Pénz, ékszer, élelem...Rablássorozat Csantavéren...

A nyugdíjból félre kell tenni a biztonságra is...

Újabb betörési hullám kezdődött nemrégiben Csantavéren. A bűncselekményekben érintett családok elmondása alapján megállapítható, hogy a világos nappal elkövetett lakásfeltörések kizárólag készpénzszerzés és ékszerlopás céljából történnek, míg az éjszaka leple alatt zajló tolvajlások az éléskamrák és a hűtők kifosztására irányulnak.

Napközben, leginkább a délelőtti órákban történnek a betörések, miután a családtagok eltávoznak otthonról. Általában olyan házat szemelnek ki, amely mellett már huzamosabb ideje gazdátlanul áll a szomszédos épület, így annak a padlásáról – egyetlen tetőcserepet elmozdítva – könnyűszerrel követhetik a potenciális áldozatok mozgását. A bűnözők órákat, olykor félnapokat is eltöltenek a megfigyeléssel, kivárva a megfelelő időpontot, amikor a háziak közül már senki sem tartózkodik otthon. Akkor az elhagyatott ház hátulsó ablakán át pillanatok alatt a szomszédos udvarban teremnek és már el is jutottak az előre kiszemelt helyiségig. (A hívatlan látogatók nyilván azért választják a besurranásnak ezt a módját, mert a lakatlan, üresen álló ház udvarából zajló felderítés és behatolás kevésbé kockázatos számukra, mint az utca irányából történő szemlélődés.)

A nappali betörők általában az éléskamra ablakán/ajtaján keresztül jutnak be a lakásba, az éjjeli tolvajok pedig a falon, a kerítésen átmászva érnek el a bejárati ajtóig, bent viszont keresnek egy utcára nyíló ablakot, és azon át juttatják ki az eltulajdonított élelmet a kint várakozó társaiknak.

Jó napjuk volt a betörőknek!

A megélhetési bűnözés nagymesterei már nem csupán egyedül élő idős emberek hajlékát rabolják ki, hanem életerős fiatalok otthonát is. Így járta meg a Bolmáni utcában lakó, húszas éveiben járó, kisgyermekes Veréb házaspár is.

– Sokat töprengtünk annak megfejtésén, hogy a mi esetünkben miként zajlott a betörés, és végül összeállt a kép – idézi fel a történteket a feleség.

– Először azt gondoltuk, hogy hátul, a kerítésen át jutottak be a portánkra, az a változat, hogy esetleg a szomszédos ház padlásáról tartottak bennünket szemmel, és az ottani udvari ablakot kinyitva ugrottak be, csak később merült fel. Valószínűleg az tévesztett meg bennünket, hogy az üresen álló épület tetején lévő törött cserép nem most, hanem az egy évvel ezelőtti jégvihar idején keletkezett. Később azonban rájöttünk, hogy a padlás tökéletes megfigyelőhelyül szolgálhatott, mert az onnan kémlelődő egyenesen rálát a mi bejárati ajtónkra. Hogy efelől megbizonyosodjunk, le is ellenőriztük. Átmentünk a szomszédba, fölkapaszkodtunk a padlásra, és ott döbbenten tapasztaltuk, hogy valóban ez volt az elkövetők leshelye. A hiányzó tetőcserép közelében egy széket is találtunk, nyilván azon ülve várakozott az udvarunkat szemmel tartó az alkalmas időpontra… Vasárnap délelőtt körülbelül egy órán át voltam távol, amely idő alatt bejöttek a lakásunkba. Leghátul, a spájz ajtaján át. Értékek után kutatva, meg is találták a pénzünket, az eddig összegyűjtött 2500 eurónkat, és azt a kevéske dinárt, amit a pénztárcámban tartottam az egyik konyhai fiókban. A pénz mellett néhány olyan, még használatlan arany ékszert is eltulajdonítottak, amit a kislányunk kapott ajándékba, és amelyek dobozát a szomszédos ház padlásán szintén megtaláltuk. Semmilyen más használati tárgyat nem vittek el és élelmiszer sem hiányzik a kamrából. Vagy legalábbis eddig még nem vettük észre. Kicsit furcsának tűnt, hogy a bejelentést követően, a helybeli rendőrállomásról csak néhány óra elteltével érkezett meg az ügyeletes. Elvégezték a helyszínelést, később pedig azt a tájékoztatást kaptunk, hogy nem találtak sem idegen ujjlenyomatot, sem más használható bizonyítékot. Érdeklődő telefonhívásunkra azt válaszolták, ha lesz előrehaladás az ügyben, értesítenek bennünket.

A spájzablakon ugrott be a tolvaj

A Verébéknél már bevált, illetve ahhoz hasonló betörési forgatókönyvet alkalmaztak a vasárnapi tolvajok a Szőlősor-i Radák házaspár esetében is. Ugyancsak a mellettük álló lakatlan házból lesték-várták, hogy Radákék a heti piacra induljanak.

– Én fél 8 után 10 perccel mentem el biciklin – meséli Anna –, a férjem pedig valamivel 8 óra után hagyta el a házat kocsival. Gyorsan megjártam, és már be is értem a lakásba, amikor a szomszéd ház felől az ottani vaskapu csukódását, erőteljes csattanását hallottam. Befutottam a hálószobába, amelynek az ablaka arrafelé nyílik, és akkor a keletkezett huzatból már éreztem meg láttam is, hogy az ablakunk nyitva van. A rajta lévő szúnyoghálót felhasította és azon át menekült ki a lakásból a betörő. Nyilván akkor, amikor meghallotta, hogy hazaérkeztem és zárom ki az ajtót. Rögtön az ágyam melletti íróasztalra néztem, mert azon hagytam indulás előtt a mobiltelefonomat. Az már nem volt ott. Gyorsan kihúztam az íróasztal fiókját, amelyben az ékszereimet tartottam, de már csak hűlt helyüket, az üres dobozokat találtam. Elvitték az arany nyakláncomat, a karcsatomat és 3 gyűrűmet, meg egy ezüst láncot és egy tetszetős, bár kevésbé értékes bizsu karcsatomat is. Ahogy nagyjából számoltuk, 1500 euró értékű lehet az eltulajdonított ékszer. Ezen kívül volt még a pénztárcámban 10 ezer forint, az is eltűnt.

– A nyitva lévő fél méterszer fél méteres spájzablakon ugrott be az elkövető – veszi át a szót István, a férj. – Jó nagyot huppanhatott, mert majdnem 2 méter magasan van az ablak. Meg is látszik a lába nyoma, mert belül megrepedt az ablakpárkány. A szekrényekből nem rángatta ki a holmit, nem dúlta föl a házat. Vagy észrevétlenül nyúlt a ruhaneműhöz, vagy annak átfésülésére már nem jutott ideje. A lényeg az, hogy a pénzen, az ékszeren és a telefonon kívül semmi más nem hiányzik. Élelemre nem szüksége, mert a spájzban megvan minden hiánytalanul. Csak a nagykést helyezte ki az asztal közepére. Talán azzal akart védekezni, ha valamelyikünk rajtakapja. Az esetet azonnal jelentettük a rendőrségen, most meg várunk. Mi mást tehetnénk? Ezentúl majd ügyelünk arra, hogy az egyikünk mindig itthon legyen, az ablakokra pedig rácsot szereltetünk. Vagy kénytelenek leszünk riasztóberendezést vásárolni, hogy megóvjuk azt, ami a miénk. A helyszínre érkező rendőr azt mondta, ne nagyon reménykedjünk, mert az ellopott ékszer valószínűleg már nincs itt a faluban, a tolvajok igyekeztek gyorsan túladni rajta.

„A feleségem belebetegedett…”

Ezt már a Dózsa telepen lakó, ötvenes éveiben járó autószerelő, Anitics Mihály mondja, akinek a felesége, Erika agyi infarktust kapott a betöréses eset után. Hozzájuk az utca felőli fém garázsajtón át jutottak be. Kifeszítették, de épp csak egy akkora résnyire, hogy egy gyerek át tudja magát préselni rajta. Reggel 6 órakor, munkába induláskor vette észre az ajtón tátongó nyílást Erika. Azonnal szólt a férjének, aki a garázsba lépve, látta, hogy jó néhány szerszám hiányzik a helyéről.

Aniticsék az autógarázst kamraként, spájzként is használták. Ott tartották a hűtőládát, a télire eltett befőttet és a tartalékolt lisztet, kristálycukrot is.

– Kérdeztem a feleségemtől, hogy mennyi élelem volt a fagyasztóban, én ugyanis ritkán nyitogatom a fedelét. Azt felelte, hogy az ünnepekre teljesen megtelt. Hát most nincsen még félig sem, mondtam neki, mert a java részét nyilván az éjjel elvitték! Pontosan emlékszem, hogy fél 1-kor feküdtem le, akkor kapcsoltam le a lámpákat. És ami eddig soha nem történt meg velem: a ketrecben tartott kutyákat elfelejtettem szabadon engedni éjszakára. Valószínűleg mélyen elaludtunk, mert semmilyen zajt nem hallottunk. Akár az egész garázst kipakolhatták volna autóstól, mindenestől… Négyszáz euró körüli értékben vittek el élelmet. A húst is, de a többféle, házi készítésű pálinkát is sajnálom. A feleségemet pedig még inkább megrázta a betörés, agyi infarktust kapott és most a kórházat járjuk. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Tudjuk, hogy az ilyen lopási ügyekben csak elvétve szokták megtalálni az elkövetőket, a pórul jártakat pedig szinte soha nem kártalanítják. A rendőrség nem végzi megfelelően a munkáját. Én 6 óra 10 perckor tettem a bejelentést, de csak háromnegyed 8-kor érkeztek ki a helyszínre. Elmondatták velem, hogy mi hiányzik, felírták és elmentek. Most azt fontolgatom, hogy beszélek egy ügyvéddel és beperelem őket gondatlan munkavégzés miatt.

Szabó Angéla

Miért rúgtam a bilibe? (,mert munkanélküli doktor vagyok Zerbisztánban és megaláztak...)

„nem, köszönöm, de nem”

Kedves olvasóim előre figyelmeztetem: explicit leszek és szabad szájú. Előre megmondom miért: a kertelés néha nem hoz semmit és bizonyos dolgokat a nevükön kell megnevezni. Hiába „becézek” bizonyos eseményeket, embereket, attól hogy szépen „körülírtam” őket azok még azok nem vállnak szebbé vagy pozitívvá. Pontosan egy éve hogy belerúgtam a vödörbe. Vagy még inkább: a bilibe. Legalább is én úgy nevezném az eseményeket, annak ellenére, hogy pár barátom, ismerősöm szerint, inkább „megszívattak” az ügyben mintsem magam jószántából okoztam volna a rám nehezedő történteket. 

          Azoknak az olvasóknak, akik múlt évben nem értesültek vagy nem követték az *„ügyem” röviden pár szóban: a 2012 – ki választások előtt a Demokrata Párt (DP) tagjainak az jutott eszébe, hogy meglehet, mégis kellene valamit tenni a pár tized (száz?) vajdasági munkanélküli doktori titulussal rendelkező fiatal kutatóval, diplomással. Így síppal–dobbal a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatot hirdetett ki mely a minden doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személy foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni, akár egy munkahely biztosításában, akár egy kutatói projektum támogatásában egy éven keresztül.

          Az ötlet magában jó is lett volna, mivel minden olyan doktori fokozattal rendelkező személyre vonatkozott volna, aki idehaza vagy külföldön szerezte meg tudományos fokozatát. Sajnos, a pályázat eszmei „megalkotásától” kezdve – két hónappal a pályázat konkrét kihirdetése előtt –  s még pontosabban a pályázat hatályossága kezdőnapján hihetetlen nagy média-robajjal járt. A Titkárság jobban értesítette a sajtóvilágot, mint az egyetemeket, kutató központokat.

            Jómagam is, még pár fiatal PhD-sel is meg lettem híva már januárban a Titkárságba hogy, idézek: „pozitívan beszéljek” a sajtó képviselői előtt a pályázatról anélkül, hogy bármilyen információval rendelkeztem volna abban a pillanatban a pályázatról (sic!). Visszatekintve látom, hogy cum laude kellett volna beszélnem „hogy mennyire hálás vagyok azért a megadott alkalomért”.

S utána jött, aminek jönnie kellett. E–mailben értesítettek, hogy a pályázatot megnyertem és hogy szíveskedjek (megint!) a sajtó képviselői előtt lekezelni Bojan Pajtićtyal és aláírni a kutatói projektumom támogatását. Megköszöntem jóhiszeműen a segélyt, és megkértem a Tartományi Titkárság képviselőjét (egy bizonyos Jurišić-nét) hogy bármely más pillanatban írjam alá a szerződést... S habár a lokális és még a belgrádi sajtó is foglalkozott az ügyemmel (úgy lett beállítva mintha a „kezelés” miatt nem részesülhettem a támogatásban), a valódi motivációm okai valahogy árnyékban maradtak. Érdekes módon, maguk az újságírók sem firtatták ugyan miért nem akartam megjelenni személyesen a sajtó képviselői előtt Pajtićtyal, aki sorban aznap lekezelt a munkanélküli doktorokkal a nélkül is, hogy részleteit ismerte volna a pályázatnak, ami egy hozzám intézet levelében később ki is derült...

          Miért nem voltam hajlandó megjelenni azon a híres „kezelésen”? 

 Tudatosan „törtem” volna ki a nyakam, avagy „megszívattak”?

          Kedves olvasóim, használom egy első éves évfordulóját az ügynek és ünnepiesen kijelentem: igenis, tudatosan nem jelentem meg azon a napon Pajtić úrral lekezelni és a média képviselői előtt mutatkozni egy tartományi nevesebb (hírhedt?) politikussal. Tudatosan tettem ki magam a média górcsője alá, és igenis, tudatosan rúgtam bele a bilibe. Pár barátomat elvesztettem, pár kollégám félkegyelműnek keresztelt el, maga a párom is értelmetlenül pislogott rám, s még postásunk meg letámadta anyámat a „hálátlanságom” miatt. Néhány „jóhiszemű” kolléga még meg is jegyezte: ámokfutó lettem, soha nem fogok munkát találni Zerbisztánban...

          A pénz az jól jött volna. S gondolom, hogy eddigi tudományos munkásságommal már előre is megérdemeltem volna. Doktori titulussal rendelkezem 2005 óta, és a franciául megírt és megvédett PhD-met önmagam erejéből érdemeltem ki (még a szüleim sem tudtak anyagiakban támogatni, édesapám halálosan feküdt a betegágyán még a 2000 – es évek elején és még 2002– ben elhunyt). 
Jugoszlávia/Zerbisztán támogatásában soha nem részesültem, de semmiben. Az első egyetemi diplomámon (1996–ban diplomáztam Újvidéken az első egyetemmel) még a nevem is megszerbesítették. A tudományos kutatói munkásságom első tíz évében aktívan publikáltam és előadást tartottam négy nyelven Európa és Észak – Afrika szerte ahol a Vajdaság népi gyógyászatáról, népességéről tartottam előadást és írtam tudományos cikket.

          Pajtićtyék nem szívattak meg. 

Teljesen tisztában voltam kivel volt dolgom: hiszen itt a politikai „elit” csakis a választások előtt mutat némi érdeklődést a „jobbágyak” iránt – mármint az egyszerű ember sorsa iránt. Ilyenkor dobnak némi alamizsnát a túlpakolt asztalaikról: pár támogatást a tudománnyal foglalkozó személyeknek, intézményeknek, kultúrközpontoknak, pár nem létező munkahelyet és egy csomó üres ígéretet. Az állampolgárok pénzével szabadon, és hozzátenném, bőkezűen rendelkeznek, kiváltképp a kóma – sógor pénzelésében.

          Demonstratívan rúgtam bele a bilibe. Bojan Pajtić és a retyerutyája a vajdasági munkanélküli PhD diplomásokat a választások előtti párt – marketingre használták fel. Pár fénykép, interjú a TV–n, kezelés és mosoly és cserébe az egy évet érő alamizsna amit „első munkahelynek” neveztek el. Utána, zsupsz, ki az utcára megint. A következő választásig.

          Kedves olvasóim megkérdezném, miért támogatnám a Demokrata Pártot – s ha már ott vagyok – miért támogatnék bármely pártot is, ha nem fűz hozzájuk semmilyen személyes meggyőződésem? Pénzért??  „Biztonságért”?? Elnézést, kedves olvasóim, de az ilyesminek neve van a magyar nyelvben: kurváskodásnak hívják az ilyen „cserét”. Személyesen nem voltam és nem leszek hajlamos a pártokkal „bratyizni” bármilyen anyagi vagy egyéb előnyökért. Sem a demokratákkal, sem a haladókkal, semmilyen szerb párttal, de magyarral, de még zimbabweival sem. Tudós vagyok. Értelmiségi vagyok. Nem politikai „szatellit” és kiváltképp nem ideológiai kurva.

          PhD–met és a tudományos munkásságom és tudásom nem a politikai pártok és egyének támogatására használom. Személyesen is, akár Pajtić és a retyerutyája is – akár a VMSZ-ből akár a Radikális Pártból – hozzátenném itt különbség nincs – a közszolgálatnak dolgozunk. Mármint munkásságommal adósa vagyok a vajdasági embereknek, a jövő nemzedékének, végső célban az emberiségnek. A kutatói munkámmal, írásaimmal, publikációimmal, előadásaimmal felelős vagyok az eljövendő generációkkal szemben. S hozzátenném: az ebből kifolyó viselkedésemmel is. Az ebből alakuló reputáció az egyedüli, amivel rendelkezek és az el nem árulandó. Ez az, amit a vajdasági/szerb pártok és a retyerutyájuk konstans elfelejteni látszanak. Vajdaság polgáraiért és miatt ülnek azokban a kényelmes, túlfizetett bőrfotelokban és nem vice – versa.

          Jómagam ezt megtehettem, nem mentem el a támogatásért talpat nyalni és fényképezkedni Pajtićtyal – az egy éves kutatói támogatást nem kaptam meg (máskülönben megjegyezném a civilizàlt országokban a támogatás postán érkezne és nem volna annyi médiatikus díszbaszás mint itt...).

          Az egyszerű emberek, amilyen jómagam is vagyok, más hatalommal nem rendelkezik csak a „nem, köszönöm, de nem” – el. Szerintem annyi elég is lenne, hogy az ún. „egyszerű ember” visszanyerje a hatalmát a saját sorsa felett. A pártok által bevezetett (sz)ekszplotációhoz két fél kell. Mint a tangóhoz. Nincs tangó, ha nincs két egyén. Nincs kihasználás, ha az egyik nem megy bele a „játékba”. És nincs „játék” sem ha az egyik elküldi melegebb tájakra a másikat. Főleg ha a többség indít be egy szép „nem”-et... Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Nemrég valami hajmeresztőt hallottam egy közeli ismerősömtől, ami jól leírja az embertársaink egy részének a mentalitását. Az illető jóhiszeműen magyarázta mennyire „fontos manapság jóban lenni a pártokkal”, hiszen az ember „másként nem tud érvényesülni”. Érvényesülni????? Mi a fene????

A kedves illető nem tudja, hogy az alapvető emberi jogok közé tartozik a munkavállalás joga? Érvényesülni??

          Kikérném: hogy tudna egy éhes ember érvényesülni – hiszen az állampolgárok nagy része már arrafelé tart... Milyen emberi tulajdonságokkal vagy készséggel – munka, művészeti, emberi téren – rendelkezik az az egyén, aki talpnyalás által számít „érvényesülni”? Mióta pozitív karaktervonás a gerinctelenség, ami elősegíti a talpnyalást? Evolutívan előnyös lenne hosszú távra?

          Ne érvényesüljön az a személy, aki olyan emberkörbe tömörül, ahol az egyéni érdekek vannak előnyben részesítve – s ezt még a hülye is tudja, hogy a pártok hagyományosan azokat az embereket vonzzák magukhoz, akiknek sem tudásuk, sem személyes karakterük, és tetejében még más adottsággal sem rendelkeznek. Az ilyenek azért tömörülnek csordába, mert másként nem tudják megállni az emberi helyüket. Ehhez gerinc kell. A gerinc az, ami az érvényesüléshez szükséges, nem a párttagság. Oda elég egy pléhpofa és egy jókora nyelv a benyalásra.

S kedves olvasóim eddig be is láthatták – volt idejük jócskán az elmúlt húsz évben saját bőrükön megérezni: a pártoknak való benyalizás nem hoz kenyeret az asztalra, vagy ha hoz is rövidtávon és piszkos úton. Itt, e földrajzi szélességen, hosszúságon „biztonság” nincs; nincs „biztos munkahely”, „biztos pénz” és „biztos mindennap”. S az eddigi modus operandi – magyarán: a „pártok segébből fityeg ki a cipőpertlink” – nem szolgál semmire. Mert már semmink sincs. Gyerekeink, rokonaink tömegesen elhagyták Zerbisztánt, a munkahelyeinket elveszítettük (ha volt is valamikor...), a gyárak becsuktak, templomok nyíltak helyükbe és csak az életünk maradt meg. Ezért a benyalizás nem válik be és nem is fog. A változásokhoz meg gerinc kell. A pártok és a pártokkal való kacérkodásnak véget kell vetni, méghozzá minden szinten. Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Újvidék, 2013. július 9. 

Dr. Vivod Mária

*"ügyem":

Dr. Vivod Mária bírósághoz fordul 

a tartományi tudományügyi titkárság példátlan cselekedete miatt

Decemberben írtunk a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatáról, mely a doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személyek foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni. Cikkünkben megszólaltattuk a munkanélküli dr. Vivod Mária antropológust is, aki akkor ezt nyilatkozta: „A tartományi titkárság kínálta lehetőségről eddig nem tudtam, de szeretnék élni vele, feltéve, ha nem szükséges a külföldön szerzett oklevelem honosítása és a pártpolitikai elkötelezettség.” Következetességének, hogy a pártpolitikai marketingből ki akar maradni, az lett a következménye, hogy nem kapta meg a beígért ösztöndíjat. 

 
A Franciaországból hazatért, öt nyelvet beszélő, harmincévesen már a tudományok doktorának számító antropológust tegnap hivatalosan is értesítette a tartományi titkárság, hogy a 2012-re szánt eszközöket „teljes egészében felosztották”. Idézzük azt a szerb nyelvű levelet, amelyet Biljana Juribašić segédtitkár írt alá: „Tisztelt Hölgyem, értesítjük Önt, hogy befejeződött a Jogosultság az első esélyre elnevezésű akciónk nyílt pályázatának megvalósítása, mely alapján 2012. február 8-án benyújtotta jelentkezését. Az eszközök a 2012. május 15-én kézbesített határozatok alapján a 2012-es évre vonatkozóan teljes egészében felosztásra kerültek. Önt, akárcsak a többi jelöltet, akik, sajnos, a korlátozott eszközök miatt nem kötötték meg a támogatási szerződést az előirányzott határidőn belül, felkérjük, hogy továbbra is kövesse a titkárság által kiírt pályázatokat, amelyek az eszközök biztosítását követően várhatóak, és pályázzon azokra. ”

Az eset érdekessége, hogy áprilisban a titkárság még arról tájékoztatta dr. Vivodot, hogy a pályázatát elfogadták, majd e-mailben értesítették, hogy „a határozatok és a szerződések ünnepélyes aláírása és átadása” május 15-én (a választási kampány idején) lesz. A tudós azonmód válaszolt is a levélre, melyben kérte, hogy a szerződését más időpontban írhassa alá, ugyanis nem szeretne részt venni a pályázat „médiaexploatációjában”. Egy nappal az „ünnepélyes esemény” előtt újabb levelet kapott, melyben a titkárság hivatalnoka dr. Dragoslav Petrović titkár üzenetére hivatkozva a következőket írta: „A határozatokat dr. Bojan Pajtić, a Vajdasági Kormány elnöke fogja átadni holnap. Amennyiben holnap nem jelenik meg a végzések átadásának és a szerződések aláírásának eseményén, nem tudom, ki fogja kézbesíteni, és egyáltalán kézbesíteni fogja-e Önnek valaki a határozatot.”

 A szerződések május 15-ei átadása, amelyen dr. Vivod Mária nem volt jelen

Vivod újabb válaszlevelében magyarázatot követelt, hogy valóban egy „pártapparatcsikkal” való lekezeléstől teszik-e függővé a támogatásukat, fölvillantván annak lehetőségét is, hogy a médiához fordul az eset kapcsán.

A „nagy nap” reggelén Vivod Mária személyesen is felkereste a titkárságot, ahol elmondása szerint Biljana Juribašić segédtitkár fogadta. „Még a számat sem kellett kinyitnom, Juribašić azt mondta, hogy természetesen félreértés történt. Fölvázolták, hogy mi van a szerződésben, majd közölték velem, hogy nemsokára postán kiküldik a szerződést, amit, miután aláírtam, behozhatok személyesen, vagy visszaküldhetek postán” – meséli az antropológus-kutató.
Május 23-án azonban újabb váratlan fordulat következett. „Ugyanez a személy fölhívott telefonon, és közölte, hogy fölfüggesztették a szerződésemet, mivel »elutasítottam az aláírását« , ami egyszerűen nem igaz” – mondja Vivod.

A kutató ezt követően nyílt levéllel fordult a tartományi kormány elnökéhez, amelyben azt követelte, hogy tegyen lépéseket a nevében elkövetett igazságtalanság helyrehozása érdekében.
A kormányelnök irodájában a sajtó érdeklődésére megerősítették, hogy Vivod Mária levelét megkapták, és válaszolnak is rá, de az ügyben a tudományügyi titkárság az illetékes. A titkárságon nem tudtunk szóbeli magyarázathoz jutni az ügy kapcsán.
Vivod Mária a Magyar Szónak elmondta, az esetről értesítette a vajdasági ombudsmant és bírósági feljelentést is tesz. A titkársággal folytatott levelezése interneten is elérhető a http://pistaljka.rs/home/read/223oldalon.

PRESSBURGER Csaba
Magyar Szó, 2012. június 1., 1. és 9. o.

 forrás: http://pistaljka.rs/home/read/223

Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak?

Szabad-e hinni a politikusoknak?

„Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak? Mind a hét? Különösen akkor kérdezhetjük, ha az egyik arca mosolyog, a másik vicsorít.”

A sárkány, mint szimbólum

Mindig ez az ősrégi, banális kis „történetecske” jut eszembe, amikor újra meg újra arra kényszerülök, hogy – meglehetősen egykedvűen – megállapítsam: nem szabad hinni a politikusoknak: a kisgyerek a szeme sarkából figyelte az édesapját, amint az a kinti hidegben jó néhányszor összefordította a két tenyerét és többször egymás után belelehelt. Aztán, amikor bementek ebédelni, elnézte, ahogy az apja a kanálba mert levest – hogy mielőbb meghűljön – apránként fújni kezdte. A gyerek a két cselekvést a kis buksijában nyilván összekapcsolta, mert csodálkozva megkérdezte: „Hát, milyen szája van kendnek, édesapám? Egyszer meleget fúj, másszor meg hideget?” Hogy miért nem érdemes hinni a politikusoknak? A válasz ugyanilyen banális és egyszerű: a politikusi ajak is kétfunkciós… A politikusok olyanok, mint a szélkakas. Az éppen aktuális szélirány függvényében egyszer jobbra fordulnak, máskor meg balra. Vagy, akár a zászló. Leng(edez)nek, lobognak szellőben, viharban egyaránt – hol erre, hol arra.


Már évek hosszú sora óta tapasztalható az a fajta fölényeskedő, dölyfös, arrogáns magatartás/viszonyulás, amelyet az államalkotó nemzet alkalmaz a saját – mostanra már csak kisebbségi sorsba kényszerített – népeivel szemben. (Bornírt hatásvadászat?) Túl annyi vérzivataros testvérháborún és két évtizedes látszatdemokrácián, Szerbia még mindig nem vetkőzte le azt az ellenszenves erőfölényét, amelyet még a választott nép és a mennyei nemzet „tündöklése” idején biztosított be magának. Meglehetősen kemény kézzel. A többségi nemzet valójában a kénye-kedve szerint hintáztathatja például a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Ha aznap történetesen bal lábbal szállt le az ágyról, s ha a balkáni/ bús/ borús hangulatának épp az felel meg, háborús bűnösnek kiálthat ki minden egyes magyart – a legelső csecsemőtől egészen a legutolsó matuzsálemig. (És akkor úgy örül, mint a piromániás a foszfornak?) De ha – az éppen eltalált pillanatban – egy hatásos varázsigét a fülébe súgnak, s tárgyalóasztalhoz kényszerítik, egy csapásra nagyvonalúvá nemesül át, és esetleg még a pruszlik újragombolására is hajlandóságot mutat. (Olykor még a gengszterszív is megenyhül?) Ha megszállja a Szentlélek, akkor talán majd visszaszármaztathatja az egyetlen nap leforgása alatt egyetlen tollvonással elvett vagyont is. (Hogy még az angyalok se csalódjanak a látványban, ha fentről – felhőkről lábat lógatva – szemlélnek bennünket?) Ha meg épp harcias kedvében méltóztatik lenni, vagy csupán kedve szottyan vadul „szórakozni”, bárkit megüthet, véresre verhet, betonba döngölhet – szinte minden következmény nélkül. Ép ésszel azt gondolhatnánk, a sok-sok év alatt már volt időnk bőven kiismerni ezt a zsánert, mégis időről időre házhoz menjünk a „csárdás” pofonokért. De tényleg mindig az a legény, aki állja, és nem az, aki adja?


„Szerbia a saját talpra állását abban látja (…) abban látja, hogy körülötte mindenki térdepeljen.”


Kis hazánk, az egykori Jugoszlávia két évtizeddel ezelőtt hasonlóan járt, mint az az eszement kígyó, amelyik egyszer csak gondolt egy merészet, és beleharapott a saját farkába. Sőt, miután már egyszer belekóstolt – s alighanem ízletesnek találta azt – elkezdte (nagy bőszen) a saját, tulajdon testét felfalni. Darabról darabra, falatról falatra. És a valaha volt hosszú tekervényből mára már csak egyetlenegy tekintélyesebb darab és két apró szeletecske maradt. Az alsó rész, úgy tűnik, végleg leválik, lepottyan majd a testről (akár már magától is), de a felsőnek a sorsa is éppoly bizonytalan, mint amilyen stabil szokott lenni a vízen a buborék helyzete. Az oktondi csúszómászó mákszemnyi agyába mintha csak bebetonozták volna a tébolyító, gyilkos gondolatot, amelynek igazát hitte is szentül: akkor lehet majd mindenható és legyőzhetetlen, ha teljesen elfogyasztja/ bekebelezi saját magát, ha maga körül mindent, de mindent elpusztít/ megsemmisít. És az összezsugorodott, legyengült állat mind a mai napig megmaradt e tévhitében, mert hiszen az égvilágon semmit nem okult a korábbi barbár, véres lakomákból. Így lett a kis hazából egy még kisebb haza. Csupán hazácska…
A kis hazácskában pedig máig is boldogan él az úgynevezett államalkotó nemzet, és vele egyetemben máig is „boldogan” élnek – ha majd bele nem halnak! – az úgynevezett „többiek”. Akik még arra sem méltóak, hogy a nevükön nevezzék őket. Mert még nevük sincs. Se osztanak, se szoroznak. E kicsinyke kis hazácskában így valahogy fest a törvényes- alkotmányos leosztás. Amiből számtalan nyavalyánk eredeztethető. (Hogy milyen érvrendszerem van ez ellen? Gyatra!) Az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert szerbiai magyarság a próbatételek végeláthatatlan sorát kénytelen kiállni és elszenvedni. Ennek „eredményeként”: egy nagyon sajátos úton jár. Vagy inkább úgy mondanám, hogy tulajdonképpen kényszeredetten kényszerpályára kényszerült. Vakvágányra. Mert igaz ugyan, hogy csak másodrangú polgára ennek az országnak, mégis azt várják el tőle, hogy lehetőleg pápább legyen a pápánál. (Mert mifelénk még a megtűrtségnek, a félretettségnek, a perifériára söpröttségnek is borsos ára van. A szolgasors! A cselédsors!) Ha már nem teszi meg azt a szívességet, hogy önként elhagyja a hazáját, ha már nem engedi át a maga talpalatnyi helyét az egyre csak szaporodó jövevényeknek, ha már nem hagyhatja örökül még azt sem, hogy a lába nyomát is szórják fel sóval, akkor az a legkevesebb, az a minimum, hogy legyen maximálisan lojális, húzza meg magát, gürcöljön sokat, hogy becsületesen adózhasson, és csak akkor nyissa ki a száját, amikor azt kérik! Legyen egy örökké szomjas oázis! Persze, ez a nem természetes állapot csakis egyféle módon tartható fenn. Meghatározott időközönként – vagy amikor az éppen előállott helyzet megköveteli – be kell neki adni a „szert”, mert kívánja a szervezete. Már megszokta. Ez a csodavárás szinten-tartásának elengedhetetlen feltétele. Hogy ki adagolja – úgy, mint a lázas gyereknek szokás a kanalas orvosságot – a szacharinnal cukrozott mézes szirupot, a bódító (gyógy)szert? Gyerekjáték kitalálni: a mindentudó politikus.


„A nép hajlítható jobbra is meg balra is. Gerinces vezetőkön múlik, illetve azok személyiségén, hogy egyenesben marad-e.”


A politikus legfőbb ismertetőjele a 3P: panteon–pozíció–pénz. Alighanem valamilyen veleszületett génhiba folytán csak ezen a reláción mozogva, ebben a háromszögben forgolódva képes kiteljesedni. Tanult kollégáim szerint (némely esetekben) létezik egy negyedik P is – amikor a gyengécske jellemet és a feslésnek indult erkölcsöt nyakon öntik némi hedonizmussal. Külön-külön is górcső alá lehet őket venni, de nem érdemes, mert a három általában összefügg. És általában egymást feltételezi. Hogy melyik a legveszélyesebb? Tapasztalatom szerint a harmadik. Azért és amiatt szoktak az emberek kivetkőzni saját magukból is akár. Azért és amiatt képesek feladni az elveiket és eladni a testüket is, a lelküket is, a hitüket is, a saját anyjukat is. Lényeges jellemvonásuk továbbá az is – merthogy lépten-nyomon belebotlunk a realitásba –, hogy meglehetősen gyakran szeretnek eltérni a tényektől. A sok jobbnál jobbféle bort hektoliterszám kortyolgatják, a vizet meg a választópolgárnak prédikálják. Pimaszul úgy mondanám, hogy a legelszántabb illuzionisták akár még a templomról is lehazudhatják a kupolát. Állítólag a hivatásos hazugságkutatók már régen arra a tudományos megállapításra jutottak, hogy leginkább a választások idején szeretik el-elferdíteni az igazságot, kozmetikázni (legalább egy cseppet) a valóságot. Mindehhez társulhat még pihepuha gumigerinc, látványos önajnározás vagy éppen szelíd agresszió is. A külsőségek ezen a tájon még nem sokkal emelik a politikus ázsióját. Úgyhogy a vajdasági magyarságot aligha fenyegeti az a veszély, hogy esetleg megtévesztheti egy-egy szépen kiglancolt imázs. Ellenben a szó – mint nem éppen veszélytelen fegyver – már sokkalta csalókább és mámorítóbb. Olykor tudatmódosító hatása van. A minden évszakban nyíló és ezer színben pompázó politikai szóvirágok kiskertjében magam is gyakran szedegetek, gyűjtögetek. A legutóbbi ilyen szerzeményem csodaszép és igazi ritkaságnak számít. Mert egyetlen száron három virágot találtam: nemzetféltés—nemzetmentés—nemzetépítés. Most is csupa libabőr vagyok! Olyannyira szép ez a patyolattiszta kezdet, ez az „elmélet”, hogy (már látom előre) szinte kár lesz a csúf folytatással, a gyakorlatban történő megvalósítással (meghiúsítással?) elrontani.


De azért kíváncsian várom.

A képzőművész, a teoretikus nálamnál sokkal pesszimistább. Ő imígyen fogalmaz: 

„Az emberek a gazemberektől várnak javulást.”

Szabó Angéla

(Az idézetek Markulik Józseftől származnak)