Mindennapi átveréseink

Számolgatom, hányféle rafinált módon lehet becsapni és megkárosítani a mezőgazdasági termelésből élő kisembereket. Amikor csupán azon „rejtélyes eseteket” veszem lajstromba, amely furcsaságokról az utóbbi időben hallottam, akkor is úgy kell összegeznem, hogy a huncutságos átejtésnek legalább kis ezer változata létezik.

Adóhivatali trükközések

A legelső állami átverés kétségkívül az a hetvenhétféle adó, amellyel a parasztsanyargatást művelik. Közülük is toronymagasan kiemelkedik a földművesek kötelező érvényűnek mondott nyugdíjbiztosítási járuléka. Ennek ügyében az adóhivatal szabadkai részlege nemrégiben ismételten felhívta magára a figyelmet: csőstül kapták a községbeli földtulajdonosok a felszólítást, amely szerint, ha öt napon belül nem tisztázzák a több éves, több évtizedes (olykor milliós összegekre rúgó) tartozásukat, úgy jó eséllyel számíthatnak a végrehajtók megjelenésére.

A tehát öreg napjaira majd mizérikusan nevetséges földműves-nyugdíjra számító gazdának most még katonatiszt módjára fizetnie kell, mert egyébként belegabalyodik a cápaként viselkedő adóhivatal hálójába és ott lesz majd a veszte. Az adósokat sorra idézik be beszélgetésre, hogy megpróbálják rávenni őket, haladéktalanul és maradéktalanul fizessenek. Akit nem sikerül egyből jobb belátásra bírni, annak egyezséget ajánlanak. Fizetési halasztást, vagyis azt, hogy az adóhátralékát törlessze részletekben, sőt ha orvosi papírokkal igazolni tudja, hogy huzamosabb ideig betegeskedett, gyógykezelték, kórházban tartózkodott, akkor akár egy-két évi tartozását el is törölhetik – mintha soha nem is létezett volna.

Magtárolói gabonaüzérkedés

Így, aratáshoz közeledvén, napokon belül ismét időszerűvé válik a gabonafelvásárlás témája. A menetrend szerinti sírnivalóan megalázó terményár és az ilyentájt szokásos vele történő üzleti spekulálás, kereskedői manipulálás.

A későbbi kedvező(bb) ár reményében a kenyérgabona-termesztők egy hányada a cséplést követően csupáncsak megőrzésre, tárolásra hajlandó átadni a szemtermést, lesve-várva, hogy a majdani búzaexport beindulása nyomán, mikor lesz az ő számára is elfogadható a termés ellenértéke. A gazdák – noha már nem gyanútlanok és zöldfülűeknek sem titulálhatók, hiszen számtalan esetben szerezhettek keserű tapasztalatokat a gabonaüzérekkel történő boltolás során, mégis – rendszerint újra meg újra a csapdájukba kerülnek. Mintha sosem tanulnának a korábbi esetekből.

Márpedig a károsultak alighanem ma is jól emlékeznek arra a Szabadka községbeli legutóbbi búza- meg kukoricabotrányra, amely során a silókból szőrén-szálán eltűnt (az utolsó szemig) a megőrzésre beadott termény, és a gazdákat csak az üresen tátongó gabonatároló fogadta. A pénzüknek pedig bottal üthetik a nyomát.

Jószágkupeci spekulálás

Ha a kistermelő az alig néhány holdas/hektáros földecskéje művelése mellett még eladásra szánt jószágot is nevel, reálisan számíthat arra, hogy az értékesítésre szánt példányokat elszállítja majd az udvarából a felvásárló, fizetni azonban elfelejt. Így tett az a moholi illetőségű – úriembernek aligha nevezhető – magyar disznókupec is, aki nagy előszeretettel szerzett be hízósertést Szabadka község területén, az elszállított állatok árával azonban mind a mai napig adós maradt.
Az egyik település sertéshizlaló gazdáit, az elmondásuk szerint, csinos kis összeggel, mintegy 60 ezer euróval károsította meg. A pórul járt termelők kísérleteztek ugyan az utólagos érdekérvényesítéssel, mert összefogtak és bíróság elé vitték az ügyet, a pereskedésnek azonban vérszegény eredménye lett. Azaz hogy mégsem, mert gazdagodhattak, a pénzük helyett egy tapasztalattal. Megtudhatták, milyen érzés az, amikor nem csak becsapják, hanem még meg is fenyegetik a jogos tulajdonukat követelőket, mondván, hogy ha még sokáig kellemetlenkednek és továbbra is hajtják a magukét, könnyen megüthetik a bokájukat.

Tejüzemi mizéria

A sertéshizlalók esetéhez hasonló módon húzta csőbe a szabadkai, a zentai, a magyarkanizsai és a topolyai községhez tartozó tejtermelők mintegy harmincfős csoportját az egyik észak-bánáti tejüzem is. Összesen 32 olyan, fejőstehenet tartó gazdát károsított meg, akik egytől-egyig magyar emberek, és akik már több mint egy esztendeje hiába várnak a pénzükre. A végsőkig elkeseredett és mindenre elszánt, félrevezetett tejtermelők csoportjának másfél milliárd dinárral tartozik a csókai magáncég az udvarukból elszállított tejért, és erősen úgy fest a dolog, hogy erre a pénzükre balkeresztet vethetnek. Ügyük mostani állása szerint ugyanis nem sok jóra számíthatnak, mert a csalássorozat elkövetőjének sehogy sem tudnak a nyomára bukkanni. Rendelkeznek ugyan hivatalos bírósági végzéssel arra vonatkozóan, hogy nyert perük van a tejgyár akkori igazgatójával szemben, követelésüknek mégsem tudnak érvényt szerezni. Hiába fordultak segítségért a tartomány és az országos mezőgazdasági miniszterhez, a korrupcióellenes ügynökséghez és magához, Aleksandar Vučić kormányfőhöz is, mindenütt süket fülekre találtak. Panaszleveleikre egyetlenegy sornyi válasz nem érkezett.

Szabó Angéla 

  

Fizess, míg a halál el nem választ!

A véráztatta, terepszínű katonaruhát politikusi öltönyre, nyakkendőre cserélt belgrádi csúcskáderek mintha teljesen bepánikoltak volna Vajdaság elveszítésétől, ezért aztán valóságos össztüzet zúdítottak a tartományra. Eszeveszett rettegésükben, tudathasadásos fóbiájukban mintha parancsot adtak volna egy általános, mindenre kiterjedő, követ kövön nem hagyó támadásra – látva az esélytelen, az eleve vesztésre ítéltetett ellenfél bénult kiszolgáltatottságát –, olyan elszántsággal és olyan kegyetlenséggel, irgalmat nem ismerve, mintha most is a horvátországi vagy a boszniai hadszíntéren lennének. Mintha húsz év után megint megjött volna a harci kedvük, mintha ismét halálos ellenséget látnának minden számukra ismeretlen idegenben. Azzal a különbséggel, hogy a (fiskális értelemben) megszállt tartomány politikai-gazdasági ostroma hadsereg meg ágyúk és tankok nélkül történik.   

A nyilvánosan soha fel nem vállalt, váltig tagadott gyarmatosítás szinte minden fronton zajlik. A kíméletlen politikai nyomásgyakorlás és a gazdasági kizsákmányolás persze nem a múlt héten kezdődött – pokolian kitervelten, módszeresen folyik már évtizedek óta –, az utóbbi időben azonban már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Ennek a multifunkciós hadviselésnek a része a tartomány hatásköreinek megnyirbálása, a Magyar Nemzeti Tanács teljes knockout-ja és az egyébként is dögrováson lévő gazdaság könyörtelen központosítása, utolsó csepp vérig való kiszipolyozása. Mindez pedig olyan mértékű és szigorúságú ellenőrzést követel meg, amilyennek következtében az itt élők úgy érezhetik, mintha az egész Vajdaságot bekamerázták volna, mintha tartományfigyelő rendszerrel látták volna el. Úgy, ahogy a börtönt szokás.  

Az eddig jobbára jelesre vizsgázó mezőgazdaság (mint az egyedüli, még mindig prosperáló ágazat) most már igencsak recsegve-ropogva tűri az újabbnál újabb megterheléseket. Égbekiáltó igazságtalanság és gazemberség mindaz, amit a vajdasági magyar gazdákkal művelnek mostanában. Amikor nem is létező, csak állami parancsra kigondolt és aztán éveken, évtizedeken át könnyen hagyott, nem követelt tartozásokat akar rajtuk behajtani (a gaz törvény vasszigorával) a rabszolgahajcsár szerepével felruházott, pénzügyminisztérium által megbízott adóhivatal – úgy, hogy adminisztratív trükkök egész tárházával próbálkozik. Például így: a tartozásként elkönyvelt nyugdíjbiztosítási járulékot olyan kötelezettségként igyekszik feltüntetni, amelynek fizetésétől legfeljebb csak a halál válthatja meg a mezőgazdasági termelőt. Vagy az, hogy az összes földjét eladja. Esetleg munkaviszonyban lévő családtagjai nevére íratja. Más kiutat nem igen hagynak a számára. Amikor pedig a két és fél évtizedes kvázi tartozást örökérvényű tehertételként akarják beállítani, mintegy sugallják, hogy szerintük két dolog van a világon, ami nem évül el: az egyik a háborús bűncselekmények, a másik pedig a szerbiai parasztok nyugdíjbiztosítási járuléka. (Ezért aztán ne lepődjenek meg az örökösök, akik egy napon majd nemcsak az őseik termőföldjét, hanem azok rendezetlen adótartozását is anyai-apai jussként kapják!)

Egy másik fondorlat: a mázsás adókolonctól az előrehaladott életkor sem szabadít meg mindenkit. Nők esetében a betöltött 60., férfiaknál pedig a 65. életév sem mentesíti őket minden esetben, hiszen látunk példát arra is, hogy éppen a 60-on felülieket szeretnék agyafúrt módon bekényszeríteni a rendszerbe. Azokat, akiknek (rendes körülmények között) már a nyugdíjas napjaikat kellene morzsolgatniuk. Ugyanilyen huncutságosan a 15 éven át rendszeresen fizetett járulék sem jelent semmiféle biztonságot (márpedig ennyi „megvásárolt év” szükséges a minimális nyugdíjhoz), mert akkor a nem megfelelő életkorra hivatkozva hosszabbítják meg a leendő nyugdíjas keserveit. Újabb turpisság: arra ugyanis nincs mód, hogy 15 év után lezárják a folyamatot, vagyis hogy a nyugdíkorhatár eléréséig szüneteltessék a befizetéseket. Legalábbis ezt szokták mondani. (Minthogy az adóhivatalban mindig kéznél vannak a kész, előre gyártott sablonválaszok.) Ha tehát valaki a járulékfizetés felfüggesztése iránt érdeklődik, akkor leginkább azzal a felelettel lombozzák le, hogy olyasmi nálunk nem létezik. (Márpedig a nyugdíjbiztosítási törvény l4. szakaszában az olvasható, hogy elemi csapás, betegség vagy szülési szabadság miatt megtörténhet, hogy az adósság nyugszik, és ez a „felmentés” összesen 5 évre vonatkozóan kérelmezhető.)

A következő logikai bukfenc: az adórendszert egyirányú utcaként állítják be, ahonnan nincsen visszaút. Nem lehet belőle kiszállni, csak a belépés engedélyezett. Arra viszont semmi szükség, mivel a potenciális adózót a tudtán kívül, sőt akarata ellenére is, önkényesen nyilvántartásba veszik. Dacára annak, hogy mit ír elő a törvény (hogy attól a naptól válik jogosulttá, amelyiken bejelentkezett a rendszerbe). 

Jól ki van ez találva! Paraszt ember legyen a talpán, aki ebben a labirintusban eligazodik.

Szabó Angéla

Kötelező-e a „kötelező”?

Kötelesek-e fizetni a mezőgazdasági termelők a nyugdíjbiztosítást? Kötelező-e a kötelezőnek mondott járulék fizetése? Kötelezővé tehető-e, a törvény erejével rákényszeríthető-e a termelőkre, amennyiben ők ezt nem akarják?

Az adóhivatal szerint – amelynek tudvalevőleg az állam felé irányuló tartozásoknak a megfizettetése a legfőbb tevékenysége – egyértelműen: igen. A földműveseket tömörítő érdekképviseleti szervezet szerint is: igen. Az érintettek szerint viszont nem, mert a mostanra már megváltozott körülmények miatt nincsen az égvilágon semmi értelme, és a gazdák csak a sanyargatás, a kizsákmányolás egyik (jogi paragrafusok mögé bújtatott) válfaját látják benne.

Egy kis „kórtörténet”

Szerbiában 1979-ben vezették be a földművesek nyugdíjbiztosítását, akkor még kizárólag önkéntességi alapon történt a járulék fizetése. Három évvel később, 1982-ben kötelezővé tették, de akkor még csak az úgynevezett társult mezőgazdasági termelők részére. 1986-tól azonban már minden olyan család, illetve személy számára megkerülhetetlenné vált, aki a megélhetését jobbára a mezőgazdasági termelésre alapozta. Ugyanígy napjainkban is érvényes, ezért e kötelezettségnek a megtagadása büntethető, azaz a tartozás összege kényszerrel behajtható.

Talán kevesen tudják, hogy öt éven át senki sem köteles fizetni. Az ötéves periódus tetszés szerint választható, azzal, hogy amikor az illető nyugdíjjogosultságát megállapítják, akkor azt az időszakot számításon kívül hagyják. A nyugdíjat akkor kezdik folyósítani, ha kérelmező nő betöltötte a 60. életévét, férfiak esetében pedig 65 év a korhatár. Egységes a feltétel, amely szerint legkevesebb 15 éven át fizetniük kell ezt a járulékot. De kaphatnak nyugdíjat abban az esetben is, ha betöltötték az 53. életévüket és 35, illetve 40 éven át fizették ezt a fajta hozzájárulást.

Idén 90 000 dinárt kellett befizetni

Az adóhivatal szabadkai kirendeltségében, az egykori Társadalmi Könyvviteli Szolgálat épületének körsalteros hodályában felkészülten várják a többségében faluról érkező „értetlenkedőket”. A gyakorta vaskalaposkodó és nyakaskodó mezőgazdasági termelőkkel bajlódó ügyfélszolgálat meglehetősen olajozottan működik. Hogy a többletmunkának számító fölösleges kérdéssekkel való akadékoskodásnak az elejét vegyék, az üvegfalra kifüggesztették a legfontosabb tudnivalókat.

A földművesek egészségügyi biztosítása erre az évre 31 320 dinár. Ha egy összegben akarták tisztázni. Ha pedig részletekben, akkor negyedévenként 7830 dinárt kellett befizetni. A nyugdíjalap éves összege 58 600 dinár, vagy pedig négyszeri alkalommal („fertályonként”) 14 650 dinár. Ebből pedig könnyen megállapítható, hogy az érintettek ebben az évben mintegy 90 ezer dinárt készíthettek elő, ha azt akarták, hogy legyen érvényes betegkönyvük és majd egyszer, valamikor nyugdíjuk is. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű és nem is ilyen egyértelmű. Mert arra még csak-csak odafigyelnek és ügyelnek az emberek, hogy az egészségügyi könyvecskéjüket érvényben tartsák, a nyugdíjbiztosítást azonban sokan már évek, sőt évtizedek óta egyszerűen mellőzik. (Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy már a betegkönyv hitelesítésének sem látják mindig értelmét, mert amikor orvoshoz kerülnek, a beavatkozásokért és a gyógyszerekért is általában fizetni kell. Akkor meg mit ér, ha van az embernek egészségügyi biztosítása?! Nem megy vele sokra.) A földműveseknek járó nyugdíjjal szembeni berzenkedésnek pedig az a legfőbb oka, hogy a végkimenetel kockázatos és bizonytalan. Ebben a koldusszegénnyé tett országban mára minden tervezhetetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Nem lehet tudni, meddig lesz még képes a szerb állam a nyugdíjak folyósítására, amint az is kérdéses, hogy az általában kemény fizikai munkát végző érintettek megérik-e majd egyáltalán a saját nyugdíjaztatásukat. Magyarán: az eddig már befizetett (és jobbára ablakon kihajított) összegek mellett érdemes-e újabb milliókat a feneketlen államkasszába tömni? A majdani bizonytalan, nevetséges összegű földműves-nyugdíj balga reményében… Hiszen, akik e járandóság mostani haszonélvezői, azok mind arra panaszkodnak, hogy a részükre kiutalt 9-10 ezer dináros havi alamizsna épp csak a hideg vízre elég.      

Az egyiknek eltörlik, a másiknak nem…

A Szabadkai Paraszt Szövetség még a télen arra hívta fel a mezőgazdasági termelők figyelmét, hogy mindazok, akik 2008 és 2012 között nem fizették a nyugdíjbiztosítást, leírhatják a szóban forgó időszakban fölgyülemlett adósságukat. Ha január végéig befizettek 15 ezer dinárt, és februárban még ugyanennyit, akkor a számukra egy év után jóváírják a tartozásra számított kamatot, két év után pedig az adósságot. Aki erről értesült, az nyilván élt is a kínálkozó alkalommal és „potom” 30 ezer dinár fejében akár több százezer dináros tartozásától is végleg megszabadulhatott, aki viszont nem rendelkezett ezzel az információval, az most „magára vessen”. Az nyögheti tovább az eddigi terheket. Hacsak nem dönt úgy, hogy megtagadja a járulék fizetését. Dacára annak, hogy a gazdákat tömörítő érdekszervezet határozottan kiáll az mellett, hogy az ilyen jellegű tartozásait mindenkinek ki kell egyenlítenie. Aki pedig mégsem mutat erre hajlandóságot, attól (ha kell) hajtsák be kényszerrel. Foglalják le és vegyék is el a földjét! Igenis! Mert ez így van rendjén. Mondják.

Ilyen rigorózusak manapság a parasztok érdekvédői. Persze ők nem a mindenkori állam érdekérvényesítését helyeslik, hanem csupán azokat a földműveseket szeretnék ily módon védelmezni, akik akár már évtizedek óta fizetik a nyugdíjalapot. Feltéve azt a költői kérdést, hogy: Akkor az a hülye, aki fizet? Aki meg okos, az kibújik a kötelezettség alól?

Egy másik szempontról azonban mintha megfeledkeznének. Egy közös, egy általános, egy magasabb rendű, egy felsőbb érdekről, amelynek a mostani bitang (szerbiai) helyzetben minden mást fölül kellene írnia. És amely miatt minden valamirevaló paraszt egyesületnek, gazdakörnek, termelők klubjának megingathatatlanul szembe kellene fordulni minden olyan próbálkozással, amely a mezőgazdaság, az élelmiszer-termelő további módszeres fosztogatására irányul. Talán inkább ebben kellene segítséget nyújtania az óriási adósságokkal terhelt (magyar) gazdáknak. Azzal, hogy melléjük áll, a pártjukat fogja, igazat ad nekik. Akkor is, ha – milliós tartozások bár másutt is vannak – most még csak Óbecse község területén zajlik a kényszerbehajtás.

Ezt diktálná a parasztbecsület.

Szabó Angéla