A lopásnak pedig se vége, se hossza...

 Rácsvédelem a rablók ellen a csantavéri házon

A hétvégén elkövetett két embertelen támadással elegy lakásfosztogatással most már (remélhetőleg) vége szakad a csúfos csantavéri rablássorozatnak – gondolhatnánk naivan, ha csak egy pillanatra is megfeledkeznénk arról, hogy milyen környezetben élünk.
A három nap alatt elkövetett éjszakai betörések során igen gazdag zsákmányt szerezhettek maguknak az ismeretlen elkövetők. Jutott nekik dinár is, euró is, arany ékszer is és mellé tekintélyes mennyiségű baromfitollból készült ágynemű, meg sok egyéb „haszontalan apróság”.


Természetesen nem mindegyik szégyenteljes esetről szerez tudomást a falu lakossága, mert a „bűnlajstromba-vételből” mindig maradnak ki olyan családok, házaspárok vagy egyedül élő személyek, akik inkább elhallgatják a velük megesett tragédiát, mintsem hogy arról bárkinek is beszámoljanak. Néhány lopás kapcsán pedig arról is értesülhettünk, hogy a károsultak – elkeseredésükben – már nem is tesznek feljelentést a rendőrségen, mert nem látják annak semmi értelmét. Ugyanis az elkövetők kilétéről szép keveset lehet tudni, az eltulajdonított holmi pedig szinte sosem kerül meg, sosem jut vissza az eredeti gazdájához.

 Rácsvédelem a rablók ellen a csantavéri házon

A helybeli bűnesetek felderítésének hatékonyságáról meglehetősen borúlátóan vélekedik a negyvenes éveiben járó, egyedül élő Pátrik Ferenc is, akit ugyancsak az elmúlt hétvégén raboltak ki, és aki a történtekről nem is értesítette a rend őreit. Ekképpen foglalta össze a maga történetét:
– Szombaton este 10 óra tájban mentem el itthonról, és mire fél 1 körül hazaértem, addigra már felforgatták a házamat. Rögtön tudtam, hogy valami baj történt, mert amint kizártam az előszoba ajtaját, a szabadon lévő kutyám idegesen csaholva szaladt be, egyenesen a legbelső szobába, márpedig soha nem szokott bemenni a lakásba. Az egyik utcai ablakon felhúzták a műanyag redőnyt, betörték az ablaküveget és bemásztak abba a szobába, amelyet valójában nem is használok, és amelyben a nagyanyámtól származó ágyneműt tartottam. Onnan vittek el valahány dunnát meg párnát. Azokat nem is sajnálom, viszont a pénzemet is megtalálták, és az már sokkal érzékenyebben érint. Az egyik helyen több mint 60 ezer dinár volt egyösszegben, a másik helyen pedig 250 euró. A tévéasztalon is volt valamennyi pénz, de azt nyilván nem vették észre, így az megmaradt. Az ügyben nem szóltam, nem telefonáltam én senkinek sem. Fölösleges. Az ember csak felidegesíti magát. Két évvel ezelőtt még tettem feljelentést, amikor másfél hold kukoricámat leszedték és kintről a földről elvitték. Napokig kijártam a határba őrizni, mégsem tudtam megvédeni. A tetteseket a mai napig nem fogták el.


Röpke kétnapi szünet után, a hét derekán ismét beindult a tolvajlás csantavéri módra-féle masinéria. Szerdán estefelé, úgy 6 óra tájban – tehát világos nappal – nem is akárhol, hanem éppen a főút mentén vonultak végig a krónikus lakásfosztogatók. Egyazon utcában három házat is feltörtek. Kettő lakatlanul áll már évek óta, a harmadikban viszont épp nem tartózkodtak otthon a háziak. Mindegyik helyről tollat zsákmányoltak.

Szabó Angéla

Kik a tolvajok?

Hússzerző körúton jártak a betörők- Délvidéki csóresz-mangesz tour 2014

Csak nem akar javulni a közbiztonság Péterrévén. Január derekán valódi lopáshullám söpört végig a falun, és mire a tolvajok kénye-kedvének kiszolgáltatott lakosság fölháborodása úgy-ahogy lecsillapodott volna, máris újabb éjszakai, Tisza-parti ablakbetörésről és rablásokról értesültek. Legutóbb az egyik magán hentesüzletet törték fel és rabolták ki a helybeli cigányok.

A kolbász meg a szalonna a „legkelendőbb”

Éjjel, fél kettő tájban lettek figyelmesek a zajra a szomszédos pékségben dolgozó munkások. Ők voltak azok, akik váratlanul megzavarták a betörőket, így azoknak nem sikerült teljes egészében kifosztani az üzletet. Márpedig minden bizonnyal arra készültek, mert jó néhány üres zsákot hátra hagytak menekülés közben.

A jól kivilágított utcában erős vasrács védi a hentesbolt kirakatát és a bejárati ajtaját. A tolvajok az utca felől jutottak be a helyiségbe, úgy, hogy levágták azt a négy nagy lakatot, amellyel a védőrácsot lezárták, az ajtót pedig kifeszítették.

– A pékségben dolgozók ébresztették fel a gazdát, nekem pedig a tulajdonos telefonált. Ők látták is az elkövetőket, mielőtt még kihívták a rendőrséget. Cigányok voltak. A betörők először nyilván a legértékesebb hentesárut kezdték el pakolni a zsákokba, ugyanis a kilónkénti 700 dináros füstölt kolbászt mind egy szálig elvitték. A szalonnát meg a sajtot is sikerült kiszedniük a hűtőből. Körülbelül hetvenezer dinárnyi kárt okoztak ezzel a gunarasi tulajdonosnak. Kártérítésben nem reménykedünk, mert már tudjuk, hogy milyen módon zajlik a falunkban az elkövetők kézre kerítése. Egy évvel ezelőtt a másik üzletünket törték fel, és a mai napig nem kaptunk semmiféle kártérítést – mondja a hentesüzlet helybeli elárusítója, Lázár Márta.

„A saját biciklimen vitték el…”

A napokban az egyedül élő Varga Erzsébetet is felkeresték a váratlan látogatók. A falu legszélén, egy keskeny és rövidke sáros utcában lévő házának udvarába a hátsó betonfalon át jutottak be az éjjeli tolvajok. Ott a helyszínen, az istállóban leöltek három 20-25 kilogrammos malacot, a zsákmányt zsákokba rakták és a háziasszony kerékpárján elszállították.

– Nagyon dühös vagyok a falunk vezetőire, mert úgy érzem, hogy semmit nem tesznek az aggasztó közbiztonság miatt. Szinte még rendőrt sem lehet találni akkor, amikor szükségünk lenne rá – mondja a magányos idős asszony. 

– Hogy ne lenne ez baj, amikor havi 7200 dináros nyugdíjból élek?! Nehezen felneveltem ezeket a malacokat, most meg jöttek a cigányok és ellopták! Még az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hízót előtte elvitettem a fiammal őhozzájuk. Az olyan hetven kilós lehetett. Ha most itt-találják, azt is leszúrják. Kicsit magamat is hibáztatom, mert nem hallottam semmilyen zajt. Egyébként éjjel is ki szoktam menni körülnézni, ha ugatnak a kutyák, nem félek. Most viszont csak reggel fedeztem fel, hogy idegenek jártak az udvaromban, amikor a havon megláttam a lábnyomokat meg a vércseppeket. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a zsákmányt a saját biciklimen vitték el. Másikat én már nem tudok venni. A fiam azonnal jelentette a rendőrségen, sőt el is ment a kiérkező rendőrrel ahhoz a cigánycsaládhoz, akiket gyanúsítottak, de semmit nem találtak náluk. Állítólag Bácsföldvárról költöztek ide, mert onnan már a garázdálkodás miatt elüldözték őket. 

Ennyire tehetetlenek lennénk? 

És akkor mindent el kell viselnünk, mert egyszerűen nincs kihez fordulnunk segítségért?

Szabó Angéla    

Már a templomban is lopnak

  

A végtelenségig megromlott közbiztonság, az egymást érő lopások, rablások témájával foglalkozott tegnap délután a Szabadkai Rádió. Hozzáteszem, hogy sajnos csak egy félórás műsor keretében, miközben bizonyára egy fél napra való élet ízű anyag is könnyűszerrel összegyűlt volna. Úgy meg kiváltképpen, ahogyan ők csinálták: felhívták a hallgatók figyelmét a készülő adásra, és kérték, jelentkezzenek, amennyiben tudomásuk van ilyen esetekről. Az ügyben érintettek pedig szót fogadtak, és egymás után mesélték el a személyes, megrendítő történeteiket, osztották meg a hallgatósággal a keserű tapasztalataikat. (Érdekes, hogy mindeközben a kötelező körítésről maga az élet, a véletlen gondoskodott. Úgy adódott, hogy mindezzel egy időben (Szabadkától nem messze) éppen egy igazi rablás zajlott. Álarcos fegyveres fosztotta ki a királyhalmi postát.) Telefonáltak a város központjából, a Bajai szőlők környékéről, Sándorból, Palicsról, Kelebiáról, Oromról, Tornyosról és Zentáról is, hogy elpanaszolják, ki milyen módon találkozott a betörőkkel, a tolvajokkal. 

Szó volt arról, hogy a belvárosban, a Népkör környékén hatalmas rablást hajtottak végre, az elkövetők kilétére azonban máig sem derült fény, és az ellopott holminak sem sikerült a nyomára bukkanni. Egy másik hallgató arról számolt be, hogy nyolc olyan bűnesetet tudna felsorolni, amelynek során a pálinkafőzéshez használt berendezést szerelték le és vitték magukkal a tolvajok. Palicson viszont egyetlen éjszaka alatt ugyanabban az utcában három családi házba próbáltak meg behatolni az ismeretlen betörők.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a tornyosiak (a péterréveiekkel, a horgosiakkal meg a csantavériekkel egyetemben) szinte már hozzászoktak a rendszeres garázdálkodáshoz. Az ő falujukban mára már az számít hírnek, vagy éppen valóságos szenzációnak, ha akár egy-két napon át csend meg nyugalom van, ha nem történik rablás, betörés. A bűnesetek szorosan hozzátartoznak a falusi mindennapokhoz. A műsorba bekapcsolódott hallgató szerint náluk az sem számít ritkaságnak, ha egy-egy reggelen akár 5-6 esetről is bejelentést tesznek a rendőrségen. Ha eljutnak az esetek a bírósági tárgyalásig, akkor a tárgyakban akár 15-20 helybeli károsultat is beidéznek, ez pedig arról árulkodik, hogy az elkövetők általában ugyanazok a (már jól ismert) személyek. Akik pedig nem magányos, éjszakai besurranó tolvajok, hanem csoportba verődve garázdálkodnak. Szerszámokkal, botokkal, ütlegekkel felszerelkezve. Értenek a zárak, a rácsok, a lakatok gyors és szakszerű eltávolításához, amint nagy rutint szereztek abban is, hogy hogyan kell a fineszes négylábú házőrzőket pillanatok alatt hatástalanítani és kiiktatni a forgalomból.

A bajt csak tetézi, hogy a legtöbb lopás ügyében pontatlan és igazságtalan az okozott anyagi kár összegének a megállapítása, ugyanis gyakran irracionálisan alacsony kártérítésre „kötelezik” az elkövetőket. A jóvátétel azonban rendre elmarad, a keletkezett kárt az égvilágon senki sem téríti meg.

A Szabadkához tartozó, lakosságának számarányát tekintve a második legnépesebb külvárosi településen, Csantavéren nem csupán a nyílt utcán, a két temetőben meg az üzletekben lopnak, hanem már az Isten házában is. Már ott sem tudhatja biztonságban a bevásárlókosarát meg a táskáját az éppen imádkozó jámbor hívő. Ha reggelente vagy estefelé betér a templomba, őriznie kell a holmiját, mert még ki sem mondja a végső áment, elvarázsolják mellőle. Így járt a napokban egy fiatalasszony is, aki a szokásos piaci bevásárlás után bement egy kis reggeli fohászra. Megállt hátul, maga mellé rakta a szatyrokat, a csomag tetejére meg feltette a kézitáskáját. Hallotta is, amint mögötte halkan nyílt az ajtó, majd kisvártatva csukódott is. Ő azonban nem fordult hátra, mert jól tudja, hogy az ilyesmi illetlenség, amikor viszont (percekkel később) lepillantott a templom kockakövére, és a lábánál sorakozó csomagokra, észrevette, hogy a táskája eltűnt. Azonnal kifordult a templomajtón, és meg is pillantotta a táskájával elegánsan távozó, jól öltözött cigányasszonyt. Segítségért kiáltott, majd futni kezdett utána. Ekkor azonban hirtelen elvágódott. Megsérült az arca, a könyöke, a térde és a bokája. A nadrágja szára szétszakadt, a cipője orra szétnyílt. Igyekezett gyorsan felkelni, hogy ne tévessze szem elől a tolvajt. Mondani sem kell, senki nem segített neki. Akik éppen akkor a helyszínen, a templom előtti téren és a szomszédos üzlet előtt tartózkodtak, közömbösen álldogáltak és nézték, hogy mi történik. (Várták a folytatást.) Amikor az asszonyka látta, hogy már nincs értelme az üldözésnek – mert a cigányasszony időközben elhajította a táskát, és csak a pénztárcát tartotta magánál –, átment az utca túloldalára, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen. Ott elmondta, hogy a személyi igazolványán kívül, vásárlókártyák és több ezer dinár meg valamennyi euró is volt a pénztárcájában, és kérte, hogy legalább az iratait próbálják meg visszaszerezni. Nem hallgatta el azt sem, hogy a tarka kabátjáról felismerte az elkövetőt, mert előtte már a piacon is feltűnt neki a cigányasszony. Mire mindennek a végére ért, már erősen sajgott a lába, így kénytelen volt elmenni az egészségházba meg a gyógyszertárba is. Majd pedig hazatelefonált, hogy a férje menjen érte kocsival, mert ő már képtelen hazagyalogolni. Este 7 óra tájban szóltak a rendőrségről, hogy az igazolványát megtalálták. Csak azt. A pénzt nem. Meg az ismeretlen elkövetőt sem.

Azóta ki sem mozdult a lakásból. Feldagadt arccal és bekötött lábbal fekszik. Azóta retteg, ingerült és minden neszre, zajra összerezzen.

Tanulság? Nincs tanulság. Csak fásultság van, érdektelenség meg súlyos csend és félelem. Pedig a faluban nagy értékben elkövetett rablások is történtek, mélységes elhallgatásba burkolózva, amelyekről legfeljebb bizalmasan, suttogva mernek beszámolni. Meg aztán a károsultak szégyellik is, hogy velük ilyesmi megtörténhetett. Az elkeseredettségük persze érthető: teljesen magukra maradtak az aggodalmaikkal, a panaszaikkal. A falunak mintha nem is létezne vezetősége, a megválasztott tisztségviselők tudomást sem akarnak venni a gyalázatos közbiztonságról. Ők nem foglalkoznak a témával.

Jó, hogy ezt legalább a szabadkai rádiósok megtették.

Szabó Angéla

Mi lehet a szoborlopás utáni hangos csend oka?

Almási Szilárd, a Pont Most civil szervezet elnöke mai sajtótájékoztatóján a turulmadarat ábrázoló szabadkai szobor ellopásának előzményeire és egyes közéleti szereplők azóta kifejtett magatartására igyekezett rámutatni. Különböző dilemmákat és kérdéseket vetett fel (amelyekre valószínűleg nem kap választ a "címzettektől").

A következőket mondta:

- A vajdasági magyar politikai valóság ritkán hazudtolja meg önmagát. Egyszerűen nem mond igazat, manipulál, hazudik, vádol, farkast kiált maga a farkas. 2013-ban ezen már senki sem csodálkozik, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy tulipanos, zavaros tekintetükben a kommunista rezsim minden átkát magukban hordozva a szemünkbe hazudnak.

Aki ma hallgat az cinkos, ezért nem eresztjük le a labdát és a lécet is szinten tartjuk.

Magunk sem hittük, hogy megtörtenhetett Szabadkán: a 350-400 kilogrammos bronz turulmadarat kitépték a talapzatából és elvitték a helyszínről. Kalmár Ferenc szobrászművész törött szárnyú turulmadara a Zentai úti temetőben az 1944/45-os délvidéki vérengzések áldozatainak állított emléket Szabadkán.

Mára már csak a felháborodás és a nyilatkozatok maradtak - az igazak és a hamisak is. És van, aki a lehetőségeihez képest hallgat.

Engedjék meg, hogy pontosan idézzek a Magyar Nemzeti Tanács alapvető céljai közül: "a Szerbiában élő magyar nemzeti közösség és a közösséget alkotó egyének önazonosságának megőrzése és erősítese a szülőföldjén".

A közlemények megíródtak és semmi sem történik. Mindenki elhallgatott. Kérdezzük az illetékes hivatalokat, igy a Magyar Nemzeti Tanácsot is, vajon erejükhöz mérten megtettek-e mindent annak érdekében, hogy fény derüljön a tettesek kilétére, mert azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy két szakadt fémtolvaj lovaskocsijával el tudott lopni egy 400 kilós szobrot.

Nem elég magas sarkú cipőben kitipegni a helyszínre és szomorú szemmel két percben nyilatkozni és sajnálkozni.

Meg kell hangosan kérdeznünk az illetékesektől: látnak-e összefüggést a muravidéki Gyertyánoson 2013. október 18-an elhangzottak között, valamint a szoborlopással kapcsolatos elhallgatás - elhallgattatás és a közelgő választások között.

Engedjék meg, hogy idézzek Csorba Bélának, a VMDP elnökének a jegyzetéből: "Pasztor ugyanis kifejtette, hogy a magyarverések a "mi" (nyilvan a VMSZ-t értette alatta) érdekünkben történtek, mert a választások előtt a szétzilált magyar választótestületet össze kellett fogni valamivel. Mindezt akár úgy is érthette, hogy a magyarveréseket maguk a magyarok szervezték."

Pásztor tud valamit, amit nem oszt meg velünk?

Felmerül a kérdés: milyen összefüggés van a szoborlopás és azon kormányrendelet között, amely a kollektív bűnösségen alapuló közigazgatási döntések hatályon kívüli helyezéséről kellene, hogy döntsön.

Van egy rossz hírünk azok számára, akik elhallgatni és eltusolni akarják a kérdést: mi napirenden fogjuk tartani - tetszik ez vagy nem a kommunista pártból demokratává átvedlett politikai szélhámosoknak - szögezte le Almási Szilárd.

Közzétette: Fekete Lehel - DélHír

Kapcsolódó: A halálmadár (Avagy „A miérdekünkben…”)

 

A halálmadár (Avagy „A mi érdekünkben…”)

ROSSZ ŐRZŐK VOLTUNK A STRÁZSÁN, 
NEM VIGYÁZTUNK RÁ: ELTŰNT A MADÁR.

Volt madár, nincs madár…

Elrepült, messze szállt – folytatnám most zsigerből, ha nem tudnám, hogy ez a szárnya tört madár (legyen most bárhol is és kerüljön majd bárhová is) már sohasem érintheti szárnyaival a fellegeket. Ha még létezik, ítéletnapig tartó röghöz kötöttségre kárhoztatott és (mert a nevében hordozza a sorsát) végérvényes vergődésre szánt. És alighanem ez az igazi tragédiája.

Valójában nem kizárólag amiatt sajnálom az eltűnt bronzmadarat, amit ott, azon a gyászos helyszínen, a Zentai úti temető 44-es parcelláján jelképezett. Nem csak az ott kivégzett 852 szabadkai végett. Sokkal inkább másért. Talán mert az egész (egyelőre még meghagyott, egy ideig még megmaradt) szerbiai magyarságot vélem látni abban a sérült, halálosan beteg, repülni (szabadon szárnyalni) már régóta képtelen, végvergődésében elárvult bronz turulmadárban. Mert ha jól meggondolom, ez a mi kis nemzeti közösségünk is ugyanilyen megsebzett, félszárnyú, égtől elszakított és földre vetett, temető(jé)ben egyes-egyedül evickélő, sorsára hagyott és elkerülhetetlen pusztulásra ítéltetett. Mint akinek a percei meg vannak számlálva, éppoly halálra szánt. A kiirtói, az eltakarítói szemében az anyagi/szellemi/erkölcsi értéke is legfeljebb csak annyi lehet, mint a nemrég eltűnt temetőbéli (nagy tömegű) szobormadárnak. Amennyit nyom a latban, amennyit mutat az ellenség mázsája, a mellényzsebből majd annyit dobnak, vetnek, hajítanak érte. Meglehet, kissé erős meg torz is ez a felnagyított parallelvonás, de mégis igaz: valahogy így, ilyen gonoszul kitervelt és kíméletlen módon válunk mi magunk is tőmetszetté, és mint a keménynek ismert, szilárdnak hitt fémet, úgy olvasztanak fel (és be) minket is, és mint bármilyen egyéb, a másoknak – a másmilyeneknek – folyton csak út(já)ban levő, fölöslegessé vált ócska kacaton, úgy adnak túl mirajtunk is a hulladékgyűjtőben – aprópénzért. (Ha még érző léleknek számítasz, és ezért sért a méltatlan bánásmód, hát gondolj a szerettei által megtagadott és elárult Jézusra meg az érte kapott júdási harmincra, és máris elviselhető!)

Kit néznek itt madárnak? (A mi érdekünkben…)

A mostanában felröppent (na, nem szárnyas, hanem csak egy alacsony ívű) politikusi félmondat, az a bizonyos „A mi érdekünkben”-féle megfogalmazás alighanem még szállóigévé válik egyszer, annyit ismételgetjük azóta, amióta a főmagyarunk szájából egy tanácskozáson elhangzott. Kulcsmondat ez, hiszen mindent megmagyaráz. Dűlőre viszi a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját. Megválaszolja, hogy miért szorult ki az egykoron szebb napokat is megélt vajdasági magyarság a szerb(iai) társadalomból egyenesen a lét peremére, és ebből kifolyólag hogyan válhatott a tűrőképességéről messze földön híres délvidéki magyar – a mellette élő többségi nemzet számára – ideig-óráig még megtűrt, de már színlelés nélkül gyűlölt, ellenséges és irtandó peremfigurává.

Régóta gyanítjuk, hogy a nagypolitikának meg a mi kispolitikusainknak a keze mindebben nyakig benne van. Mégis tévhitben éltünk! Mert balgán és naivan úgy képzeltük, hogy mindezen töméntelen szörnyűséget kizárólag csak azért művelik velünk, hogy nekik jó legyen. Hát most kiviláglott: erdőbe tévedt a fantáziánk. Francokat teszik önmaguk miatt! Mindent csakis és kizárólag a mi érdekünkben cselekszenek. Hogy összerázzák és összetartsák a széthúzásra már eleve, „genetikailag kódolt” magyarságot. Persze nem úgy, nagy általánosságban véve, hanem leginkább csak a sorsfordulókat jelző választásokkor. (Te is meglepődtél, mi!?) Így hát a mi jól felfogott és alaposan megpatkolt érdekünkben zajlik az a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetés, az az általános kiszorítósdi, az a tudatos elszerbesítés, az a mérhetetlen elszegényítés, az a precízen kitervelt magyarverés és az a közbiztonságnak nevezett általános rettegés, amelyet nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalunk. (A nagy kérdés immáron csak az, hogy most, miután tudván tudjuk, hogy mindez a mi érdekünkben történik, a képünkbe vágott igazság változtat-e bármin is. Mármint a gyalázatos helyzetünket illetően.)

Látványpártirodák. (A mi érdekünkben…)

Csalafinta nagyon ez a mi VMSZ-ünk, ez a mi vegyes-magyar szövetségünk – ahogy mostanában nevezik. Teszem hozzá, nem is éppen jogtalanul, hiszen hathatós volt a reklám: a kezdetektől etnikailag majdnem vegytiszta magyar párt gondolt egy merészen meredeket (majdnem azt írtam, hogy hajmeresztőt), és szélesre tárta a bejárati ajtaját az irányában lojális, tősgyökeres belgrádi szerbek és félszerbek, meg az ottani bokáig-térdig-derékig magyarok előtt. Az állandó és fizetett alkalmazottal működő fővárosi pártiroda pedig nyilván azóta is teljes gőzzel üzemel. Csak éppen édeskeveset lehet hallani róla. Az ott zajló lázas életet, nyüzsgést (lennie kell, ha már megéri üzemeltetni!) ugyanis valami miatt diszkrét félhomály fedi, így viszont még csak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen gyakran nyomkodhatják ott a kilincset a belgrádi nemzettársaink, és egyáltalán milyen ügyes-bajos dolgaikkal keresik fel a kihelyezett párthivatalt. Azt már feltételezni sem merem, mert még kukacoskodásnak számítana, hogy olyképpen viselkedik, mint a patkolókovács reszelője, amiről pedig tudvalevő, hogy inkább visz, mint hoz. (Igaz, már az is sokat jelent, ha a „törzsbejárók” időnként lekérik a könyvespolcról és átlapozzák valamelyik Márai–kötetet, ily módon is megszellőztetve a megint méltatlanul mellőzött Mester műremekeit.)

Ha valaki jó szimattal kiszagolta, hogy egy leheletnyi sértődöttség is átszivárog ezen a VMSZ-es, belgrádi, magyar, látványpártirodás, térnyeréses történeten, annak ördöge lehet. Ugyanis egy cseppnyit fájlalom, hogy az én hatezer lelkes falumban még mindig nincsen ilyen helyi pártszékház. A nándorfehérváriak meg már évek óta büszkélkedhetnek vele. (Én valahogy elvagyok nélküle, de a tagságot már évek óta hallom nyöszörögni emiatt.) Viszont ebbéli keserveik hamarosan enyhülni fognak, mert úgy hírlik, hogy már kezdik buzgón keresni a kancelláriának való megfelelő lokációt. Ajánlatom is lenne: az egykori szépreményű földműves-szövetkezet épületében minden irodahelyiség kong az ürességtől. Otthonossá kellene varázsolni valamennyit, mielőtt még az egész épületet porig lopják. (Ezen a héten éppen az étterembe törtek be, és elvitték az ajtókat.) Oda be lehetne költöztetni egy dekoratívan ostoba helybéli lánykát, aki ott órabérben múlathatná a napot. Ha egy életnagyságú tükröt is szerelnének az iroda falára, talán még a szavát sem hallanák. Mondom ezt azért, mert ha esetleg szorgalmasabb fajtára akadnának a kötelező pártkáderezés során, ne adja Isten, olyanra, aki időnként még meg is szellőztetné a városi ügyintézőket, az ugye, senkinek sem lenne jó. Itt viszont a célkitűzés egyértelmű: ami történik, az mind a mi érdekünkben történik. (Ne legyen már megint szétzilálás meg semmi ahhoz hasonló...!)

Vernek is, lopnak is. (A mi érdekünkben…)

Ha sokáig élünk, attól tartok, még tényleg megérjük és kiderül: csakugyan egy pártparancsra működő, kimondottan „magyarverésre” szakosított, különleges különítményt is működtet a legnagyobb és a legmagyarabb politikai érdekszervezetünk. Amikor úgy vélik, hogy eljött az a szent perc, amikor sürgősen össze kell terelni az éppen szétszéledni készülő itteni magyarságot, akkor vezényszóra akcióba lépnek, és Észak-Bánáttól Dél-Bácskáig megrendszabályozzák a duhaj magyar ifjúságot. Olyan „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” módra – néha magyar punknak álcázva, néha hungarista bőrfejűnek, néha meg mindenre képes, elvetemült szerbnek maszkírozva magukat. Na, akkor ez legalább megmagyarázza, hogy miként állhat elő rendre ugyanaz a furcsaság, hogy a fantom-elkövetőket, a virtuális magyarverőket miért nem találják meg, miért nem citálják (vagy cibálják) bíróság elé, és miért csusszannak ki mindig az igazságszolgáltatás karmai közül. És az is érthetővé válik, hogy ha „magunk közt vagyunk”, ha mi vagyunk a szereplő színészek is meg a közönség is, akkor szinte bármit megtehetünk. Következmények nélkül vádolhatjuk egymást szándékos emberöléssel úgy, hogy annak indítékát sohasem kell bizonyítanunk, és ha úgy tartja kedvünk, újfasisztázhatunk, neonácizhatunk, anélkül, hogy annak helytállóságát bármikor is megkérdőjelezhetnék.

Ezen logika mentén bandukolva kikövetkeztethető, hogy az álságosan álcázott „önverőkön”, vagyis a tulajdonképpeni magyargyepáló brigádon kívül léteznie kell egy rabló és fosztogató osztagnak is. Egy színlelt és megrendezett betöréssel, lopással foglalkozó csoportnak is. Az a rablófrakció vagyis a lopószekció. Hogy ez önkéntes alapon működik-e vagy pedig zsoldoskommandó módjára, azt nem lehet tudni, hogy zsebből honorálják-e őket egy-egy zsákmányszerző portya után, vagy pedig a természetbeni fizetséget alkalmazzák, vagyis a szerzett szajréból történik a demokratikus javadalmazás. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Ez már csak amolyan kekeckedő szőrszálhasogatás. A cél a fontos: minden a mi érdekünkben bonyolódjon! Ha ugyanis (itt már nem skinhead meg rasszista, hanem) van egy „cigány”, aki a mi közös ellenségünk, akkor egy ilyen elképzelt pulikutyával újfent össze lehet terelni az örökösen kóválygó, folyton-folyvást szétszéledni akaró vajdasági magyar birkanyájat.

Végezetül visszakanyarodva a Vergődő madárhoz. A törött szárnyú erőszakos röptetését – akárkik voltak is az elkövetők – alighanem tökéletesen időzítették. Akár a mi érdekünkben vitték el, akár nem. Merthogy azon a helyen, az egykori Mačković-féle téglagyár agyaggödrében pár nap múlva majd koszorúzni kell. S hogy addig előkerül-e épen és sértetlenül a mi halálmadarunk, azt mi, apró poremberkék nem tudhatjuk. Azt csak az igazi jómadarak tudják. A nagy kaliberű politikusok vagy a kisstílű bűnözők.

Addig meg vigasztalódjunk azzal, amivel a Vergődő madár alkotójának, Kalmár Ferencnek a lánya nyugtatgatja önmagát: jó, hogy szegény édesapja a botrányos szobortolvajlást már nem érte meg. Vagy bizakodjunk. Mivel a közösségünk most megint erőteljesen zilálódik… Hátha ez is a mi érdekünkben történt.

Szabó Angéla