A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön IV.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart.

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve – csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam.

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

– Nem.

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja?

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt (26 000 forint) , most kereken 15 000 dinárt kapok (42 000 forint).

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel.

Most ki(k) a besúgó(k)? 

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, 

csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni: 

„Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, 

milyen munkái várnak közlésre?

Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön III.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)

Börtönélet

Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”

Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.

– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.

Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében? 

– A titói szerb nacionalizmus.

Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?

– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.

Tagja volt Ön a kommunista pártnak?

– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.

Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?

– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.

Látogatót mikor fogadhatott először?

– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.

Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?

– Nem, senki.

Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé? 

– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.

(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?

Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.

Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön II.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (II.)

Aki tapsolt a síri csendben

Vicei Károlynak két olyan ügye volt, ami miatt perbe fogták, az egyik bírósági eljárást 1976-ban tartották, a másik 1987-ben zajlott. Ő csak úgy nevezi őket, hogy a „színpados” és az „országdarabolós” per.

Zentán mindig sokrétű és színvonalas volt a művelődési élet, már akkoriban is erősnek számított a diákszínjátszás, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéről rendszerint győztesként tértek haza az ifjú műkedvelők, akik egy idő után valami egészen újat szerettek volna létrehozni, ez lett volna az úgynevezett Zentai Kísérleti Színpad, amelynek megalakulásakor kezdődtek az igaz bonyodalmak. Erről beszélgetünk Vicei Károllyal a továbbiakban.

– 1975 szeptemberétől járogattunk be a művelődési házba, csütörtökönként Gordán Magdolna igazgatónő irodájában gyűltünk össze, tervezgettük a színpad létrehozását. Alapszabályt, programot írtunk, valójában még el sem jutottunk magáig a színpadig, az igazi próbákig, épp csak kijelöltük, mely darabokat fogjuk majd játszani. Gordos Jenő barátom, a későbbi „bűntársam” akkoriban tért haza külföldről, mert honvágya volt, és ő is csatlakozott hozzánk. Együtt szövögettük a terveket.

Hogy lett belőle mégis két év börtön?

– Magam sem akartam elhinni, úgy gondoltam, ez valami félreértés, tévedés következménye, és majd gyorsan tisztázódik az ügy. Szent meggyőződésünk volt, hogy a kultúra jó dolog, azzal foglalkozni nem számíthat vétségnek, bűnnek.

Gondolom, voltak árulkodó jelei annak, hogy valakik ezt nem nézik jó szemmel.

– A csütörtöki összejöveteleken sok diák vett részt, őket a tanáraik megfenyegették, például az akkori honvédelemtanár.

Mit kifogásoltak?

– Azt mondták, hogy ez egy lázító, felforgató társaság, s hogy én ezt a gyülekezetet arra használom fel, hogy – mint Szókratész – megrontsam a fiatalokat. Jelezték azt is, hogy Gordos Jenőt hagyjuk ki a szervezkedésből, mert usztasa kém...

Én akkor pályakezdő általános iskolai magyartanár voltam, másfél éve tanítottam. December elején egy nap kihívtak a tanteremből, mert két szabadkai államvédelmis jött értem, bevittek a helyi rendőrállomásra, és egy órán keresztül faggattak. A végén megkérdeztem, hogy nem jó ez, amit mi csinálunk. De jó, mondták, csak csináljuk tovább. Éppen meghívásunk volt Budapestre, a Fiatal Művészek Klubjába, és nagyban készültünk a Híd című folyóirat novemberi számának zentai bemutatójára. Mi voltunk a rendezvény házigazdái, ez is szúrta a szemüket. Azt mondták, hogy módjukban áll, akár be is tilthatnák az irodalmi estet, de ők mégis engedélyezik a megtartását. A lap akkori főszerkesztője, Ács Károly nem is jött el az estre. Pedig hatalmas volt az érdeklődés, ezren összejöttek, nem fértek be a Royal Vendéglő kistermébe, a közönség fele kinnrekedt az utcán…Lement a bemutató, Pestet is megjártuk, és még az új évben, január első csütörtökén is találkoztunk. Tizenharmadikán, épp a pravoszláv újév napján megjelent az ajtóban két rendőr kíséretében az az idős nyomozó, aki korábban már iskolában is felkeresett. Bevittek a rendőrség épületébe, estig faggattak, aztán elég látványos kísérettel Szabadkára szállítottak. Az úton mindvégig olyan érzésem volt, hogy nem csak engem hoztak be, hanem a társaimat is. Mire felocsúdtunk, már a börtönben találtuk magunkat. A kilincs nélküli cellaajtó látványa minden kétséget eloszlatott.

