2013. október 26., szombat

A halálmadár (Avagy „A mi érdekünkben…”)


ROSSZ ŐRZŐK VOLTUNK A STRÁZSÁN, 
NEM VIGYÁZTUNK RÁ: ELTŰNT A MADÁR.


Volt madár, nincs madár…

Elrepült, messze szállt – folytatnám most zsigerből, ha nem tudnám, hogy ez a szárnya tört madár (legyen most bárhol is és kerüljön majd bárhová is) már sohasem érintheti szárnyaival a fellegeket. Ha még létezik, ítéletnapig tartó röghöz kötöttségre kárhoztatott és (mert a nevében hordozza a sorsát) végérvényes vergődésre szánt. És alighanem ez az igazi tragédiája.

Valójában nem kizárólag amiatt sajnálom az eltűnt bronzmadarat, amit ott, azon a gyászos helyszínen, a Zentai úti temető 44-es parcelláján jelképezett. Nem csak az ott kivégzett 852 szabadkai végett. Sokkal inkább másért. Talán mert az egész (egyelőre még meghagyott, egy ideig még megmaradt) szerbiai magyarságot vélem látni abban a sérült, halálosan beteg, repülni (szabadon szárnyalni) már régóta képtelen, végvergődésében elárvult bronz turulmadárban. Mert ha jól meggondolom, ez a mi kis nemzeti közösségünk is ugyanilyen megsebzett, félszárnyú, égtől elszakított és földre vetett, temető(jé)ben egyes-egyedül evickélő, sorsára hagyott és elkerülhetetlen pusztulásra ítéltetett. Mint akinek a percei meg vannak számlálva, éppoly halálra szánt. A kiirtói, az eltakarítói szemében az anyagi/szellemi/erkölcsi értéke is legfeljebb csak annyi lehet, mint a nemrég eltűnt temetőbéli (nagy tömegű) szobormadárnak. Amennyit nyom a latban, amennyit mutat az ellenség mázsája, a mellényzsebből majd annyit dobnak, vetnek, hajítanak érte. Meglehet, kissé erős meg torz is ez a felnagyított parallelvonás, de mégis igaz: valahogy így, ilyen gonoszul kitervelt és kíméletlen módon válunk mi magunk is tőmetszetté, és mint a keménynek ismert, szilárdnak hitt fémet, úgy olvasztanak fel (és be) minket is, és mint bármilyen egyéb, a másoknak – a másmilyeneknek – folyton csak út(já)ban levő, fölöslegessé vált ócska kacaton, úgy adnak túl mirajtunk is a hulladékgyűjtőben – aprópénzért. (Ha még érző léleknek számítasz, és ezért sért a méltatlan bánásmód, hát gondolj a szerettei által megtagadott és elárult Jézusra meg az érte kapott júdási harmincra, és máris elviselhető!)

Kit néznek itt madárnak? (A mi érdekünkben…)

A mostanában felröppent (na, nem szárnyas, hanem csak egy alacsony ívű) politikusi félmondat, az a bizonyos „A mi érdekünkben”-féle megfogalmazás alighanem még szállóigévé válik egyszer, annyit ismételgetjük azóta, amióta a főmagyarunk szájából egy tanácskozáson elhangzott. Kulcsmondat ez, hiszen mindent megmagyaráz. Dűlőre viszi a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját. Megválaszolja, hogy miért szorult ki az egykoron szebb napokat is megélt vajdasági magyarság a szerb(iai) társadalomból egyenesen a lét peremére, és ebből kifolyólag hogyan válhatott a tűrőképességéről messze földön híres délvidéki magyar – a mellette élő többségi nemzet számára – ideig-óráig még megtűrt, de már színlelés nélkül gyűlölt, ellenséges és irtandó peremfigurává.

