Az összes családi ékszert ellopták

  

Juhászéknál nem kellett sokáig kutatniuk értéktárgyak után a világos nappal érkező betörőknek, mivel minden arany ékszerüket egyazon helyen, egy üvegtálban tartották a hálószobában. Nem is hagytak belőle a tolvajok – csúfságból! – még egyetlen darabot sem, mondhatnánk most stílusosan, csak éppen nem lenne így igaz. Merthogy egyetlen különleges, macskaalakot mintázó fülbevalót mégsem vittek magukkal. A páros ékszer egyik példányát elveszítették a szobában, és a délután hazaérkező házigazdák a padlószőnyegen megtalálták.

A csantavéri garázdálkodók valószínűleg napokon át figyelték a házat és annak lakóinak mozgását. Így pontosan tudták, hogy Juhász László, a férj mikor indul munkába, a helybeli Vízművekbe, ahogyan azt is, hogy Lívia, a felesége mely napon délelőttös a nagyutcán található egyik pékségben. Lilla lányuk iskolába jár. Így, amikor mindannyian elmentek hazulról, a szomszédos üres épület udvarából kényelmesen és zavartalanul bejuthattak az otthonukba.

Harminc kiló hús, négy mobiltelefon…

– A mellettünk lévő ház a bátyámé, de senki nem lakik benne. A fiával gyakran Írországban tartózkodnak, az épület pedig üresen áll. Onnan gyerekjáték volt behatolniuk a lakásunkba – mesélte László.

– Elég cingár lehetett a betörőnk, mert sikerült a 40 centiméter széles és 37 centi magas spájzablakon bebújnia. Aztán pedig belülről kinyitotta az ebédlő ablakát, és ha volt társa, akkor ott engedte be, meg nyilván az ellopott holmit is azon át juttatták ki a lakásból. Az éléskamrában elég nagy felfordulást okoztak, átkutattak mindent. Talán azt gondolták, hogy ott rejtegetjük az értékeinket. A hűtőből a nekik tetsző, a foguk alá való élelmet kipakolták – mintegy 30 kilogramm húst.  A szalonnát, a hurkát és a csülköt meghagyták. Sőt még a hűtő feletti rúdra felakasztott sonka sem kellett nekik. (Azt pedig nem lehetett nem észrevenni, mert amikor a beérkező átpréselte magát az ablaknyíláson, a fejével egyenesen a sonkának ütközött.) Néhány táska, szatyor is eltűnt, valószínűleg azokba rakták a fagyasztott élelmet. Elveszett még négy mobiltelefon: kettő a lányunké (egy régebbi típusú, már használaton kívüli és egy új, nagyon értékes), 2 pedig már működésképtelen volt. Valamennyi készpénzt is tartottunk épp akkor a házban, de azt szerencsére nem találták meg. Vagy nem jutott elég idejük a kutakodásra. Elképzelhető, hogy megzavartam őket „munka” közben, mert a délelőtt folyamán többször is jártam itthon, de vesztemre, csak az udvarban, a lakásba nem jöttem be.

Nyomok vannak, elkövetők nincsenek

A betörés nyomait a háziasszony fedezte fel, amikor munka után ebédet akart főzni. Akkor vette észre a spájzban a felfordulást, és akkor látta meg, hogy az ebédlő ablaka épp csak egy ujjnyira nyitva van. Gyanúját az iskolából hazaérkező lányuk is megerősítette, aki azonnal a mobiltelefonját kereste és azt a nyakláncát, karcsatját, amelyet az íróasztala fiókjában tartott. De akkor már az édesanyja is futott be a szobába, hogy az ékszeres üvegtál tartalmát ellenőrizze. Az arany azonban eltűnt. Mindkét karikagyűrű, két egyforma nyaklánc medállal és ugyanolyan karcsattal meg 5 pár fülbevaló. 

A rendőrségi bejelentés után, már sötétedett, amikor Szabadkáról megérkeztek a helyszínelők.

 – A mélyhűtő tetején és az ablakszárnyakon rengeteg hasznos ujjlenyomatot találtak – mondta Lívia.  – A betörők az ablakunktól a szomszédos ház utcai téglafaláig letarolták a füvet, jól kivehető volt, hogy „pakolás közben” többször is megtették azt az utat. Most kíváncsian várjuk, hogy milyen eredményre jutnak a nyomozók… Valamilyen elképzelésünk nekünk is van arról, hogy kik lehetettek az elkövetők, mert a véletlen folytán a lányunk egyik telefonját megtaláltuk. A férjemmel a vízórák leolvasását végezzük délutánonként, és azokban az utcákban is járunk, amelyek a cigánytelephez tartoznak. Az egyik ilyen udvarban a kint játszadozó, éppen mobilozó cigánygyereknél megpillantottam Lilla rózsaszínű, kissé már kopottas telefonját. Amikor megkértem a fiút, hogy mutassa meg nekem, láttam, hogy a képernyőjén keresztben húzódik egy csík, egy régi karcolásnak a nyoma. Ekkor már biztosra vettem, hogy valóban tőlünk származik. Szóltam a férjemnek, ő viszont azonnal értesítette a rendőrséget. Hosszas és heves vitatkozás meg veszekedés után (mert gyorsan összecsődült a cigánysor apraja-nagyja és körbefogott bennünket) végül is visszakaptuk. Igaz, hogy akkorra már minden korábbi adatot töröltek belőle, hiába kerestük a lányunk által bevitt neveket, telefonszámokat, semmit nem találtunk…

„Ha perelnek, mi is perelni fogunk!”

Majdnem ugyanígy jártunk pár házzal odébb a páratlan, macskaalakú fülbevalóval is. Egy cigány kislány fülében pillantottam meg. Az is páratlan volt. Megnéztem, de mivel nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy az is lányomé, nem kértem, hogy szolgáltassák vissza. A dolog azonban nem maradt ennyiben, mert a gyerek anyja a nyomunkba szegődött, igen harsány jelenetet rendezve. Azt kiabálta, hogy megcibáltam, megrángattam a gyereke fülét, majd pedig kékre-zöldre vertem, ő pedig bántalmazás miatt feljelentést tett ellenem a rendőrségen. Még az orvoshoz is elvitte a lányt, hogy látleletet készíttessen. Szombat lévén gyermekorvos épp akkor nem volt szolgálatban, így az ügyeleteshez fordult. Erősködésére a doktornő megvizsgálta a kislányt, és megállapította, hogy az égvilágon semmi nyoma nincsen sérülésnek. A cigányasszony persze egyre csak hajtotta a magáét, ezért az orvos úgy döntött, hogy beutalja őket Szabadkára, az ottani gyermekrendelőbe… Ha perelnek, mi is perelni fogunk. Ha a feljelentés nyomán most megkapom a bíróságra szóló idézést, akkor én meg beperelem őt rágalmazásért. Végső ideje már, hogy valaki felvegye a kesztyűt és szembeszálljon velük. A falunkban tapasztalható elhatalmasodott cigánybűnözés már valóban elviselhetetlen. Mivel régóta bejárunk a cigányudvarokba is, ismerjük a helyzetüket. Mintegy 30 olyan háztartásról van tudomásunk, amelyekben évek óta nem fizetik a vízdíjat. Leolvassuk a mérőóra állását és továbbítjuk az adatokat, de utána semmi nem történik. Hiszem azt, hogy az elfogyasztott áramért sem fizetnek. Mi viszont kénytelenek vagyunk eltűrni mindent?

Szabó Angéla

      

Hússzerző körúton jártak a betörők- Délvidéki csóresz-mangesz tour 2014

Csak nem akar javulni a közbiztonság Péterrévén. Január derekán valódi lopáshullám söpört végig a falun, és mire a tolvajok kénye-kedvének kiszolgáltatott lakosság fölháborodása úgy-ahogy lecsillapodott volna, máris újabb éjszakai, Tisza-parti ablakbetörésről és rablásokról értesültek. Legutóbb az egyik magán hentesüzletet törték fel és rabolták ki a helybeli cigányok.

A kolbász meg a szalonna a „legkelendőbb”

Éjjel, fél kettő tájban lettek figyelmesek a zajra a szomszédos pékségben dolgozó munkások. Ők voltak azok, akik váratlanul megzavarták a betörőket, így azoknak nem sikerült teljes egészében kifosztani az üzletet. Márpedig minden bizonnyal arra készültek, mert jó néhány üres zsákot hátra hagytak menekülés közben.

A jól kivilágított utcában erős vasrács védi a hentesbolt kirakatát és a bejárati ajtaját. A tolvajok az utca felől jutottak be a helyiségbe, úgy, hogy levágták azt a négy nagy lakatot, amellyel a védőrácsot lezárták, az ajtót pedig kifeszítették.

– A pékségben dolgozók ébresztették fel a gazdát, nekem pedig a tulajdonos telefonált. Ők látták is az elkövetőket, mielőtt még kihívták a rendőrséget. Cigányok voltak. A betörők először nyilván a legértékesebb hentesárut kezdték el pakolni a zsákokba, ugyanis a kilónkénti 700 dináros füstölt kolbászt mind egy szálig elvitték. A szalonnát meg a sajtot is sikerült kiszedniük a hűtőből. Körülbelül hetvenezer dinárnyi kárt okoztak ezzel a gunarasi tulajdonosnak. Kártérítésben nem reménykedünk, mert már tudjuk, hogy milyen módon zajlik a falunkban az elkövetők kézre kerítése. Egy évvel ezelőtt a másik üzletünket törték fel, és a mai napig nem kaptunk semmiféle kártérítést – mondja a hentesüzlet helybeli elárusítója, Lázár Márta.

„A saját biciklimen vitték el…”

A napokban az egyedül élő Varga Erzsébetet is felkeresték a váratlan látogatók. A falu legszélén, egy keskeny és rövidke sáros utcában lévő házának udvarába a hátsó betonfalon át jutottak be az éjjeli tolvajok. Ott a helyszínen, az istállóban leöltek három 20-25 kilogrammos malacot, a zsákmányt zsákokba rakták és a háziasszony kerékpárján elszállították.

– Nagyon dühös vagyok a falunk vezetőire, mert úgy érzem, hogy semmit nem tesznek az aggasztó közbiztonság miatt. Szinte még rendőrt sem lehet találni akkor, amikor szükségünk lenne rá – mondja a magányos idős asszony. 

– Hogy ne lenne ez baj, amikor havi 7200 dináros nyugdíjból élek?! Nehezen felneveltem ezeket a malacokat, most meg jöttek a cigányok és ellopták! Még az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hízót előtte elvitettem a fiammal őhozzájuk. Az olyan hetven kilós lehetett. Ha most itt-találják, azt is leszúrják. Kicsit magamat is hibáztatom, mert nem hallottam semmilyen zajt. Egyébként éjjel is ki szoktam menni körülnézni, ha ugatnak a kutyák, nem félek. Most viszont csak reggel fedeztem fel, hogy idegenek jártak az udvaromban, amikor a havon megláttam a lábnyomokat meg a vércseppeket. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a zsákmányt a saját biciklimen vitték el. Másikat én már nem tudok venni. A fiam azonnal jelentette a rendőrségen, sőt el is ment a kiérkező rendőrrel ahhoz a cigánycsaládhoz, akiket gyanúsítottak, de semmit nem találtak náluk. Állítólag Bácsföldvárról költöztek ide, mert onnan már a garázdálkodás miatt elüldözték őket. 

Ennyire tehetetlenek lennénk? 

És akkor mindent el kell viselnünk, mert egyszerűen nincs kihez fordulnunk segítségért?

Szabó Angéla    

Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz

Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…

Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.

Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.

Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.

Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

– Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla