A délvidéki különc...Markulik Budapesten!

„Az igazi művészet nem részrehajló. 
 Olyan igazságos, mint a halál.”

(Markulik József)

Markulik Józsefről emlékeztek meg tisztelői kedden este a budapesti Nádor Galériában: a képzőművész alkotásaiból rendezett kiállítással és a hátrahagyott kézirataiból készült könyv bemutatójával.  A rendkívül sokoldalú délvidéki alkotóról – aki egyszerre volt teoretikus/gondolkodó és kézműves, híve a hagyományos festészetnek és elkötelezett támogatója a konceptualizmusnak, meg szobrász és fotográfus is egyben – az ugyancsak vajdasági Szombathy Bálint képzőművész, művészeti író beszélt.

Az életének 59. évében eltávozott Mester minden bizonnyal a függetlenség szimbólumaként marad meg azok emlékében, akik őt közelebbről is ismerhették. A csendes, falusi (csantavéri) elszigeteltség(é)ben alkotó képzőművész önként vállalta a „világtól való elvonulást”, a szándékos remeteséget, nyilvánvalóan azért, mert ez a fajta elkülönülési vágy, ez a fajta enyhe szegregációs hajlam késztette az egyre intenzívebb és egyre tudatosabb befelé fordulásra. Különcsége, egyedisége leginkább abban nyilvánult meg – emiatt is érte a legtöbb (rendszerint csak a háta mögött megfogalmazott kritika a pályatársak részéről) --, hogy szándékosan, már-már tüntető jelleggel igyekezett távol tartani magát a szakmától, a kortárs képzőművészeti alkotóktól, az úgynevezett vajdasági magyar „művészvilág” hamisédes képmutatásától. Meg is fogalmazta olykor, hogy bizonyára őbenne lehet a hiba, mert igencsak rosszul tűri az álszenteket és nehezen viseli el a hazugságot. (Nem akart, ahogyan írja egy helyütt a könyvében, szép művészet hazudni, és főleg nem pénzért…)

Markulik nyílegyenes jellem volt, olyan ember, aki gyűlölte nem csupán a szándékos mellébeszélést, hanem még a semmitmondó udvariaskodásnak titulált felszínes társalgást, fecsegést is. Fölösleges hiábavalóságnak és teljességgel értelmetlennek tartotta a négyzetcentiméternyi szakmai előrejutás érdekében tett hagyományos, kötelező tiszteletköröket és gyarló erőfeszítéseket. Neki nem volt szüksége semmiféle behódolásra, anélkül is tudta, hogy amit képvisel, és amit csinál: az jó.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy egyfajta nagyon is résen levő és szakmailag jó alaposan megpatkolt outsiderként követte, folyamatosan figyelemmel kísérte a „pályán” zajló játékot, általában ismerte is egy-egy fontosabb játszma végeredményét, ő maga azonban sohasem kívánt a tagjává válni egyetlen csapatnak sem. Nem vett részt közös tárlatokon, nem járt el alkotótáborokba, művésztelepekre. Sem szakmai poénszerzésért, sem pedig hálából nem vállalt kiállítás-megnyitót, mint ahogyan saját képet, szobrot sem ajándékozott olyan céllal, hogy azért majd valamiféle „ellenszolgáltatást” kapjon.  Mindvégig megmaradt magányos alkotónak.

Szinte hihetetlen, de elvonultságában is számon tartotta a kollégáit, ismerte művészi pályájukat, tudta, melyikük mennyit nyom a latban, s ezt alkalmanként – elég nyersen, kíméletlenül – el is mondta. Vagy megírta. Merthogy tollforgatónak sem volt utolsó (ezt már anno Ács József, az első jugoszláviai/zentai művésztelep megálmodója is elismerte), erről árulkodik a szokatlan hangvételű könyve is.

Markulik József megjelent olykor egy-egy tárlatmegnyitón, vagy írt olyan kiállításokról, munkákról, amelyeket ő maga arra érdemesnek tartott. (Szajkó és Penovác például azon kevesek közé tartozott, akiket elismert és kedvelt.) Persze csak ritkán tűnt fel a tömegben. S amikor felbukkant, akkor is általában kirítt a tömegből. Másmilyen volt. Más, mint a többi. A versenyfutásban (minthogy sohasem állt rajthoz), a könyöklésben, a babérszerzésben nem piszkolódott el. Tiszta maradt. És éppen emiatt szerettük.

A szegedi, a szolnoki és a budapesti tárlata és könyvbemutatója után sem fog a neve feledésbe merülni. Most éppen egy portréfilm készül a Mesterről, amelyben pályatársai, tanárkollégái és a barátai vallanak róla. Bemutatójára majd január folyamán, halálának 20. évfordulója kapcsán kerül sor.

Jelenlegi tárlata szeptember 8-áig még megtekinthető a budapesti Nádor Galériában (József nádor tér 8-9.)

Szabó Angéla  

Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak?

Szabad-e hinni a politikusoknak?

„Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak? Mind a hét? Különösen akkor kérdezhetjük, ha az egyik arca mosolyog, a másik vicsorít.”

A sárkány, mint szimbólum

Mindig ez az ősrégi, banális kis „történetecske” jut eszembe, amikor újra meg újra arra kényszerülök, hogy – meglehetősen egykedvűen – megállapítsam: nem szabad hinni a politikusoknak: a kisgyerek a szeme sarkából figyelte az édesapját, amint az a kinti hidegben jó néhányszor összefordította a két tenyerét és többször egymás után belelehelt. Aztán, amikor bementek ebédelni, elnézte, ahogy az apja a kanálba mert levest – hogy mielőbb meghűljön – apránként fújni kezdte. A gyerek a két cselekvést a kis buksijában nyilván összekapcsolta, mert csodálkozva megkérdezte: „Hát, milyen szája van kendnek, édesapám? Egyszer meleget fúj, másszor meg hideget?” Hogy miért nem érdemes hinni a politikusoknak? A válasz ugyanilyen banális és egyszerű: a politikusi ajak is kétfunkciós… A politikusok olyanok, mint a szélkakas. Az éppen aktuális szélirány függvényében egyszer jobbra fordulnak, máskor meg balra. Vagy, akár a zászló. Leng(edez)nek, lobognak szellőben, viharban egyaránt – hol erre, hol arra.


Már évek hosszú sora óta tapasztalható az a fajta fölényeskedő, dölyfös, arrogáns magatartás/viszonyulás, amelyet az államalkotó nemzet alkalmaz a saját – mostanra már csak kisebbségi sorsba kényszerített – népeivel szemben. (Bornírt hatásvadászat?) Túl annyi vérzivataros testvérháborún és két évtizedes látszatdemokrácián, Szerbia még mindig nem vetkőzte le azt az ellenszenves erőfölényét, amelyet még a választott nép és a mennyei nemzet „tündöklése” idején biztosított be magának. Meglehetősen kemény kézzel. A többségi nemzet valójában a kénye-kedve szerint hintáztathatja például a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Ha aznap történetesen bal lábbal szállt le az ágyról, s ha a balkáni/ bús/ borús hangulatának épp az felel meg, háborús bűnösnek kiálthat ki minden egyes magyart – a legelső csecsemőtől egészen a legutolsó matuzsálemig. (És akkor úgy örül, mint a piromániás a foszfornak?) De ha – az éppen eltalált pillanatban – egy hatásos varázsigét a fülébe súgnak, s tárgyalóasztalhoz kényszerítik, egy csapásra nagyvonalúvá nemesül át, és esetleg még a pruszlik újragombolására is hajlandóságot mutat. (Olykor még a gengszterszív is megenyhül?) Ha megszállja a Szentlélek, akkor talán majd visszaszármaztathatja az egyetlen nap leforgása alatt egyetlen tollvonással elvett vagyont is. (Hogy még az angyalok se csalódjanak a látványban, ha fentről – felhőkről lábat lógatva – szemlélnek bennünket?) Ha meg épp harcias kedvében méltóztatik lenni, vagy csupán kedve szottyan vadul „szórakozni”, bárkit megüthet, véresre verhet, betonba döngölhet – szinte minden következmény nélkül. Ép ésszel azt gondolhatnánk, a sok-sok év alatt már volt időnk bőven kiismerni ezt a zsánert, mégis időről időre házhoz menjünk a „csárdás” pofonokért. De tényleg mindig az a legény, aki állja, és nem az, aki adja?


„Szerbia a saját talpra állását abban látja (…) abban látja, hogy körülötte mindenki térdepeljen.”


Kis hazánk, az egykori Jugoszlávia két évtizeddel ezelőtt hasonlóan járt, mint az az eszement kígyó, amelyik egyszer csak gondolt egy merészet, és beleharapott a saját farkába. Sőt, miután már egyszer belekóstolt – s alighanem ízletesnek találta azt – elkezdte (nagy bőszen) a saját, tulajdon testét felfalni. Darabról darabra, falatról falatra. És a valaha volt hosszú tekervényből mára már csak egyetlenegy tekintélyesebb darab és két apró szeletecske maradt. Az alsó rész, úgy tűnik, végleg leválik, lepottyan majd a testről (akár már magától is), de a felsőnek a sorsa is éppoly bizonytalan, mint amilyen stabil szokott lenni a vízen a buborék helyzete. Az oktondi csúszómászó mákszemnyi agyába mintha csak bebetonozták volna a tébolyító, gyilkos gondolatot, amelynek igazát hitte is szentül: akkor lehet majd mindenható és legyőzhetetlen, ha teljesen elfogyasztja/ bekebelezi saját magát, ha maga körül mindent, de mindent elpusztít/ megsemmisít. És az összezsugorodott, legyengült állat mind a mai napig megmaradt e tévhitében, mert hiszen az égvilágon semmit nem okult a korábbi barbár, véres lakomákból. Így lett a kis hazából egy még kisebb haza. Csupán hazácska…
A kis hazácskában pedig máig is boldogan él az úgynevezett államalkotó nemzet, és vele egyetemben máig is „boldogan” élnek – ha majd bele nem halnak! – az úgynevezett „többiek”. Akik még arra sem méltóak, hogy a nevükön nevezzék őket. Mert még nevük sincs. Se osztanak, se szoroznak. E kicsinyke kis hazácskában így valahogy fest a törvényes- alkotmányos leosztás. Amiből számtalan nyavalyánk eredeztethető. (Hogy milyen érvrendszerem van ez ellen? Gyatra!) Az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert szerbiai magyarság a próbatételek végeláthatatlan sorát kénytelen kiállni és elszenvedni. Ennek „eredményeként”: egy nagyon sajátos úton jár. Vagy inkább úgy mondanám, hogy tulajdonképpen kényszeredetten kényszerpályára kényszerült. Vakvágányra. Mert igaz ugyan, hogy csak másodrangú polgára ennek az országnak, mégis azt várják el tőle, hogy lehetőleg pápább legyen a pápánál. (Mert mifelénk még a megtűrtségnek, a félretettségnek, a perifériára söpröttségnek is borsos ára van. A szolgasors! A cselédsors!) Ha már nem teszi meg azt a szívességet, hogy önként elhagyja a hazáját, ha már nem engedi át a maga talpalatnyi helyét az egyre csak szaporodó jövevényeknek, ha már nem hagyhatja örökül még azt sem, hogy a lába nyomát is szórják fel sóval, akkor az a legkevesebb, az a minimum, hogy legyen maximálisan lojális, húzza meg magát, gürcöljön sokat, hogy becsületesen adózhasson, és csak akkor nyissa ki a száját, amikor azt kérik! Legyen egy örökké szomjas oázis! Persze, ez a nem természetes állapot csakis egyféle módon tartható fenn. Meghatározott időközönként – vagy amikor az éppen előállott helyzet megköveteli – be kell neki adni a „szert”, mert kívánja a szervezete. Már megszokta. Ez a csodavárás szinten-tartásának elengedhetetlen feltétele. Hogy ki adagolja – úgy, mint a lázas gyereknek szokás a kanalas orvosságot – a szacharinnal cukrozott mézes szirupot, a bódító (gyógy)szert? Gyerekjáték kitalálni: a mindentudó politikus.


„A nép hajlítható jobbra is meg balra is. Gerinces vezetőkön múlik, illetve azok személyiségén, hogy egyenesben marad-e.”


A politikus legfőbb ismertetőjele a 3P: panteon–pozíció–pénz. Alighanem valamilyen veleszületett génhiba folytán csak ezen a reláción mozogva, ebben a háromszögben forgolódva képes kiteljesedni. Tanult kollégáim szerint (némely esetekben) létezik egy negyedik P is – amikor a gyengécske jellemet és a feslésnek indult erkölcsöt nyakon öntik némi hedonizmussal. Külön-külön is górcső alá lehet őket venni, de nem érdemes, mert a három általában összefügg. És általában egymást feltételezi. Hogy melyik a legveszélyesebb? Tapasztalatom szerint a harmadik. Azért és amiatt szoktak az emberek kivetkőzni saját magukból is akár. Azért és amiatt képesek feladni az elveiket és eladni a testüket is, a lelküket is, a hitüket is, a saját anyjukat is. Lényeges jellemvonásuk továbbá az is – merthogy lépten-nyomon belebotlunk a realitásba –, hogy meglehetősen gyakran szeretnek eltérni a tényektől. A sok jobbnál jobbféle bort hektoliterszám kortyolgatják, a vizet meg a választópolgárnak prédikálják. Pimaszul úgy mondanám, hogy a legelszántabb illuzionisták akár még a templomról is lehazudhatják a kupolát. Állítólag a hivatásos hazugságkutatók már régen arra a tudományos megállapításra jutottak, hogy leginkább a választások idején szeretik el-elferdíteni az igazságot, kozmetikázni (legalább egy cseppet) a valóságot. Mindehhez társulhat még pihepuha gumigerinc, látványos önajnározás vagy éppen szelíd agresszió is. A külsőségek ezen a tájon még nem sokkal emelik a politikus ázsióját. Úgyhogy a vajdasági magyarságot aligha fenyegeti az a veszély, hogy esetleg megtévesztheti egy-egy szépen kiglancolt imázs. Ellenben a szó – mint nem éppen veszélytelen fegyver – már sokkalta csalókább és mámorítóbb. Olykor tudatmódosító hatása van. A minden évszakban nyíló és ezer színben pompázó politikai szóvirágok kiskertjében magam is gyakran szedegetek, gyűjtögetek. A legutóbbi ilyen szerzeményem csodaszép és igazi ritkaságnak számít. Mert egyetlen száron három virágot találtam: nemzetféltés—nemzetmentés—nemzetépítés. Most is csupa libabőr vagyok! Olyannyira szép ez a patyolattiszta kezdet, ez az „elmélet”, hogy (már látom előre) szinte kár lesz a csúf folytatással, a gyakorlatban történő megvalósítással (meghiúsítással?) elrontani.


De azért kíváncsian várom.

A képzőművész, a teoretikus nálamnál sokkal pesszimistább. Ő imígyen fogalmaz: 

„Az emberek a gazemberektől várnak javulást.”

Szabó Angéla

(Az idézetek Markulik Józseftől származnak)