Régóta gyanítjuk, hogy a nagypolitikának meg a mi kispolitikusainknak a keze mindebben nyakig benne van. Mégis tévhitben éltünk! Mert balgán és naivan úgy képzeltük, hogy mindezen töméntelen szörnyűséget kizárólag csak azért művelik velünk, hogy nekik jó legyen. Hát most kiviláglott: erdőbe tévedt a fantáziánk. Francokat teszik önmaguk miatt! Mindent csakis és kizárólag a mi érdekünkben cselekszenek. Hogy összerázzák és összetartsák a széthúzásra már eleve, „genetikailag kódolt” magyarságot. Persze nem úgy, nagy általánosságban véve, hanem leginkább csak a sorsfordulókat jelző választásokkor. (Te is meglepődtél, mi!?) Így hát a mi jól felfogott és alaposan megpatkolt érdekünkben zajlik az a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetés, az az általános kiszorítósdi, az a tudatos elszerbesítés, az a mérhetetlen elszegényítés, az a precízen kitervelt magyarverés és az a közbiztonságnak nevezett általános rettegés, amelyet nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalunk. (A nagy kérdés immáron csak az, hogy most, miután tudván tudjuk, hogy mindez a mi érdekünkben történik, a képünkbe vágott igazság változtat-e bármin is. Mármint a gyalázatos helyzetünket illetően.)

Látványpártirodák. (A mi érdekünkben…)

Csalafinta nagyon ez a mi VMSZ-ünk, ez a mi vegyes-magyar szövetségünk – ahogy mostanában nevezik. Teszem hozzá, nem is éppen jogtalanul, hiszen hathatós volt a reklám: a kezdetektől etnikailag majdnem vegytiszta magyar párt gondolt egy merészen meredeket (majdnem azt írtam, hogy hajmeresztőt), és szélesre tárta a bejárati ajtaját az irányában lojális, tősgyökeres belgrádi szerbek és félszerbek, meg az ottani bokáig-térdig-derékig magyarok előtt. Az állandó és fizetett alkalmazottal működő fővárosi pártiroda pedig nyilván azóta is teljes gőzzel üzemel. Csak éppen édeskeveset lehet hallani róla. Az ott zajló lázas életet, nyüzsgést (lennie kell, ha már megéri üzemeltetni!) ugyanis valami miatt diszkrét félhomály fedi, így viszont még csak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen gyakran nyomkodhatják ott a kilincset a belgrádi nemzettársaink, és egyáltalán milyen ügyes-bajos dolgaikkal keresik fel a kihelyezett párthivatalt. Azt már feltételezni sem merem, mert még kukacoskodásnak számítana, hogy olyképpen viselkedik, mint a patkolókovács reszelője, amiről pedig tudvalevő, hogy inkább visz, mint hoz. (Igaz, már az is sokat jelent, ha a „törzsbejárók” időnként lekérik a könyvespolcról és átlapozzák valamelyik Márai–kötetet, ily módon is megszellőztetve a megint méltatlanul mellőzött Mester műremekeit.)

Ha valaki jó szimattal kiszagolta, hogy egy leheletnyi sértődöttség is átszivárog ezen a VMSZ-es, belgrádi, magyar, látványpártirodás, térnyeréses történeten, annak ördöge lehet. Ugyanis egy cseppnyit fájlalom, hogy az én hatezer lelkes falumban még mindig nincsen ilyen helyi pártszékház. A nándorfehérváriak meg már évek óta büszkélkedhetnek vele. (Én valahogy elvagyok nélküle, de a tagságot már évek óta hallom nyöszörögni emiatt.) Viszont ebbéli keserveik hamarosan enyhülni fognak, mert úgy hírlik, hogy már kezdik buzgón keresni a kancelláriának való megfelelő lokációt. Ajánlatom is lenne: az egykori szépreményű földműves-szövetkezet épületében minden irodahelyiség kong az ürességtől. Otthonossá kellene varázsolni valamennyit, mielőtt még az egész épületet porig lopják. (Ezen a héten éppen az étterembe törtek be, és elvitték az ajtókat.) Oda be lehetne költöztetni egy dekoratívan ostoba helybéli lánykát, aki ott órabérben múlathatná a napot. Ha egy életnagyságú tükröt is szerelnének az iroda falára, talán még a szavát sem hallanák. Mondom ezt azért, mert ha esetleg szorgalmasabb fajtára akadnának a kötelező pártkáderezés során, ne adja Isten, olyanra, aki időnként még meg is szellőztetné a városi ügyintézőket, az ugye, senkinek sem lenne jó. Itt viszont a célkitűzés egyértelmű: ami történik, az mind a mi érdekünkben történik. (Ne legyen már megint szétzilálás meg semmi ahhoz hasonló...!)

Vernek is, lopnak is. (A mi érdekünkben…)

Ha sokáig élünk, attól tartok, még tényleg megérjük és kiderül: csakugyan egy pártparancsra működő, kimondottan „magyarverésre” szakosított, különleges különítményt is működtet a legnagyobb és a legmagyarabb politikai érdekszervezetünk. Amikor úgy vélik, hogy eljött az a szent perc, amikor sürgősen össze kell terelni az éppen szétszéledni készülő itteni magyarságot, akkor vezényszóra akcióba lépnek, és Észak-Bánáttól Dél-Bácskáig megrendszabályozzák a duhaj magyar ifjúságot. Olyan „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” módra – néha magyar punknak álcázva, néha hungarista bőrfejűnek, néha meg mindenre képes, elvetemült szerbnek maszkírozva magukat. Na, akkor ez legalább megmagyarázza, hogy miként állhat elő rendre ugyanaz a furcsaság, hogy a fantom-elkövetőket, a virtuális magyarverőket miért nem találják meg, miért nem citálják (vagy cibálják) bíróság elé, és miért csusszannak ki mindig az igazságszolgáltatás karmai közül. És az is érthetővé válik, hogy ha „magunk közt vagyunk”, ha mi vagyunk a szereplő színészek is meg a közönség is, akkor szinte bármit megtehetünk. Következmények nélkül vádolhatjuk egymást szándékos emberöléssel úgy, hogy annak indítékát sohasem kell bizonyítanunk, és ha úgy tartja kedvünk, újfasisztázhatunk, neonácizhatunk, anélkül, hogy annak helytállóságát bármikor is megkérdőjelezhetnék.

Ezen logika mentén bandukolva kikövetkeztethető, hogy az álságosan álcázott „önverőkön”, vagyis a tulajdonképpeni magyargyepáló brigádon kívül léteznie kell egy rabló és fosztogató osztagnak is. Egy színlelt és megrendezett betöréssel, lopással foglalkozó csoportnak is. Az a rablófrakció vagyis a lopószekció. Hogy ez önkéntes alapon működik-e vagy pedig zsoldoskommandó módjára, azt nem lehet tudni, hogy zsebből honorálják-e őket egy-egy zsákmányszerző portya után, vagy pedig a természetbeni fizetséget alkalmazzák, vagyis a szerzett szajréból történik a demokratikus javadalmazás. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Ez már csak amolyan kekeckedő szőrszálhasogatás. A cél a fontos: minden a mi érdekünkben bonyolódjon! Ha ugyanis (itt már nem skinhead meg rasszista, hanem) van egy „cigány”, aki a mi közös ellenségünk, akkor egy ilyen elképzelt pulikutyával újfent össze lehet terelni az örökösen kóválygó, folyton-folyvást szétszéledni akaró vajdasági magyar birkanyájat.

Végezetül visszakanyarodva a Vergődő madárhoz. A törött szárnyú erőszakos röptetését – akárkik voltak is az elkövetők – alighanem tökéletesen időzítették. Akár a mi érdekünkben vitték el, akár nem. Merthogy azon a helyen, az egykori Mačković-féle téglagyár agyaggödrében pár nap múlva majd koszorúzni kell. S hogy addig előkerül-e épen és sértetlenül a mi halálmadarunk, azt mi, apró poremberkék nem tudhatjuk. Azt csak az igazi jómadarak tudják. A nagy kaliberű politikusok vagy a kisstílű bűnözők.

Addig meg vigasztalódjunk azzal, amivel a Vergődő madár alkotójának, Kalmár Ferencnek a lánya nyugtatgatja önmagát: jó, hogy szegény édesapja a botrányos szobortolvajlást már nem érte meg. Vagy bizakodjunk. Mivel a közösségünk most megint erőteljesen zilálódik… Hátha ez is a mi érdekünkben történt.

Szabó Angéla


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék