KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)
Börtönélet
Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”
Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.
– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.
Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében?
– A titói szerb nacionalizmus.
Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?
– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.
Tagja volt Ön a kommunista pártnak?
– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.
Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?
– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.
Látogatót mikor fogadhatott először?
– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.
Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?
– Nem, senki.
Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé?
– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.
(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?
Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.
Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”
SZABÓ Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!