Holdfény 1801-ből

Beethoven személyes élete problémákkal volt tele. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség első jeleit észlelte, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketült. Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást.

Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Jozefin). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg.

Beethoven középtermetű, vállas, telt arcú volt; dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig – főleg ha zenéről szólott – érdekesek, hódolatra gerjesztők, szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért. Hiányos nevelésére vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt: magányos séta a zöldben; fő művei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sőt nyerte végleges alakját is egy-egy padon.

Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel véget érő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával aratott diadalt.

Opus 27, no. 2: Zongoraszonáta No. 14 cisz-moll 

„Sonata quasi una fantasia” -  „Holdfény” (1801)

A morgás jogán…

Egy szülőfalumbéli magyar gyerek igencsak kurtára szabott földi élete tíz nappal ezelőtt véget ért. Halálának okáról, körülményeiről, pontos idejéről és helyéről még szinte semmit nem tudhatunk. Hogy a szörnyű tragédia valóban úgy történt-e, amint azt nem sokkal a haláleset után közölték – hogy természetes halállal halt meg, fulladás következtében –, vagy pedig a fizikai bántalmazás vezetett élete kioltásához, azt egyelőre még csak találgatni lehet. A közhelyesen tényeknek nevezett makacs dolgok azonban (amelyekkel pedig állítólag nincs értelme vitatkozni) már önmagukban is feltűnően árulkodóak: a vajdasági magyar sajtóban sűrű hallgatás övezi az esetet (még a legerősebb túlzással sem lehet azt állítani, hogy a tragédia boncolgatása túlteng a kis magyar médiánkban), és lassan-lassan már a tartományi székvárosi kórházból várható orvosi leletek, boncolási jegyzőkönyvek (el)készülte is gyanúsan/kínosan hosszadalmassá válik. Tisztes távolságból és kellő mértéktartással szemlélve is az esetet, még a teljesen kívülállónak is olyan érzete támad, hogy mintha minden azt sugallná: ha már nem lehetséges meg nem történtté tenni a fiú halálát, akkor a legjobb lenne azt a lehető leggyorsabban és amennyire lehet, fájdalommentesen elfelejteni. Az lenne az ideális, a tökéletes megoldás a történet valamennyi szereplője számára.

Mi szemlesütve, fülünket-farkunkat behúzva hallgatunk. Ez a mi felelősségünk. A politikusaink is fölöslegesnek és értelmetlennek tartják a megszólalást. Ez meg az ő felelősségük.

Abba alighanem még belegondolni is hátborzongató lenne, hogy vajon milyen helyzet állt volna elő akkor, abban az esetben, ha ez a végzetes tragédia nem egy alig 16 éves magyar sráccal esik meg, hanem egy másmilyen nemzetiségűvel. Például egy szerbbel. (Mert akár lehetett volna úgy is.) Egy színtiszta magyar faluban, egy olyan szórakozóhelyen, amelynek magyar a tulajdonosa és ahová többségében mégis csak magyar fiatalok járnak. Elképzelni is bizarr: milyen mennydörgő égszakadást, földindulást tudott volna belőle generálni a fővárosi sajtó. A bősz, vehemens politikusok minden tévécsatornán, minden hullámhosszon és minden újságoldalon teli szájjal követelnék a vizsgálat azonnali megkezdését és az igazság mielőbbi kiderítését. Valószínűleg még a szóban forgó szórakozóhely bezárását is indítványoznák, legalábbis arra az időre, amíg az eset kivizsgálása tart. És talán még a diszkót is apró alkotóelemeire, atomjaira szednék, hogy megtudják, hogyan is működött. A történetben teljesen vétlen, szegény oromhegyesiek meg csak retteghetnének napokon, heteken át, mint tették azt a falumbéliek, amikor jó néhány évvel ezelőtt megöltek egy rendőrt, amely hírre egyenruhások lepték el a falut. A kisemberek mindeközben magukban azért imádkoztak, hogy nehogy magyar legyen az elkövető, mert akkor lesz nemulass.

Romić Arnold esete kapcsán akaratlanul is a „temerini fiúk” juthatnak eszünkbe, akik két hét híján kereken tíz esztendeje vannak rácsok mögé zárva a Sremska Mitrovica-i börtönben. A bűnük 2004 júniusában az volt, hogy magyar létükre kezet mertek emelni egy másmilyen nemzetiségű fiatalemberre. Ezért a tettükért öten összesen 61 évnyi elzárást kaptak.

Ketten másfél évvel ezelőtt amnesztiával kiszabadultak, de hárman még bent vannak.

A bent felejtett Illés Zsolt már legfeljebb csak a temerini kistemetőben találkozhat az édesanyjával meg az édesapjával. Ahogyan Uracs József szülei sincsenek már az élők sorában. A l5 évre elítélt Máriás István hozzátartozói is megsínylették az eltelt egy évtizedet. Az 53. életévében járó édesapja nemrégiben rákbeteg lett és tolószékbe kényszerült. De még nagybetegen is elment húsvétkor, hogy meglátogassa a fiát.

Amikor a magyar „temerini fiúk” tette napvilágra került, valóságos össztüzet zúdított rájuk és a családjukra a szerb nyelvű média. A magamagát felsőbbrendűnek képzelő magyar sajtónk egy része is nagyívben kerülte a témát és kényesen ódzkodott tőle. Számára nem volt elfogadható az a racionális észérv, hogy már szinte minden háborús bűnök elkövetésével gyanúsított vádlottunk réges-rég otthon van, a „temerini hármak” pedig még mindig a börtön vendégszeretetét kénytelenek élvezni. Pedig két hét múlva, június 26-án a tizedik rabévük is lejár.

Bár – csodával határos módon – még életben vannak, értük már nem emel szót senki sem.

És a már sírba került 16 éves Arnoldért?

Szabó Angéla

Nándorfehérvár

Kijött a 7 perces előzetese is annak az animációs filmnek, 

ami az 1456-os nándorfehérvári csatát mutatja be.

A filmet a Történelmi Animációs Egyesület a Múlt-kor közreműködésével július 22-én mutatja be. Az Egyesület a „Mohácsi csata” animációs film készítése óta tovább fejlesztette alternatív animációs technikáját.

Továbbra is a Total War számítógépes játékok programja képezi az animáció alapját, de már nem korlátozza a képi világot. Az alkotók elkészítették a Duna-Száva torkolatvidék virtuális terepasztalát, rekonstruálták és történelmi hűséggel felépítették a várat, a török tábort, az ostromműveket, a török hajózárat a Dunán. A néző valóban átláthatja a teret és az eseményeket anélkül, hogy a klasszikus kétdimenziós térképes animációkat használni kellene.

A film az oszmán török sereg erőfeszítésének is emléket állít, így a török közönség között is érdeklődésre találhat. A készítők - a Mohácsi csatához hasonlóan - a nándorfehérvári diadalt is szabadon elérhetővé kívánják tenni az interneten.

Múlt-kor portál nyomán

NYÁR

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

József Attila

Mindennapi átveréseink

Számolgatom, hányféle rafinált módon lehet becsapni és megkárosítani a mezőgazdasági termelésből élő kisembereket. Amikor csupán azon „rejtélyes eseteket” veszem lajstromba, amely furcsaságokról az utóbbi időben hallottam, akkor is úgy kell összegeznem, hogy a huncutságos átejtésnek legalább kis ezer változata létezik.

Adóhivatali trükközések

A legelső állami átverés kétségkívül az a hetvenhétféle adó, amellyel a parasztsanyargatást művelik. Közülük is toronymagasan kiemelkedik a földművesek kötelező érvényűnek mondott nyugdíjbiztosítási járuléka. Ennek ügyében az adóhivatal szabadkai részlege nemrégiben ismételten felhívta magára a figyelmet: csőstül kapták a községbeli földtulajdonosok a felszólítást, amely szerint, ha öt napon belül nem tisztázzák a több éves, több évtizedes (olykor milliós összegekre rúgó) tartozásukat, úgy jó eséllyel számíthatnak a végrehajtók megjelenésére.

A tehát öreg napjaira majd mizérikusan nevetséges földműves-nyugdíjra számító gazdának most még katonatiszt módjára fizetnie kell, mert egyébként belegabalyodik a cápaként viselkedő adóhivatal hálójába és ott lesz majd a veszte. Az adósokat sorra idézik be beszélgetésre, hogy megpróbálják rávenni őket, haladéktalanul és maradéktalanul fizessenek. Akit nem sikerül egyből jobb belátásra bírni, annak egyezséget ajánlanak. Fizetési halasztást, vagyis azt, hogy az adóhátralékát törlessze részletekben, sőt ha orvosi papírokkal igazolni tudja, hogy huzamosabb ideig betegeskedett, gyógykezelték, kórházban tartózkodott, akkor akár egy-két évi tartozását el is törölhetik – mintha soha nem is létezett volna.

Magtárolói gabonaüzérkedés

Így, aratáshoz közeledvén, napokon belül ismét időszerűvé válik a gabonafelvásárlás témája. A menetrend szerinti sírnivalóan megalázó terményár és az ilyentájt szokásos vele történő üzleti spekulálás, kereskedői manipulálás.

A későbbi kedvező(bb) ár reményében a kenyérgabona-termesztők egy hányada a cséplést követően csupáncsak megőrzésre, tárolásra hajlandó átadni a szemtermést, lesve-várva, hogy a majdani búzaexport beindulása nyomán, mikor lesz az ő számára is elfogadható a termés ellenértéke. A gazdák – noha már nem gyanútlanok és zöldfülűeknek sem titulálhatók, hiszen számtalan esetben szerezhettek keserű tapasztalatokat a gabonaüzérekkel történő boltolás során, mégis – rendszerint újra meg újra a csapdájukba kerülnek. Mintha sosem tanulnának a korábbi esetekből.

Márpedig a károsultak alighanem ma is jól emlékeznek arra a Szabadka községbeli legutóbbi búza- meg kukoricabotrányra, amely során a silókból szőrén-szálán eltűnt (az utolsó szemig) a megőrzésre beadott termény, és a gazdákat csak az üresen tátongó gabonatároló fogadta. A pénzüknek pedig bottal üthetik a nyomát.

Jószágkupeci spekulálás

Ha a kistermelő az alig néhány holdas/hektáros földecskéje művelése mellett még eladásra szánt jószágot is nevel, reálisan számíthat arra, hogy az értékesítésre szánt példányokat elszállítja majd az udvarából a felvásárló, fizetni azonban elfelejt. Így tett az a moholi illetőségű – úriembernek aligha nevezhető – magyar disznókupec is, aki nagy előszeretettel szerzett be hízósertést Szabadka község területén, az elszállított állatok árával azonban mind a mai napig adós maradt.
Az egyik település sertéshizlaló gazdáit, az elmondásuk szerint, csinos kis összeggel, mintegy 60 ezer euróval károsította meg. A pórul járt termelők kísérleteztek ugyan az utólagos érdekérvényesítéssel, mert összefogtak és bíróság elé vitték az ügyet, a pereskedésnek azonban vérszegény eredménye lett. Azaz hogy mégsem, mert gazdagodhattak, a pénzük helyett egy tapasztalattal. Megtudhatták, milyen érzés az, amikor nem csak becsapják, hanem még meg is fenyegetik a jogos tulajdonukat követelőket, mondván, hogy ha még sokáig kellemetlenkednek és továbbra is hajtják a magukét, könnyen megüthetik a bokájukat.

Tejüzemi mizéria

A sertéshizlalók esetéhez hasonló módon húzta csőbe a szabadkai, a zentai, a magyarkanizsai és a topolyai községhez tartozó tejtermelők mintegy harmincfős csoportját az egyik észak-bánáti tejüzem is. Összesen 32 olyan, fejőstehenet tartó gazdát károsított meg, akik egytől-egyig magyar emberek, és akik már több mint egy esztendeje hiába várnak a pénzükre. A végsőkig elkeseredett és mindenre elszánt, félrevezetett tejtermelők csoportjának másfél milliárd dinárral tartozik a csókai magáncég az udvarukból elszállított tejért, és erősen úgy fest a dolog, hogy erre a pénzükre balkeresztet vethetnek. Ügyük mostani állása szerint ugyanis nem sok jóra számíthatnak, mert a csalássorozat elkövetőjének sehogy sem tudnak a nyomára bukkanni. Rendelkeznek ugyan hivatalos bírósági végzéssel arra vonatkozóan, hogy nyert perük van a tejgyár akkori igazgatójával szemben, követelésüknek mégsem tudnak érvényt szerezni. Hiába fordultak segítségért a tartomány és az országos mezőgazdasági miniszterhez, a korrupcióellenes ügynökséghez és magához, Aleksandar Vučić kormányfőhöz is, mindenütt süket fülekre találtak. Panaszleveleikre egyetlenegy sornyi válasz nem érkezett.

Szabó Angéla 

  

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)

Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.

Szórakozni! De hová?

Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.

Szórakozni! De hogyan?

Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla