Botrányszagú igazgatóválasztás a csantavéri iskolában

Felemás szavazás

Személyes okokra hivatkozva – két évvel mandátumának lejárta előtt – 2016. szeptember 11-én lemondott Szedlár Erika, a csantavéri Hunyadi János Általános Iskola igazgatónője. Az iskolaszék úgy határozott, hogy ideiglenes jelleggel az addigi igazgatóhelyettest, István Ervint állítja a tanintézmény élére. Mivel az ő 6 hónapra szóló megbízatása március 11-én lejár, kiírták a pályázatot az állás betöltésére. A felhívásra 5-en jelentkeztek: 1 személy hiányos dokumentációt adott át, így 4-en maradtak – mindannyian helybeliek és mindannyian az iskola tanárai.

A januárban megtartott tantestületi ülésen a 86 szavazati joggal rendelkező alkalmazott közül 83-an jelentek meg, és a következőképpen szavaztak: István Ervinre 49-en, Kecsenovics Szabó Dórára 25-en, Andrić Oliverára 7-en, Kovács Gabriellára pedig egy dolgozó, és volt egy érvénytelen szavazat is. Ezt megelőzően a szülők tanácsa is összeült, és olyan határozatot hozott, hogy azt a jelöltet támogatja, akit majd a tantestület javasol, hiszen a kollektíva tudja legjobban, hogy ki az, aki szakmai szempontból a legmegfelelőbb. Minderről tájékoztatták a Magyar Nemzeti Tanácsot és várták, hogy az is véleményt nyilvánítson az ügyben.

Meg is érkezett az MNT-ből az értesítés, amelyben az áll, hogy egyetértenek az iskolában született döntéssel és támogatják István Ervin kinevezését. A háromszoros (tantestület, szülők tanácsa, MNT) megerősítéssel a tarsolyukban már csak annyi volt hátra, hogy összehívják az iskolaszék tagjait, hogy a végén szentesítsék a nagy többség akaratát.

– Csakhogy épp ekkor kezdődtek a bonyodalmak – mondja Zabos Árpád, az iskolaszék elnöke a felvételen). – Ugyanis az iskolaszék tagjai közül egyesek arról számoltak be, hogy az MNT részéről telefonos megkeresések történtek: arra akarták rábeszélni őket, hogy változtassák meg a véleményüket és István Ervin helyett a másik pályázót, Kecsenovics Szabó Dórát támogassák. Volt, akinek munkahelyet ajánlottak; volt, akit azzal fenyegettek, hogy elveszítheti az állását; de az is szóba került, hogy az a szakcsoport, amelynek az illető a vezetője, a jövőben ne számítson semmiféle anyagi támogatásra, mert sosem fog nyerni a pályázatokon. 

A 9 tagú iskolaszéket 3 tantestületi tag, 3 személy a szülők tanácsából és 3 olyan külső ember alkotja, aki az MNT jóváhagyásával került be. A február 27-én megtartott összejövetelünkön nyilvános szavazást rendeltem el, és meglepetten állapítottam meg, hogy 5-en nem támogatták István Ervin megválasztását, vagyis 5:4 arányban alulmaradtunk. Nem szavazott Ervinre az MNT által javasolt 3 személy, az iskolánk egyik dolgozója és a szülők tanácsának egy tagja. Megjegyzem, hogy az ülés előtt a 3 kívülálló személy arra próbált rávenni, hogy a szabályzatunkkal ellentétben, legyen titkos a szavazás. Már akkor gyanús volt nekem, hogy valamire készülnek. A magyarázkodásaikból az derült ki, hogy nincsenek ők István Ervin ellen, csak éppen a másik személyt szeretnék az igazgatói székben látni. Ezek után nem szakítottam meg az ülést – pedig azt kellett volna tennem, hiszen az iskolaszék egyes tagjaira nyomást gyakoroltak –, ehelyett feltettem a kérdést, hogy ki támogatja Kecsenovics Szabó Dórát. Ők 5-en jelentkeztek, 3-an nemet mondtak, egy személy pedig nem nyilvánított véleményt. Ekkor azt indítványoztam, hogy mielőbb hívjuk össze a szülők tanácsát, és számoljunk be erről az új fordulatról. Ne adjunk alkalmat a találgatásra, és ne a piacon értesüljenek az iskolaszék ülésén történtekről, hanem mi magunk mondjuk el, hogy az iskolaszék hozott egy olyan döntést, amely szembemegy a tantestület akaratával és az MNT jóváhagyásával. Tárjuk eléjük a valóságot: az MNT által javasolt személyek szembefordultak az MNT által jóváhagyott döntéssel, helyette a saját magánvéleményük szerint szavaztak. A másik 2 személy pedig egyszerűen megváltoztatta a korábbi véleményét. Ez most egy kis felháborodást okozott az iskolában, ezért is szeretnénk mielőbb az ügy végére járni. 

Március 2-án lesz a folytatás, akkor fog az előállt helyzetről újból tárgyalni a tantestület. 

Szabó Angéla

Rádiót egy tűzijátékért!

Szögre akasztva...

Ha Szabadkán lenne még kisbíró, akkor a város főterén vagy a hétvégi tejpiacon kidobolhatná, hogy: Közhírré tétetik, eladó a Szabadkai Rádió! Itt a soha vissza nem térő alkalom! Rádiót vegyenek, rádiót egy szilveszteri tűzijáték áráért!

Megszületett ugyanis a döntés arról, hogy Kosztolányi szép, büszke Szabadkája immár végérvényesen lemond arról, ami pedig egyedül csak az övé, a 100 százalékban saját tulajdonát képező intézményéről, és átengedi azt másnak. Majd 50 éven át hűségesen kiszolgálta, de most megválik tőle, elege van belőle, már nem kell, többé nincs szüksége rá. Kalapács alá kerül: vegyék, vigyék, tegyenek vele, amit akarnak!

Megtörtént az eladásra szánt portéka értékbecslése is (maga a rádió tudósított róla a napokban): alig több mint 2 millió dinár az ára. Egészen pontosan: 2 442 000 dinár.
Was kostet die Welt? – ez volt a legelső gondolatom, de aztán fordultam egyet a virágzó barackfák alatt, és apadt valamicskét a tehetetlen dühöm. Már csak az cikázott a fejemben, hogy mint egy közönséges, utolsó férget, úgy tapossák el ezt a rádiót – ráadásul éppen azok, akiknek az őseink hagyatékát meg kellene becsülniük.

Hogy mennyit ér a mostani, csúfosan leértékelt Vajdaságban 2 millió dinár? Alig jelenthet többet egyetlen porszemnél. Hogy mekkora summa ugyanez a mi Észak-Bácskánkban? Mondok két összehasonlítási alapot. Az egyik példa még frissnek számít: nemrégiben határozott úgy a szabadkai képviselő-testület, hogy 32 millió(!) dinárt fordít az egyik peremtelepülés színháztermének a felújítására. (Egyrészt mert közeleg az össznépi vajdmagy csinn-bumm és tánci-tánci, a gyöngyösbokrétás durindó lebonyolításának dátuma, s annak szálláshelyet kellett találni, másrészt taktikai húzásnak sem utolsó, általa bizonyára lehet majd politikai poénokat is begyűjteni. A zseniális indítványt a városi honanyák/honatyák meg is szavazták. Tehát egyetlen csantavéri épület megszépítése megérdemel 32 millió dinárt (amúgy 300 ezer euróért 10 darab 30 ezer eurós házat lehet venni a faluban), a 47. életévébe lépett rádiót pedig mindössze 2 millióért akarják elkótyavetyélni.

Ha belegondolsz, elborzadsz.

A másik szemléltetőpélda: annyit kér a város a magamaga által alapított és működtetett médiumért, amennyit az önkormányzat egyetlen éjszaka, az év utolsó éjszakáján szokott elverni, a város főterén megrendezett szilveszterezés alkalmával. A tűzijátéktól ropogó főtéren alig pár óra alatt szoktak 1-2 milliónak a fenekére csapni. Persze az nem bántja senkinek sem a szemét, mert az óévbúcsúztató hangulatos búfelejtő és újesztendőváró, kedélyállapot javító mulatozás kimondottan a jónép számára. (Meg persze csendháborítás is, amitől rettegnek az idősek, a betegek meg az állatok. De az már egy másik történet.) 

 
„Idén is lesz szabadtéri szilveszterezés Szabadka főterén” – írta 2013. december 13-án Kartali Róbert (egykori Szabadkai Rádió-s) a Vajdaság Ma hírportálon. „ – Maglai Jenő, Szabadka polgármestere az újévi rendezvényekről tartott sajtótájékoztatóján elmondta, hogy december elején, mikor átvették a hatalmat, sem az újévi hangverseny, sem a főtéri szilveszterezés nem volt megszervezve.”
Akkor már azt a csendes ünneplést, azt a városi költségvetést is kímélő hagyományt talán meg kellett volna őrizni. Még senki nem pusztult bele abba, hogy az év utolsó napján otthon maradt a fenekén. Egy szegény község ne hivalkodjon, ne hencegjen az egyetlen éjszaka alatt eldurrogtatott, levegőbe repített milliókkal! Minden garasnak száz helye lenne.

Majd így folytatta mondókáját a polgármester: „Míg az előző években több mint 3 millió dinárba került az újévi koncertek megszervezése, ezúttal a költségek nem érik el 2 millió dinárt sem.”
Hogy lehet ezt masnis selyempapírba csomagolva, szépen elmondani? Evidens, hogy a városvezetés ugyanannyira tartja, pontosabban: nem tartja többre! a közkedvelt és nagy múltú Szabadkai Rádiót egy alig pár órás éjszakai mulatozásnál.

Szomorú.

Egy ilyen meghatározó intézmény, amilyen az észak-bácskaiak szeretett rádiója, nem csupán játszi könnyedséggel pénzre váltható két íróasztalból meg két mikrofonból áll, hanem felbecsülhetetlen értékű hangarchívummal is rendelkezik, és benne lapul az elődök több évtizedes munkája is. Ami pedig megfizethetetlen.

Méltóak vagyunk-e arra, hogy az elődeink lába nyomába lépjünk?

Szabó Angéla

Teljes a sötétség a Romić Arnold-ügyben

Romić Arnold sírkeresztje a csantavéri Nagytemetőben

Már majdnem három hónap telt el Romić Arnold temetése óta. A közhelyesen fogalmazva tragikus körülmények között elhunyt 15 éves csantavéri fiú ügyét illetően még mindig vaksötétben tapogatóznak a gyermeküket gyászoló szülők. Legalábbis erről számoltak be, amikor a napokban felkerestem őket a tornyosi otthonukban.

Arnold 2014. május 31-én, szombaton – valamikor a reggeli órákban – vesztette életét. Előző nap este szórakozni indult az oromhegyesi Atlantis Garden diszkóba, ahonnan azonban sohasem tért haza. Záróra után a hazaszállításukra várakozó autóbuszról néhány társával együtt leszállították – valamilyen kabátlopásról szóló zavaros történet miatt, és már útközben ütni-verni kezdték őket. Arnoldot külön elvezették és a jelenlévő szemtanúk elmondása szerint olyannyira bántalmazták, hogy a fiú a helyszínen belehalt a sérüléseibe. Az áldozat tornyosi barátai látták-hallották, mint ütötték a síró, jajgató gyereket, aki mindhiába könyörgött, hogy hagyják abba a verést. Az utasokkal teli autóbuszt időközben elindították, később pedig a szemtanúknak is távozniuk kellett. Mivel a busz nem várta meg őket, Arnold barátai gyalog vágtak neki a hazavezető útnak. Azonnal az elhunyt társuk szüleihez mentek, hogy elmondják nekik a hírt: a fiukat a mentő valószínűleg kórházba szállította.

Először Zentán keresték, majd pedig az újvidéki klinikai központba irányították őket, és ott szembesültek a ténnyel: Arnold már nincs is az élők sorában. Valójában nem gyógykezelés végett, hanem a boncolás miatt vitték Újvidékre.

Onnantól minden viharos gyorsasággal zajlott. A holttestet azonosították, vasárnap délelőtt átvették, hazaszállították és hétfőn 13 órakor már el is temették.

A halálnak kétféle „típusa” létezik: természetes és rendkívüli haláleset. Rendkívüli halál esetén – vagy, ha az orvos nem tudja egyértelműen megállapítani a halál okát – kórboncolás szükséges. A patológus végzi az igazságügyi orvostani boncolást és ő állítja ki a halottvizsgálati bizonyítványt.

Romić Arnold esetében az ilyenkor szükséges vizsgálatokat az újvidéki Igazságügyi Orvostani Intézetben végezték. Eredményére azonban az áldozat szülei hosszú heteken át vártak. (Vártak, mert alighanem szándékosan várakoztatták őket.)

– Három közül a legfiatalabb gyermekünket úgy helyeztük örök nyugalomra, hogy sem a halál beálltának idejét, sem pedig annak okát nem ismertük. És valójában most sem tudjuk egyiket sem – mondta Arnold édesanyja, Marica. – Hivatalos papírt sehonnan nem kaptunk. (Még a gyerek ruháját sem szerezhettük vissza.) A boncolás eredményét is többhetes várakozás után vehettük kézbe. Hiába érdeklődtünk párnapos időközönként az újvidéki kórházban, vagy még nem készült el, vagy éppen az illetékes orvost nem találták – általában így hangzott a sablonszerű kifogás. Húzták az időt, persze akkor még nem tudtuk, hogy miért. Utólag derült ki, hogy a vizsgálatra szánt mintákat 30 napig őrzik meg, addig tárolják, és utána megsemmisítik. Így viszont, ha elégedetlenek lennénk a kapott eredményekkel, már nem lenne mód újabb mintavételre, nem lenne lehetőségünk újabb, ismételt vizsgálat kezdeményezésére, esetleg más szakértők bevonására.

A boncolási jegyzőkönyvből a halál oka egyáltalán nem derül ki, még egy félmondatos utalás sincs rá a többoldalas irományban. Ami elég furcsa. Sőt: olyan megjegyzést sem tesz a kórboncnok, hogy a halál okát nem lehet megállapítani. Vajon miért?

Az viszont egyértelműen kiolvasható, hogy a 171 centiméter magas fiú minden tekintetben az életkorának megfelelő fejlettségű volt, és szinte makkegészségesen hunyt el, ugyanis semmiféle szervi rendellenességet nem találtak nála. A leírás szerint a csontozata ép volt, a bőrén külsérelmi nyomok nem voltak láthatóak. A gyomra üres volt. Tehát hányadékot még nyomokban sem találtak benne. Ezzel pedig teljes mértékben megdőlni látszik az az állítás (amelyet a diszkó üzemeltetője tett közzé, még a temetést megelőzően), hogy a fiú halálát a saját hányadékának a tüdőbe jutása miatti fulladás okozta.
A vizsgálatot dr. Predrag Stojanović patológus és törvényszéki orvos szakértő végezte.
A kémiai és a toxikológiai elemzéseket az említett intézet laboratóriumában bonyolították le. A június 6.-ai keltezésű dokumentum szerint mintavétel történt az áldozat véréből, a vizeletéből, törletet vettek az orrából, a gyomrának a tartalmából, az epéjéből és az agyszöveteiből is. A vérében 0,833 mg/ml alkoholt találtak, amit teljességgel kizárja azt a korábbi vélekedést, hogy a fiú súlyosan ittas állapotban lett volna. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen véralkoholszinttel például az Amerikai Egyesült Államokban kocsiba lehet ülni, de 0,8 mg/ml-es véralkoholszinttel Kanadában, Svájcban és Írországban is engedélyezett a gépjárművezetés.) Találtak még Diazepám nevű szorongásoldó és nyugtató hatású gyógyszert a vérmintájában, a leírás szerint terápiás mennyiségben.

– Az Újvidékről kapott dokumentumokból kihámozhatók olyan megállapítások is, amelyek magyarázatáért szakorvoshoz kell fordulnunk. Ilyen például az, hogy megnövekedett és duzzadt volt az agya és megnagyobbodott a tüdeje. Nekünk ez most semmit nem mond, mert járatlanok vagyok az ilyesmiben, de talán mégis van jelentősége – tette hozzá az apa, Fábrik László. – A fiunk elvesztése hatalmas fájdalom a számunkra. A hathetes gyász már letelt, megpróbáljuk most a maradék erőnket összeszedni, hogy végre kideríthessük, mi történt a gyerekünkkel azon a végzetes hajnalon. Eddig az én életemért küzdöttünk, két héttel ezelőtt megműtöttek, egy rosszindulatú daganatot távolítottak el a húgyhólyagomról. A vizsgálatokat tovább kell folytatni, hogy megtudjuk, megjelentek-e más szervekben is a rákos sejtek, viszont most már a fiunk ügyét sem halogathatjuk tovább. Az igazságnak előbb vagy utóbb, de ki kell derülnie, hogy a lelkünk végre megnyugodhasson.   

Szabó Angéla

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)

Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.

Szórakozni! De hová?

Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.

Szórakozni! De hogyan?

Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla

   

A 16 éves fiút ma délután temették el Csantavéren

Mi történhetett Romić Arnolddal?

A Fábrik családot sokan ismerik Csantavéren, annak ellenére, hogy nem laktak mindig a faluban. Éltek a szomszédos Višnjevacon is, nemrégiben meg az egyik tornyosi úti tanyára költöztek, a lányukhoz. A nincstelenség mellett oly sok baj érte őket idáig is, hogy még számba venni is hosszadalmas lenne, nemhogy átélni és elviselni. Kezdődött minden azzal, hogy a másfél éves kislányuk leforrázta az arcát és a nyakát teával, amely sérülések nyomát alighanem egy életen át hordoznia kell, majd folytatódott a jelenleg 42 éves édesanya, Marica, asztmájával és tetőzött most a szerencsétlenség az édesapa, László betegségével, akit épp ma kellett volna műtétre vinni a nagykikindai kórházba. Régóta vártak már erre az életmentő beavatkozásra és erre a mára kitűzött dátumra, ugyanis a rákbeteg ember veseműtétjét eddig egyetlen orvos sem akarta felvállalni. Most végre találtak egy idős doktort, aki igent mondott, és neki köszönhetően a család újra reménykedni kezdett. Az 1960-as születésű Fábrik Lászlónak az egyik veséje már régen felmondta a szolgálatot, a másikban viszont a közelmúltban rákos elváltozásokat találtak. A szemmel láthatólag is drasztikusan leépült, csontsovány férfi állapotának egészen bizonyosan nem tesz jót mindaz, amit ezekben a napokban át kell vészelnie. Régvárt műtétje előtt még egy férfias próbatételt ki kell állnia: a mai napon el kell temetnie a legkisebb gyerekét. Azt az alig l6 esztendős fiút (majd csak őszre lenne 16), aki pénteken este még épen, elevenen, vidáman ment el otthonról, és akit tegnap holtan, koporsóban hoztak haza.

Romić Arnold Fábrikék harmadik gyereke volt. Már csak egy fiuk és egy lányuk maradt. A srác a barátaival az oromhegyesi Atlantis Garden Clubba indult szórakozni. Nem volt ebben semmi különös, így tette ezt korábban is, máskor is. A fiatalokat – az újabb kori szokás szerint – autóbuszok szállítják erre a szórakozóhelyre ugyanúgy, mint más időben, máshová, másik településre. Az elmondottak, a hallottak alapján most sem történt semmi baj egészen a zárás időpontjáig. Az egyik jelenlevő, Arnold tornyosi barátja így írta le az akkori eseményeket:

– A péterréveiek elloptak néhány kabátot, amit felvittek a buszra. Már mi is beszálltunk és indultunk volna hazafelé, amikor Arnoldot leszállították. Amint lelépett, mindjárt ütlegelni kezdték és a parkolóban várakozó rendőrautóhoz vezették. Két rendőr bántalmazta, ketten pedig álltak mellettük és nézték. Két tornyosi barátomat, két péterrévei fiút és engem is levezettek a buszról, és mi is kaptunk néhány ütést. Ezt látták mindazok, akik a buszban tartózkodtak, később azonban az autóbuszt elindították, bennünket nem várt meg. Arnold kicsit távolabb volt tőlünk, de hallottuk a jajgatását. Sírt, könyörgött, hogy hagyják már abba a verést. A parkoló területe jól kivilágított, de akkor már kezdett világosodni is, így tisztán láttuk, hogy a barátunk arca sötét színű volt a kapott ütésektől. Aztán a helyszínre érkezett a mentőautó, és a szerbül folyó beszédből megértettük, hogy Arnold meghalt. Azt, hogy betették a mentőkocsiba, már nem láthattuk, mert akkor minket is elküldtek, megindítottak hazafelé. Gyalog indultunk neki az útnak.  Fél 7 felé értünk Tornyosra. Én egyenesen Arnoldékhoz vettem az irányt, hogy értesítsem a szüleit. Nem mertem nekik megmondani, hogy a fiuk valószínűleg meghalt, csak annyit közöltem, hogy valahová elvitte a mentő.

Marica, Arnold édesanyja azonnal hívta a Csantavéren élő rokonokat, hogy segítsenek. Először a zentai kórházba rohantak, mert azt gondolták, az tűnt logikusnak, hogy oda szállíthatták. Ott azonban hiába érdeklődtek egyik-másik osztályon, diszkóbalesetben megsérült fiúról sehol sem hallottak. Ezután a csantavéri rendőrállomásra mentek, akik felhívták a magyarkanizsai kollégáikat, és ott tudták meg, hogy a gyereket Újvidékre szállították.

Fábrik Péter, Arnold nagybátyja a következőket mondta:

– Az újvidéki kórházban is rohangáltunk egyik helyről a másikra, fogalmunk sem volt arról, hogy hol keressük. És akkor még azt sem tudtuk, hogy már nincs is az élők sorában, hiszen velünk ezt senki nem közölte. A szülőket, a családot a tragédiáról nem is értesítették. Ha mi nem indulunk el a felkutatására, akkor nem is szólnak? Végül az egyik segítőkész fehérköpenyes azt tanácsolta, hogy ha már más nem marad, akkor érdeklődjünk a patológián. Valójában ekkor szembesültünk azzal, hogy Arnold meghalt. Intézkedni azonban nem tudtunk, mert előzőleg a magyarkanizsai rendőrállomásról kellett volna egy papírt kérnünk, amivel a holttest azonosítását igazoljuk. (Egyébként a kórházban a gyerek nevét sem tudták, így NN-ként szerepelt a patológiai osztály nyilvántartásában.) De nekünk ilyen papírunk nem volt. Amikor telefonon felhívtam őket, azt felelték, hogy nekik nincs semmi közük az esethez, legfeljebb csak akkor intézkedhetnek, ha az újvidéki kórházból megérkezik a boncolás eredménye… Már szombat délután volt, mire nagyjából körvonalazódott előttünk, hogy mi is történhetett a fiúval. A holttestért tegnap (vasárnap) reggel 8 órára kellett mennünk Újvidékre, az itteni temetkezési vállalat dolgozói egyenesen a temetőbe, a halottasházba szállították. Időközben én még az oromhegyesi szórakozóhely tulajdonosát is felhívtam, tájékoztatást kérjek tőle a történtekről. Ő azt mondta, hogy éppen lábadozik, egy műtét után, így nincsen tudomása arról, hogy mi zajlott szombaton hajnalban a diszkóban. Elmeséltem neki, hogy két héttel ezelőtt az én fiamat ott verték meg a biztonsági őrök. Leütötték úgy, hogy elveszítette az eszméletét, aztán pedig, mint egy piszkos rongyot, egyszerűen kidobták. Egyébként is negyvenfős személyzettel dolgozik, nem tudhatja, hogy melyik embere milyen mértékben agresszív… Az ügynek még nyilván lesz folytatása. A dolgot mi sem, de gondolom, hogy a magyarkanizsaiak sem fogják ennyiben hagyni. Egy alig 16 éves fiú meghalt, ezt a tényt pedig nem lehet megmásítani. A családot szörnyen megviselték a történtek. Csak a tegnapi nap folyamán két ízben járt náluk az egészségház mentőkocsija, kétszer pedig az esti virrasztás idején is ki kellett hívni az orvost a temetőbe…

Arnold unokaöcsémet ma 13 órakor helyezzük örök nyugalomra a csantavéri Nagytemetőben.

Szabó Angéla   

Frissítés: 01.

Az oromhegyesi Atlantis Garden Disco vezetőségének közleménye 

a tragikus esettel kapcsolatban:

„Mint tudjátok, sajnálatos módon egy fiatal péntekről szombatra virradóra, jóval zárás után a klub előtt elhunyt. Mivel mindenféle vádaskodások elhangzottak a számlánkra, hivatalos reagálásunk a következő.

Néhány fiatalt kabátlopáson értünk aznap este. A rendőrség a tettesek adatait a klub előtt felvette és jegyzőkönyvet írt róla. Amikor a rendőr és a biztonságiak társaságában az egyik fiatal azt akarta megmutatni, hová dobták az ellopott kabátokat, hányni kezdett, azt visszanyelte, és az újvidéki boncolás is megállapította, hogy megfulladt a saját hányásában. A mentőt is a rendőrök értesítették. A klub biztonsági szolgálatával semmilyen konfliktusa nem volt, az eset jóval zárási idő után történt. A sajnálatos eset is legyen tanulság mindenkinek, vigyázzatok az alkoholfogyasztással, és ha már isztok, akkor mértékkel tegyétek!

Az Atlantis Garden Disco vezetősége”

Frissítés: 02.

„Inkább haljak meg, mint hogy a 

fiam temetését kelljen látnom!”

Tegnap eltemették Romić Arnoldot

Tegnap (június 2-án) délután eltemették azt az a nem egészen 16 esztendős csantavéri fiút, aki szombaton hajnalban tragikus és egyelőre még tisztázatlan körülmények között hunyt el az oromhegyesi Atlantis diszkó parkolójában. Romić Arnoldot a központi Nagytemetőben helyezték végső nyugvóhelyére, az apai nagyanyja és a 36 éves korában elhalálozott nagybátyja mellé. Utolsó útjára a család, a rokonság, a barátai, az osztálytársai és az ismerősök kísérték el.

A Csantavéren még szokásos halottvirrasztás órái is, a temetési szertartás is és az ilyenkor kötelező búcsúztatás is – a legtöbb gyászoló számára – igencsak emberpróbáló volt. Kiváltképpen a halott fia koporsójára ráboruló és hangos szóval a Miatyánkot imádkozó, súlyos rákbeteg édesapa siratója volt lélekbe markoló. „Inkább haljak meg, mint hogy a fiam temetését kelljen látnom!“ – ismételte többször is. Az 54 éves Fábrik László akárcsak vasárnap négy alkalommal, a temetés ideje alatt is orvosi ellátásra szorult. Amikor a gyermeke koporsóját a sírgödörbe eresztették, rosszul lett, eszméletét vesztette, a temetőben pedig riadt csend támadt, mikor a sírhely közelében a fűben lefektették. A szertartás végére a helyszínre kiérkező mentők beszállították a helybeli egészségházba.

A 6 kilométerre lévő Tornyos faluból kerékpáron és egy-egy virágcsokorral megérkeztek Arnoldnak azok a barátai is, akik szombaton hajnalban az oromhegyesi szórakozóhelyen látták/hallották, mint ütik-verik az éppen hazafelé induló autóuszról leszállított társukat. Elmondásuk szerint azért jöttek csak ketten, mert a harmadik társukat még a reggeli órákban bevitték a tornyosi rendőrállomásra, onnan pedig Magyarkanizsára. Arról a közel 18 éves fiatalról van szó, aki szinte naponta megfordult a Fábrik család otthonában és aki a kényes esettel kapcsolatban nyilatkozott a sajtónak, aki állításait felvállalta a nyilvánosság előtt is. Arnold rendőri bántalmazásáról szóló beszámolójával pedig megcáfolta azt az állítást, hogy a részeg fiúnak a saját hányadéka okozta a fulladás által bekövetkezett hirtelen halálát.

Tegnap, az este végén megkérdeztem a szokatlanul furcsa körülmények között elhunyt csantavéri fiú nagybátyját – aki a tragikus eset súlya alatt teljesen összeroppant család ügyeinek intézését felvállalta –, hogy miként foglalná össze a nap történéseit.

Fábrik Péter arról számolt be, hogy a délelőtt folyamán néhány rejtett számról érkező telefonhívást kapott, amelyekben halálosan megfenyegették.

– Délután pedig, miután hazaértünk a temetésről és éppen asztalhoz ültem, mert már két napja egy falatot sem ettem, kaptam az értesítést, hogy a tornyosi fiatalembert kiengedték a magyarkanizsai rendőrállomásról, de nem tud mivel hazajutni, menjek el érte. Az édesanyjával és egy kislánnyal a központi buszmegállóban várakoztak. Azt mesélte, hogy már a tornyosi rendőrállomáson is kapott verést, és ugyanez folytatódott később Magyarkanizsán is. Kérdezgették és pofozták. Elmondása szerint arra akarták rávenni, hogy többé ne beszéljen a szombaton hajnalban történtekről... Arnoldot illetően pedig a napokban már többet fogunk tudni, mert az újvidéki kórházban elkészülnek a boncolás eredményei. Bár – az eddig történtek után – meglehet, hogy azt is majd fenntartásokkal kell fogadnunk. Egészen pontosan arra gondolok, hogy állítólag már szombaton (amikor a szülei jóformán még azt sem tudták, hogy hol keressék, és hogy él-e a gyerekük vagy meghalt) „kiszivárgott“ a kórházból az az információ, hogy az unokaöcsém halálát fulladás okozta. Az ügyben érintett szórakozóhely illetékeseinek talán nem Újvidékre kellett volna telefonálgatniuk, hanem a szülőket kellett volna azonnal értesíteniük a bekövetkezett tragédiáról. Ehelyett teljesen magukra hagyták őket. Ha az eset felderítése a továbbiakban is ilyen félelemkeltésre alapozott módszerekkel történik, akkor alighanem minden eshetőségre fel kell készülnünk.

Szabó Angéla

Az összes családi ékszert ellopták

  

Juhászéknál nem kellett sokáig kutatniuk értéktárgyak után a világos nappal érkező betörőknek, mivel minden arany ékszerüket egyazon helyen, egy üvegtálban tartották a hálószobában. Nem is hagytak belőle a tolvajok – csúfságból! – még egyetlen darabot sem, mondhatnánk most stílusosan, csak éppen nem lenne így igaz. Merthogy egyetlen különleges, macskaalakot mintázó fülbevalót mégsem vittek magukkal. A páros ékszer egyik példányát elveszítették a szobában, és a délután hazaérkező házigazdák a padlószőnyegen megtalálták.

A csantavéri garázdálkodók valószínűleg napokon át figyelték a házat és annak lakóinak mozgását. Így pontosan tudták, hogy Juhász László, a férj mikor indul munkába, a helybeli Vízművekbe, ahogyan azt is, hogy Lívia, a felesége mely napon délelőttös a nagyutcán található egyik pékségben. Lilla lányuk iskolába jár. Így, amikor mindannyian elmentek hazulról, a szomszédos üres épület udvarából kényelmesen és zavartalanul bejuthattak az otthonukba.

Harminc kiló hús, négy mobiltelefon…

– A mellettünk lévő ház a bátyámé, de senki nem lakik benne. A fiával gyakran Írországban tartózkodnak, az épület pedig üresen áll. Onnan gyerekjáték volt behatolniuk a lakásunkba – mesélte László.

– Elég cingár lehetett a betörőnk, mert sikerült a 40 centiméter széles és 37 centi magas spájzablakon bebújnia. Aztán pedig belülről kinyitotta az ebédlő ablakát, és ha volt társa, akkor ott engedte be, meg nyilván az ellopott holmit is azon át juttatták ki a lakásból. Az éléskamrában elég nagy felfordulást okoztak, átkutattak mindent. Talán azt gondolták, hogy ott rejtegetjük az értékeinket. A hűtőből a nekik tetsző, a foguk alá való élelmet kipakolták – mintegy 30 kilogramm húst.  A szalonnát, a hurkát és a csülköt meghagyták. Sőt még a hűtő feletti rúdra felakasztott sonka sem kellett nekik. (Azt pedig nem lehetett nem észrevenni, mert amikor a beérkező átpréselte magát az ablaknyíláson, a fejével egyenesen a sonkának ütközött.) Néhány táska, szatyor is eltűnt, valószínűleg azokba rakták a fagyasztott élelmet. Elveszett még négy mobiltelefon: kettő a lányunké (egy régebbi típusú, már használaton kívüli és egy új, nagyon értékes), 2 pedig már működésképtelen volt. Valamennyi készpénzt is tartottunk épp akkor a házban, de azt szerencsére nem találták meg. Vagy nem jutott elég idejük a kutakodásra. Elképzelhető, hogy megzavartam őket „munka” közben, mert a délelőtt folyamán többször is jártam itthon, de vesztemre, csak az udvarban, a lakásba nem jöttem be.

Nyomok vannak, elkövetők nincsenek

A betörés nyomait a háziasszony fedezte fel, amikor munka után ebédet akart főzni. Akkor vette észre a spájzban a felfordulást, és akkor látta meg, hogy az ebédlő ablaka épp csak egy ujjnyira nyitva van. Gyanúját az iskolából hazaérkező lányuk is megerősítette, aki azonnal a mobiltelefonját kereste és azt a nyakláncát, karcsatját, amelyet az íróasztala fiókjában tartott. De akkor már az édesanyja is futott be a szobába, hogy az ékszeres üvegtál tartalmát ellenőrizze. Az arany azonban eltűnt. Mindkét karikagyűrű, két egyforma nyaklánc medállal és ugyanolyan karcsattal meg 5 pár fülbevaló. 

A rendőrségi bejelentés után, már sötétedett, amikor Szabadkáról megérkeztek a helyszínelők.

 – A mélyhűtő tetején és az ablakszárnyakon rengeteg hasznos ujjlenyomatot találtak – mondta Lívia.  – A betörők az ablakunktól a szomszédos ház utcai téglafaláig letarolták a füvet, jól kivehető volt, hogy „pakolás közben” többször is megtették azt az utat. Most kíváncsian várjuk, hogy milyen eredményre jutnak a nyomozók… Valamilyen elképzelésünk nekünk is van arról, hogy kik lehetettek az elkövetők, mert a véletlen folytán a lányunk egyik telefonját megtaláltuk. A férjemmel a vízórák leolvasását végezzük délutánonként, és azokban az utcákban is járunk, amelyek a cigánytelephez tartoznak. Az egyik ilyen udvarban a kint játszadozó, éppen mobilozó cigánygyereknél megpillantottam Lilla rózsaszínű, kissé már kopottas telefonját. Amikor megkértem a fiút, hogy mutassa meg nekem, láttam, hogy a képernyőjén keresztben húzódik egy csík, egy régi karcolásnak a nyoma. Ekkor már biztosra vettem, hogy valóban tőlünk származik. Szóltam a férjemnek, ő viszont azonnal értesítette a rendőrséget. Hosszas és heves vitatkozás meg veszekedés után (mert gyorsan összecsődült a cigánysor apraja-nagyja és körbefogott bennünket) végül is visszakaptuk. Igaz, hogy akkorra már minden korábbi adatot töröltek belőle, hiába kerestük a lányunk által bevitt neveket, telefonszámokat, semmit nem találtunk…

„Ha perelnek, mi is perelni fogunk!”

Majdnem ugyanígy jártunk pár házzal odébb a páratlan, macskaalakú fülbevalóval is. Egy cigány kislány fülében pillantottam meg. Az is páratlan volt. Megnéztem, de mivel nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy az is lányomé, nem kértem, hogy szolgáltassák vissza. A dolog azonban nem maradt ennyiben, mert a gyerek anyja a nyomunkba szegődött, igen harsány jelenetet rendezve. Azt kiabálta, hogy megcibáltam, megrángattam a gyereke fülét, majd pedig kékre-zöldre vertem, ő pedig bántalmazás miatt feljelentést tett ellenem a rendőrségen. Még az orvoshoz is elvitte a lányt, hogy látleletet készíttessen. Szombat lévén gyermekorvos épp akkor nem volt szolgálatban, így az ügyeleteshez fordult. Erősködésére a doktornő megvizsgálta a kislányt, és megállapította, hogy az égvilágon semmi nyoma nincsen sérülésnek. A cigányasszony persze egyre csak hajtotta a magáét, ezért az orvos úgy döntött, hogy beutalja őket Szabadkára, az ottani gyermekrendelőbe… Ha perelnek, mi is perelni fogunk. Ha a feljelentés nyomán most megkapom a bíróságra szóló idézést, akkor én meg beperelem őt rágalmazásért. Végső ideje már, hogy valaki felvegye a kesztyűt és szembeszálljon velük. A falunkban tapasztalható elhatalmasodott cigánybűnözés már valóban elviselhetetlen. Mivel régóta bejárunk a cigányudvarokba is, ismerjük a helyzetüket. Mintegy 30 olyan háztartásról van tudomásunk, amelyekben évek óta nem fizetik a vízdíjat. Leolvassuk a mérőóra állását és továbbítjuk az adatokat, de utána semmi nem történik. Hiszem azt, hogy az elfogyasztott áramért sem fizetnek. Mi viszont kénytelenek vagyunk eltűrni mindent?

Szabó Angéla

      

Pénz, ékszer, élelem...Rablássorozat Csantavéren...

A nyugdíjból félre kell tenni a biztonságra is...

Újabb betörési hullám kezdődött nemrégiben Csantavéren. A bűncselekményekben érintett családok elmondása alapján megállapítható, hogy a világos nappal elkövetett lakásfeltörések kizárólag készpénzszerzés és ékszerlopás céljából történnek, míg az éjszaka leple alatt zajló tolvajlások az éléskamrák és a hűtők kifosztására irányulnak.

Napközben, leginkább a délelőtti órákban történnek a betörések, miután a családtagok eltávoznak otthonról. Általában olyan házat szemelnek ki, amely mellett már huzamosabb ideje gazdátlanul áll a szomszédos épület, így annak a padlásáról – egyetlen tetőcserepet elmozdítva – könnyűszerrel követhetik a potenciális áldozatok mozgását. A bűnözők órákat, olykor félnapokat is eltöltenek a megfigyeléssel, kivárva a megfelelő időpontot, amikor a háziak közül már senki sem tartózkodik otthon. Akkor az elhagyatott ház hátulsó ablakán át pillanatok alatt a szomszédos udvarban teremnek és már el is jutottak az előre kiszemelt helyiségig. (A hívatlan látogatók nyilván azért választják a besurranásnak ezt a módját, mert a lakatlan, üresen álló ház udvarából zajló felderítés és behatolás kevésbé kockázatos számukra, mint az utca irányából történő szemlélődés.)

A nappali betörők általában az éléskamra ablakán/ajtaján keresztül jutnak be a lakásba, az éjjeli tolvajok pedig a falon, a kerítésen átmászva érnek el a bejárati ajtóig, bent viszont keresnek egy utcára nyíló ablakot, és azon át juttatják ki az eltulajdonított élelmet a kint várakozó társaiknak.

Jó napjuk volt a betörőknek!

A megélhetési bűnözés nagymesterei már nem csupán egyedül élő idős emberek hajlékát rabolják ki, hanem életerős fiatalok otthonát is. Így járta meg a Bolmáni utcában lakó, húszas éveiben járó, kisgyermekes Veréb házaspár is.

– Sokat töprengtünk annak megfejtésén, hogy a mi esetünkben miként zajlott a betörés, és végül összeállt a kép – idézi fel a történteket a feleség.

– Először azt gondoltuk, hogy hátul, a kerítésen át jutottak be a portánkra, az a változat, hogy esetleg a szomszédos ház padlásáról tartottak bennünket szemmel, és az ottani udvari ablakot kinyitva ugrottak be, csak később merült fel. Valószínűleg az tévesztett meg bennünket, hogy az üresen álló épület tetején lévő törött cserép nem most, hanem az egy évvel ezelőtti jégvihar idején keletkezett. Később azonban rájöttünk, hogy a padlás tökéletes megfigyelőhelyül szolgálhatott, mert az onnan kémlelődő egyenesen rálát a mi bejárati ajtónkra. Hogy efelől megbizonyosodjunk, le is ellenőriztük. Átmentünk a szomszédba, fölkapaszkodtunk a padlásra, és ott döbbenten tapasztaltuk, hogy valóban ez volt az elkövetők leshelye. A hiányzó tetőcserép közelében egy széket is találtunk, nyilván azon ülve várakozott az udvarunkat szemmel tartó az alkalmas időpontra… Vasárnap délelőtt körülbelül egy órán át voltam távol, amely idő alatt bejöttek a lakásunkba. Leghátul, a spájz ajtaján át. Értékek után kutatva, meg is találták a pénzünket, az eddig összegyűjtött 2500 eurónkat, és azt a kevéske dinárt, amit a pénztárcámban tartottam az egyik konyhai fiókban. A pénz mellett néhány olyan, még használatlan arany ékszert is eltulajdonítottak, amit a kislányunk kapott ajándékba, és amelyek dobozát a szomszédos ház padlásán szintén megtaláltuk. Semmilyen más használati tárgyat nem vittek el és élelmiszer sem hiányzik a kamrából. Vagy legalábbis eddig még nem vettük észre. Kicsit furcsának tűnt, hogy a bejelentést követően, a helybeli rendőrállomásról csak néhány óra elteltével érkezett meg az ügyeletes. Elvégezték a helyszínelést, később pedig azt a tájékoztatást kaptunk, hogy nem találtak sem idegen ujjlenyomatot, sem más használható bizonyítékot. Érdeklődő telefonhívásunkra azt válaszolták, ha lesz előrehaladás az ügyben, értesítenek bennünket.

A spájzablakon ugrott be a tolvaj

A Verébéknél már bevált, illetve ahhoz hasonló betörési forgatókönyvet alkalmaztak a vasárnapi tolvajok a Szőlősor-i Radák házaspár esetében is. Ugyancsak a mellettük álló lakatlan házból lesték-várták, hogy Radákék a heti piacra induljanak.

– Én fél 8 után 10 perccel mentem el biciklin – meséli Anna –, a férjem pedig valamivel 8 óra után hagyta el a házat kocsival. Gyorsan megjártam, és már be is értem a lakásba, amikor a szomszéd ház felől az ottani vaskapu csukódását, erőteljes csattanását hallottam. Befutottam a hálószobába, amelynek az ablaka arrafelé nyílik, és akkor a keletkezett huzatból már éreztem meg láttam is, hogy az ablakunk nyitva van. A rajta lévő szúnyoghálót felhasította és azon át menekült ki a lakásból a betörő. Nyilván akkor, amikor meghallotta, hogy hazaérkeztem és zárom ki az ajtót. Rögtön az ágyam melletti íróasztalra néztem, mert azon hagytam indulás előtt a mobiltelefonomat. Az már nem volt ott. Gyorsan kihúztam az íróasztal fiókját, amelyben az ékszereimet tartottam, de már csak hűlt helyüket, az üres dobozokat találtam. Elvitték az arany nyakláncomat, a karcsatomat és 3 gyűrűmet, meg egy ezüst láncot és egy tetszetős, bár kevésbé értékes bizsu karcsatomat is. Ahogy nagyjából számoltuk, 1500 euró értékű lehet az eltulajdonított ékszer. Ezen kívül volt még a pénztárcámban 10 ezer forint, az is eltűnt.

– A nyitva lévő fél méterszer fél méteres spájzablakon ugrott be az elkövető – veszi át a szót István, a férj. – Jó nagyot huppanhatott, mert majdnem 2 méter magasan van az ablak. Meg is látszik a lába nyoma, mert belül megrepedt az ablakpárkány. A szekrényekből nem rángatta ki a holmit, nem dúlta föl a házat. Vagy észrevétlenül nyúlt a ruhaneműhöz, vagy annak átfésülésére már nem jutott ideje. A lényeg az, hogy a pénzen, az ékszeren és a telefonon kívül semmi más nem hiányzik. Élelemre nem szüksége, mert a spájzban megvan minden hiánytalanul. Csak a nagykést helyezte ki az asztal közepére. Talán azzal akart védekezni, ha valamelyikünk rajtakapja. Az esetet azonnal jelentettük a rendőrségen, most meg várunk. Mi mást tehetnénk? Ezentúl majd ügyelünk arra, hogy az egyikünk mindig itthon legyen, az ablakokra pedig rácsot szereltetünk. Vagy kénytelenek leszünk riasztóberendezést vásárolni, hogy megóvjuk azt, ami a miénk. A helyszínre érkező rendőr azt mondta, ne nagyon reménykedjünk, mert az ellopott ékszer valószínűleg már nincs itt a faluban, a tolvajok igyekeztek gyorsan túladni rajta.

„A feleségem belebetegedett…”

Ezt már a Dózsa telepen lakó, ötvenes éveiben járó autószerelő, Anitics Mihály mondja, akinek a felesége, Erika agyi infarktust kapott a betöréses eset után. Hozzájuk az utca felőli fém garázsajtón át jutottak be. Kifeszítették, de épp csak egy akkora résnyire, hogy egy gyerek át tudja magát préselni rajta. Reggel 6 órakor, munkába induláskor vette észre az ajtón tátongó nyílást Erika. Azonnal szólt a férjének, aki a garázsba lépve, látta, hogy jó néhány szerszám hiányzik a helyéről.

Aniticsék az autógarázst kamraként, spájzként is használták. Ott tartották a hűtőládát, a télire eltett befőttet és a tartalékolt lisztet, kristálycukrot is.

– Kérdeztem a feleségemtől, hogy mennyi élelem volt a fagyasztóban, én ugyanis ritkán nyitogatom a fedelét. Azt felelte, hogy az ünnepekre teljesen megtelt. Hát most nincsen még félig sem, mondtam neki, mert a java részét nyilván az éjjel elvitték! Pontosan emlékszem, hogy fél 1-kor feküdtem le, akkor kapcsoltam le a lámpákat. És ami eddig soha nem történt meg velem: a ketrecben tartott kutyákat elfelejtettem szabadon engedni éjszakára. Valószínűleg mélyen elaludtunk, mert semmilyen zajt nem hallottunk. Akár az egész garázst kipakolhatták volna autóstól, mindenestől… Négyszáz euró körüli értékben vittek el élelmet. A húst is, de a többféle, házi készítésű pálinkát is sajnálom. A feleségemet pedig még inkább megrázta a betörés, agyi infarktust kapott és most a kórházat járjuk. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Tudjuk, hogy az ilyen lopási ügyekben csak elvétve szokták megtalálni az elkövetőket, a pórul jártakat pedig szinte soha nem kártalanítják. A rendőrség nem végzi megfelelően a munkáját. Én 6 óra 10 perckor tettem a bejelentést, de csak háromnegyed 8-kor érkeztek ki a helyszínre. Elmondatták velem, hogy mi hiányzik, felírták és elmentek. Most azt fontolgatom, hogy beszélek egy ügyvéddel és beperelem őket gondatlan munkavégzés miatt.

Szabó Angéla

Lehetne-e tájház a szélkerekes Börcsök-tanyából?

Enci néni és az ő udvari kemencéje

A nemrégiben beharangozott tanyagondnoki „intézményünk” is alighanem hasonló sorsra jut majd, mint a jó másfél évtizeddel ezelőtt heves népszerűsítésnek indult falusi turizmus: mire a megálmodott merész álom nagy nehezen valóra válik, akkorra már az anyafölddel lesznek egyenlővé a falvaink/városaink peremén elszórtan vegetáló tanyák. Vagy legfeljebb csak mutatóban, szebb idők emlékét idéző mementóként marad belőlük egynéhány.

A vajdasági (magyar) falvak idegenforgalmának fellendítése üres politikai szólammá kövült – a lassacskán teljesen eltűnő, feledésbe vesző tanyavilág romjain. És alighanem ugyanez a sors vár az enyészettel egyelőre még makacsul viaskodókra is, akiket „kinn a határban” szinte teljesen magukra hagytak, akiket elfelejtettek. Néhány üde kivételtől eltekintve – akiknek ott, az Isten háta mögött is sikerült nem csupán talpon maradniuk, hanem fel is tudták virágoztatni az elődeik, az őseik örökét.  Tegyük hozzá azt is, hogy nemritkán hatékony politikai hátszéllel megtámogatva.

Az egykoron szebb napokat is megélt csantavéri Börcsök-tanya ma még szembeszegül az elmúlással, állja a sarat az igazságtalanul egyenlőtlen küzdelemben. Akkor is, ha a gazdaasszonya, Emerencia (a férje halála óta) immár 9 esztendeje egyes-egyedül vívja ezt az emberpróbáló napi harcot. Ilyesmiről társalogtunk, amikor vasárnap délután a vendége voltam:


– Napjainkban már csak Börcsök-tanyaként ismerjük és emlegetjük ezt a szemrevaló birtokot, de valójában ez mindig is a csantavéri Dér család tulajdona volt. Lehet-e tudni azt, hogy milyen idős a tanya?

– Körülbelül 250 éves lehet. Az ősrégi, az eredeti épületből mára csak az istálló maradt meg (az volt akkor a lakóház), a többit lebontották vagy átépítették. Én magam is itt születtem. Az olyan ötödik nemzedéknek számítok, aki sosem lett hozzá hűtlenné, aki nem költözött be a faluba, hanem kitartott.  Márpedig én aztán végképp nem akartam paraszt lenni (egy zentai kereskedőhöz szerettem volna férjhez menni vagy cukrászné is válhatott volna belőlem), de az apám – szigorú ember lévén – kikötötte, hogy nem hagyhatom itt a tanyát, ezért olyan férjet kell keresnem, aki majd ideköltözik. Gáspár jó messziről, Óbecséről került hozzánk. Nem volt kimondottan szerelmi házasság a miénk, de a jóságáért végtelenül megszerettem. Együtt virágoztattuk fel ezt a mi kis birodalmunkat: műveltük a földet, sok jószágot tartottunk és neveltük a gyerekeket.

Az istálló kívülről

– Mennyiben volt más az élet a tanyán, amikor még élt a férje és együtt volt a család?

 –  Pezsgett az élet. Minden istálló, ól tele volt: 40 fejőstehénről gondoskodtunk, malacot neveltünk, hizlaltunk, baromfit tenyésztettünk, még a konyhakertészetet is kipróbáltuk. (Emlékszem, hogy az egyik évben 6 vagon paradicsomunk termett.) Gáspár ezermester volt, szerette a mezőgépekkel, a szerszámokkal való foglalatoskodást. Akkor készült el az udvar végében a 40 méter hosszú és 12 méter széles medence, amelyből öntöztük a tanya körüli termőföldet. A vizet a fúrott kútból nyertük a szélerőmű által, és a vitorlás látta el árammal az egész tanyát. Mindvégig egy fedél alatt éltünk a szüleimmel. El sem tudtam képzelni, milyen lesz majd az, amikor teljesen egyedül maradok. Mindkét lányom férjhez ment, a faluban laknak, őket a tanyasi élet már nem vonzza. Ha kijönnek, ők már olyanok itt, mint a vendégek. Egyedül viszont nem tudom, hogy meddig leszek még képes fenntartani mindazt, amit eddig közösen teremtettünk. Hatvanöt éves vagyok, elbírom én még a munkát, de most már sűrűn elkel a segítség. Éppen ezért mind gyakrabban gondolkodom azon, hogy fordítani kellene a sorsomon, amíg még van hozzá erőm.


 – Ebből a tanyából könnyűszerrel lehetne egy hangulatos tájházat varázsolni (úgysincs még ilyen a faluban), hiszen szinte minden megvan hozzá: régi bútorok, használati tárgyak, szerszámok. Már most is olyan, mint egy igazi falumúzeum.

– Minden adott, épp csak a látogatók, a vendégek idecsalogatását kellene megszervezni. Szívem szerint azt szeretném, ha valaki felvállalná a működtetését, én meg besegítenék. Rendezvények, összejövetelek megtartására is alkalmas, nyáron sátortábor alakítható ki a ház előtti füves kertben. A muzeális értékű felszereléssel ellátott nyári konyhában meg az udvari kemencében szinte mindenféle étel elkészíthető. Ehhez a tevékenységhez kellene talpraesett társa(ka)t találnom. Így tudnám csak megmenteni mindazt, amit a sok-sok évtized alatt összegyűjtöttünk és megbecsültünk, akkor nem kellene a tanya és a körülötte lévő 9 hold termőföld eladását fontolgatnom.

A nyári konyha

– A Börcsök-tanya jelképe és legfőbb jellegzetessége az elmúlt két évtizedben a szélkerék volt, azonban ma már nem üzemel. Amikor régebben itt jártam, a gazda büszkén mesélte, hogy a 20 méter magas, rácsos vasszerkezet ezüstfényű vitorlája úgy csillogott a napfényben, hogy Topolyáig ellátszott.

– A vitorla magyar gyártmány, Budapesten készítették, onnan került Csantavérre. Sokan azt gondolják, hogy Gáspár szerelte fel először a hatalmas állványra a 80-as évek derekán (amikor igen nagy feltűnést keltett vele), holott már az én gyerekkoromban is működött.  A szél erejét befogták és világításra, vízkitermelésre, favágásra, fűrészelésre használták. A részünkre is tudott elegendő áramot termelni, csak az volt a baj, hogy a vihar kétszer is letépte. Most áramfejlesztő által kapom a vizet, amit egy 1700 literes tartályban tárolok a padláson, a világítást pedig akkumulátorral oldom meg. Többé-kevésbé önellátóvá váltam, így csak akkor kocsikázom be a faluba, amikor hiányzik a család, az emberek társasága. Éjjel öt kutya vigyázza az álmomat… Nekem nagyon tartalmas életem volt ezen a tanyán, rengeteg szép emléket őrizek, ezért is szeretek gyakran a múltba visszanézni. Olyankor megvigasztalódom, erőt merítek a folytatáshoz. Ha egyszer mégis meg kellene mindettől válnom, fájna a szívem.

– Ne váljon meg tőle, legyen belőle tájház! Valaki???

Szabó Angéla

Csantavéri cigányparadicsom: Dívik a „csóresz-mángesz”!

Csantavéren sok idegennel, sok ismeretlen emberrel lehet találkozni mostanában. Legfőképpen cigányokkal. Akikről pedig az égvilágon semmit nem lehet tudni. Kifélék/mifélék, mikor és honnan jöttek, meg mi célból, hol tanyáznak, mit csinálnak, és egyáltalán meddig szándékoznak a faluban maradni. Látszólag nem kéri és nem is tartja őket számon senki sem. Így aztán (szó szerint) azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Nekik mindent szabad.

Az újonnan érkezett jövevények a helybeli vendéglátóikkal egyetemben már nem csupán a havi szociális segély meg a „családi pótlék” kiosztásakor lepik el a postaépület előtti teret, hanem már heti piac alkalmával (csütörtökön meg vasárnap), illetve lakodalmak idején, szombaton délután is megjelennek a falu központjában. Csoportokba verődve, néhány babakocsival vagy anélkül, na és az elmaradhatatlan, kóbor kutyákból verbuválódott, tarka falka kíséretében. Úgy hozzátartoznak már a poros/nyugalmas falusi csendélethez, mint a bűnhöz a rossz lelkiismeret. És persze az is akad: bűn meg bűnözés. Lopás, rablás, betörés. Temérdek. Egyik a másik után. Sosincs vége…

Mint akik hazajárnak,

némelyek már olyan gyakorisággal és rendszerességgel mennek „portyázni és potyázni”. (Értsd: szerezni, csórni, lopni, rabolni, fosztogatni.) A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a mintegy 6500 lakosú észak-bácskai faluban ismét rohamosan megszaporodott a napvilágnál történő tolvajlások és az éjszakai betörések száma. A kiváló helyismerettel rendelkező falubeliek és az újonnan érkezett betelepülők ütőképes kis csapatot képeznek. Így pedig aligha kell csodálkozni azon, hogy a településen virágzó üzletnek számít a „csóresz-mángesz”, és cifrábbnál cifrább esetekről számolnak be a megkárosítottak! Ezen elkövetők a kiszemelt potenciális áldozatok kiválasztása tekintetében nem túlságosan válogatósak. Mennek ők, bejáratosak ők szinte mindenhová: üzlethelyiségbe, lakóházba, melléképületbe, udvarba. Van, ahová több alkalommal is visszatérnek.

Az elmúlt héten például a Csík-ér utcájában egy magányosan élő, nyugdíjas asszony portájára hatoltak be. Átmászva a nagykapun. Két egymást követő éjszakán, fél kettő tájban. (Korábban is jártak már nála, akkor a lakást is feltörték, és a mélyen alvó asszony láttán, nyugodtan végezhették a kipakolást. Akkor nála is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a tolvajlás. Mivel sem ékszert, sem pénzt nem találtak, így elvitték az összes fellelhető élelmiszert és valamennyit az éppen kéznél levő ágyneműből, takaróból.) Most az udvart térképezték fel és a melléképületeket kutatták át tüzetesen. Mire a ház asszonya a hangos beszédre felébredt, és riasztotta a szomszédokat meg a rendőrséget, akkorra már, amit csak találtak, mindent kihordtak az udvarra. A biciklitől kezdve a használaton kívüli asztalig. Valószínűleg csak a „fuvarosra” vártak, hogy az elszállítsa az útrakész holmit.

„Most voltak nálam hetedszer!”

Ezt már a kisebbik cigánytelep közelében, az egykori fürdő tőszomszédságában élő 81 éves Kovács Rózsa néni állítja. Eddig hat esetben jártak a telkén a tolvajok, most, hetedszerre pedig már a házába is bemerészkedtek. Hátul, az udvarban, az egykoron disznóólként funkcionáló, takaros, fehérre meszelt épületen három nehéz, masszív faajtó, az ablakon pedig sűrű vasrács árulkodik arról, hogy a házigazda az időnkénti hívatlan látogatók fogadására is alaposan felkészült. De sajnos, már csak kissé megkésve. Addigra ugyanis már leszerelték és elvitték (meglehetősen barbár módon kitépték, kicsupálták a falból) a pálinkafőzésre szolgáló teljes berendezést, és eltakarították az összes föllelhető kerti- meg kőművesszerszámot. A hatalmas kertből pedig összeszedtek szinte minden virágtartóvá alakított régi használati tárgyat. Amit pedig nem sikerült elvinniük, azt a helyszínen felaprították, összeverték, tönkretették. Ilyen sorsra jutott a kiszuperált vaskályha, a gondosan megőrizett szekér, a két hatalmas kocsikerék, a két fából készült tragacs, valamint a kisebb-nagyobb üstök és bográcsok. Sőt még a cserepes virágokat is megritkították, azokat is volt idejük elhordani.

– Ha hétfőn reggel megkezdeném elbeszélni mindazt, amit idáig átéltem a hozzám „bejáró” cigányokkal kapcsolatban, akkor is eltartana a mondókám péntek estig! – mondja a mindig víg kedélyű, egykori kereskedőasszony. 

– Most az történt, hogy a héten felvettem a nyugdíjat, és a kapott pénzt, a megspórolt krajcárkáimmal együtt, a szobában az asztalterítő alá tettem. A tűzifát akartam megvenni belőle. Huszonötezer dinár volt. Ráhelyeztem még a hamutartót is, de biztosan észrevették, hogy ott púposabb az abrosz…  

Elvitték a kakukkos faliórát és a szekrényben talált két karórámat is. Emellett sok olyan dísz- és emléktárgyat, amely fémből készült. Nyilván az ilyesmit tudják legkönnyebben értékesíteni. A nappalim vitrinjéből hiányzik nyolc üveg nagyon régóta őrizgetett, drága ital. Az éléskamrámat is jól kiürítették. Eltűnt belőle a sonka, a kolbász, a bekészített kristálycukor, az étolaj, a tetovói bab meg a halkonzervek. Még a hűtőszekrényemből a vajra, a főtt sonkára és fél üveg tejre is szükségük volt. Fogalmam sincs, hogy hány táskát, szatyrot vagy zsákot tömhettek meg, de fel lehettek pakolva rendesen! Most így, utólag azt gondolom, hogy valószínűleg felmásztak hátul a terasz tetejére és az egyik emeleti ablakon át jutottak be a lakásba. Ott láttam sok törött üveget a szőnyegen és ott találtam meg azt a követ is, amellyel bezúzták az ablakot. Aztán pedig ugyanazon az ablakon keresztül adogatták ki az összeszedett holmit is. Mindez világos nappal történt, amíg én a fodrásznál voltam.  A rendőr, aki a betörés után kijött hozzám, még jegyzőkönyvet sem készített. A beszélgetés után elment, és amikor egy negyedóra múlva visszatért, nála volt az egyik ellopott bőrtáskám, benne az ötven éves, nagy sakktáblával meg egy üres likőrösüveggel. Ez minden, amit visszakaptam. Tehát ő rögtön tudta és pontosan tudta, hogy hol kell keresni az elkövetőket! Most erre mit mondjak?!

A bútorszállítást is megoldották…

 A valamikori földműves-szövetkezet gazdátlanul és őrizetlenül hagyott épületébe is időről időre visszajárnak a vakmerő tolvajok. Éppen a napokban törtek be sorrendben hatodszor. Eleinte még a hátsó bejárati ajtó kifeszítésével jutottak be a folyosóra és az irodahelyiségekbe, a legutóbbi két esetben viszont már a praktikusabb – az ablakon át való – közlekedést választották. 

Nagy mennyiségű (falból kiszaggatott) kábelt, telefonvezetéket, számító- és írógépeket, fémből készült emléktárgyakat zsákmányoltak a betörők – több ezer eurós kárt okozva. A dolguk egyáltalán nem volt sietős, és bizonyára biztonságban érezték magukat. Erre utal például az, hogy az emeletről, végig a lépcsőn, lecipeltek két (körülbelül két méter magas) irattartó szekrényt és négy széket. Utána mindezt el kellett vinniük a mintegy száz méterre lévő kapuig, és egyenként átadogatni a kerítésen. A vasból készült kerítés kapuja ugyanis mindvégig zárva volt. Az egyik iroda padlójáról felvett szőnyeg azonban már nyilván nem fért be a szállítást végző járműbe, vagy csak nem akartak vele vacakolni, mert felgöngyölítették ugyan, meg át is préselték a törött ablakszárnyon, de végül ott maradt a fenyőfa alatt, a fűben. 

„Tizenötször jártak nálam a betörők!”

A nagyobbik cigánytelep, az úgynevezett Makó közelében él a hetvenes éveiben járó Keresztes Mária néni. Őt eddig összesen tizenöt esetben lopták meg. Ezt onnan tudja ilyen pontosan, hogy minden egyes alkalmat feljegyzett magának.

– Nálam kintről is pakoltak, bentről is pakoltak. Az udvarról minden mozdítható tárgyat elvittek és a fészeremet is kiürítették. Aztán kivették a fészer ajtaját és kifeszítették az ablakát, most meg a tetőt kezdték el bontani. A portámon már szinte szabadon garázdálkodhatnak, mert nincsen bekerítve. Azzal kezdték, hogy fölszedték a drótkerítés vasoszlopait, utána pedig a karókat is kiszedték és föltüzelték. A ház padlását mostanra teljesen letakarították. Ott tároltam a régebbi kerékpárokat, nagyobb edényeket, amiket már nem használtam, és sok egyebet. A mélyhűtőmből több alkalommal is ellopták a fagyasztott élelmet. Megtörtént az is, hogy egy falat ennivalót sem hagytak a házban, mindent összecsomagoltak. Négy alkalommal vittek el egy-egy 3 kilogrammos mosóport, három ízben mobiltelefont, de még a kartondobozokban tárolt ruhaneműre is szükségük volt. Több esetben itthon voltam, amikor bejöttek. Általában gyerekeket küldtek, kiskorúakat. Megtörtént az is, hogy megfenyegettek, rám fogták a nagykést. Az a csoda, hogy még nem őrültem meg. Hiába tettem én feljelentést, soha semmit nem találtak meg, egyetlen ellopott tárgyat sem kaptam vissza. Nincs is kinek panaszkodnom, meg nincs is értelme. Az emberek nem törődnek egymással, nem tartanak össze, mások baja nem érdekli őket. Meg szerintem félnek is. 

Kirabolták, megverték, eltemették…

Csantavéren leginkább csak suttogva mernek mesélni az emberek arról a halálesetről, amely nemrégiben történt, és amely alaposan felborzolta a kedélyeket. A falusi szóbeszéd szerint a Kis Ferenc (régi nevén Sár) utcában magányosan élő ember vesztét is a cigányok okozták. Méghozzá azon a napon, amikor bevásárolni indult. 

A központban lévő egyik hentesüzletben beszerezte a szükséges élelmet, majd lement a parkba, hogy a hűvösben egy kicsit megpihenjen. Ott társultak hozzá a cigányok, akik elvették tőle a csomagját és a nála lévő összes pénzt, a huszonegyezer dinárt. Ez azonban még nem volt elég, ütni-verni kezdték – olyannyira, hogy az áldozat elveszítette az eszméletét. Később sem tudta felidézni, hogy hogy került a parkból a lakásába, nem emlékezett arra, hogy ki vitte haza. Súlyos belső sérüléseket szenvedett, és pár nappal ezelőtt meghalt. Több mint egy hét után találtak rá a holttestére. A teteme már bomlásnak indult, amikor a hozzátartozói keresni kezdték. Az utcabeliek úgy tudják, hogy néhány hónappal ezelőtt kapta meg az első nyugdíját. Addig igen szűkös körülmények között élt egy eléggé lepusztult házban. Ráadásul a legutóbbi jégeső is nagy kárt okozott a portáján. A háztető egyik oldaláról le kellett szedni az összetört cserepet. Azóta is úgy áll, fóliával letakarva. Márpedig az emlékezetes ítéletidő óta többször is hullott jelentős mennyiségű csapadék. A temetése után kezdtek az emberek szörnyülködve beszélni arról, hogy valójában mi is történhetett a teljesen magára hagyott áldozattal.

Szükséges-e mindehhez bármit is hozzáfűzni? 

Legfeljebb csak annyit, hogy talán nincsen még egy olyan falu az egész Délvidéken, amelyet ilyen szégyenteljes módon körbeloptak… És ami a legfurcsább: jó ez így mindenkinek. Merthogy semmi sem történik. Csend van. Árulkodó csend.

Szabó Angéla 

Szabadkának nincs pénze a parasztokra - A jégverés nevű sorscsapás!

Egymillió euró. Azt mondják a szakemberek, ekkora a jégkár. Ekkora pusztítást okozott a nem egészen három héttel ezelőtt (május 11-én este) jég formájában hullott csapadék Észak-Bácskában. Pontosabban csak két település – Csantavér és Új-Žednik – határában.

A mintegy 6500 lakosú Csantavéren a napokban fejeződött be a termőföldeken okozott jégkár számbavétele. A falut övező mezőgazdasági parcellákon hatalmas pusztítást végzett a jégeső. Több mint száz helybeli gazda mintegy 900 hektárnyi érintett területről tett kárbejelentést. Akad közöttük olyan is, akinek 40 hold idei termését vitte el az ítéletidő.

„Jégaratás”

Legsiralmasabb látványt a búza- és az árpaföldek nyújtottak. Egyes helyeken – főleg azokon a búzatáblákon, amelyeken jó másfél hónappal a kenyércsata megkezdése előtt a jég már elvégezte az aratást – a kár a 90 százalékot is meghaladja. A 70-80 centiméter magas kalászosokat ledöntötte, a földre fektette a szélvihar és a csapadék.

A tyúktojás- és az ököl nagyságú jég egy-egy búza- vagy árpaszálnak két-három helyen is eltörte a szárát és összezúzta a kalászát. Azokon a parcellákon kárba veszett a vetőmag, a kiszórt műtrágya, az elhasznált üzemanyag, meg a gazda munkája is. Legtöbben úgy gondolták, hogy az égből érkezett jéggel történő aratás után már nincs mire várniuk, az ő számukra már aligha lesz csépelnivaló. Így aztán mentették azt, ami még menthető volt: lekaszálták, beszárították és préselték, vagy silótakarmányt készítettek belőle.  A helyére pedig kukoricát ültettek.

A falu határában akadtak olyan földterületek is (napraforgó- és kukoricatáblák), amelyek a jégverés után úgy néztek ki, mint ha egy egész elefántcsorda vonult volna végig a parcellákon. A szinte még soha nem látott, hatalmas, alaktalan, tüskés jégdarabok mélyedéseket, üregeket, lyukakat vájtak a földbe.

Nincs pénz a gazdák számára(?)

Majd három héttel a jégverés után még csak most sikerült feltérképezni és összegezni a keletkezett anyagi kárt. Mivel Szabadka község mindig is csak afféle kényszerűen megtűrt mostohagyerekként kezelte a többnyire magyar lakosú Csantavért, és mostanra már a helyi közösség folyószámláját is megszüntette (értsd:nincsen egy huncut vasa sem!), így helyben nem tudnak segítséget nyújtani a károsultaknak. Ezért a városhoz fordulnak, onnan várva megértést, szolidaritásvállalást és támogatást. A községi vezetők azonban igyekeztek gyorsan kijelenteni: Szabadkának nincsen pénze a falusi mezőgazdasági termelők megsegítésére. Egymillió eurója pedig kiváltképpen nincsen. A községi tartalékalapban mindösszesen csak 4 millió van – és az is dinárban. (Van amire van, van amire nincs! – mondhatnánk most, ha gonoszkodni akarnánk. Furamód a községi funkcionáriusok szolgálatai kocsijának lízingelésére, a Városházán szorgoskodók etetésére/itatására meg a szekérderéknyi különféle fesztiválra valahogy mindig jut…) Úgyhogy a falusiak ne álmodozzanak, és ne reménykedjenek, a jégkár városi szanálásából nem lesz semmi! Esetleg felsőbb, tartományi illetékesekhez lenne tanácsos folyamodni, meg még a köztársaságiakhoz is. Ehhez viszont – első lépésként – elemi csapás sújtotta körzetté, övezetté kéne nyilvánítani az észak-bácskai régiót. Emellett szól az az érv is, hogy a május 11-ei jégpusztítás után egy újabb is történt nemrégiben, amikor pedig a határ menti sávban szenvedtek igen komoly károsodást a homokvidéki gyümölcsösök. Kiváló alkalom lenne ez most arra, hogy a feneketlen kútként prosperáló, emésztőgödör módjára minden-minden vajdasági pénzt elnyelő szerbiai főváros most egy kevéskét visszacsurgasson a központi kasszába áramló bevételből. 

Ezt a kárt sem térítik meg?

A jég természetesen nemcsak a földeken okozott soha eddig nem tapasztalt mértékű pusztítást. Megrongálta az a lakó- és a melléképületek tetőszerkezetét, a házak redőnyeit és ablakait, az üvegből készült teraszokat, a szabad ég alatt maradt járműveket és tönkretette a kertekben a gyümölcsfák termését és a veteményt is. Abban a sávban, amelyben az ítéletidő végigvonult, szinte mindent letarolt. Az egykori Sár utcán, amelyen a Csík-ér patak is áthalad, és az egykori Rác utcában számos házat, terasz- és fészertetőt megbontott. A Tisza Kocsma közelében lévő egyik épület tetején legalább ezer darab cserepet vert össze. A padlásról a betonmennyezeten át ömlött be a víz a lakásba. A plafon két szobában leszakadt. Egyik-másik helyiségben pedig a szoba sarkaiból bugyogott elő az esővíz. A ház egy teljes héten át úgy állt fedetlenül, egy szál műanyag fóliával a tetőléceken.

Az utcában több helyen is késő éjjelig a háztetőkön dolgoztak az emberek. Másutt egy hatalmas fészernek a tetejét lyuggatták szitává a jégdarabok. Ott legalább százezer dináros kár keletkezett.

Ha már a jégkárt szenvedett mezőgazdasági termelőknek nem segítenek, jó lenne, ha legalább a lakosságnak nyújtanának valamiféle támogatást. Hogy ne maradjanak egyedül a bajban.

Szabó Angéla 

Vandalizmus Csantavéren

Harmadszor törtek be a szövetkezet épületébe

Vidékünkön a mindennapok természetes velejárójává vált a lopás. Már senki nem lepődik meg és nem hördül fel, ha rablásról, betörésről hall újabbnál újabb híreket. Lassanként megszokjuk, mint Örzse a Lajost.

Csantavéren mostanában újra hiperaktívak lettek nem csupán a házakba meg az udvarokba besurranó tolvajok, hanem az üzlethelyiségek fosztogatói is. Nagyon úgy fest, hogy a számukra nem jelent különösebb kihívást akár több üzlet kirablása sem, egyetlen éjszaka leforgása alatt. Komoly tapasztalattal, rutinnal rendelkeznek már ezen a téren. A vendéglők élelmiszer- és italkészletének az eltűntetéséből mindig kitűnőre vizsgáznak, de a mobiltelefon-zsákmányolás is a kedvelt tolvajlási műfajok közé tartozik. Nemrégiben pedig egy kozmetikai- és illatszereket árusító boltocska majdnem teljes árukészletét vitték magukkal.

A hét folyamán arról érkezett hír, hogy egy egyedül élő asszonyt is meglátogattak a tolvajok. Tőle arany ékszert és készpénzt loptak el. A VMSZ helyi szervezete elnökének irodájába pedig már harmadik alkalommal törtek be. Először tavaly decemberben, majd idén januárban és most, keddre virradóra. Az egykoron szebb napokat is megélt földműves-szövetkezet hatalmas épületét mára már teljesen a sorsára hagyták. Félelmetes látvány. Kívül-belül lepusztult, és szinte kong az ürességtől.

Az új, vidéki tulajdonos, aki az elfuserált magánosítás után megkaparintotta, egyáltalán nem törődik vele. Hónapokon át felé sem néz. Csupán egyetlen irodahelyiségben van mozgolódás, abban, amelyet Forgó József rendezett be saját magának. Ő viszont mindeddig sok-sok értékes tárgyat őrizgetett az emeleti rész egyik csücskében lévő helyiségben. Valószínűleg ezt neszelték meg a tolvajok is, amikor betörtek az épületbe. Korábban már tulajdonítottak el a különös gondossággal összeválogatott szerszámaiból, megvámolták a tekintélyes CD gyűjteményét, de egyik rendkívül értékes karóráját, sőt a számítógépét is ellopták. Néhány héttel ezelőtt pedig a bejárathoz támasztott kerékpárját kötötték el.  

A mostani, a legfrissebb betörés alkalmával egyedi készítésű, különleges szerszámkészletet, egy valódi ritkaságnak számító speciális pisztolyt emeltek el. Ezt a terméket egyetlen cég gyártja csak a világon. Rezet és alumíniumot is lehet vele vágni és hegeszteni is. Ennek az ára legalább 1200 dollár. Emellett egy 500 euró értékű fémszórópisztolyt is magukkal vittek az elkövetők. A tulajdonosuk ezeket sajnálja leginkább. De a szomszédos irodahelyiség vitrinjében elhelyezett összes kitüntetést is összepakolták, és dobozostól elvitték.  Azokat éveken, évtizedeken át őrizgették, mert még a szövetkezet virágkorából származtak

– Amikor kedden délelőtt be akartam jönni az épületbe, azt vettem észre, hogy a bejárati ajtón feltörték a zárat. Akkor már rögtön tudtam, hogy az éjjel hívatlan vendégeim voltak – mondta Forgó József. 

– Aztán ahogy felértem az emeletre, az irodám ajtajához, az zárva volt. Akkor még azt hittem, hogy oda nem hatoltak be. De amikor beléptem a szomszédos helyiségbe, akkor már volt mit látnom. Ott bizony félfástól kitépték az ajtót, és azon át jutottak be az én „birodalmamba”. Döbbenetes volt, hogy nem is kezdtek el a zárral bajlódni, hanem egyenes feszítővassal érkeztek és szó szerint kiszakították az ajtót. Pedig az még békebeli faanyagból készült és valódi mestermű. Az irodát teljesen feldúlták, mindent felforgattak. Az iratokat a padlón szétszórták, a CD-ket kiszedték a tartókból és a szőnyegre dobálták. Végigtapostak rajtuk. A kályhámból elvitték a majdnem teli gázpalackot, az asztalfiókban lévő telefonkábelt, négy üveg méregdrága borkülönlegességet és két vadonatúj munkaruhámat. Sok minden nem is jut eszembe, majd csak akkor veszem észre, hogy mi hiányzik, amikor keresek valamit. Ahogy durván összeszámoltam, az eddig okozott kárérték jócskán meghaladja a 4000 eurót. 

A károsult elmondása szerint ezúttal nem csupán lopásról van szó, hanem szándékos rongálásról, károkozásról is. Erről tanúskodik az, hogy három irodahelységben minden létező kábelt elmetszettek és valamennyit el is vitték. Akkor is, ha már felhasználni nem tudják. Elvágták a telefonkábelt, a számítógép vezetékét és a hőtároló villanykályháét is. Ez utóbbi egy l5 méter hosszú energetikai kábel volt. Emellett minden létező „drótot, zsinórt” valósággal kicsupáltak a falból. Eléggé barbár módon. Sőt még a tetőre is felmerészkedtek, ahol az egyik internetszolgáltató 50 méter hosszú vezetékét vágták le. Természetesen azt is magukkal vitték.

Az ügy furcsaságai közé tartozik például az, hogy az épületben számos olyan használati eszköz található, amelyek jóval értékesebbek a falakból kilógó kábeleknél, azokat azonban nem bántották. Sem a fénymásológépet, sem a különféle telefonkészülékeket, sem az elektromos írógépeket. A valódi ritkaságnak számító (szak)könyvekről és a sorba rendezett folyóiratokról nem is beszélve. A történetben mégis az a legelkeserítőbb, hogy a tolvajok egy olyan embert károsítottak meg, akihez szükség meg baj esetén mindig bizalommal fordulhattak a falubeliek. Aki nemcsak mentőautót meg tűzoltókocsit szerzett külföldről a csantavérieknek, hanem rengeteg könyvvel és az oktatásban felhasználható filmmel is támogatta a helybeli általános iskolát, valamint a szabadkai és a helybeli könyvtárat. Emellett anyagi segítséget nyújtott az iskola szegény sorsú diákjainak és a hozzáforduló szülőknek (például buszbérletet vásárolt jó néhány városban tanuló középiskolásnak), de hivatali ügyeik intézésében is hasznos tanácsokkal szolgált a falu polgárainak.

– Az esetről azonnal értesítettem a rendőrséget. A helyszínelést végzők Szabadkáról érkeztek. Elmondásuk szerint találtak árulkodó és használható nyomokat. Azzal vigasztaltak, hogy nagy valószínűséggel hamarosan megtalálják az elkövetőket. Kíváncsian várom az ügy további fejleményeit. Annál is inkább, mivel a korábbi két betörés esetében a nyomozók nem jártak semmilyen eredménnyel. Hátha most másképp lesz! – mondta Forgó József.

Szabó Angéla