Margit Zoltán: Szabó Angéla

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabó Angéla. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabó Angéla. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. december 30., hétfő

Mit aratunk, ha szelet vetünk?


Fotó: idezetek.hu

Az elmúlt napokban egy óriási hírbomba csapódott be a langymeleg, posványos csantavéri állóvízbe: szélerőműpark épül a falu határában. Nem is akármilyen, a miénk lesz egész Európában a leghatalmasabb. Ejha, újfent felkerülünk a térképre, és a sok szép szélgenerátor hírünket viszi majd a nagyvilágba, mint egykoron a pezsgőgyáros Törley József, vagy a biatorbágyi vonatrobbantó, Matuska Szilveszter! Az óriási „szélfészek” szálláscsinálóinak tálalása szerint ennek az erőműnek sehol másutt jobb helye nem lenne Szerbiában, mint az észak-bácskai termőföldeken, ezért ehhez a 700 millió eurót kóstáló tekintélyes beruházáshoz éppen a mi évtizedeken át – alighanem szándékosan – elhanyagolt, kis magyar falucskánk környékét és a még megmaradt szabadkai tanyavilágot szemelték ki. No, most aztán nagyon bejön nekünk az élet, gondolhatnánk, ettől fog Csantavér virágba borulni!

Rossz emlékeket idéz…


Ámdeviszontellenben: a hűvös fejjel, józanul gondolkodónak rögtön az ötlik az eszébe, hogy miért is akar(ná)nak nekünk aranyéletet ezek a messziről jött, ismeretlen üzletemberek. Valahányszor szédületes terveket lobogtattak a paraszti munkába belerokkant, a földműves-sorsba belepusztult, jámbor csantavériek szeme előtt, valahogy mindig rosszul sült el a dolog, mi húztuk a rövidebbet. Elég csak felidézni azt, hogy a falunk közelébe, nem mellesleg éppen az igen jó minőségű termőföldekre telepítették a 80-as évek derekán a rossz emlékű, sokat szidott Nitrogénműveket is. Akkoriban persze buzgón fogadkozott – az azóta is a káderkörhintán ringlispílező Kern Imre termelési igazgató –, hogy nem füstölnek majd a gyáróriás kéményei, nem szennyezik a levegőt, se a termőtalajt, és sok falubelit juttatnak majd munkához, kenyérhez. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy csantavéri vállalatok bizony pénzzel is beszálltak – nyilván politikai nyomásra – ebbe a kényszerű munkahelyteremtésbe). A meséhez az is hozzátartozik, hogy a Nitrogénműveket eredetileg Apatinban kellett volna felépíteni hármas (jugoszláv–keletnémet–szovjet) testvéri összefogással még a 60-as években, mert arrafelé elegendő víz is, gáz is, áram is termett volna bőséggel a működéséhez, mégis Szabadkára „káderezték” az akkori elvtársak, és itt jött világra a halmozottan sérült óriáscsecsemő, a Zorka Műtrágyagyár kényszerű dajkasága mellett. Azóta eltelt bő 30 esztendő, és a sok millió dollárt elnyelt gyárból mostanra csak egy torokszorító, szánalmas roncstemető maradt.
Pár évvel ezelőtt a Regionális Hulladéktároló Kft-t költöztették a közelünkbe, Orom és Békova között épült fel az Európai Unió támogatásával, amelyben, ha rendesen beindul a „nagyüzemi termelés”, hét község összes szemetét kezelik majd. De pánikra semmi ok: környezetet, levegőt, talajt ez a cég sem szennyez, és kellemetlen szagot, bűzt sem áraszt… Nemsokára pedig egy csinos szélerőműfarmot kapunk a nyakunkba. Majdnem szó szerint a nyakunkba, ugyanis a felállításra kerülő tornyok mindössze egyetlen kilométer távolságra ágaskodnak majd a házaktól, a tanyáktól, a lakott területtől. Más országokban, például az Európai Unió tagállamaiban ez a védett övezet 15 kilométeres sávot jelent, Magyarországon 12 kilométert. Itt majd csak egyet. Nekünk annyi is elég lesz.

Szélgenerátor, ameddig a szemünk ellát!

A lényeg az, hogy szélerőműpark épül. Legalábbis ezt a hírt hozta a hegyes, hűvös decemberi szél. A gigantikus farm, a megálmodói szerint, Dušanovo, Csantavér, Višnjevac, Gabrić, Békova, Nagyfény és Új-Žednik határában terül el, és összesen 10.815 hektár termőföldet követel magának. (Természetesen ugyanabból a jó minőségűből, mint annak idején a zord Nitrogénművek.) Viszonyítani én ezt a látványos területfoglalást legfeljebb csak ahhoz tudom, amit a helyi földműves-szövetkezet virágkorában igen gyakran emlegettek: kevés földje van, nem egészen 700 hektár. Ez meg most egy gigantikus, 10 000 hektárnál is nagyobb, összefüggő parcella lesz. Elképzelni sem tudom, gyatra hozzá a képzeletem. De rá lehet majd csodálkozni, milyen szép lesz: csak turbina, csak torony, csak szélgenerátor, ameddig a szemünk ellát!
A kiszemelt földterületek birtokba vétele már javában zajlik. Hetekkel ezelőtt megkezdődött. Úgy, hogy a szabadkai képviselő-testület tagjainak nem is volt tudomása arról, hogy mi folyik, mi készül a község területén. A tanácsnokok véleményét nem kérték ki az ügyben, nem képezte vita tárgyát az, hogy egy ilyen beruházásra Szabadkának szüksége van-e egyáltalán. A városi honatyákat három nappal ezelőtt kész tények elé állították, csak el kellett fogadniuk azt, amiben mások már jó régen – az ő hátuk mögött – megállapodtak.
Hogy a cégtulajdonosoknak valamiért cudarul megéri ez az észak-bácskai beruházás, ez abból látszik, hogy nem fizetnek rossz bérleti díjat az útjukba eső parcellák tulajdonosainak.
A Pannon RTV helyszíni tudósítása szerint a megszólaltatott termelők, akik az ügyben érintettek, különösebben nem aggályoskodtak, nem emeltek kifogásokat a termőföldjükön várható építkezés ellen.

Nem veszik meg, csak bérlik a parcellákat


„A csantavéri Kecsenovics fivérek nem sokáig haboztak, hogy elfogadják-e a szélerőműparkot létrehozni kívánó cég jogászának ajánlatát, hogy az ő földjeiken is épüljenek szélerőművek.
Kecsenovics János: Ötszáz eurót adnak évente, 30 évig, és amíg a kiépítést tart, azokra az évekre adnának ezer eurót.
Kecsenovics Ferenc: Azért döntöttem így, mert ha nem én, akkor a szomszéd teszi oda a szélerőművet. Szerintem ezzel a környezetet nem szennyezzük. Inkább szélerőmű legyen itt, mint egy vegyi üzem.”
Az ügy kapcsán azt mondhatnák, hogy elég gyorsan kiderült, honnan fúj a szél, ki is áll a nem mindennapi beruházás hátterében. Az olasz Fintel Energia Group több céget is alapított Szerbiában, az egyik ilyen a Fintel Energija, amelynek társtulajdonosa (részvényese) a Miodrag Kostić-féle MK Holding. Az a mezőgazdaságban, bankszektorban, idegenforgalomban utazó, 7.000 embert foglalkoztató, 36 éve fennálló MK Holding, amely évente állítólag 110 millió eurót vet – adók, járulékok címén – az államkasszába. (De Ana Brnabić kormányfő neve is felbukkant.) Ezek a Fintelek eddig már több szélerőműfarmot építettek az országban, az elsőt 2015-ben a Kula melletti Lipáron, két 10-10 MW teljesítményű telepről van szó, a következőt pedig a Versechez közeli Zagajica (Fürjes) falunál egy évvel később, 50 millió euróból, és egy újabb is készül, amelyet az év végéig kellett befejezni. Egyes információk szerint Vajdaságba még hét erőműparkot terveztek, és úgy hírlik, hogy az újabb projektumok már 100 százalékban a Fintel Energija tulajdonát fogják képezni. Köztük a Csantavér határában épülő lesz majd a legnagyobb: 599 MW teljesítményű és 500.000 lakosra méretezik.

Szabó Angéla



2019. szeptember 14., szombat

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön IV.



KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart.

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve – csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam.

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

– Nem.

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja?

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt (26 000 forint) , most kereken 15 000 dinárt kapok (42 000 forint).

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel.

Most ki(k) a besúgó(k)? 

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, 
csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni: 

„Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, 
milyen munkái várnak közlésre?

Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla







A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön III.



KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)

Börtönélet

Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”

Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.

– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.

Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében? 

– A titói szerb nacionalizmus.

Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?

– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.

Tagja volt Ön a kommunista pártnak?

– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.

Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?

– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.

Látogatót mikor fogadhatott először?

– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.

Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?

– Nem, senki.

Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé? 

– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.

(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?

Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.

Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”

SZABÓ Angéla





A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön II.




KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (II.)

Aki tapsolt a síri csendben

Vicei Károlynak két olyan ügye volt, ami miatt perbe fogták, az egyik bírósági eljárást 1976-ban tartották, a másik 1987-ben zajlott. Ő csak úgy nevezi őket, hogy a „színpados” és az „országdarabolós” per.

Zentán mindig sokrétű és színvonalas volt a művelődési élet, már akkoriban is erősnek számított a diákszínjátszás, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéről rendszerint győztesként tértek haza az ifjú műkedvelők, akik egy idő után valami egészen újat szerettek volna létrehozni, ez lett volna az úgynevezett Zentai Kísérleti Színpad, amelynek megalakulásakor kezdődtek az igaz bonyodalmak. Erről beszélgetünk Vicei Károllyal a továbbiakban.

– 1975 szeptemberétől járogattunk be a művelődési házba, csütörtökönként Gordán Magdolna igazgatónő irodájában gyűltünk össze, tervezgettük a színpad létrehozását. Alapszabályt, programot írtunk, valójában még el sem jutottunk magáig a színpadig, az igazi próbákig, épp csak kijelöltük, mely darabokat fogjuk majd játszani. Gordos Jenő barátom, a későbbi „bűntársam” akkoriban tért haza külföldről, mert honvágya volt, és ő is csatlakozott hozzánk. Együtt szövögettük a terveket.

Hogy lett belőle mégis két év börtön?

– Magam sem akartam elhinni, úgy gondoltam, ez valami félreértés, tévedés következménye, és majd gyorsan tisztázódik az ügy. Szent meggyőződésünk volt, hogy a kultúra jó dolog, azzal foglalkozni nem számíthat vétségnek, bűnnek.

Gondolom, voltak árulkodó jelei annak, hogy valakik ezt nem nézik jó szemmel.

– A csütörtöki összejöveteleken sok diák vett részt, őket a tanáraik megfenyegették, például az akkori honvédelemtanár.

Mit kifogásoltak?

– Azt mondták, hogy ez egy lázító, felforgató társaság, s hogy én ezt a gyülekezetet arra használom fel, hogy – mint Szókratész – megrontsam a fiatalokat. Jelezték azt is, hogy Gordos Jenőt hagyjuk ki a szervezkedésből, mert usztasa kém...

Én akkor pályakezdő általános iskolai magyartanár voltam, másfél éve tanítottam. December elején egy nap kihívtak a tanteremből, mert két szabadkai államvédelmis jött értem, bevittek a helyi rendőrállomásra, és egy órán keresztül faggattak. A végén megkérdeztem, hogy nem jó ez, amit mi csinálunk. De jó, mondták, csak csináljuk tovább. Éppen meghívásunk volt Budapestre, a Fiatal Művészek Klubjába, és nagyban készültünk a Híd című folyóirat novemberi számának zentai bemutatójára. Mi voltunk a rendezvény házigazdái, ez is szúrta a szemüket. Azt mondták, hogy módjukban áll, akár be is tilthatnák az irodalmi estet, de ők mégis engedélyezik a megtartását. A lap akkori főszerkesztője, Ács Károly nem is jött el az estre. Pedig hatalmas volt az érdeklődés, ezren összejöttek, nem fértek be a Royal Vendéglő kistermébe, a közönség fele kinnrekedt az utcán…Lement a bemutató, Pestet is megjártuk, és még az új évben, január első csütörtökén is találkoztunk. Tizenharmadikán, épp a pravoszláv újév napján megjelent az ajtóban két rendőr kíséretében az az idős nyomozó, aki korábban már iskolában is felkeresett. Bevittek a rendőrség épületébe, estig faggattak, aztán elég látványos kísérettel Szabadkára szállítottak. Az úton mindvégig olyan érzésem volt, hogy nem csak engem hoztak be, hanem a társaimat is. Mire felocsúdtunk, már a börtönben találtuk magunkat. A kilincs nélküli cellaajtó látványa minden kétséget eloszlatott.

Náluk is tartottak házkutatást, és ugyanúgy Gordos Jenőt és egykori tanáromat, Benes József festőt is letartóztatták. Miután három napig vizsgálgatták a semmit, megkérdezték tőlem, hogy van-e a birtokomban valamilyen betiltott újság. Mondtam, hogy van, ugyanis az Új Symposion 76. és 77. számát (mindkettőt egyszerre nyomtatták, de a második még nem került terjesztésre) 1971 nyarán valóban betiltották két cikk miatt. (Én akkor már évek óta terjesztője voltam a lapnak.) A Mindennapi abortusz címűt egy Rózsa Sándor nevű zentai harmadéves egyetemista írta – egyébként ez volt az első írása a lapban –, aki Újvidéken tanult, a másikat pedig Miroslav Mandić Vers a filmről címmel. 1972 elején zajlott a perük, aminek az lett a vége, hogy Rózsa Sándorta humoreszkje miatt (amelyben a vád szerint sértegette a baráti afrikai országokat, Kínát meg Tito elnököt) három év szigorított börtönbüntetésre ítélték. Miroslav Mandić egy év szigorítottat, Tolnai Ottó főszerkesztő pedig, akit mindkét cikk közlése miatt bűnösnek találtak, két évet kapott. A hatalomnak nem volt elég a két lapszám betiltása, a rebellies „elkövetőket“ példásan meg is kellett büntetni. Én is jelen voltam a tárgyaláson, és miután kihirdették az ítéletet, a síri csendben elkezdtem szaporán tapsolni.

Mert úgy gondolta, hogy „bizonyos helyzetekben a tiltakozásnak nincs más módja, 
mint a tüntető helyeslés...”

– Valakik ezt nyilván megjegyezték, mert az én ítéletem megindoklásában az állt, hogy a színpadszervező diákok körében azt mondtam, hogy Rózsa Sándor „fasza gyerek“, vagyis ezt az elvetemült alakot körmönfont módon megdicsértem. Ezért a két szóért kaptam két évet.

Ki volt ez a Rózsa Sándor?

– Egy nyurga, szikár, sovány alak, számomra nem volt szimpatikus, de elég szép karriert csinált, szerkesztő lett a Képes Ifjúságnál, és ő volt a szervezője az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű rendezvényeinek. A tárgyalás után, mivel volt útlevele, azonnal meglépett, kiment Németországba. Most is ott él.

Akkor ő megúszta a börtönt...

– Ültünk mi helyette is. A tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után megszületett ítélet szerint Gordos Jenőt is, engem is két-két év elzárásra ítéltek. Gordost azért, mert külföldi újságokat hozott be az országba, amelyek nem dicsőítették a jugoszláv szocializmust. Benes Jóskát három nap után kiengedték, és rémületében azonnal Magyarországra menekült. A szabadulásunk után nem kaphattunk útlevelet, én tíz éven át hiába kérelmeztem. Gordos megunta a várakozást, 1985 nyarán meglépett. Van egy közös fényképünk, amit talán két héttel a távozása előtt készített rólunk Szilágyi Lenke magyarországi fotóművész. Ez a felvétel került a 2016-ban megjelent Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvem borítójára.




Fekete-fehér kép, első ránézésre is sokat mond: társa kezében sarló, az Önében kalapács... Gordos Jenővel megmaradt a barátság? Mit tud róla?

– Azóta is Magyarországon él, de nem ápoljuk a kapcsolatot, időközben eltávolodtunk egymástól.

Az említett könyvében azt írja, hogy: „A bírósági szomorújátékot megelőzően pszichiátriai megfigyelésre szállítottak őreink, hogy vajon ép ésszel váltunk-e politikai bűnözővé.”

– Az elmegyógyintézetben dr. Ungár Pál és dr. Szakács Ferenc provokált bennünket.

És mi lett a modern színháznak a sorsa?

– Mikor már bent voltam a szabadkai börtönben, úgy egy hónap után előfizethettem néhány újságra. Akkor olvastam, hogy a Zentai Kísérleti Színpad topolyai előadása a résztvevők elfoglaltsága miatt
elmarad –, de arról, hogy a fő szervezőket börtönbe csukták, egy szót sem írtak.

SZABÓ Angéla




2019. augusztus 25., vasárnap

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön



Beszélgetés Vicei Károllyal (I.)

Vicei Károly irodalmár, a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként a hét elején az anyaországban állami kitüntetésben részesült, Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Ennek ürügyén kerestem fel azzal a kéréssel, hogy beszélgessünk egy jót a múltról, mert a mostani fiatalok nem ismerik az életútját, a történetét, nem tudják, hogy miért fogták többször is perbe, miért ült két évet börtönben, miért volt két évtizeden át munkanélküli, miért nem kaphatott a végzettségének megfelelő magyartanári állást, miért nem válthatott tíz évig útlevelet, miért ítélték hallgatásra, miért nem jelenhettek meg itthon írásai, könyvei…

Aki épp csak felületesen ismeri, könnyen azt gondolhatja, Vicei Károly egy olyan ember, aki világéletében mindig kereste a bajt – és időnként meg is találta. Az ugyancsak börtönviselt „temerini fiúk” esetével kapcsolatban állapította meg egyikük 88 éves nagymamája: ha az esti csavargás meg italozás helyett templomba jártak volna, ez nem történt volna meg velük. Helyes, szimpatikus érvelés, ámdeviszontellenben a zentai író/magyartanár esetében mégsem jelenthetjük ki azt, hogy jobban tette volna, ha nagy ívben elkerüli nem csak a szülővárosa művelődési házát, hanem még az újvidéki Forum-házat is, mert akkor az írásait is másvalami ihlette/szülte volna, nem a peres eljárások, nem a börtönélet, nem a színpadalapítás, nem a lázadás, nem az ellenzékiség és nem is a mellőzöttség. Bár több alkalommal is mocskos módon elbánt vele a politika, nem fűti bosszúvágy, nem követel elégtételt, a gyűlölködésnek a legparányibb atomját sem fedeztem fel benne. Hetvenöt éves, higgadt, szelíd, derűs és temérdek még a terve, a megírnivalója.

