ezentúl kérlek tekints rám úgy, mintha nem is találkoztunk volna soha, és így én „még csak kívülről sem ismertem volna meg a színházat”. Tekints rám úgy, mintha egy keményfejű bánáti parasztgyerekből lett autószerelő lennék.
Kerüljük egymás társaságát, mindkettőnknek így lesz jobb.
Békés életet,
(név szerinti-aláírás)
társulatigazgató

(...)

A vezetőinket, választottainkat és valasztatlainkat, is csakis a jó szándék vezérel és nekünk, vajdasági magyaroknak a legjobbat szeretnék biztosítani, csak, hogy ők maradjanak a felettünk lévő hatalom tartói, úgy egy Isteni magaslaton! Stílusosan illik Dante-val is zárni a sorokat, ha-már az első felvonás a pokol volt! Jótanácsát megszívlelni és átgondolni, így a "módszer-változtatások" előtt, miszerint: „Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”... Vigyázzunk a kövekre, kavicsokra, téglákra és bölcsen döntsük el, hogy kinek fogjuk sorsunkat a kezébe adni, mert az építő és a bontó is jó szándékkal teszi a dolgát még a szabadkai színházban is...

...E titkos úton át a mester és én
visszaindultunk világos világba;
s a pihenésre gondolni se késvén,
kusztunk föl, ő elől és én nyomába,
míg a sok szépből, melyet az ég hordoz
láttam egynémit, egy kis karikába:
és így jutottunk ki a csillagokhoz.

Függönyt le - TAPS!

Margit Zoltán

Kapcsolódó: 


1.) Kovács Frigyes és a katedrális

2.) Mekkora is lesz a színház épülete?

Léphaft Pál

Papp Ferenc kitüntetésben részesült

A rettenhetetlen és szilárd jellemek közül való

Magyar állami kitüntetésben részesült Papp Ferenc, az újvidéki magyar műemlékvédő és hagyományápoló egyesület elnöke

Schmitt Pál magyar államfő a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Papp Ferencnek, az újvidéki Nagy Sándor Magyar Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület elnökének. Az elismerést Nikowitz Oszkár belgrádi magyar nagykövet adta át az ünnepeltnek az újvidéki ferences rendház nagytermében.

Papp Ferenc a kitüntetést az 1944/45-ben mártírhalált halt délvidéki magyarok emlékének életben tartásáért, a vajdasági magyar demokratikus közéletben való aktív részvételéért, valamint hagyományápoló és műemlékvédő tevékenysége életútja elismeréseként érdemelte ki. A laudációba foglalt indoklást Nikowitz Oszkár nagykövet ismertette:
- Papp Ferenc a szerémségi Inđiján született 1929-ben. Már fiatalon politikai bűnösnek nyilvánították és meghurcolták, majd 1947 és 1949 között börtönbe zárták. Az 1956-os forradalom idején, Mindenszentek napján, az újvidéki katonatemető megcsonkított turulmadár emlékműjének megkoszorúzása, az 1989 decemberében, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége megszervezésébe történt bekapcsolódása, majd az újvidéki katonatemetőben saját kezűleg elkészített száz fakereszt elhelyezése bizonyítja a magyar ügy melletti elkötelezettségét. Sokáig úgy tűnt szélmalomharc az övé, de a nehézségek ellenére mindvégig kitartott és hű volt a maga által megjelölt feladathoz. Embernek maradni, nem elcsüggedni és nem feladni, bármilyenek legyenek is a körülmények. Ennek a gondolatnak a szellemében évről évre szervezője a délvidéki magyarság 1944-45-ös mártírjai előtti tisztelgéseknek és megemlékezéseknek. A rettenhetetlen és szilárd jellemek közül való. A délvidéki magyar embereknek ilyen emberekre van szüksége!
Az elismerés átvételét követően Papp Ferenc így összegezte érzéseit:
- Köszönöm, mert ez nem csak nekem, hanem minden magyarnak szól, és nem csak a Délvidéken. Apám neveltje vagyok, aki az első világháborúban frontharcos volt. Az életét adta volna a hazáért. Miután visszatért, a Trianon utáni Jugoszláviában felnevelte a gyerekeit magyarnak. Amikor Dečaniban raboskodtam, anyám hozta a csomagokat, különben éhen haltunk volna ott. Tehát nem csak nekem szól ez a kitüntetés, hanem azoknak is, akik támogattak, akik végigvitték a száz keresztet az utcán az újvidéki Petőfi Sándor magyar művelődési egyesülettől a temetőig. Csináltuk akkor is, amikor a rendőrség ott volt és le akarta tiltani a megemlékezést, akkor is, amikor kiszedték a földből a kereszteket és megszentségtelenítették. Miközben Belgrádban van katonatemető olaszoknak, németeknek, oroszoknak, magyaroknak, addig kevesebb, mint száz kilométerre onnan, itt Újvidéken a honvédtemetőt meggyalázzák. Kosárlabdapályát építettek a magyar sírok fölé, meg szemétdombot létesítettek ott. Nem tudom megérteni ezt az intoleranciát, hogy velünk, őslakosokkal miért bánnak így. Ez megengedhetetlen. Ezen jelenségek ellen a küzdelmet képtelen lettem volna egyedül folytatni. Boldog vagyok, hogy 22 évvel az első megemlékezés után még mindig összejön 150 ember a megemlékezésen. Remélem, meg fogom érni azt, hogy az újvidéki Futaki úti temetőben állni fog a Makovecz Imre által megtervezett emlékmű. 

Ternovácz István - VajdaságMA

Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak?

Szabad-e hinni a politikusoknak?

„Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak? Mind a hét? Különösen akkor kérdezhetjük, ha az egyik arca mosolyog, a másik vicsorít.”

A sárkány, mint szimbólum

Mindig ez az ősrégi, banális kis „történetecske” jut eszembe, amikor újra meg újra arra kényszerülök, hogy – meglehetősen egykedvűen – megállapítsam: nem szabad hinni a politikusoknak: a kisgyerek a szeme sarkából figyelte az édesapját, amint az a kinti hidegben jó néhányszor összefordította a két tenyerét és többször egymás után belelehelt. Aztán, amikor bementek ebédelni, elnézte, ahogy az apja a kanálba mert levest – hogy mielőbb meghűljön – apránként fújni kezdte. A gyerek a két cselekvést a kis buksijában nyilván összekapcsolta, mert csodálkozva megkérdezte: „Hát, milyen szája van kendnek, édesapám? Egyszer meleget fúj, másszor meg hideget?” Hogy miért nem érdemes hinni a politikusoknak? A válasz ugyanilyen banális és egyszerű: a politikusi ajak is kétfunkciós… A politikusok olyanok, mint a szélkakas. Az éppen aktuális szélirány függvényében egyszer jobbra fordulnak, máskor meg balra. Vagy, akár a zászló. Leng(edez)nek, lobognak szellőben, viharban egyaránt – hol erre, hol arra.


Már évek hosszú sora óta tapasztalható az a fajta fölényeskedő, dölyfös, arrogáns magatartás/viszonyulás, amelyet az államalkotó nemzet alkalmaz a saját – mostanra már csak kisebbségi sorsba kényszerített – népeivel szemben. (Bornírt hatásvadászat?) Túl annyi vérzivataros testvérháborún és két évtizedes látszatdemokrácián, Szerbia még mindig nem vetkőzte le azt az ellenszenves erőfölényét, amelyet még a választott nép és a mennyei nemzet „tündöklése” idején biztosított be magának. Meglehetősen kemény kézzel. A többségi nemzet valójában a kénye-kedve szerint hintáztathatja például a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Ha aznap történetesen bal lábbal szállt le az ágyról, s ha a balkáni/ bús/ borús hangulatának épp az felel meg, háborús bűnösnek kiálthat ki minden egyes magyart – a legelső csecsemőtől egészen a legutolsó matuzsálemig. (És akkor úgy örül, mint a piromániás a foszfornak?) De ha – az éppen eltalált pillanatban – egy hatásos varázsigét a fülébe súgnak, s tárgyalóasztalhoz kényszerítik, egy csapásra nagyvonalúvá nemesül át, és esetleg még a pruszlik újragombolására is hajlandóságot mutat. (Olykor még a gengszterszív is megenyhül?) Ha megszállja a Szentlélek, akkor talán majd visszaszármaztathatja az egyetlen nap leforgása alatt egyetlen tollvonással elvett vagyont is. (Hogy még az angyalok se csalódjanak a látványban, ha fentről – felhőkről lábat lógatva – szemlélnek bennünket?) Ha meg épp harcias kedvében méltóztatik lenni, vagy csupán kedve szottyan vadul „szórakozni”, bárkit megüthet, véresre verhet, betonba döngölhet – szinte minden következmény nélkül. Ép ésszel azt gondolhatnánk, a sok-sok év alatt már volt időnk bőven kiismerni ezt a zsánert, mégis időről időre házhoz menjünk a „csárdás” pofonokért. De tényleg mindig az a legény, aki állja, és nem az, aki adja?


„Szerbia a saját talpra állását abban látja (…) abban látja, hogy körülötte mindenki térdepeljen.”


Kis hazánk, az egykori Jugoszlávia két évtizeddel ezelőtt hasonlóan járt, mint az az eszement kígyó, amelyik egyszer csak gondolt egy merészet, és beleharapott a saját farkába. Sőt, miután már egyszer belekóstolt – s alighanem ízletesnek találta azt – elkezdte (nagy bőszen) a saját, tulajdon testét felfalni. Darabról darabra, falatról falatra. És a valaha volt hosszú tekervényből mára már csak egyetlenegy tekintélyesebb darab és két apró szeletecske maradt. Az alsó rész, úgy tűnik, végleg leválik, lepottyan majd a testről (akár már magától is), de a felsőnek a sorsa is éppoly bizonytalan, mint amilyen stabil szokott lenni a vízen a buborék helyzete. Az oktondi csúszómászó mákszemnyi agyába mintha csak bebetonozták volna a tébolyító, gyilkos gondolatot, amelynek igazát hitte is szentül: akkor lehet majd mindenható és legyőzhetetlen, ha teljesen elfogyasztja/ bekebelezi saját magát, ha maga körül mindent, de mindent elpusztít/ megsemmisít. És az összezsugorodott, legyengült állat mind a mai napig megmaradt e tévhitében, mert hiszen az égvilágon semmit nem okult a korábbi barbár, véres lakomákból. Így lett a kis hazából egy még kisebb haza. Csupán hazácska…
A kis hazácskában pedig máig is boldogan él az úgynevezett államalkotó nemzet, és vele egyetemben máig is „boldogan” élnek – ha majd bele nem halnak! – az úgynevezett „többiek”. Akik még arra sem méltóak, hogy a nevükön nevezzék őket. Mert még nevük sincs. Se osztanak, se szoroznak. E kicsinyke kis hazácskában így valahogy fest a törvényes- alkotmányos leosztás. Amiből számtalan nyavalyánk eredeztethető. (Hogy milyen érvrendszerem van ez ellen? Gyatra!) Az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert szerbiai magyarság a próbatételek végeláthatatlan sorát kénytelen kiállni és elszenvedni. Ennek „eredményeként”: egy nagyon sajátos úton jár. Vagy inkább úgy mondanám, hogy tulajdonképpen kényszeredetten kényszerpályára kényszerült. Vakvágányra. Mert igaz ugyan, hogy csak másodrangú polgára ennek az országnak, mégis azt várják el tőle, hogy lehetőleg pápább legyen a pápánál. (Mert mifelénk még a megtűrtségnek, a félretettségnek, a perifériára söpröttségnek is borsos ára van. A szolgasors! A cselédsors!) Ha már nem teszi meg azt a szívességet, hogy önként elhagyja a hazáját, ha már nem engedi át a maga talpalatnyi helyét az egyre csak szaporodó jövevényeknek, ha már nem hagyhatja örökül még azt sem, hogy a lába nyomát is szórják fel sóval, akkor az a legkevesebb, az a minimum, hogy legyen maximálisan lojális, húzza meg magát, gürcöljön sokat, hogy becsületesen adózhasson, és csak akkor nyissa ki a száját, amikor azt kérik! Legyen egy örökké szomjas oázis! Persze, ez a nem természetes állapot csakis egyféle módon tartható fenn. Meghatározott időközönként – vagy amikor az éppen előállott helyzet megköveteli – be kell neki adni a „szert”, mert kívánja a szervezete. Már megszokta. Ez a csodavárás szinten-tartásának elengedhetetlen feltétele. Hogy ki adagolja – úgy, mint a lázas gyereknek szokás a kanalas orvosságot – a szacharinnal cukrozott mézes szirupot, a bódító (gyógy)szert? Gyerekjáték kitalálni: a mindentudó politikus.


„A nép hajlítható jobbra is meg balra is. Gerinces vezetőkön múlik, illetve azok személyiségén, hogy egyenesben marad-e.”


A politikus legfőbb ismertetőjele a 3P: panteon–pozíció–pénz. Alighanem valamilyen veleszületett génhiba folytán csak ezen a reláción mozogva, ebben a háromszögben forgolódva képes kiteljesedni. Tanult kollégáim szerint (némely esetekben) létezik egy negyedik P is – amikor a gyengécske jellemet és a feslésnek indult erkölcsöt nyakon öntik némi hedonizmussal. Külön-külön is górcső alá lehet őket venni, de nem érdemes, mert a három általában összefügg. És általában egymást feltételezi. Hogy melyik a legveszélyesebb? Tapasztalatom szerint a harmadik. Azért és amiatt szoktak az emberek kivetkőzni saját magukból is akár. Azért és amiatt képesek feladni az elveiket és eladni a testüket is, a lelküket is, a hitüket is, a saját anyjukat is. Lényeges jellemvonásuk továbbá az is – merthogy lépten-nyomon belebotlunk a realitásba –, hogy meglehetősen gyakran szeretnek eltérni a tényektől. A sok jobbnál jobbféle bort hektoliterszám kortyolgatják, a vizet meg a választópolgárnak prédikálják. Pimaszul úgy mondanám, hogy a legelszántabb illuzionisták akár még a templomról is lehazudhatják a kupolát. Állítólag a hivatásos hazugságkutatók már régen arra a tudományos megállapításra jutottak, hogy leginkább a választások idején szeretik el-elferdíteni az igazságot, kozmetikázni (legalább egy cseppet) a valóságot. Mindehhez társulhat még pihepuha gumigerinc, látványos önajnározás vagy éppen szelíd agresszió is. A külsőségek ezen a tájon még nem sokkal emelik a politikus ázsióját. Úgyhogy a vajdasági magyarságot aligha fenyegeti az a veszély, hogy esetleg megtévesztheti egy-egy szépen kiglancolt imázs. Ellenben a szó – mint nem éppen veszélytelen fegyver – már sokkalta csalókább és mámorítóbb. Olykor tudatmódosító hatása van. A minden évszakban nyíló és ezer színben pompázó politikai szóvirágok kiskertjében magam is gyakran szedegetek, gyűjtögetek. A legutóbbi ilyen szerzeményem csodaszép és igazi ritkaságnak számít. Mert egyetlen száron három virágot találtam: nemzetféltés—nemzetmentés—nemzetépítés. Most is csupa libabőr vagyok! Olyannyira szép ez a patyolattiszta kezdet, ez az „elmélet”, hogy (már látom előre) szinte kár lesz a csúf folytatással, a gyakorlatban történő megvalósítással (meghiúsítással?) elrontani.


De azért kíváncsian várom.

A képzőművész, a teoretikus nálamnál sokkal pesszimistább. Ő imígyen fogalmaz: 

„Az emberek a gazemberektől várnak javulást.”

Szabó Angéla

(Az idézetek Markulik Józseftől származnak)