Náluk is tartottak házkutatást, és ugyanúgy Gordos Jenőt és egykori tanáromat, Benes József festőt is letartóztatták. Miután három napig vizsgálgatták a semmit, megkérdezték tőlem, hogy van-e a birtokomban valamilyen betiltott újság. Mondtam, hogy van, ugyanis az Új Symposion 76. és 77. számát (mindkettőt egyszerre nyomtatták, de a második még nem került terjesztésre) 1971 nyarán valóban betiltották két cikk miatt. (Én akkor már évek óta terjesztője voltam a lapnak.) A Mindennapi abortusz címűt egy Rózsa Sándor nevű zentai harmadéves egyetemista írta – egyébként ez volt az első írása a lapban –, aki Újvidéken tanult, a másikat pedig Miroslav Mandić Vers a filmről címmel. 1972 elején zajlott a perük, aminek az lett a vége, hogy Rózsa Sándorta humoreszkje miatt (amelyben a vád szerint sértegette a baráti afrikai országokat, Kínát meg Tito elnököt) három év szigorított börtönbüntetésre ítélték. Miroslav Mandić egy év szigorítottat, Tolnai Ottó főszerkesztő pedig, akit mindkét cikk közlése miatt bűnösnek találtak, két évet kapott. A hatalomnak nem volt elég a két lapszám betiltása, a rebellies „elkövetőket“ példásan meg is kellett büntetni. Én is jelen voltam a tárgyaláson, és miután kihirdették az ítéletet, a síri csendben elkezdtem szaporán tapsolni.

Mert úgy gondolta, hogy „bizonyos helyzetekben a tiltakozásnak nincs más módja, 

mint a tüntető helyeslés...”

– Valakik ezt nyilván megjegyezték, mert az én ítéletem megindoklásában az állt, hogy a színpadszervező diákok körében azt mondtam, hogy Rózsa Sándor „fasza gyerek“, vagyis ezt az elvetemült alakot körmönfont módon megdicsértem. Ezért a két szóért kaptam két évet.

Ki volt ez a Rózsa Sándor?

– Egy nyurga, szikár, sovány alak, számomra nem volt szimpatikus, de elég szép karriert csinált, szerkesztő lett a Képes Ifjúságnál, és ő volt a szervezője az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű rendezvényeinek. A tárgyalás után, mivel volt útlevele, azonnal meglépett, kiment Németországba. Most is ott él.

Akkor ő megúszta a börtönt...

– Ültünk mi helyette is. A tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után megszületett ítélet szerint Gordos Jenőt is, engem is két-két év elzárásra ítéltek. Gordost azért, mert külföldi újságokat hozott be az országba, amelyek nem dicsőítették a jugoszláv szocializmust. Benes Jóskát három nap után kiengedték, és rémületében azonnal Magyarországra menekült. A szabadulásunk után nem kaphattunk útlevelet, én tíz éven át hiába kérelmeztem. Gordos megunta a várakozást, 1985 nyarán meglépett. Van egy közös fényképünk, amit talán két héttel a távozása előtt készített rólunk Szilágyi Lenke magyarországi fotóművész. Ez a felvétel került a 2016-ban megjelent Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvem borítójára.

Fekete-fehér kép, első ránézésre is sokat mond: társa kezében sarló, az Önében kalapács... Gordos Jenővel megmaradt a barátság? Mit tud róla?

– Azóta is Magyarországon él, de nem ápoljuk a kapcsolatot, időközben eltávolodtunk egymástól.

Az említett könyvében azt írja, hogy: „A bírósági szomorújátékot megelőzően pszichiátriai megfigyelésre szállítottak őreink, hogy vajon ép ésszel váltunk-e politikai bűnözővé.”

– Az elmegyógyintézetben dr. Ungár Pál és dr. Szakács Ferenc provokált bennünket.

És mi lett a modern színháznak a sorsa?

– Mikor már bent voltam a szabadkai börtönben, úgy egy hónap után előfizethettem néhány újságra. Akkor olvastam, hogy a Zentai Kísérleti Színpad topolyai előadása a résztvevők elfoglaltsága miatt
elmarad –, de arról, hogy a fő szervezőket börtönbe csukták, egy szót sem írtak.

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.