Mindössze kétszer találkoztam vele, akkor is véletlenül: először a csantavéri kirakodóvásárban, ahol az azóta már jobb életre szenderült országos cimborájával, az általa legkiválóbb délvidéki magyar költőnek tartott Gulyás Jóskával használt könyveket, újságokat árult, és egy piros színű tompa faceruzával Harmath Dávid aláírással firkantott is pár sort az ajándékba adott lap címoldalára, másodízben pedig Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, amikor a másik örökbaráthoz, Tari Pistához toppant be, gondolom, alkotásról meg kamasz lányokról sutyorogni.




Most az volt hozzá a legelső kérdésem, hogy miért vette át a kitüntetést, miért nem utasította vissza. Ezzel a jócskán megkésett megtiszteltetéssel – amit csak 75 éves korában érdemelt ki – most aztán minden bűnünket, vétkünket jóvátettük? Minden rögöt elgereblyéztünk? Fátylat hajítunk a múltra, és kezdünk egy új lapot, új sorral, nagybetűvel? Morfondírozhatott volna ekképpen is: eddig is itt voltam, tudtatok rólam, húsz éven át hányódtam-vetődtem, ha ki akartatok tüntetni, lett volna rá időtök is, alkalmatok is bőven – egy kis pénzecskével járó díj az ínséges időkben még az anyagi helyzetemen is lendített volna – ne akarjatok vénségemre kiplecsnizni, most már ne adományozzatok semmit, nem kell, adjátok másnak, úgyis sokan lesik, várják – enélkül is tudom, hogy mennyit érek…

Úgy gondolom, talán ez le(hete)tt volna egy igazi, örök ellenzékihez illő magatartás…
Vicei Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy a kitüntetést visszautasítsa. Fogalma sem volt róla, kinek juthatott éppen ő az eszébe, ki javasolta, ki volt a felterjesztő. De tulajdonképpen édesmindegy, túlságosan nem is érdekli.

– Nem sértődik meg – kérdeztem –, ha elmondom, hogy milyen „hasonlat” jutott eszembe, amikor a hírről értesültem? Akkor jó. Úgy viselkedik az ember, hogyha ott tapintják, ahol a hiúság rejtőzködik benne, hogyha a gyengéjét gyengéden megcirógatják, mint a kiskutya, amikor a hasát vakargatják: összehugyozza magát. Ha ütik-verik, azt valahogy csak kibírja, de ha a hatalom teszi neki a szépet, akkor képtelen ellenállni, olyankor ellágyul.

Nem sértődött meg. Na, de mi ez ahhoz képest, amit a legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula fogalmazott meg a magyar ember rendjelkórságáról! És éppen a friss ezüstkeresztes Vicei Károly hívta fel rá a figyelmemet. Olyan zseniális szöveg, hogy tanítani kellene. Részlet a Jegyzet Tisza gróf rendjeleihez című írásból:

A vidéki úriházak arcképalbumában még láthatók a zekszeres vagy Ferenc József-szakállas, magyar ruhás férfiak, akik meghatott, szinte lelkészi ábrázattal állottak a fotográfus csöve elé, amikor először tűzték mellükre a rendjelet, amelyet kortesfogásért vagy pénzért, negyven-ötven esztendei közszolgálatért vagy hű kormánypártiságért kaptak a megyei főispán előterjesztésére.

Milyen áhítatosan állonganak, kezükben bársonytokos karddal, kucsmával, megberetválkozva simán, pomádéval megfésülten, mellükön a király rendjelével, néha csak egy koronás arany érdemkereszttel, máskor a Ferenc József-rend jelvényével. Határozottan "jól festettek" ezek a parókás vének a régi arcképalbumokban, megyei gyűlésen, esküvőn vagy a ravatalon. A Dumas-regénybeli szikár öregúr a becsületrend piros gombjával nem lehetett büszkébb nemes kitüntetésére, amelyet talán valamely gyarmati háborúban szerzett, mint ezek a vidéki rendjelesek, akik bizonyosan a hálóingükön is viselték a rendjel kicsinyített példányát, holott mindenki tudta a városban, hogy egyéb érdemük nem volt, mint egy erőszakos követválasztás, midőn elnöki joguknál fogva a halottak szavazatát is elfogadták. Kivételt alkottak azok a szegény öreg tanítók, akik ezüstkeresztecskét kaptak jutalmul, miután negyven-ötven esztendeig szívták az iskola porát, hektikát köhögtek, és az öreg kabát helyett végre új ruhát varrattak a szabóval, amelyre az érdemkeresztet elhelyezhették. A tanfelügyelő rendesen királyi tanácsos lett, Lipót-érdemrendet kapott a kúriai bíró, udvari tanácsosságot a gazdag tőzsér. A királyi kitüntetés oly megszokott előléptetés volt a civil társadalomban, amint a katonai pályán természetszerű volt, hogy a főhadnagyból idővel százados lesz. Csak azok elégedetlenkedtek a rendjelek miatt, akik még egy kotillionordót sem kaptak életükben. Csak a vagabundok maradnak meg soványnak életük végéig, rendes ember hasat ereszt. Az állatok között is a kandúr az egyetlen, amely mindig egyedül jár, a juhok a pásztor felügyeletét óhajtják, és csengőt szerelnek a nyakukba. A polgári társadalom - utóvégre ez a világunk - szívesebben köszön azoknak az embereknek, akiknek fénylő rendjel van a kabátjukon (még ha mindenki tudja a városkában a rendjel eredetét), mint azoknak, akik egy poros, szürke, szétmállott ruhában öregedtek meg a társadalom nyakán, és többé reményük sincs már arra, hogy ismét divatba jöjjenek. Az öreg ember rendjele - és többnyire bizonyos koros állapotot igényelt a vidékre küldött kitüntetés - bizonyos megfiatalodást, mondhatnánk, újjászületést jelent a halálosan elkopott öreg tanítóknál, berozsdásodott tanfelügyelőknél, mogorva hivatali főnököknél. De még a zárdák kegyes fejedelemasszonyai is hosszasabban álltak tükrük előtt, ha a királyné kegyessége imazsámolyukig ért. Csak a lumpok és elzüllött kisvárosi nagyságok kiáltoznak a kocsmákban, midőn X. vagy Y. neve megjelenik a hivatalos lapban; míg a rendjeles férfiú újabb fogadalmat tesz, hogy ezentúl még kevésbé mutatkozik a csárdában, szalonkabátban folytatja életét, és postáján évekig gyönyörködik új címében... Ismertem egy költőt, aki még azt is a névjegyére nyomatta, hogy: a Petőfi Társaság tagja.

Magyarországon az öreg Tisza Kálmán idejében mutatta meg a középosztály, hogy milyen bolondja a rangnak, a rendjelnek. Ordó azelőtt Bécs levegőjében hervadozó magyar mágnásoknak és háborút viselt katonáknak a mellén mutatkozott. A táblabíráknak, ügyvédeknek, tanároknak nemigen jutott eszükbe, hogy munkásságukért az önmegelégedésen kívül egyéb jutalomra is számíthatnak. Még Deák Ferenc is csak a nemzet háláját várta koszorúnak. A magyar polgári osztály pedig kiegyezett abban, hogy egy gróf néha kezet fogott vele. Ocskay generális nyakban viselhető császári aranylánca, amelyet az árulásért kapott, iskolai tanítás volt. Rendjeles nagyurakat nem is igen vették igazi hazafinak. A mindennapi keserves magyarnak eszébe sem jutott, hogy Bécsből várja a boldogságot.

Tisza Kálmán ébresztette fel a magyarokban a rendjelek utáni áhítozást, mert a bihari nemes igen jól ismerte nemzetét, tudott a magyarok végtelen gyöngeségéről, hiúságáról és lojális áhítatáról. A királyi tanácsosok az ő idejében szaporodnak el, rendjelek kerülnek kereskedők, fiskálisok, alispánok mellére. Mindegyik ordó, amely a Tisza kezén át gurul Magyarországba, egy újabb oszlopot jelent az egykori szabadelvű pártnak. Elvek, meggyőződések, hitvallások kerülnek szegre, ha egy kis keresztre mutatkozik kilátás. A forradalmi vértanúk fiai nemegyszer végképpen beadják a derekukat egy bécsi simogatásra. Nyakas kurucok átszöknek az ellenfél táborába, midőn lovagkereszttel csalogatják őket.

A kutyabőr pénzért kapható ez időben. A választások rengeteg összeget emésztenek fel; legendákban élnek manapság az egykori követválasztások, mikor szekérszámra küldik le a bankót az adóhivatalhoz. Mondják, hogy ötven- vagy százezer pengőért magyar nemes lehetett, akinek ez volt a vágyódása. Negyedmillióért báróságot vásároltak sok mai bárói családok megalapítói. Ára van az udvari tanácsosságnak, liferánsi címnek, a "tiszteletbeli" állásoknak. A pártkassza ette a pénzt. És a magyarok még inkább szomjúhoznak a különböző címek után. Régi politikusok hagyományai szerint az asszonyok mohóbbak voltak a férfiaknál. A hiúság országa Magyarország, ahol mindenki eladó egy fénylő ordóért. Becsületben megvénült, elhízott és nyugodt lelkiismeretes férfiak megtántorodnak életük vége felé egy üres címért. A meggazdagodott nagyvállalkozók csaknem az eszeveszettek módjára hajszolják a királytól eredő kitüntetést, midőn pedig már a csehországi fürdők sem tudnak segíteni az emésztésükön. A legegyszerűbb polgár is tisztában van a különböző rendjelek heraldikájával és egyéb jelentőségével. A Ferenc József-rend lovagjai a nyolcvanas években arról leveleznek egymással, hogy nem kellene-e valamely hivatalos díszöltönyt viselni vasárnaponkint, mint az osztrák államhivatalnokok? Csak a hátramaradottak aggódnak, hogy mi történik a rendjellel a halálozás után. Ügyes szélhámosok és komoly ügynökök settenkednek a gazdag emberek körül, vajon mit lehetne eladni a pénzzel jóllakott kufárnak vagy bankárnak.

Így volt ez, míg a középosztályban lassankint mindenki hozzájutott a maga kitüntetéséhez. Egyetlen marad a történetben Justh Gyula, aki lemond az excellenciás titulusról.

Napjainkban, midőn a rendjelek fénylő csillagai, a tölgyfalombos kitüntetések Bécsből, Berlinből, Szófiából, valamint Konstantinápolyból egyenesen a csataterekre veszik útjukat, az otthon maradott polgári társadalom már két esztendeje számítgatja magában, hogy ki milyen rendjelet kap a jutalomkiosztás, a béke napján. Vannak csalhatatlan tudósok, akik mindenkinek pontosan megmondják, hogy milyen fokú kitüntetésre lehet igénye a háborúban elkövetett tevékenységéért, ugyancsak a börtönben töltendő éveket is ki lehet számítani. A polgári társadalom - a "hinterlandban" - e különös esztendőkben csaknem két részre oszlott. A társadalom egyik felét apránkint bezárják, a másik felét majd a mártírok koszorújával ékesítik.

És talán sohasem álmodtak még Magyarországon annyit a rendjelekkel, mint 1917 januárjában, midőn új király lépett a trónra. Körülbelül úgy tűnik fel a helyzet, hogy csaknem mindenkinek van valamely álma, amely ordó alakjában megvalósulhat. A legkisebb embertől a legnagyobbakig igényt jelentenek be a sorsnál, főispánnál, miniszterelnöknél a kitüntetéshez, amely nézetük szerint őket megilleti. Kiderül, hogy mindenki vár valamit azon skála szerint, amelyet még a meghalt Ferenc József életében megtanultak a hivatalokban, irodákban, fantáziákban.

Miért ez a mohó várakozás, amely az emberek lelkét eltölti? Az éhség és uzsora éveiben mennyiben lehet vigasztaló kincs egy kis vagy nagy rendjel? Mit pótolhat egy kereszt a mellen az átszenvedett fájdalmakért, veszteségekért, nélkülözésekért?

Magyarországon Ferenc József halála óta egyebet sem kombinálnak a hazafiak, hogy IV. Károly milyen kitüntetést akaszt a kabátjukra. A hivatalos lapot sohasem forgatták annyit, és a rendjelesőt a gyermekek karácsonyi reménységével várják szerte az országban. Papok és tanárok, végrehajtók és alispánok, biztosok és polgármesterek pontosan megálmodták már a keresztet vagy medáliát, amely útban van. Még egy-két nap, és már közli a hivatalos lap a listát. Csak meg ne haljon addig senki az országban.

SZABÓ Angéla



2019. május 11., szombat

Templomtüzek

(Fotó:S4C.news)

„Nem kell Isten, csak az élvezetek!”


Megkockáztatom: ahogy az egyre erősödő migránssimogatás ügyében, úgy az egyszer csak lángra lobbanó Istenhajlékok esetében is javában zajlik az úgynevezett politikai érzékenyítés: ne tekintsd világra szóló szenzációnak, és ne gerjedj azonnal haragra, hanem szoktassad buzgón a szemedet a látványhoz, mert ami most van, az még csak a kezdet, a válogatott szörnyűségek majd ezután következnek. Ha valahol a nagyvilágban, tőlünk távol megrongáltak egy templomot, nemigen szörnyülködtünk, nem sirattuk el, balgán azt hittük, bennünket nem érinthet érzékenyen, mert nem a mi templomunkról van szó, nem a mi tragédiánk.


Talán a Notre Dame tornyának látványos lángolása volt az a kellemetlenül csörömpölő vekker, ami a szunyókálásából felriasztotta és talán meg is rendítette a keresztény Európa humánusabbik felét, és gőzerővel beindult az adakozás a székesegyház újjáépítésére.

A külső máz még kell, de a lényeg már nem!


A szabadkai születésű teológus-lelkipásztor, az óbecsei Árpád-házi Szent Margit Plébánia vezetője, Világos Miklós ekképpen foglalta össze gondolatait – éppen a templomtűz idején – a nyugati ember látszatokba kapaszkodó képmutatásáról:


Órák óta a párizsi Miasszonyunk Érseki Főtemplom elhamvadása folyik még a csapból is. Azt harsogják mindenfelől, hogy a nyugati kereszténység 850 éves szimbóluma pusztul most el, miközben elfelejtkeznek arról, hogy azt a bizonyos eredeti templomot, ami valóban szimbólum lehetne, erősen meggyalázta és súlyosan károsította a csőcselékből összeragadt senkiházi csürhe "nagy" francia forradalma...

Nem emlékszem, hogy ekkora nagy felháborodás lett volna 2014-ben, mikor Moszul mellett felrobbantották Irak legrégibb keresztény monostorát, az 1400 éves (nem csak 850, hanem 1400 éves!!!) Szent Illés-monostort.

Attól se csöpögött a média, sem a közösségi oldalak 2004-ben, hogy egy bizonyos pogrom idején teljesen kiégett Prizren ortodox püspökének széktemploma (s vele együtt 500, 600,700 éves templomok pusztultak el abban a bizonyos tartományban), ami semmivel nem volt fiatalabb, mint a forradalom után újjáépített Notre Dame... Ráadásul rangja ugyanaz volt: egy apostolutód trónszékének temploma.

Kínától, a Közel-Keleten és Észak-Afrikán át Nyugat-Európáig és Észak-Amerikáig százával zárják be és rombolják le a templomokat, vagy alakítják át őket kocsmává, hotellé, lakásokká, könyvtárakká, stb. Az imádságnak házait, az Istennek hajlékait meggyalázzák, messze elkerülik, semmire sem becsülik, s az nem baj, mert a felvilágosult, s ezzel együtt mérhetetlenül fel is fuvalkodott, de egyszersmind végtelenül elbutult jóléti embernek nem kell Isten, csak az élvezetek.... Ha tele van a hasa, ha kielégül a "csúnyája", akkor a többi őt már ugyan nem érdekli...

De a párizsi Miasszonyunk Főtemplomot most mindenki nagyon, de nagyon sajnálja. Mert ez egyesek szerint a nyugat szimbóluma... És, ha jól átgondoljuk, tényleg az!!! Egy csoda hamvad el ma este a lángokban, s egy csoda hamvad el mostanság nyugaton is. A keresztény civilizáció egy messzemenően kiemelkedő dolog volt az emberiség történetében, de épp azon a nyugaton, ahol ez a kőtemplom is áll, ez a csodás nyugati civilizációs remekmű úgy hamvad el, amint Párizs főtemplomának tetőszerkezete... Csak hát, a civilizációnk, erkölcsünk, értékrendünk elhamvadásán ugyanazok, akik a templomot most siratják, már nem sajnálkoznak... A látszat, a külső máz még kell, de a lényeg már nem. Párizs főtemplomát sajnáljuk, mert szép és ragyogó volt mostanáig, de a lényeg, ami miatt az egykor felépült, vagyis az egyetlen és örök Isten dicsérete már a legtöbbeknek semmit nem jelent...
Igazi képmutató az európai ember...

Tíz hónap alatt ezek a templomok gyulladtak ki Franciaországban:

2019. április 21.: Notre Dame de Grâce, Eyguièresben
2019. április 15. : Notre Dame Párizsban
2019. március: Saint Sulpice Párizsban
2019. február: Lavaur katedrális
2019. január: Saint Jacques Grenoblében
2019. január: Sacred Heart templom Angoulême-ban
2018. október: Saint Jean du Bruel
2018. augusztus: Villeneuve d'Amont templom
2018. július: Sainte Thérèse Rennes-ben
2018. június: Notre Dame de Grâce Revelben





„Mi a tüzet oltottuk, a rendőrök pedig nevetgéltek”


A Horvátországban élő magyarok az emberi barbárság ilyen megnyilvánulásával már korábban szembesültek. A 90-es évek délszláv testvérháborúinak idején láttak lánctalpas hadoszlopot végigdübörögni a csendes, békés kis falvak utcáin, földig rombolt házakat, temetetlen holttesteket, ágyúval szétlőtt, felgyújtott templomokat. Több faluban is megtapasztalták, a saját szemükkel láthatták, nézhették végig, miként ég le a templomuk. Elgondolkodtató, milyen lélek és milyen fondorlatos, kegyetlen módon veszi rá az embert arra, hogy Isten háza ellen forduljon, hogy abban lássa a legfőbb rosszat.


1993. január 12-ének éjszakáján felgyújtották a laskói református templomot.


A faluban szolgáló id. Csáti Szabó Lajos tiszteletes úr szavait idézem az újvidéki Nagy Margit Pislogó mécses című könyvéből: Innen lőtték Eszéket, öt hatalmas 155 milliméteres ágyúból. (…) A parókiától 100 méterre 300 tartalékos katonát szállásoltak be. Minden három hónapban váltották őket. Főleg vajdaságiak, magyarok is voltak köztük. Egyik váltásban két zentai tanítói is volt, amikor nem voltak szolgálatban, jöttek istentiszteletre. (…) Elvittek beszélgetésre, meggyötörtek. Felgyújtották a templomunkat, a bellyei templom is leégett akkoriban. Itt ünnepelték a szerbek a pravoszláv újévet úgy, hogy felgyújtották a templomot. A rendőrállomás itt volt szemben a templommal, éjjel-nappal őrszem állt kint, tehát a rendőrség keze is benne volt. Nem volt áramunk, nem volt vizünk. Éjjel történt, a telefon is csak a faluban működött. A feleségem a faluból felhívta az embereket, jöjjenek, mert ég a templom. A faluból mindenki hozta vödrökben a vizet, oltották a tüzet, a rendőrök közben nevetgéltek a templomban. Az jelentették nekik, hogy nincs semmiféle tűz. (…) Amikor vége lett a háborúnak, próbáltuk kimeszeltetni, mert már nem tudtuk nézni ilyen állapotban a templomunkat. Mivel nem kértünk engedélyt a műemlékvédő hivataltól, le akarták állítani a munkát. Nem volt meg az engedély, egyébként annyiba került volna a dokumentáció, mint a templom felújítása. Bíróságra vitték a dolgot, a bíró megkérdezte, hogy melyik párthoz tartozom. Mondtam, hogy egyikhez sem. Tudta, hogy két magyar párt van az országban. „Látja, ez a baj, megvédték volna, máskor ne tegyen ilyet!” – figyelmeztetett „jóindulatúan”.



Még Eszéken is látták az óriási bellyei tüzet


A bellyei templom 1992. augusztus 20-án égett le. Ugyancsak Csáti Szabó Lajosnyilatkozta az esettel kapcsolatban:

Ez a templom a háború előtt gyönyörű volt.(…) Nem akartam elhinni a történteket, amíg a saját szememmel nem láttam. Amikor körbejártam a templom leomlott falait és végigsétáltam a még meleg tetőmaradványokon, melyek még mindig füstölögtek, akkor szembesültem igazán a vandalizmus eredményével. Évekkel később hallottam egy gyülekezeti tagtól, hogy még Eszéken is látták az óriási tüzet, de csak később tudták meg, hogy a templom lángolt.
A honvédő háború után éveken keresztül néztük a templom romjait, ahol valaha az istentiszteleteket tartottuk. Lassan kezdtük elveszíteni a reményt, hogy ez a templom valaha újjáépül. Azonban a Jóisten nem engedte, hogy a templom romhalmaz maradjon.



A három harang és a négy toronyóra a mélybe zuhant





A kórógyi templom képei




Kanalas Erzsébet, a kórógyi lelkész felesége írja a 2017-ben kiadott Református Évkönyvben: 1991. szeptember 29-én fél tizenkettőkor támadás érte Kórógyot, pontosabban a kórógyi református templomot. Ágyútalálat érte a templomtornyot, ennek következtében az beomlott, a fölső része a toronysisakkal együtt teljesen eltűnt: darabjai szanaszét repültek, a három harang és mind a négy toronyóra a mélybe zuhant. (…) Gyöke Józsefnek, a gyülekezet gondnokának és Szöllőskei Jánosnak, gyülekezeti pénztárosnak jutott őrhelyül a templomtorony. (…) Aztán egyszerre csak óriási robajlás hallatszott, és már dőlt is minden rájuk, és repült minden szanaszét. A detonáció Gyöke József gondnokot kivágta a toronyablakon, a mélybe zuhant, és földet ért testére ráesett az egyik toronyóra, annak mutatója pedig a mellkasába szúródott. Azonnal szörnyethalt. A másikuk, Szöllőskei János fönnakadt a torony lépcsőjén, és életben maradt.



A szétlőtt tornyú szentlászlói templom


A szomszédos falu, Szentlászló református templomát két nappal később lőtték szét a megszállók.
Sokat töprengtem azon, hogy lehetne a nyomára bukkanni annak a vajdasági magyar katonának, aki a kórógyi templomot a tankjából megcélozta. Egyáltalán milyen ember lehet az, aki az ágyú csövét egy templomra irányítja? Kényszer hatására tette? Vagy részegen? Mögötte ült egy szerb katona, a felettese, aki pisztolyt szorított a tarkójához? Kell-e csodálkozni azon, ha még a papok is meginognak a hitükben, és félelmükben elmenekülnek, amikor azt látják, hogy a területükre érkezett barbárok számára semmi sem szent, a templomokat felgyújtják, lövik, ágyúzzák?!


Szabó Angéla
Addig is...

Egynap alatt 10 templomot gyújtottak fel Etiópiában...

Továbbra is...



2019. április 1., hétfő

Hazajöttünk, mert kirabolták a házunkat



A gunarasi Cseh Andrea és férje szeptember óta Magyarországon dolgozott, azonban nemrég haza kellett jönniük, mert a házukat feltörték és kirabolták.


– Nagyon megrázott bennünket ez a betörés, szinte belebetegedtem: asztmára utaló tüneteim jelentkeztek, és allergiától is szenvedek, minden másnap jön hozzám a mentő, már több nyugtató tablettát nem akarnak adni a gyógyszertárban. Valamelyik nap azt mondtam a páromnak, hogy én már ezt nem bírom tovább, öngyilkos leszek – panaszolja a fiatalasszony.

Hogy történt a betörés?

Kifeszítették a konyhaajtót, ott jöttek be. Szinte mindent kipakoltak, amit csak lehetett. Egyedül csak a szekrényt meg a hálószobában a franciaágyat hagyták meg. Elvitték a mosógépet, a vadonatúj porszívót (csak a doboza maradt), a televíziót. A mélyhűtőt teljesen kiürítették, pedig jócskán maradt még benne hús, félig volt. A spájzban nem hagytunk élelmet, nehogy megromoljon, amíg távol vagyunk.

Voltak-e itthon időközben?

Nem, még karácsonyra sem jöttünk haza. Azért mentünk el, hogy dolgozzunk, pénzt keressünk. Tatabányán találtunk munkát, egy ottani ügynökség révén. Nem ugyanabba a gyárba kerültünk, de mindkettőnknek jó munkahelyet szereztek. A hét három napján napi 12 órát dolgozunk, és azonos műszakban voltunk. Egyedül csak a szálláshelyünket éreztük szokatlannak, mert aki kertes házban nőtt fel, az eleinte idegenkedik az emeleti bérlakástól. De elégedettek voltunk mindennel.

Azt akarja mondani, hogy szívesen maradtak volna még…

Igen, hosszabb időre terveztünk, és ha nincs ez a betörés, akkor nem is jöttünk volna haza. Tatabánya elég messze van, mintegy 400 kilométerre, onnan nem is lehet havonta hazautazni. Most is 120 eurót költöttünk el az útra.

Visszamennek-e, ha kicsit rendbe jönnek a dolgok?

Nem, azt mondta a férjem, hogy ha csak napi zsíros kenyérre telik, akkor sem hagyjuk itt a házat, az otthonunkat. Csúnyán megjártuk. Megbíztunk egy asszonyt a ház felügyeletével, kéthetente eljött, szétnézett, de nem lakhatott itt. A kutyánkat a szomszédasszony etette. A betörők garázdálkodását egyikük sem vette észre.

Gyakoriak a betörések Gunarasban?

Történik lopás errefelé is. Nemrég lopták el a biciklimet az udvarból, ez már az óta történt, mióta itthon vagyunk. A szomszédasszonyomé is eltűnt, de az övét megtalálták, Adáról hozták vissza.

Tettek-e feljelentést az ügyben? Egyáltalán van rendőrállomás a faluban, volt kihez fordulni?

Van, a helyi rendőrök mindjárt ki is jöttek, sőt még a topolyaiak is, ők végezték a helyszínelést. Minden héten telefonálok, de eddig még nem jutottak az elkövetők nyomára. Most összejöttek a bajok. Az ügynökség átvert bennünket, 800 euróval megkárosítottak, amikor bejelentettük, hogy haza akarunk jönni, ezt az összeget levonták, nem kaptuk kézhez. Megmagyarázni nem tudták, hogy miért volt erre szükség, a megállapodásban ilyesmi nem szerepelt. Nem elég az, hogy én megbetegedtem, az apósom is kórházba került, nemrég műtötték Szabadkán. Elkeseredésemben egy internetes segítőcsoporthoz fordultam, hátha sikerülne néhány bútordarabot szereznünk. Mielőtt elmentünk, férjem eladta a jószágokat, és szépen berendeztük a házat, most meg mindent elvittek. Az üres lakásra jöttünk haza.

Szabó Angéla



2018. november 14., szerda

Nem térfoglalás, hanem térvesztés!




Jól bevált, ősrégi praktika: amit nem szeretünk kiakasztani az ablakba, kitenni a kirakatba, arról inkább nem beszélünk, azt igyekszünk elhallgatni. Hogy a vajdasági magyar sajtóban igen sok baj van nemcsak a kréta, hanem a toll, a papír és a mikrofon körül is, azt nem kell különösebben részletezni.

Nincs médiastratégiánk. Papíron. Nincs tájékoztatásért felelős tanácsosunk. Papíron. Pedig volt mindkettő! Igaz, hogy az újságírásunk egésze egyik által sem válhatott jobbá, de az elkészült írásos anyag legalább feltérképezte a helyzetet (feltárta a fehér foltokat), egy-egy sikamlós téma ürügyén pedig olykor egy kicsit meg is lehetett szellőztetni a tájékoztatási tanácsosok szoknyáját. Meg úgy en bloc eleget tettünk a látszatnak. Mert most, amikor a kettő közül egyik sincs, a szép nemzeti színű paraván mögül bizony kikandikál, kileng a lóláb.

Mi másra tudjunk gondolni, mostanában nyilván azért nem készül újabb vajdasági magyar Médiastratégia – a régi már 2 éve lejárt –, mert egyszerűen nincs mit „beleírni”. Vagy igencsak kurta-furcsa lenne, ha lenne, foghíjas meg cefetül kikenceficézett. (Majdnem azt írtam, hogy úgy nézne ki, mint a ligeti kurva.) Márpedig, ha piacra akarnánk dobni, és el szeretnénk adni, alaposan ki kellene niveázni a múmiát.

Ha a Magyar Nemzeti Tanács utasítására/megrendelésére egy ilyen szacharinnal cukrozott méz(éd)es dokumentumtervezetet újfent kidolgozna – megint csak az újságírásunk színe-java, habos-babos-csokipundingos krémje –, akkor abban illene töredelmesen bevallani, hogy Zombortól-Nagybecskerekig szinte az összes önkormányzati alapítású, a hallgatókhoz magyarul is szóló/beszélő rádiónkat elveszítettük (egészen pontosan: a politika oltárán föláldoztuk), és ezek helyett már sohasem leszünk képesek újakat beindítani. Akkor illene tisztességesen számolni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel, vagy legalábbis egy balek bűnbakot kellene találni, akinek mindezt a nyakába lehetne varrni. Mert nem mi csináltuk, mi ártatlanok vagyunk, nekünk semmi közünk hozzá. Nem vagyunk bűnrészesek, mi legfeljebb csak hagytuk… Ahogy szoktuk.

Csak a Pannon, csak a Pannon, csak a Pannon…

Akkor hát önmagunk tisztára mosásán kívül még mit foglalhatnánk bele? Azt, amit egy mondattal is el lehet intézni? Azt, hogy GŐZERŐVEL FEJESZTJÜK A PANNON RTV-T? Hogy éppen azt az egyet fejlesztjük, meg semmi mást? Mert minket a többi nem igazán érdekel. Hiába vagyunk alapítói a Magyar Szónak és a Hét Napnak, mindkettőt ugyanaz a lassan ölő gyógyíthatatlan nyavalya kínozza, amely ellen nincs oltás, nincs orvosság. Ezért éltetjük inkább a Pannont. Az fiatal és életerős. Szépreményű. A két öreg meg lombhullató. Persze az anyaország is kínosan ügyel a Pannon egészségére: eteti-itatja, festi-szépíti, bútorozza-ruházza, minden létező módon kényezteti. Felpumpálja az izmait, (nem talpra, csak) lábra állította és útjára bocsájtotta. Egy csúf szépséghibája azért maradt: egyenes gerincet ő sem adhatott neki. De a mi kis Médiagömböcünknek nem is kell gerinc. Gurul anélkül is. Terebélyesedik, fejesedik, mint ősszel a káposzta. (A pannonosok néha talán azt képzelik, hogy velük kezdődött az időszámítás, hogy azóta létezik magyar nyelvű rádiózás meg tévézés, amióta a Pannont a politikusok létrehozták. Mert azok hozták létre, öncélúan, önmaguknak, saját használatra. Hogy őket dicsőítse, magasztalja. Nem is azért, hogy örök kritizálót vegyenek maguknak a „saját pénzükön”! Még csak az kéne!) De nekünk ne legyenek hamis illúzióink: ami az egyiknek térhódítás, térfoglalás, térnyerés, az a másiknak súlyos és pótolhatatlan, végérvényes térvesztés. Ahhoz, hogy csak egy is brutálisan meggazdagodjon, földi mércék, világi mérték szerint terebélyesedjen, naggyá váljon, sok kicsinek kell elszegényednie, nyomorgóvá válnia. Hogy újkori földbirokosok, földesurak legyenek, sok-sok apró párholdasnak kell földnélküli nincstelenné válnia, vagy ami még rosszabb, uradalmi csicskává. Ha a Pannon RTV ott lesz mindenhol, ha mindenütt megveti a lábát, akkor másokra már nemigen lesz szükség. Gyerekjáték lesz leépíteni őket. Azt mondják majd, hogy nem kell könnyeket hullajtani, van már helyettük más, másik. Lám, a Szabadkai Rádió sírján is nőtt virág – egy halott virág! –, a Szabadkai Magyar Rádió. (Még haló porában is megalázták, még a nevét is ellopták.) A Pannon nyomulása, térfoglalása tulajdonképpen kőkemény kiszorítósdi. És piszok nagy szerencséje van: az önkormányzati sajtó politikai ledózerolása, politikai úthengerrel történt földbe döngölése alaposan megtisztította előtte a sajtóterepet, szinte utat vágott, talaj-előkészítést végzett neki.

„A legmagasabb szintű tájékoztatás”

Mert mi a cél? Nem az, hogy a már eltemetett kisrádiók után az egyetlen nagyrádiót, a 24 órás magyar adást sugárzó Újvidéki Rádiót is kivéreztessük, meg az 50 éves Újvidéki (magyar) Televíziót is leépítsük. Neeem, nem ez a cél! „Az a cél, hogy a vajdasági magyarság a legmagasabb szinten legyen tájékoztatva!” – mondta nemrég, a nemzeti tanácsi választások eszmei nemzeti vágtájában a mini parlamentünk vezetője. (Olyan nagyot mondott, hogy alig fért ki a száján.) Mármint a Pannon rádiók és tévé által legyünk magas szinten tájékoztatva. Mert azok majd magas szinten tájékoztatnak. Ezért őáltaluk és ővelük és őbennük váljunk magas szinten tájékoztatottá. Ha hallgatni, nézni akarod a Pannont, sámli, hokedli meg létra kell hozzá. Még jó, hogy nem daru meg lift. Hogy felérjünk addig az égi szintig. Vagy legalább a tyúkszemükig.

Sátoros vándorcigány módjára jártak faluról falura, hogy a politikai roadshowjukon elnyerjék a választópolgár voksát. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hadra fogható pártkatonákkal, fizetett, zsoldos magyar „hadsereggel”, prosperáló nyertesek hadával a hátuk mögött nem is kellett volna kampányolni, ezt a táncpénzt másra is költhették volna. Az új MNT felállása után remélhetőleg lesz bátorsága valakinek megkérdezni, hogy mennyibe is került mindez, és kinek a pénzét kóstálta. Mert valaki ezért a pénzért is megdolgozott, ha nem itt, akkor odaát. Ezt se felejtsük el! Meg elgondolkodtató az a humorbonbonnak szánt mondolat is, amit nemrég olvastam, és amibe, ha csak egy kicsit is mélyebben belegondolsz, könnyen az arcodra fagyhat a mosoly, és mely szerint a Prosperitati nyertesei a vajdasági magyarság vezetőjét nem szeretik, de a gazdasági udvarba bevontatott ekét, tárcsát… azt már igen.

Visszakanyarodva a kis országjáráshoz: eléggé el nem ítélhető, igazságtalan módon – az intenzív fejtágítás során – nem esett szó a két nagy múltú elektronikus médiumunkról, nem emlegették sem az Újvidéki Rádió, sem az Újvidéki Televízió szerepét, magyar adásának, műsorainak fontosságát, sem azok fejlesztési stratégiáját. Tudjuk azt, hogy jövőre már új székházba költöznek, ámdeviszont a Pannonnak is készül majd új stúdió a Forum házban. De mi a búbánatnak? Ha már annyira idillikus az együttműködés az egyes szerkesztőségek között, akkor az teljesen fölösleges. Hacsak nem az a cél, hogy a szépreményűt Újvidéken is „felvirágoztassák”, a lombhullatót meg elsorvasztják, mint tették azt Szabadkán. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy alighanem erra megy a játék. Elvégre van már a Pannonnak rádiója is (nem is egy, kettő!), meg tévéje is.

Csak azt, amit lehet, csak annyit, 
amennyit szabad

Meg azt is kinyilatkoztatta az MNT elnöke, hogy „a vajdasági magyarság felnőtt”. Tehát nem gőgicsélő pelenkás csecsemő, nem lecsúszott zoknis gyerek és nem is nyikhaj kamasz. ÉRETT FELNŐTT. Márpedig én lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ily mértékben megkiskorúsítva, térdepelő, alattvalói szerepbe száműzve évtizedek óta nem volt az itt élő magyarság. Hajoljon csak közelebb és vegye alaposan szemügyre csak a tájékoztatást. Az is untig elég lesz.
Idősebb szabadkai rádiós és magyar szós kollégáktól gyakran hallottam, hogy napi munkájuk során – a szocializmus virágzása idején – magyar nyelven kaptak tájékoztatást, a saját anyanyelvünkön juthattak információhoz még olyan helyeken is, mint amilyen a bíróság vagy éppen a belügy. Egészen jól elboldogultak a magyar nyelvvel, a legtöbb esetben találtak olyan illetékes elvtársat, aki magyarul nyilatkozott. Próbáld meg ugyanezt most! A társadalmi-politikai szervezetek megvitatásra váró írásos anyagai magyar nyelven is megjelentek, azokat az újságírók a szerkesztőségekben megkapták. Hozakodjál elő ilyesmivel most! Kérdezd meg, hogy működik az önkormányzatokban a fordítószolgálat? Létezik-e még egyáltalán?

Boldog időben minden valamirevaló újságnak, rádiónak, tévének volt parlamenti tudósítója. Az utóbbi időben már a szabadkai képviselő-testület üléseiről sem tájékoztatnak. Amíg létezett a Szabadkai Rádió, élőben közvetített a helyszínről. Ma már szinte nincs is (vagy csak elvétve akad) gyárlátogatás, észrevétlenül kiveszett a sajtónkból, eltűntek az élet ízű üzemi riportok, megszűntek a vállalati újságok. Biztos kimentek divatból. Pedig olvasmányos kis lapja volt például a Zorkának, a Severnek vagy a palicsi Chemosnak. Felüdülés volt az üzemekben csatangolni, a gyári szerkesztőségekbe járni. Erősen kétlem, hogy napjainkban le lehetne táborozni egy-két napra, mondjuk a híres/hírhedt Masterplastban, az ottani melósokkal kertelés nélkül elbeszélgetni, vagy a Calzedonia robotosított varrónőivel eltársalogni (ahol még a magyar nyelven összeeszkábált önéletrajzodat is úgy vágják hozzád, hogy államnyelven már nem lesz kedved még egyszer megírni).
Kár tagadni: a politika szemtelenül rátelepedett a sajtónkra. Mint egy állhatatos, dolgos pók, a finom kis hálójával csendben, alattomosan, mesterien körbeszőtte a vajdasági magyar médiát. Szó szerint behálózta, a hálójába kerítette. Az is javarészt a politikum bűne, hogy az újságíró kifordult önmagából. Hogy az újságírót arra készteti (nem puskával kényszeríti, hanem a maga rafinált módszereivel arra ösztönzi), hogy kettős játékot játsszon, hogy kétarcú legyen, hogy hazudtolja meg önmagát, hogy egyik szavával üsse agyon a másikat, hogy amiben tegnap még hitt, aztán holnap tagadja meg. Hogy hagyja magát sarokba szorítani, hogy ne mondjon ki mindent, amit gondol, és ne írjon le mindent, amit tud. Csak azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad. Mérlegeljen, méricskéljen, centizgessen, dekázgasson. Mert ennek alapján majd őt is lemérik.
Tartok tőle, nem egyéb, már csak egy földön elterülő, haldokló oroszlán a mi magyar sajtónk – akinek annyi ereje sincs, hogy a farkát fölemelje, nemhogy visszaharapjon.

Szabó Angéla


2017. február 13., hétfő

Sándormáriaság




A feketeruhás nővér öngyilkossági kísérlete ismét ráirányította a figyelmet a magyar egészségügy helyzetére. A szélmalomharc, amelyet Sándor Mária egyes-egyedül vívott (vagy csak igen kevés komoly segítővel), kikezdte az egészségét, s ő kénytelen volt feladni a küzdelmet. Megtört, összetört, nem csatázik többé, félreáll, távozik a közéletből. Miután maga is szembenézett a halállal – felvágta az ereit, de sikerült megmenteni –, már nem akarja meggyógyítani a nagybeteg egészségügyet, már nem akarja feltámasztani a haldoklót.

Aki arra vetemedik, hogy összeakasztja a bajszát a (bármilyen) hatalommal, annak rendszerint alaposan fel kell gyürekeznie. És aki az ilyen csatározásokban nem csupán tapasztalatokat szerez, hanem 8 napon túl gyógyuló sérüléseket is, az azt mondja, hogy ennél az eleve vesztésre ítélt hadakozásnál csak egy valami emberpróbálóbb: megnyerni az ügynek azt a réteget, azt a tábort, amelynek az érdekében próbál szót emelni. Mellé szegődnek-e a bajban, vagy ők is ellene fordulnak? A végkifejlet általában ennek a függvénye. 

Jellegzetesség?

Az én falumban mostanában minden hónapra jut egy-egy öngyilkosság, mondanám, de nem lenne igaz, mert 3 hónap alatt 5 eset történt. Az ősszel egy 30 éves nő döntött úgy, hogy saját kezével vet véget az életének, mire a párja is azonnal követni akarta a halálba. Aztán egy a 40-es éveinek derekán járó asszony próbált a valóság elől a halálba menekülni, majd őt követte egy hasonló korú, aki a gyógyíthatatlan betegségével nem tudott megküzdeni, és a padláson a táskája szíjával felkötötte magát. Legutóbb pedig egy 50 éves férfi dobta el magától az életet.


Elővettem az elbeszélőnek is kiváló, Földi László színművészünk zsengéi közül azt a kedvenc történetemet, amely témáját tekintve nagyon is idevág:

„A Keresztes gyerek a hatvanas évek közepén köszönés nélkül elment hazulról, és soha többé nem látták. A faluban azt beszélték, hogy beállt az idegenlégióba, meg hogy valami kereskedelmi hajóra szegődött piktornak Az apja hetekig érdeklődött a rendőrségen a fia után, és néha részegen jött haza. Az anyja, a fiú eltűnése óta fakóbb és görnyedtebb lett, az urához keveset szólt, mígnem egy napon felakasztotta magát a körtefára, ami csak azért volt rendkívüli esemény, mert ezen a vidéken az asszonyok a kútba ugranak. Az ebédet még kiszedte a tányérokba, amíg hűlt a leves, kiment hátra az udvarra, és öt perc múlva ott himbálódzott a körtefán, éppen amikor a delet harangozták. A gazdátlanul maradt tál levessel az ő teste is kihűlt. Az esetet sok szóbeszéd kísérte, jóllehet az öngyilkosság itt mindennapos, már rég elvesztette tragikum-voltát, s jellegzetességévé vált a vidéknek, mint spanyolföldnek a bikaviadal.”

A falusi legendárium több évtizede őrzi annak az angyali idős házaspárnak a történetét, akik megbeszélték, hogy az együtt leélt élet után, együtt bandukolnak a halálba is. A terv szerint a tisztaszobában kikészítették az ünneplőruhát a vetett ágy tetejére, a fényesre suvickolt lábbelit az ágy elé, és a két öreg egymást követve, egymást vigyázva felkapaszkodott a létrán a padlásra, hogy amiben lent megállapodtak, azt fönt végrehajtsák. Öregségükre bánatos napokat kellett megélniük, ezért mentek kéz a kézben a halál elé. Emlékszem, az esetet napokig tárgyalták a faluban.

Ismertem én is egy lányt, akit az anyja szó szerint eladott, feleségül adott egy cigány családhoz. A lány nem bírta néhány hétnél tovább a putriban való életet és zsilettel felvágta az ereit. Kórházba került, de életben maradt. Miután felépült, a szégyen miatt elmenekült a faluból. Adán aztán még évekig járt az egészségházba a lelkét gyógyíttatni. A sors lélekbemarkoló furcsasága: most lelkiismeretesen gondoskodik az édesanyjáról. Több mint 10 éve lakik náluk. A másik két gyereke hallani sem akar róla.

Egy másik rendkívül értékes, hozzám ugyancsak közel álló ember az udvaron felállított, szőnyegporolóként használt vasállványra akasztotta fel magát egy vasárnap este. Mellette ott volt a sámli, ami nyilván alacsonynak bizonyult, ezért kivitt a konyhából egy hokedlit is. Szégyenletesen kevés pénzből élt, már semmit sem tudott adni a családjának, ezért úgy „oldotta meg” a helyzetet, hogy kilépett belőle.

Apámtól számtalanszor hallottam azt a hencegő szentenciát, hogy az okos ember akkor hal meg, amikor akar, a buta pedig megvárja, amíg eljön érte a halál. Szerencsére nem mindig az „okos” az, aki győzedelmeskedik, időnként a „butaság” is képes diadalmaskodni. Miután megbetegedett (75 éves koráig orvos nem látta), többé soha nem hallottam a szájából az iménti mondatot. Onnantól csak a harc volt az életért, a túlélésért, én voltam az egyetlen támasza, és csak mentünk természetgyógyásztól orvosig. Úgy sirattam, hogy ne lássa. Félelmetesen közelről néztem a pusztulását, végig kellett néznem, amint 30 kilósan szó szerint éhen hal.
Hetekig lelkiismeret-furdalásom volt, ha leültem a konyhaasztalhoz ebédelni.

Eleget szorítottátok a nadrágszíjat…,
miért nem próbáljátok meg a hurokkal, a nyakatok körül!!!

 Fotó: Szeged Panoráma

Patthelyzet

Az őszi-téli öngyilkossági-sorozatot a kereken 30 esztendős asszonyka kezdte. Ő már több ízben is üzent a „késlekedő” halálnak, találkozóra invitálta és sürgette az érkezését.
Aki a legjobban ismerte, azt mondja, nagyon régóta készülődött rá. Biztos volt benne, hogy meg fogja tenni, csak idő kérdése, hogy mikor. Fiatal kora ellenére hosszú veszteséglistát hordozott magában. Elvált szülők gyermekeként nőtt fel. A halála előtti hónapokban vesztette el a férjét is, az apját is. Csak az óvodáskorú gyereke maradt, meg egy háttérben dédelgetett titkos szerelem, de valójában a kettő együttvéve sem volt képes életben marasztalni. Gyenge pillanatában, egy este teát főzött magának a tiszafa leveléből… Már nem lehetett rajta segíteni. 
 
A távolban élő, ugyancsak túltengő túlérzékenységgel megvert választottja úgy fogadta a tragédia hírét, hogy a kedvesét neki is követnie kell a halálba. Begyűjtött annyi partidrogot, amennyihez csak hozzájutott, alkohollal megitta, és másnap a kórházban ébredt. Azóta sem lát más színt, csak feketét. Karácsony táján volt egy válságos időszaka, pár héttel ezelőtt megint.

Sokat vívódott, és arra jutott, hogy a halálhoz szükséges kellő mennyiségű önfejűség most még hiányzik belőle, mert ez csak lassan költözik az emberbe.

Azt mondja: – Ettől még értelmetlennek és talán időpocsékolásnak is nevezhető az életem ezekben a napokban. Nehéz jól csinálni. Ezt onnan tudom, hogy nekem még sosem ment jól. Ezért van úgy oda az ember? Ez az élet? Engem a 32 év alatt nem sikerült meggyőzni, hogy része vagyok a történetnek. Egy akkora utolsó pofonnal a végén, hogy azt se értettem, miért kaptam, de azt se, hogy hova kerültem utána. Már úgy meghalnék, nem akarom ezt, ami most van, de az az érdekes, hogy meghalni sincs minek. Patthelyzet. Nem kellek én senkinek a szüleimen kívül. Ja, de hát apámnak se kellettem, meg anyám is csak menekült tőlem. Alig várom, hogy jöjjön még egy vihar, ami elvisz végre. Utálom ezt a világnak nevezett mocsoktanyát. Tudod, hányszor hallottam azt, hogy majd jobb lesz, csak várd ki?! Ha mind a padlásra dobálnám, rám szakadna. Várjak újabb 32 évet?

Néha úgy átérzem azt a pillanatot, amikor Ádám a teremtés elején egyedül barangol a világban! Ilyenkor az jut eszembe, hogy ha nem találjuk az igazit, vajon visszakérhetjük-e a kivett bordánkat…
Érdekes vihar tombol, úgy hívják tehetetlen büszkeség az ego ellen. Megvívtam én is. Egyszer azt mondtam, a harmadik világháború fejben zajlik majd. Mindenki hülyének nézett, nem értették. Nem világháború ez, önmagunk elleni harc, ami sok ember számára a halálban látszik megoldódni. Csábító a túlvilági lényekre bízni életünket!

Amíg mi nem találkoztunk, én a boldogtalan barátnők/feleségek menedéke voltam, ő pedig a boldogságot hajhászó férjeké. A találkozás és aztán minden más is, vele olyan volt, mint amikor halad két vonat egymással szemben fékezés nélkül.
A halálával megtörte az átkot, adott nekem egy újabb lehetőséget. Kérdés, hogy tudok-e majd élni vele.

Mókuskerék

Tömény búskomorságra és hirtelen kitörő, de elhúzódó pánikra lelkialkatilag hajlamos az a nő, aki még a karácsonyi ünnep előtt megivott 3 doboz nyugtatót. Mindent aprólékosan előre kitervelt: nem otthon fogja megcsinálni, mert utána esetleg a férjét megrángatnák, hanem majd elbiciklizik az egyik rokonához, és nála. Kimegy a konyhába vizet inni és szépen beszedi az orvosságot...

A mentő rohant vele a kórházba, eszméletlenül feküdt két napon át. A rácsos ablakúban tért magához. Mi lehetett az indíték? Mi küldte a halálnak szóló meghívót, a túlzásba vitt aggodalmaskodás vagy a kínosan rejtegetett kínzó boldogtalanság? Ordító a válasz.

Elmagányosodott. Kórosan, vészesen. Hiába élt 25 éve házasságban. A munkába temetkezett, öt ember helyett dolgozott, és a tetejében a lelki terrorista férj elől is a munkába menekült. Aki pedig (született manipulátor lévén) ügyesen tudott játszani a női lélek húrjain, és jóságról, erkölcsről, becsületről szónokolva, a sok év alatt el is érte a célját. Tökéletesre sikerült a módszeres agymosás: az asszony teljesen a hatása alá került. Ködként oszlatta el az önbizalmát, porrá zúzta az önértékelését és bebetonozta a fejébe, hogy nélküle senki se lenne, valószínűleg nem is létezne. A szekírozómester, amikor bepálinkázott, még a lelkét is kizsigerelte. Ő meg szegény, azt hiszi, hogy szereti az urát, azt az áldott jó embert, pedig csak függ tőle. Végzetesen. Igaz, az övék soha nem is volt szerelmi házasság, de mivel a feleség alkalmazkodó- meg tűrőképessége végtelennek tűnt, ki lehetett bírni. Meg aztán piszok nagy úr ám a megszokás is! Amit úgy is neveznek, hogy biológiai jelenlét.
Aki csak felületesen ismerte őket, könnyen azt hihette, olyanok, mint két testben egy lélek: ha egyikük elmegy, a másik összeomlik. Pedig a szereposztás nagyon is egyértelmű volt: az egyik végkimerülésig csak szolgált, a másik meg feszt csak uralkodott. Ez az oldalára billent, egyenlőtlen kapcsolat akkor borult fel, amikor a nő hirtelen megbetegedett – amikor ágynak esett az, aki a gazdaságot meg az egész családot működtette. S hogy az ijedelem még nagyobb legyen, a műtét után egyre csak rosszabbodott az állapota. Húsz kilót fogyott és sötét, Istentelen gondolatok kezdték el gyötörni. Ahogy ment az utcán, feketék voltak a házak, feketék a fák, és mintha egy láthatatlan erő húzta volna lefelé, a mélybe. Minden egyes napot elviselhetetlen örökkévalóságként élt meg, és mindinkább azt érezte, hogy nem bírja tovább, ő ebből kiszáll. Meg is mondta a férjének, hogy elege van, meg akar halni. Tervét majdnem valóra is váltotta.

Amikor a kórházi ágyán ülve 3 és fél órán át beszélgettünk, arról szerette volna meggyőzni magát, hogy a betegség volt az, ami hajszál híján a halálba kergette, de amikor hetekkel később újra átvettük a történetet, úgy buggyant ki belőle az igazság, hogy észre sem vette. Kimondta, hogy amikor azt az őrültséget elkövette, hogy a saját életére tört, akkor nem gondolt senkire. Nem jutott eszébe se a gyerek, se a férj. Csak saját magára gondolt, arra, hogy senki nem szereti, nem fontos senkinek, nincs miért élnie… Ült egy vagyon tetején és meg akart halni…

Mostanra minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Ugyanabba a mókuskerékbe. (Ahogy Jókai Anna mondja: beletettek a mókuskerékbe egy darabka avas szalonnát, amit sosem fogsz elérni, amit sosem fogsz jóízűen megenni, csak a csöpögő zsírját nyalhatod fel.) Az Isten megmentette az életét, adott neki még egy esélyt. De hiába. Az önkénes rabszolga szó nélkül húzza tovább az igát, a családfő meg próbálja kiheverni a sok-sok megpróbáltatást, amit a depresszióra hajlamos, meggondolatlan, gyenge asszony okozott. A nyomatékosítás meg a látszat kedvéért most tüntetőleg ő issza a nyugtatót. Kell is neki, olcsón megúszta a tragédiát. Feleségét egyszer sem látogatta meg a kórházban, és a kezelőorvos sem kérette be terápiás célzatú beszélgetésre. Rajtam kívül nem is kérdezte meg tőle senki, hogy szerinte mennyire lehet elégedett, boldog asszony a felesége, ha mellőle egyenesen a halálba akart menekülni.

Szabó Angéla



Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin