A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön IV.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart.

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve – csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam.

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

– Nem.

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja?

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt (26 000 forint) , most kereken 15 000 dinárt kapok (42 000 forint).

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel.

Most ki(k) a besúgó(k)? 

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, 

csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni: 

„Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, 

milyen munkái várnak közlésre?

Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön III.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)

Börtönélet

Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”

Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.

– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.

Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében? 

– A titói szerb nacionalizmus.

Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?

– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.

Tagja volt Ön a kommunista pártnak?

– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.

Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?

– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.

Látogatót mikor fogadhatott először?

– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.

Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?

– Nem, senki.

Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé? 

– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.

(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?

Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.

Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön II.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (II.)

Aki tapsolt a síri csendben

Vicei Károlynak két olyan ügye volt, ami miatt perbe fogták, az egyik bírósági eljárást 1976-ban tartották, a másik 1987-ben zajlott. Ő csak úgy nevezi őket, hogy a „színpados” és az „országdarabolós” per.

Zentán mindig sokrétű és színvonalas volt a művelődési élet, már akkoriban is erősnek számított a diákszínjátszás, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéről rendszerint győztesként tértek haza az ifjú műkedvelők, akik egy idő után valami egészen újat szerettek volna létrehozni, ez lett volna az úgynevezett Zentai Kísérleti Színpad, amelynek megalakulásakor kezdődtek az igaz bonyodalmak. Erről beszélgetünk Vicei Károllyal a továbbiakban.

– 1975 szeptemberétől járogattunk be a művelődési házba, csütörtökönként Gordán Magdolna igazgatónő irodájában gyűltünk össze, tervezgettük a színpad létrehozását. Alapszabályt, programot írtunk, valójában még el sem jutottunk magáig a színpadig, az igazi próbákig, épp csak kijelöltük, mely darabokat fogjuk majd játszani. Gordos Jenő barátom, a későbbi „bűntársam” akkoriban tért haza külföldről, mert honvágya volt, és ő is csatlakozott hozzánk. Együtt szövögettük a terveket.

Hogy lett belőle mégis két év börtön?

– Magam sem akartam elhinni, úgy gondoltam, ez valami félreértés, tévedés következménye, és majd gyorsan tisztázódik az ügy. Szent meggyőződésünk volt, hogy a kultúra jó dolog, azzal foglalkozni nem számíthat vétségnek, bűnnek.

Gondolom, voltak árulkodó jelei annak, hogy valakik ezt nem nézik jó szemmel.

– A csütörtöki összejöveteleken sok diák vett részt, őket a tanáraik megfenyegették, például az akkori honvédelemtanár.

Mit kifogásoltak?

– Azt mondták, hogy ez egy lázító, felforgató társaság, s hogy én ezt a gyülekezetet arra használom fel, hogy – mint Szókratész – megrontsam a fiatalokat. Jelezték azt is, hogy Gordos Jenőt hagyjuk ki a szervezkedésből, mert usztasa kém...

Én akkor pályakezdő általános iskolai magyartanár voltam, másfél éve tanítottam. December elején egy nap kihívtak a tanteremből, mert két szabadkai államvédelmis jött értem, bevittek a helyi rendőrállomásra, és egy órán keresztül faggattak. A végén megkérdeztem, hogy nem jó ez, amit mi csinálunk. De jó, mondták, csak csináljuk tovább. Éppen meghívásunk volt Budapestre, a Fiatal Művészek Klubjába, és nagyban készültünk a Híd című folyóirat novemberi számának zentai bemutatójára. Mi voltunk a rendezvény házigazdái, ez is szúrta a szemüket. Azt mondták, hogy módjukban áll, akár be is tilthatnák az irodalmi estet, de ők mégis engedélyezik a megtartását. A lap akkori főszerkesztője, Ács Károly nem is jött el az estre. Pedig hatalmas volt az érdeklődés, ezren összejöttek, nem fértek be a Royal Vendéglő kistermébe, a közönség fele kinnrekedt az utcán…Lement a bemutató, Pestet is megjártuk, és még az új évben, január első csütörtökén is találkoztunk. Tizenharmadikán, épp a pravoszláv újév napján megjelent az ajtóban két rendőr kíséretében az az idős nyomozó, aki korábban már iskolában is felkeresett. Bevittek a rendőrség épületébe, estig faggattak, aztán elég látványos kísérettel Szabadkára szállítottak. Az úton mindvégig olyan érzésem volt, hogy nem csak engem hoztak be, hanem a társaimat is. Mire felocsúdtunk, már a börtönben találtuk magunkat. A kilincs nélküli cellaajtó látványa minden kétséget eloszlatott.

Náluk is tartottak házkutatást, és ugyanúgy Gordos Jenőt és egykori tanáromat, Benes József festőt is letartóztatták. Miután három napig vizsgálgatták a semmit, megkérdezték tőlem, hogy van-e a birtokomban valamilyen betiltott újság. Mondtam, hogy van, ugyanis az Új Symposion 76. és 77. számát (mindkettőt egyszerre nyomtatták, de a második még nem került terjesztésre) 1971 nyarán valóban betiltották két cikk miatt. (Én akkor már évek óta terjesztője voltam a lapnak.) A Mindennapi abortusz címűt egy Rózsa Sándor nevű zentai harmadéves egyetemista írta – egyébként ez volt az első írása a lapban –, aki Újvidéken tanult, a másikat pedig Miroslav Mandić Vers a filmről címmel. 1972 elején zajlott a perük, aminek az lett a vége, hogy Rózsa Sándorta humoreszkje miatt (amelyben a vád szerint sértegette a baráti afrikai országokat, Kínát meg Tito elnököt) három év szigorított börtönbüntetésre ítélték. Miroslav Mandić egy év szigorítottat, Tolnai Ottó főszerkesztő pedig, akit mindkét cikk közlése miatt bűnösnek találtak, két évet kapott. A hatalomnak nem volt elég a két lapszám betiltása, a rebellies „elkövetőket“ példásan meg is kellett büntetni. Én is jelen voltam a tárgyaláson, és miután kihirdették az ítéletet, a síri csendben elkezdtem szaporán tapsolni.

Mert úgy gondolta, hogy „bizonyos helyzetekben a tiltakozásnak nincs más módja, 

mint a tüntető helyeslés...”

– Valakik ezt nyilván megjegyezték, mert az én ítéletem megindoklásában az állt, hogy a színpadszervező diákok körében azt mondtam, hogy Rózsa Sándor „fasza gyerek“, vagyis ezt az elvetemült alakot körmönfont módon megdicsértem. Ezért a két szóért kaptam két évet.

Ki volt ez a Rózsa Sándor?

– Egy nyurga, szikár, sovány alak, számomra nem volt szimpatikus, de elég szép karriert csinált, szerkesztő lett a Képes Ifjúságnál, és ő volt a szervezője az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű rendezvényeinek. A tárgyalás után, mivel volt útlevele, azonnal meglépett, kiment Németországba. Most is ott él.

Akkor ő megúszta a börtönt...

– Ültünk mi helyette is. A tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után megszületett ítélet szerint Gordos Jenőt is, engem is két-két év elzárásra ítéltek. Gordost azért, mert külföldi újságokat hozott be az országba, amelyek nem dicsőítették a jugoszláv szocializmust. Benes Jóskát három nap után kiengedték, és rémületében azonnal Magyarországra menekült. A szabadulásunk után nem kaphattunk útlevelet, én tíz éven át hiába kérelmeztem. Gordos megunta a várakozást, 1985 nyarán meglépett. Van egy közös fényképünk, amit talán két héttel a távozása előtt készített rólunk Szilágyi Lenke magyarországi fotóművész. Ez a felvétel került a 2016-ban megjelent Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvem borítójára.

Fekete-fehér kép, első ránézésre is sokat mond: társa kezében sarló, az Önében kalapács... Gordos Jenővel megmaradt a barátság? Mit tud róla?

– Azóta is Magyarországon él, de nem ápoljuk a kapcsolatot, időközben eltávolodtunk egymástól.

Az említett könyvében azt írja, hogy: „A bírósági szomorújátékot megelőzően pszichiátriai megfigyelésre szállítottak őreink, hogy vajon ép ésszel váltunk-e politikai bűnözővé.”

– Az elmegyógyintézetben dr. Ungár Pál és dr. Szakács Ferenc provokált bennünket.

És mi lett a modern színháznak a sorsa?

– Mikor már bent voltam a szabadkai börtönben, úgy egy hónap után előfizethettem néhány újságra. Akkor olvastam, hogy a Zentai Kísérleti Színpad topolyai előadása a résztvevők elfoglaltsága miatt
elmarad –, de arról, hogy a fő szervezőket börtönbe csukták, egy szót sem írtak.

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön

Beszélgetés Vicei Károllyal (I.)

Vicei Károly irodalmár, a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként a hét elején az anyaországban állami kitüntetésben részesült, Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Ennek ürügyén kerestem fel azzal a kéréssel, hogy beszélgessünk egy jót a múltról, mert a mostani fiatalok nem ismerik az életútját, a történetét, nem tudják, hogy miért fogták többször is perbe, miért ült két évet börtönben, miért volt két évtizeden át munkanélküli, miért nem kaphatott a végzettségének megfelelő magyartanári állást, miért nem válthatott tíz évig útlevelet, miért ítélték hallgatásra, miért nem jelenhettek meg itthon írásai, könyvei…

Aki épp csak felületesen ismeri, könnyen azt gondolhatja, Vicei Károly egy olyan ember, aki világéletében mindig kereste a bajt – és időnként meg is találta. Az ugyancsak börtönviselt „temerini fiúk” esetével kapcsolatban állapította meg egyikük 88 éves nagymamája: ha az esti csavargás meg italozás helyett templomba jártak volna, ez nem történt volna meg velük. Helyes, szimpatikus érvelés, ámdeviszontellenben a zentai író/magyartanár esetében mégsem jelenthetjük ki azt, hogy jobban tette volna, ha nagy ívben elkerüli nem csak a szülővárosa művelődési házát, hanem még az újvidéki Forum-házat is, mert akkor az írásait is másvalami ihlette/szülte volna, nem a peres eljárások, nem a börtönélet, nem a színpadalapítás, nem a lázadás, nem az ellenzékiség és nem is a mellőzöttség. Bár több alkalommal is mocskos módon elbánt vele a politika, nem fűti bosszúvágy, nem követel elégtételt, a gyűlölködésnek a legparányibb atomját sem fedeztem fel benne. Hetvenöt éves, higgadt, szelíd, derűs és temérdek még a terve, a megírnivalója.

Mindössze kétszer találkoztam vele, akkor is véletlenül: először a csantavéri kirakodóvásárban, ahol az azóta már jobb életre szenderült országos cimborájával, az általa legkiválóbb délvidéki magyar költőnek tartott Gulyás Jóskával használt könyveket, újságokat árult, és egy piros színű tompa faceruzával Harmath Dávid aláírással firkantott is pár sort az ajándékba adott lap címoldalára, másodízben pedig Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, amikor a másik örökbaráthoz, Tari Pistához toppant be, gondolom, alkotásról meg kamasz lányokról sutyorogni.

Most az volt hozzá a legelső kérdésem, hogy miért vette át a kitüntetést, miért nem utasította vissza. Ezzel a jócskán megkésett megtiszteltetéssel – amit csak 75 éves korában érdemelt ki – most aztán minden bűnünket, vétkünket jóvátettük? Minden rögöt elgereblyéztünk? Fátylat hajítunk a múltra, és kezdünk egy új lapot, új sorral, nagybetűvel? Morfondírozhatott volna ekképpen is: eddig is itt voltam, tudtatok rólam, húsz éven át hányódtam-vetődtem, ha ki akartatok tüntetni, lett volna rá időtök is, alkalmatok is bőven – egy kis pénzecskével járó díj az ínséges időkben még az anyagi helyzetemen is lendített volna – ne akarjatok vénségemre kiplecsnizni, most már ne adományozzatok semmit, nem kell, adjátok másnak, úgyis sokan lesik, várják – enélkül is tudom, hogy mennyit érek…

Úgy gondolom, talán ez le(hete)tt volna egy igazi, örök ellenzékihez illő magatartás…
Vicei Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy a kitüntetést visszautasítsa. Fogalma sem volt róla, kinek juthatott éppen ő az eszébe, ki javasolta, ki volt a felterjesztő. De tulajdonképpen édesmindegy, túlságosan nem is érdekli.

– Nem sértődik meg – kérdeztem –, ha elmondom, hogy milyen „hasonlat” jutott eszembe, amikor a hírről értesültem? Akkor jó. Úgy viselkedik az ember, hogyha ott tapintják, ahol a hiúság rejtőzködik benne, hogyha a gyengéjét gyengéden megcirógatják, mint a kiskutya, amikor a hasát vakargatják: összehugyozza magát. Ha ütik-verik, azt valahogy csak kibírja, de ha a hatalom teszi neki a szépet, akkor képtelen ellenállni, olyankor ellágyul.

Nem sértődött meg. Na, de mi ez ahhoz képest, amit a legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula fogalmazott meg a magyar ember rendjelkórságáról! És éppen a friss ezüstkeresztes Vicei Károly hívta fel rá a figyelmemet. Olyan zseniális szöveg, hogy tanítani kellene. Részlet a Jegyzet Tisza gróf rendjeleihez című írásból:

A vidéki úriházak arcképalbumában még láthatók a zekszeres vagy Ferenc József-szakállas, magyar ruhás férfiak, akik meghatott, szinte lelkészi ábrázattal állottak a fotográfus csöve elé, amikor először tűzték mellükre a rendjelet, amelyet kortesfogásért vagy pénzért, negyven-ötven esztendei közszolgálatért vagy hű kormánypártiságért kaptak a megyei főispán előterjesztésére.

Milyen áhítatosan állonganak, kezükben bársonytokos karddal, kucsmával, megberetválkozva simán, pomádéval megfésülten, mellükön a király rendjelével, néha csak egy koronás arany érdemkereszttel, máskor a Ferenc József-rend jelvényével. Határozottan "jól festettek" ezek a parókás vének a régi arcképalbumokban, megyei gyűlésen, esküvőn vagy a ravatalon. A Dumas-regénybeli szikár öregúr a becsületrend piros gombjával nem lehetett büszkébb nemes kitüntetésére, amelyet talán valamely gyarmati háborúban szerzett, mint ezek a vidéki rendjelesek, akik bizonyosan a hálóingükön is viselték a rendjel kicsinyített példányát, holott mindenki tudta a városban, hogy egyéb érdemük nem volt, mint egy erőszakos követválasztás, midőn elnöki joguknál fogva a halottak szavazatát is elfogadták. Kivételt alkottak azok a szegény öreg tanítók, akik ezüstkeresztecskét kaptak jutalmul, miután negyven-ötven esztendeig szívták az iskola porát, hektikát köhögtek, és az öreg kabát helyett végre új ruhát varrattak a szabóval, amelyre az érdemkeresztet elhelyezhették. A tanfelügyelő rendesen királyi tanácsos lett, Lipót-érdemrendet kapott a kúriai bíró, udvari tanácsosságot a gazdag tőzsér. A királyi kitüntetés oly megszokott előléptetés volt a civil társadalomban, amint a katonai pályán természetszerű volt, hogy a főhadnagyból idővel százados lesz. Csak azok elégedetlenkedtek a rendjelek miatt, akik még egy kotillionordót sem kaptak életükben. Csak a vagabundok maradnak meg soványnak életük végéig, rendes ember hasat ereszt. Az állatok között is a kandúr az egyetlen, amely mindig egyedül jár, a juhok a pásztor felügyeletét óhajtják, és csengőt szerelnek a nyakukba. A polgári társadalom - utóvégre ez a világunk - szívesebben köszön azoknak az embereknek, akiknek fénylő rendjel van a kabátjukon (még ha mindenki tudja a városkában a rendjel eredetét), mint azoknak, akik egy poros, szürke, szétmállott ruhában öregedtek meg a társadalom nyakán, és többé reményük sincs már arra, hogy ismét divatba jöjjenek. Az öreg ember rendjele - és többnyire bizonyos koros állapotot igényelt a vidékre küldött kitüntetés - bizonyos megfiatalodást, mondhatnánk, újjászületést jelent a halálosan elkopott öreg tanítóknál, berozsdásodott tanfelügyelőknél, mogorva hivatali főnököknél. De még a zárdák kegyes fejedelemasszonyai is hosszasabban álltak tükrük előtt, ha a királyné kegyessége imazsámolyukig ért. Csak a lumpok és elzüllött kisvárosi nagyságok kiáltoznak a kocsmákban, midőn X. vagy Y. neve megjelenik a hivatalos lapban; míg a rendjeles férfiú újabb fogadalmat tesz, hogy ezentúl még kevésbé mutatkozik a csárdában, szalonkabátban folytatja életét, és postáján évekig gyönyörködik új címében... Ismertem egy költőt, aki még azt is a névjegyére nyomatta, hogy: a Petőfi Társaság tagja.

Magyarországon az öreg Tisza Kálmán idejében mutatta meg a középosztály, hogy milyen bolondja a rangnak, a rendjelnek. Ordó azelőtt Bécs levegőjében hervadozó magyar mágnásoknak és háborút viselt katonáknak a mellén mutatkozott. A táblabíráknak, ügyvédeknek, tanároknak nemigen jutott eszükbe, hogy munkásságukért az önmegelégedésen kívül egyéb jutalomra is számíthatnak. Még Deák Ferenc is csak a nemzet háláját várta koszorúnak. A magyar polgári osztály pedig kiegyezett abban, hogy egy gróf néha kezet fogott vele. Ocskay generális nyakban viselhető császári aranylánca, amelyet az árulásért kapott, iskolai tanítás volt. Rendjeles nagyurakat nem is igen vették igazi hazafinak. A mindennapi keserves magyarnak eszébe sem jutott, hogy Bécsből várja a boldogságot.

Tisza Kálmán ébresztette fel a magyarokban a rendjelek utáni áhítozást, mert a bihari nemes igen jól ismerte nemzetét, tudott a magyarok végtelen gyöngeségéről, hiúságáról és lojális áhítatáról. A királyi tanácsosok az ő idejében szaporodnak el, rendjelek kerülnek kereskedők, fiskálisok, alispánok mellére. Mindegyik ordó, amely a Tisza kezén át gurul Magyarországba, egy újabb oszlopot jelent az egykori szabadelvű pártnak. Elvek, meggyőződések, hitvallások kerülnek szegre, ha egy kis keresztre mutatkozik kilátás. A forradalmi vértanúk fiai nemegyszer végképpen beadják a derekukat egy bécsi simogatásra. Nyakas kurucok átszöknek az ellenfél táborába, midőn lovagkereszttel csalogatják őket.

A kutyabőr pénzért kapható ez időben. A választások rengeteg összeget emésztenek fel; legendákban élnek manapság az egykori követválasztások, mikor szekérszámra küldik le a bankót az adóhivatalhoz. Mondják, hogy ötven- vagy százezer pengőért magyar nemes lehetett, akinek ez volt a vágyódása. Negyedmillióért báróságot vásároltak sok mai bárói családok megalapítói. Ára van az udvari tanácsosságnak, liferánsi címnek, a "tiszteletbeli" állásoknak. A pártkassza ette a pénzt. És a magyarok még inkább szomjúhoznak a különböző címek után. Régi politikusok hagyományai szerint az asszonyok mohóbbak voltak a férfiaknál. A hiúság országa Magyarország, ahol mindenki eladó egy fénylő ordóért. Becsületben megvénült, elhízott és nyugodt lelkiismeretes férfiak megtántorodnak életük vége felé egy üres címért. A meggazdagodott nagyvállalkozók csaknem az eszeveszettek módjára hajszolják a királytól eredő kitüntetést, midőn pedig már a csehországi fürdők sem tudnak segíteni az emésztésükön. A legegyszerűbb polgár is tisztában van a különböző rendjelek heraldikájával és egyéb jelentőségével. A Ferenc József-rend lovagjai a nyolcvanas években arról leveleznek egymással, hogy nem kellene-e valamely hivatalos díszöltönyt viselni vasárnaponkint, mint az osztrák államhivatalnokok? Csak a hátramaradottak aggódnak, hogy mi történik a rendjellel a halálozás után. Ügyes szélhámosok és komoly ügynökök settenkednek a gazdag emberek körül, vajon mit lehetne eladni a pénzzel jóllakott kufárnak vagy bankárnak.

Így volt ez, míg a középosztályban lassankint mindenki hozzájutott a maga kitüntetéséhez. Egyetlen marad a történetben Justh Gyula, aki lemond az excellenciás titulusról.

Napjainkban, midőn a rendjelek fénylő csillagai, a tölgyfalombos kitüntetések Bécsből, Berlinből, Szófiából, valamint Konstantinápolyból egyenesen a csataterekre veszik útjukat, az otthon maradott polgári társadalom már két esztendeje számítgatja magában, hogy ki milyen rendjelet kap a jutalomkiosztás, a béke napján. Vannak csalhatatlan tudósok, akik mindenkinek pontosan megmondják, hogy milyen fokú kitüntetésre lehet igénye a háborúban elkövetett tevékenységéért, ugyancsak a börtönben töltendő éveket is ki lehet számítani. A polgári társadalom - a "hinterlandban" - e különös esztendőkben csaknem két részre oszlott. A társadalom egyik felét apránkint bezárják, a másik felét majd a mártírok koszorújával ékesítik.

És talán sohasem álmodtak még Magyarországon annyit a rendjelekkel, mint 1917 januárjában, midőn új király lépett a trónra. Körülbelül úgy tűnik fel a helyzet, hogy csaknem mindenkinek van valamely álma, amely ordó alakjában megvalósulhat. A legkisebb embertől a legnagyobbakig igényt jelentenek be a sorsnál, főispánnál, miniszterelnöknél a kitüntetéshez, amely nézetük szerint őket megilleti. Kiderül, hogy mindenki vár valamit azon skála szerint, amelyet még a meghalt Ferenc József életében megtanultak a hivatalokban, irodákban, fantáziákban.

Miért ez a mohó várakozás, amely az emberek lelkét eltölti? Az éhség és uzsora éveiben mennyiben lehet vigasztaló kincs egy kis vagy nagy rendjel? Mit pótolhat egy kereszt a mellen az átszenvedett fájdalmakért, veszteségekért, nélkülözésekért?

Magyarországon Ferenc József halála óta egyebet sem kombinálnak a hazafiak, hogy IV. Károly milyen kitüntetést akaszt a kabátjukra. A hivatalos lapot sohasem forgatták annyit, és a rendjelesőt a gyermekek karácsonyi reménységével várják szerte az országban. Papok és tanárok, végrehajtók és alispánok, biztosok és polgármesterek pontosan megálmodták már a keresztet vagy medáliát, amely útban van. Még egy-két nap, és már közli a hivatalos lap a listát. Csak meg ne haljon addig senki az országban.

SZABÓ Angéla

Tíz év távlatából – amit a szülőknek közölni kell

Tíz év elmúlt a fiatal életükből, egy igazságtalan ítélet miatt. Ami többet soha nem jön vissza. Odavesztek a börtön falain belül. Egy kiprovokált, előre kitervezett incidens, a magyarverések ellensúlyozására. Akkortájt 2004. június 25-26-ára a választások elő napjára, a megtörtént piactéri incidens miatt, öt Temerini fiút semmi különösebb vizsgálati nyomozás alkalmazásával és bizonyításával, azonnali vizsgálati fogságba csuktak. És visszaélve az emberi jogaikkal, tortúrákkal, megverték őket a börtönbezárásuk első heteiben. Visszaéltek a nyelvtörvénnyel, de nem vizsgáltak ki semmit, bizonyíték meghamisításával, mint a vér, vizeletminta és a tanuk elmondásai, az ügyvédeik védelmét sem vették figyelembe. A forgatókönyv sajnos erről szólt, mielőbb levezetni ezt a magyar fiúk által megvert szerb illetőt levédő, koncepciós eljárást, aki az egészet kiprovokálta. Drog és alkohol hatása alatt volt, és semmire sem emlékezett. Nagy politikai hátszéllel támogatva és irányítva, egy gyors eljárással a fiúkat 61 év börtönbüntetésre ítélte az újvidéki kerületi bíróság Zdenka Stakić vezetésével.

Következtek a beadványok a jogorvoslatok sokasága, míg azok is jóváhagyták az ítéletét, amit meg sem lett volna szabad hozniuk. Mivel kitudódott, hogy korrupcióval vádolt bíró is volt a tanácsba, aki utólag le is lett zárva, de voltak itt még bírák is, akiket az akkortájt igazságügy miniszter Petrović a listára tett, hogy leváltsa. Hát ez csak már a szerbiai jogrendet minősíti. Mindent megtettek annak érdekében csakhogy végbevigyék a tervüket, hogy ezt az öt Temerini fiút drákói szigorral elítéljék gyilkossági kísérlet vádjával 61 évre. Az egészben az a kirívó, hogy csak nekik van igazuk. Persze rajtuk kívül azok a neves jogászok csoportjai, akik átnézték az adatokat semmihez sem értenek. Ők pedig viszont azt mondták hogy az egész egy nagy semmi, és hogy a fiúk tízszeresét kapták a büntetésnek. Így akarták csinálni, ez volt a parancs. Ezért sem nem akarták újra tárgyalni, mert akkor sok minden kiderült volna,... de meddig nem fog még kibújni a szög a zsákból?

A szerb újságok támadásait és becsméreléseit, hogy mekkora monstrumok ezek a fiaink nagyon keservesen viseltük, közben a házi lakcímre küldött fenyegető leveleket kaptunk, ma sem tudjuk ki küldte, kerestük az utat, hogy miként oldjuk meg ezt a sok terhet, amit a hátunkra raktak. Összeszedtük a leendő és megkaparintható adatot az esetről, közben sok ismerőst szereztünk, sokan kezdték belátni, hogy nem is épp úgy van ez, mint ahogy a bírónő és a belgrádi korrupt bíró lezárta az ügyet. Közben az öt fiút áthelyezték a szávaszentdemeteri – Sremska Mitrovica-i börtönbe, amiről a tévéből értesültek a szülők. Ez 2005 októberében volt. Elkezdődtek a nagy utazgatások, mivel 75 km-re távol voltak a fiúk, de igyekeztünk rendszeresen látogatni őket,a lehetőségeinket látva számtalan ember segített, ami mai napig nincs elfelejtve és köszönet nekik. Kezdett kibontakozni a küzdelmünk a fiúkért, mivel derült égből villámcsapásnak számított nekünk ez a súlyos börtönítélet, mivel egyszerű munkásemberek családjaikból származunk, és nem vagyunk valami magunknak való Döbrögi féle emberek. De az igazságunké mindig kiálltunk.

Az összes dokumentumot eljuttattuk szakértőkhöz, még az EU parlamenti képviselőhöz is, de a Helsinki Bizottsághoz is, Sonja Biserkohoz, panasz gyanánt az ellenünk elkövetett kitervelt ily módú kisebbségellenes atrocitásra.

A délvidéken járt tényfeltáró bizottságot vezette Doris Pack asszonnyak is elpanaszoltuk, hogy mekkora büntetéseket kaptak a fiaink, és hogy a délvidéki magyarverések elkövetői egyáltalán még nincsenek kivizsgálva sem nem megbüntetve. Rámutatva a kettős mércére, hogy igenis ez történik Szerbiában. Később Dr. Becsey Zsolt is vizsgálódott a szülőknél tett látogatásokon.

Jogvédők emberi jogi szervezetek álltak az eset mellé. 

Látták, hogy semmi nincs rendbe az ítélet szabályosságával.

Elkezdődött a Temerini fiúk dokumentumfilm készítése is, M. Szabó Imre úr kivitelezésével, lassan ahogy a filmfelvételek készültek, úgy lettek bemutatva. Ily módon ismeri meg a szélesebb nyilvánosság a fiúk tragédiáját és kálváriáját evvel a drákói ítélettel

Sok helyre fordultunk, többek között az EJK szenttamási fiataljaihoz is, akiknek segítségével Bozóki Antal ügyvéd úr kegyelmi kérvénnyel fordult a Tadić elnök úrhoz. Közben az ügyvédek a beadványok sokaságát már beadva egy sem járt sikerrel. Akkortájt amikor a kegyelmi kérvény be lett adva meghal Petrović Zoran, a sértett drog- és nyugtatok túladagolásában. Ezt újra egy sajtótámadás követte, habár ez biztosan öt évre az eset történése után volt.

Azért bevallva, nem panaszkodhatunk mivel elég jó média háttér alakult ki mellettünk úgy sajtó úgy tv jól informálta az eset pilóta lángja mindig készenlétben volt. Ezt követően sorba került a filmbemutatás is a Temerini ifjúsági otthonban ahova minden vajdasági párt vezetője eljött egyedül a VMSZ nem jelent meg és a kegyelmi kérvényhez aláírt petíciót sem írta alá. De ez csak egy magyar ügy, egy nagy probléma mellé állás lett volna.

Pedig nagyobbnál nagyobb gondokkal küzdöttünk, a sok év költekezései mind már akkor észrevehetők voltak a családok anyagi helyzetein, nehézségeiken, az érintett családokból elhalt szülők nagyszülők, családtagok, sajnálatos ezt írni, de ez az igaz, hogy sokan hiányoznak már, akiket ezek a fiúk újra nem láthatnak, és a börtönök még a temetéseikre sem engedélyezték a hazajövetelüket. Elgondolkoztató még kísérettel sem. Hol élünk valójában az egyes eseteket olvasva, halva, amik történnek, csak gondoljuk hozzá.
De mit is írnánk még, amikor a látogatásra kértem az engedélyt a bírónőtől, hogy meglátogassam a fiamat, vagy a másik szülő, akinek a bírónő azt mondta, hogy ,,minek mentek oda minden héten látogatóba, az nem hotel”. Nem szóltam semmit félve a letiltástól, amit így is ok nélkül megtett, és letiltott három alkalommal. Csak azt gondoltam mi lenne, ha pont neked a te fiadhoz kellene menni látogatóba, és én lennék a te helyedbe. De embernek tudni kell lenni.

2012 novemberében két fiút az általános amnesztia törvény alkalmazásánál Nikolić elnök kegyelemben részesített. 8,5 év után hazajöttek.

Tudomásom szerint azóta is vannak folyamatban kegyelmi beadványok, de a három fiú 2014. június 26-án kerek 10 éve a börtönletöltésen van és nem volt kint a falakon kívül. Mind minden elmúlt tíz évben az idén is egy órás békés megemlékezést tartunk a Temerini piactéren 18 órai kezdettel.

Aki úgy érzi, hogy ki kell állni egy igazságtalan ítélet ellen!

Szeretettel várjuk!

Hogy közösen kívánjunk mielőbbi!!!

SZABADSÁGOT A 3 TEMERINI FIÚNAK !

Egyben szeretnénk mindenkinek megköszönni a hozzáállását, támogatását.

Köszönjük, hogy gondolnak a fiainkra és a családokra!

Üdvözlettel a Temerini fiúk és szülei!

Horváth Tibor levele a nyilvánossághoz

A szégyenteljes évtized (Tíz esztendeje ülnek börtönben a „temerini fiúk”)

„Halálmadár kuvikolja a fekete lombban:
kórság és ragály lakását lásd a hatalomban.
Kioltja szemed világát, összetöri mércéd,
hazugsággal marja sárrá mondataid ércét.
Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot,
arcodra varázsol ráncot, nyakadra vasláncot.”
(Orbán Ottó)

Már csak néhány óra és a tizedik börtönév is lejár. Ennyi ideje annak, hogy szabadságvesztésre ítélte a „temerini fiúkat” a mélyszerb politikai hatalom által irányított igazságtalan igazságszolgáltatás. Az öt magyar nemzetiségű fiatalt egy újvidéki – államalkotó nemzet fiaihoz tartozó – kábítószer-terjesztő bántalmazása miatt 61 évnyi letöltendő büntetésre ítélték. A puszta életüket meghagyták, de emberi méltóságukban a végsőkig megalázták, ütötték-verték őket, a családjukat megbetegítették, elszegényítették, szó szerint tönkre tették. (Jelenleg épp Máriás István édesapja ül többszörös áttétes rákbetegen és szélütötten tolószékben meg Illés Zsolt testvérbátyja fekszik agyvérzéssel, elfakadt gyomorfekéllyel.) Ítélethirdetéskor, az akkor 19 éves Horváth Árpád 10 évet kapott, a 25 esztendős Szakáll Zoltán és a 29 éves Uracs József 11 és fél évet, a 26 esztendős Illés Zsolt 13 évet, a 22 éves Máriás István pedig 15 év börtönt kapott. Horváth és Szakáll 8 és fél év raboskodás után 2012 őszén amnesztiával kiszabadult, a többiek meg azóta is rács mögött élnek.


Bár az elmúlt egy évtizedben akadtak szép számban olyan emberek, akik a „temerini fiúk” ügye mellé odaálltak, akik képtelenek voltak ölbe tett kézzel nézni a szenvedést, és megkísérelték valamelyest elviselhetőbbé tenni az áldozatok számára a bentlétet, sajnos a  vajdasági magyarságnak nem volt sem kellő elszántsága, sem pedig ereje ahhoz, hogy a saját választott politikai vezetőit rábírja, rákényszerítse arra, hogy az öt fiatalt idejekorán kimenekítsék a Sremska Mitrovica-i börtönből. Hogy ezzel elejét vegyék annak a csúfságnak, amely azóta valamennyiünkkel megesett.

A végelgyengülés S.O.S. jeleit mutató délvidéki magyarság teljes megkiskorúsításáról és az itteni kisebbségi érdekképviselet árulásáról már szinte értelmetlen még beszélni is, akkor, amikor a 90-es évek délszláv fegyveres konfliktusainak háborús bűnösei (bűncselekmény hiányában) már jószerivel mind-mind hazatértek a családjukhoz. Most épp azon esztendők legellenszenvesebb figurája, Vojislav Šešelj, csomagol és készülődik hazafelé –, a 3 magyart pedig még most is rabláncon vezetgetik. De végződjék most már bárakárhogy is ez a gyalázatos történet, a kiszolgáltatott és a sorsukra hagyott „temerini fiúk” ügye a vajdasági magyarság örökös és lemoshatatlan szégyenfoltja, elfelejthetetlen kudarca és megbocsájthatatlan bűne marad.

– Tíz év után miként látod mindazt, ami akkor veletek megesett? – kérdeztem a hétvégén Szakáll Zoltántól.

– Mi egy koncepciós per áldozatai voltunk. Az esetünket elpolitizálták, amely politika aztán nem állt ki mellettünk. Ketten már szabadok vagyunk, három társunk azonban még mindig a börtönben van. Az ő ügyükkel, helyzetükkel az égvilágon senki nem foglalkozik. Mivel mi már kijutottunk, az ő számukra még nehezebbé vált a benti élet.


– Amikor az eset megtörtént, milyen ítéletre számítottatok?

– Ilyen szigorúra, 61 év börtönre, semmiképpen sem. Igazából még elzárásra sem. Ez a kegyetlen szigor mindannyiunk számára döbbenetes volt.


– Társaid szabadulása ügyében látsz-e még némi pislákoló reményt?

– Ha a vajdasági magyar politikai pártok továbbra sem tesznek semmit az érdekükben, akkor a fiúk le fogják ülni a büntetésüket az utolsó napig, én ezt így látom.


Ma (csütörtökön) este 6 órától, a gyászos eset 10. évfordulóján, a temerini piactéren megemlékezést tartanak az ügy kevéske, még megmaradt pártolói.

Szabó Angéla

MAJD HÁROM ÉV MÚLVA, NŐNAPKOR…

Akkor szabadulhat Illés Zsolt

Elvetették két „temerini fiú” szabadlábra helyezésének kérelmét

Az Újvidéki Felső Bíróság Büntető Tanácsa 2013. április 24-én megtartott ülésén elutasította Illés Zsolt február 18-án keltezett beadványát, amelyben a fogva tartott a szabadlábra helyezését kérelmezte. Minthogy az egy hónap híján kilenc éve raboskodó „temerini fiúk”-féle ügy másodrendű elítéltje a börtönbüntetésének kétharmadát már letöltötte, jogában állt indítványozni a feltételes szabadon bocsájtását. A háromtagú (Zlata Rodić Knežević, Svetimir Popović és Tatjana Đurašković összetételű) bírói testület azonban a kérelmét megalapozatlannak találta és elvetette.

Mint ismeretes az öt temerini magyar férfit egy szerb nemzetiségű újvidéki drogárus fizikai bántalmazása miatt szándékos emberölés vádjával 2004. június 26-án letartóztatták, tíz hónappal később pedig el is ítélték. A legfőbb gyanúsított Máriás István 15 évet, Illés Zsolt 13 évet, Szakáll Zoltán és Uracs József egyaránt 11 és fél évet, Horváth Árpád pedig 10 évet kapott. Horváth és Szakáll öt hónappal ezelőtt amnesztiával kiszabadult, a másik három férfi azonban rács mögött maradt. Közülük ketten (Illés és Uracs) kezdeményezték a közelmúltban a szabadlábra helyezésüket, de mindkettőjük kérelmét elütötték.

Beadványában Illés Zsolt elsősorban arra támaszkodott és azt emelte ki, hogy az utóbbi években semmilyen formában nem vétett sem a "padinska skela-i", sem pedig a "sremska mitrovica-i" büntetés-végrehajtási intézet belső szabályai ellen és semmiféle vétséget nem követett el. Magatartása, viselkedése miatt egyszer sem marasztalták el. Az intézet vezetőivel, nevelőivel és a fegyőreivel szemben korrekt módon viselkedett. Igyekezett beilleszkedni és amint a körülmények lehetővé tették, munkát is vállalt a börtön falain belül. 2009 óta megszakítás nélkül dolgozott az egyik fémmegmunkáló műhelyben. Börtönévei alatt befejezte az általános iskolát, nemrégiben pedig kitanulta az asztalosmesterséget. A külvilággal történő kapcsolattartás kívánalmainak is igyekezett eleget tenni. Mivel ő még nem jogosult eltávozásra, ha meglehetősen ritkán is, de voltak látogatói, és havi rendszerességgel kapott élelmiszer- meg tisztálkodási szereket tartalmazó csomagot, és kapott levelet.

A büntető tanács indoklásában az áll, hogy Illés Zsolt kérelme teljességgel megalapozatlan és a végleges szabadulása 1016. március 8-ára tervezett. Az elutasítást a szakmai testület leginkább a korábbi időszakban (a büntetés letöltésének első harmadában) elkövetett vétségekkel és szabálytalanságokkal támasztotta alá. Tételesen felsorolta, hogy az elítélt a kevés híján 9 év alatt három ízben használt mobiltelefont, amely szabálysértés pedig minden egyes alkalommal büntetést vont maga után. Az ilyesmit odabent fegyelmi vétségnek minősítik. Így emiatt 2005 augusztusában 10 napi magánzárkára ítélték, 2006 áprilisában három hónapon keresztül nem kaphatott csomagot, 2007 augusztusában pedig három hónap feltételessel sikerült megúsznia a kilátásba helyezett egyhetes magánzárkát. A büntető tanács megállapította, hogy a fogoly munkaképes, ám nem dolgozik. Nincsenek munkaévei. Úgy ítélték meg, hogy a társadalomba, a hétköznapi életbe való visszailleszkedésére még nem kerülhet sor, mert bár „a viselkedése pozitív irányban fejlődik, ez a folyamat még nem fejeződött be, és a büntetés még nem érte el a célját”.

Illés Zsolt a napokban kapta kézhez az április 24-ei büntető tanácsi döntésről szóló végzést, és a következőket mondta:

- Lassan minden reményem kezd összeomlani, mint a kártyavár. Amitől pedig a legjobban féltem, íme, bekövetkezett, elütötték a feltételes szabadulásomra írt kérelmemet… Hiába törekszem és harcolok már évek óta, mert ahelyett, hogy előre haladnék, csak hátrafelé tolnak, és így az én reszocializálásom soha nem lesz teljes. Így pontosan olyan embert nevelnek belőlem, amilyen én nem szeretnék lenni. Nem tudok már mit tenni, hisz miután az iskolát befejeztem, hiába próbálok munkába állni, csak ígérgetnek, de valamiért nem engednek dolgozni. Bárhogy próbálok cselekedni vagy hallgatni, a hurok csak szorul és szorul a nyakamon… De én akkor is harcolok, és ha kell, az utolsó lelki erőmig küzdeni fogok az igazságért és azokért, akikre ugyanilyen sors vár még. 

A dolgok jelenlegi állása szerint Illés Zsolt is, Uracs József is még jó ideig a börtönben marad. A közeli szabadulásukról szőtt álmaik az elmúlt napokban szertefoszlottak.

Már ki tudja, hanyadszor…

Szabó Angéla     

Megérkezett a temerini vádirat „változtatása” - Nincs új vádirat, sem másik minősítés

Az Úr legyen veletek!

Ezúttal is bebizonyosodott: Vádirat csak akkor van, amikor kézbesítik azt. A sajtóban is megjelent – felelőtlen – híresztelésekkel ellentétben – az újvidéki Felsőfokú Ügyészség nem minősítette át „garázdaságra” a tavaly október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini magyar fiú ügyében a vádiratot.

Emlékeztetőül: Az újvidéki Felső Bíróság tanácsa 2013. február 25-i keltezésű végzésével (amelyet számomra február 28-án kézbesítettek) „visszautalta” az újvidéki Felsőfokú Ügyészségnek a 2012. október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő fiúk ellen (a 2013. január 9-én) beterjesztett vádiratot, hogy „a végzés közlésétől számított három napos határidőn belül küszöbölje ki az észlelt hiányosságokat”. 

Az újvidéki Felső Bíróságnak címzett, számomra a mai napon kézbesített (mindössze 40 sorból álló) iratot még az ügyész sem nevezi vádiratnak. Az ügyész csak „a (január 9-i – B. a.) vádirat 1. és 2. pontjában leírt (hét magyar fiatallal kapcsolatos – B. A.) tényálláson változtatott”. A nyolcad rendű vádlott Novaković Predrag az ügyész legújabb iratában már nem is szerepel. A kérdésre, hogy miért, az iratban semmilyen indoklás nincsen. (Más kérdés, hogy a Felső Bíróság a március 5-i átvételi pecsétet viselő iratot miért csak március 18-án kézbesítette.)

Az ügyész mind a hét fiatalembert továbbra is a BTK 317. szakaszának 2. bekezdésébe ütköző bűncselekmény elkövetésével, vagyis nemzeti, faji, vallási gyűlöletet vagy türelmetlenség kiváltásával, illetve szításával vádolja (amely bűncselekmény miatt egytől nyolcévi börtönbüntetést van előlátva). 

Orosz Róbertot pedig az ügyész külön még, a BTK 348. szakasza 2. bekezdése alapján, „engedély nélküli fegyvertartással” vádolja (mivel – szerinte – a szobájában egy „winchester 223-as és egy 7,65x54 P kaliberű golyót tartott”).

A vádiraton valójában semmilyen lényegi változás nem történt, szinte szóról szóra megegyezik a (bíróság által is) kifogásolt vádirattal. Ez (az én olvasatomban) azt jelenti, hogy az ügyész nem tett eleget a Felső Bíróság tanácsa 2013. február 25-i végzésében lévő követelményeknek (hogy a vádiratot hozza összhangba a Büntető Eljárási Törvény 266. szakaszában előírt követelményeknek).

Most a vádirat elleni kifogás benyújtása következik, majd a Felső Bíróság tanácsának kell lépnie. A törvénytelen fogva tartás tovább folytatódik…

Újvidék, 2013. március 18.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje

Cellatársak egérfogóban

Szombat óta együtt múlatja az időt a belgrádi Központi Börtön elegánsan Hyattnak titulált részlegében két igen híres ember. Egy közös cellában. Egyik gazdagabb, mint a másik. Egyik hatalmasabb, mint a másik. Az egyik magyar, a másik szerb. Kasza és Mišković.

Ha nem lenne túlontúl groteszk ez a kényszerű, multietnikus összezártság, akár még mosolyoghatnánk is rajta. Mondhatnánk, milyen egy pimasz módon megrendezett, csalóka színjáték ez a hatalombitorlók részéről, micsoda politikai színezetű, pitiáner poénkodás! És micsoda merő véletlen ez az elszállásolási rend! Suba a subához, guba a gubához! Csakhogy a történet nem annyira rózsás…

A korábban csak szerbiai Alcatrazként emlegetett fővárosi központi börtön két újonnan beköltözött, eminens lakója sokakat meglepett. A szögesdróton innen és túl egyaránt.

Kasza Józsefet, a vajdasági magyarság egyik legbefolyásosabb emberét, az Agrobank-botrány délvidéki negatív hősét nem egészen egy hónappal ezelőtt tartóztatták le, s még teljesen el sem csitult a hullámverés, máris újabb szerbiai közismert figurát vettek őrizetbe. Ezúttal az úgynevezett államalkotó, nemzeti felső tízezer legelőkelőbb, legdíszesebb páholyából. Miroslav Miškovićot, a hazai üzleti- és pénzvilág legdörzsöltebb alakját, az ország leggazdagabb vállalkozóját. Akinek az érinthetetlenségére nyilván sokan igen nagy tételekben mertek volna fogadást kötni. A kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal és érdekeltségekkel rendelkező Mišković-birodalom megteremtőjét vajmi kevesen tartották közönséges, kilövésre szánt vadnak. Inkább amolyan védett, oltalmazott „szent állatnak” tekintették.

Amivel vádolják a két nagyformátumú üzletembert, az újdonsült belgrádi cellatársakat, az egy és ugyanaz. Szimpla kis emberi gyarlóság: nem tudtak ellenállni a mindenható pénz huncut csábításának. A rengeteg sok után is még többet akartak. (Mindkettőjüket hivatali helyzetükkel való visszaélés gyanújával állították elő. Az egykori vajdasági magyar bankáron 13 millió eurót, álomgazdag szobatársán pedig kereken 30 millió eurót követelnek.) És alighanem ez a krónikus anyagi torkoskodás, ez a fékevesztett monetáris falánkság lett a vesztük. Mindkettőjük veszte. Valahol véletlenül hiba csúszott a gazdagodási/gyarapodási receptbe. Túltengő megalomániájuk következtében vagy egyszerűen túlméretezték a személyes/családi birodalmuk építményét, vagy pedig nem végeztek eléggé körültekintő takarítómunkát az árulkodó sáros lábnyomok eltüntetése érdekében. Akkor meg könnyen a nyomukba eredhettek, és sarokba szoríthatták őket. Pontosabban: teátrálisan bebörtönözhették.

Merthogy Szerbiában, amióta megtörtént a politikai garnitúraváltás, többé nem babra megy a játék. Itt a párthatalom, a rendvédelem meg az igazságszolgáltatás nem az egyszerű tyúktolvajokat meg a kis stílű bűnözőket üldözi. Azokat futni hagyja. Nálunk csak valódi nagy vadra vadásznak.

Így került a napokban abba az átkozott egérfogóba a birodalomépítő Mišković úr is. A szegényházi, puritán körülményektől már bizonyára régen elszokott fővárosi mágnás részére egy mindössze 10 négyzetméteres cellát jelöltek ki fogdai lakosztályul, amelyet nem is bitorolhatott egyedül, hanem három társával kellett megosztoznia rajta. A rácsokon túlról kiszivárogtatott híresztelések szerint az exkluzív börtönvendégnek nem volt túlságosan ínyére az „újonnan szerzett” bezártság-birodalma. Bár keményen tartotta magát, és egy szóval sem panaszkodott sem a kosztot, sem a kvártélyt illetően, látszott rajta, hogy volt már elégedettebb is életében. Szombaton aztán úgymond látványosan javultak a fogva tartásának a körülményei, mert áthelyezték. A belgrádi körzeti fogda, ahová került, Európa legnagyobb büntetés-végrehajtási intézményének számít. Általában 1000 lakója van. A jó ötven évvel ezelőtt épített monstrumot leginkább csak CZ-ként (centralni zatvor), azaz központi börtönként ismerik, amely elnevezés még a szocialista, titói korszakban hagyományozódott rá. Az épület egyik szárnyának (vélhetően a híres-nevezetes amerikai szállodalánc mintájára) a Hyatt nevet adták, mert abban még meleg víz is van a fürdéshez.

A Delta Holding birodalom feje pedig oda került, egyenesen a Hyattba. És most élvezheti annak minden kiváltságát. A pénzember még azt is megengedheti magának (ha már a fegyház szabályzata és házirendje is nagylelkűen megengedi), hogy a szimpla éhenhalást elkerülvén, nem kell az ebédként felszolgált hagyományos börtönlöttyöt kanalaznia. Rá nem vonatkozik az „eszi, nem eszi, nem kap mást”-féle kitétel és megszigorítás. Ő úri kedve szerint szabadon választhat magának olyan fővárosi éttermet, amelyből minden áldott nap egyenesen a cellájába szállítják a megrendelt menüsort.

És most mondja valaki, hogy a fegyházban nincsen hierarchia!  Nincsen megkülönböztetett bánásmód! A Hyattban biztosan van. (Arról nem árulkodnak a találgatások, hogy az ilyesféle kiváltságok a belgrádi üzletember cellatársára is vonatkoznak-e.)

Neil Simon után szabadon: a szerbiai furcsa pár -- kikerülvén az üzleti-politikai élet mefisztói forgatagából -- most alighanem testvériesen megosztozik azon a híres honi börtönkomforton, amit a csupán néhány négyzetméternyire leszűkült élet- és mozgástér jelent. De tuti, hogy egy cseppet sem unatkoznak. Valószínűleg jobbnál jobb történeteket mesélnek egymásnak. (Csak győzzék a megfigyelői/lehallgatói spionszobában jegyezni és rendszerezni a cella falai között hömpölygő információáradatot!)

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a két híres bizniszmen örült-e egy ilyesfajta váratlan találkozásnak, csak annyi bizonyos, hogy most már egyazon légtérben morzsolgatják a rabság hátra lévő napjait. És talán együtt várják majd a mind közelebb lopakodó karácsonyt meg még az új esztendőt is.

Akár ócska kis színházi előadás ez, akár véresen komoly játék, az elmúlt hetek eseményeit már nem lehet meg nem történtté tenni. Legfeljebb csak (immáron kettesben) elemezgetni a ballépéseket, és latolgatni a soron következő esélyeket. Kasza József, indulatos ember lévén, egészen biztosan jár fel-alá a cellában és dúl-fúl magában. Az is lehet, hogy régi jó szokásához híven szép cirkalmasakat káromkodik. Talán éppen magyarul. Mert csak úgy az igazi, úgy ér valamit.  

Mišković pedig… Elnézve az egyik róla készült képet… A száját nyalja? Vagy csak a nyelvét ölti? Mindkét tolmácsolás sokatmondó.

Mire a két karácsonyi ünnep között (kettecskén) jóízűen elköltik a magyar mákos gubát meg a szerb szármát, addigra talán valamilyen közös, ütős üzletet is tető alá hoznak. Az elsinkófázott 43 millió euróból csak futja rá...

A szövevényes magántörténetükből pedig szűrjön le a maga számára, ki mit akar! Nekem untig elég ez a megállapítás is: akár egy kis börtöncellában is elfér két nagyvilági óriás. Amikor azt a sors úgy akarja.

Szabó Angéla

Két hónappal meghosszabbították a hét magyar fiatal vizsgálati fogságát

Őket is a börtönben felejtjük?

Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt. 

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.  

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A harminc nappal meghosszabbított vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két hónappal.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?

Szabó Angéla

Áristomba* került Kasza József a VMSZ előző elnöke

Léphaft Pál karikatúrája

Hivatali visszaélés gyanújával a szerb rendőrség őrizetbe vette Kasza Józsefet, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) volt elnökét.  Kasza Józsefet, illetve a három másik, ugyancsak őrizetbe vett személyt azzal gyanúsítják, hogy több mint 13 millió eurót sikkasztottak az Agrobank kárára. Az állítólagos bűncselekmény elkövetése idején Kasza József az Agrobank szabadkai fiókjának volt az igazgatója.  

Az éve eleje óta gyűrűzik az "Agrobank" botránya, neves közszereplőkkel fűszerezve - Fotó: BLIC

A hatóságok Zoran Maleševićet és Peđa Mališanovićot, az Azohem, a Mala Bosna és a szabadkai nitrogénművek (Azotara Subotica) igazgatóját, és egy ingatlanszakértőt is előállítottak.A Blic úgy tudja, valamennyiüket Belgrádba szállítják.

A szerb közszolgálati tévé értesülése szerint Kasza József az Agrobank korábban letartóztatott igazgatósági elnökével, Dušan Antonićtyal és munkatársaival megállapodva, törvényellenes módon hagyott jóvá három banki hitelt, valamint öt banki garanciát, kedvezőbb feltételeket biztosítva és a megfelelő biztonsági banki garanciákat mellőzve az Azohem, a Mala Bosna vállalatoknak és a szabadkai nitrogénműveknek.

Az ingatlanszakértő a lap szerint hamis ingatlanbecsléseket készített a nitrogénművek számára, valós értékük többszörösére felbecsülve egyes ingatlanokat, hogy azok fedezetül szolgáljanak az Agrobank hiteléhez. A szabadkai nitrogénművek 20 millió eurós hitelt kapott az Agrobanktól, a hiteleket a bank központjában hagyták jóvá.

A szervezett bűnözés elleni ügyészség októberben döntött az Agrobank botrány ügyében folytatott nyomozás kibővítése mellett, mert felmerült a gyanú, hogy hosszabb időn keresztül fennállt a hivatali helyzettel való visszaélések bűncselekmény.

Ivica Dacsity miniszterelnök: "A szabadkai rendőrség kriminológiai ügyosztálya, amely a Szerb belügyminisztérium kötelékébe tartozik előállított négy személyt Szabadkán, az Agrobank pénzeszközeinek hűtlen kezelése, -sikassztás alapos gyanúja végett. Az előállított személyek között van Kasza József is. Szó nincs nemzeti kisebbségi jogokról, itt szó van a korrupcíó elleni küzdelemről, másról nincs szó. Egyébként én tegnap Vajdaságban tartózkodtam és részt vettem a tartamányi biztonsági tanács ülésén, amelynek elnöklője Pásztor István, e ügyben nem az a fontos, hogy valaki szerb, magyar, albán, horvát, mindegy milyen nemzetű, milyen politikai beállítottságú, mi nem ez alapján döntünk. Alapos gyanú áll fönn, kérdés jelen esetben, hogy lesz e elég bizonyítékunk a közvádlóság részére, de ez ki fog derülni bizonyítási eljárás során."

MTI/Blic/Youtube

*börtön, tömlöc, fogda jelen esetben vizsgálati fogság

Ismét idegpróba (?) Temerinben

A tíz nappal ezelőtti újabb temerini incidens magyar főszereplőit rendkívül súlyos vádak alapján nagyon rövid idő alatt őrizetbe vették. Vizsgálati fogságukat egy hónappal meghosszabbították. Ügyükben eddig két tárgyalást tartottak. Ügyvédeik mindkét esetben éltek a fellebbezés jogával. A tanúk meghallgatása még tart. Látogatókat (kizárólag közeli családtagokat) az előre meghatározott napokon fogadhatnak. Csomagot (ruhaneműt, élelmet, tisztálkodási szereket) is bejuttathatnak a részükre.
 

ISKOLÁBAN KÉNE LENNIE, NEM A BÖRTÖNBEN

A hét vizsgálati fogságba helyezett magyar fiú közül a múlt héten egyedül csak a középiskolás Smit Tomas fogadhatott látogatót. Az ő édesanyja volt az egyetlen, akit a szülők közül beengedtek a fogdába. De ő is csak egy üvegfalon keresztül beszélgethetett a gyerekkel. Szelíd könyörgésemre is csupán annyit árult el, hogy a srác teljesen összetört. Végtelenül megviseli a bezártság és a benti élet. Ami érthető. Tomasnak az óbecsei középiskolában kéne lennie, nem pedig a börtönben... 

Amikor a múlt héten náluk jártam, Zsuzsa asszony sírva mutatta a konyhában a teljesen üres, kikapcsolt hűtőszekrényt. 

 – Mi nagyon szegényesen élünk. Az 58 éves mezőgazdasági technikus férjem 32 év után elveszítette az állását. Így kenyérkereső nélkül maradtunk. Hogy a baj még nagyobb legyen, időközben meg is betegedett. Szomorú, de úgy várjuk az idei telet, hogy még a tüzelőt sem vettük meg. Most a telefonunkat kapcsolták ki, mert még annyi pénz sem volt a házban, hogy a múlt havi számlát kifizessük. Tavaly télen másfél hónapon át még a villanyáramot is nélkülöznünk kellett. Képtelenek voltunk törleszteni az adósságot. Sírva könyörögtem a helyi munkaközvetítőben, hogy segítsenek nekem valamilyen munkát találni. Be is jegyezték a nevem mellé azt, hogy sürgős, mégsincs állásom mind a mai napig. Több helyre is jelentkeztem, de mindenütt elutasítottak.  Mondtam, hogy nem szociális segélyt koldulok, hanem adjanak valamilyen munkát, mert én 57 évesen is dolgozni akarok.

FOGKEFE IGEN, FOGKRÉM NEM

A másik adai fiúval, a szintén 18  éves Apatocki Flóriánnal kapcsolatban annyit sikerült megtudni, hogy az édesanyja még pénteken szerette volna meglátogatni. Ezt azonban (arra hivatkozva, hogy a fogdában a látogatás szigorúan névsor szerinti rendben történik) nem engedélyezték. Az előre elkészített ruhaneműt (vastag kabát, nadrág, pulóver) átvették tőle, az élelmet illetően viszont igencsak válogatósnak bizonyultak. Csak egy rúd szalámit fogadtak el, azt is úgy, hogy a helyszínen fel kellett szeletelni, és a 10 dekányi karikára vágott, fóliázott kolbász bejuttatását hagyták jóvá. A szappant meg a fogkefét átvették, de a fogkrémet már nem. (Ha most lenne kedvem ironizálni, akkor úgy gonoszkodhatnék, hogy a kényszerű bezárásra való, túlzsúfolt és a végtelenségig lestrapált szerbiai fegyházakat még véletlenül sem lehet összetéveszteni a svédországi luxusfogdákkal. Az itteni börtönlöttyhöz pedig nem szükséges sem szájvíz, sem fogselyem, sem fogpaszta.)

 – Már több mint egy hete nem láttam a fiamat, amit nagyon rosszul viseltem, és tegnap végre bejuthattam volna hozzá. De mégsem így történt. A látogatásra velem tartott a volt férjem is, akinél a rutinellenőrzés során egy mobiltelefonba való memóriakártyát találtak, aminek láttán azonnal dühbe gurultak az őrök. Kijelentették, hogy ezekután még engem sem engednek be, és a csomagot sem veszik át tőlünk. Akár azonnal fordulhatunk is vissza. Az idegességtől meg a sírástól rosszul lettem – mesélte az este az édesanya, Magdolna. – Utána már hiába próbálkoztunk, hiába győzködtük az őröket. Hiába hajtogattam, hogy már évekkel ezelőtt elváltunk, és mindkettőnknek külön látogatási engedélye van. Csupán abba egyeztek bele, hogy holnap újra próbálkozhatok. Kérjek rendkívüli látogatási engedélyt, s ha megkapom, bemehetek hozzá. Sajnos, az egész napunk ezzel telt el. Reggel 9 órakor elmentem itthonról és este értem haza. De most megint újra éledt bennem a remény: harmadszorra talán már sikerül meglátnom Flóri fiamat.

A FÖLDÖN ALSZIK ÉS BE-BESZÓLNAK NEKI...

Hogy a l9 éves temerini Koperec Csongort tulajdonképpen mi okból is zárták börtönbe, annak alighanem csak a magasságos ég a megmondhatója. A fiú ugyanis azon az emlékezetes estén nem is volt jelen azon a hírhedt szórakozóhelyen a verekedés ideje alatt. Mintegy fél órával a balhé kitörése előtt távozott a helyszínről a barátjával. A szülők szerint ezt akár több személy is igazolhatja. 

Nándor, az édesapa:

-- El nem tudjuk képzelni, mi lehet az oka annak, hogy eddig még egyetlen olyan személyt sem idéztek be meghallgatásra, aki a gyerekünk mellett tanúskodhatna. Nem értjük, mi az oka ennek az időhúzásnak. Előbb-utóbb úgy is be fog bizonyosodni, hogy Csongor egyáltalán nem vett részt a szerb fiatalokkal való összetűzésben. Mert ott sem volt abban az időben. Mint ahogyan akkor sem volt a magyar fiúk társaságában, amikor azokat hazafelé menet üldözőbe vették, és valóságos közelharcot vívtak velük végig az  utcában.   

-- Ma először látogathattam meg a tíz nappal ezelőtt letartóztatott öcsémet – mondja Koperec Dániel. – Fél órán át beszélgethettünk. Azt hittem, hogy majd kötelezően szerb nyelven kell értekeznünk, de nem. Szerencsére az anyanyelvünkön kommunikálhattunk. Úgy láttam, hogy elég jó színben van a srác. Idegileg, lelkileg is tűrhetően viseli a történteket. Vagy csak előttem próbálta tartani magát. Az is meglehet. Azt mesélte, hogy így, egy hét után már kezdik befogadni a cellatársai. Persze azért még be-beszólogatnak neki. Kilencen vannak a börtönszobában. Hárman a padlón alszanak. Természetesen, újoncként, neki sem jutott ágy. Váltásruhát már a múlt héten sikerült bejuttatnunk neki. De most is vittem néhány holmit. Papucsot kért.

„KENYERET MEG ALMÁT!”

Tegnap az óbecsei Karpinszki Györgynek is sikerült találkoznia a fiával. Kissé hosszú volt ugyan a várakozás (fél 10-től délután 4 óráig), de mindenképpen megérte. Az édesapa nyilatkozata szerint nincsen tudomása arról, hogy őrizetbe vétele óta bármikor fizikailag bántalmazták volna a 21 éves Kornélt.

Kérdésemre, hogy mit vitt a gyereknek, azt válaszolta, hogy: kenyeret meg almát. Pontosabban, csomagolt a felesége rántott húst is, azt viszont kénytelen volt hazavinni. Azt nem vették át. Az utasítás úgy szólt, hogy még otthon össze kellett volna vagdalni apróra, fel kellett volna kockázni, és úgy küldeni be. Akkor esetleg ehetett volna belőle Kornél. A toalettpapírt sem engedélyezték, mondván, hogy azt meg lehet a kantinban is vásárolni. A szigorú ellenőrzésen csak a mosdószappan juthatott/csúszhatott át. (Ezen logika mentén: ilyesféle tisztálkodási szer nem kapható a kantinban???)

– A látogatás után úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha már holnap reggel küldök neki pénzt, hogy legalább a legszükségesebb dolgokat megvehesse magának az ottani kantinban. Sokat nem tudunk küldeni, mert a családban egyedül csak én vagyok munkaviszonyban. A helybeli mezőgazdasági kombinátban dolgozom. A fizetéssel meg nem igen lehet dicsekedni. Épp most faragtak le belőle. Minimálbéren vagyok. Eddig 21 ezer dinárt volt, legutóbb viszont már csak 18 ezer dinárt kaptam kézhez. Van egy hízósertésünk, amit most a télen akartunk levágni. De nagyon úgy néz ki, hogy ezt a disznót már nem mi fogjuk megenni. Hanem a jó szomszéd. Mondta, hogy ő megveszi.  Kénytelenek leszünk eladni. Hogy az árából fizetni tudjuk az ügyvédet. Úgy értesültünk, hogy pénteken lesz a harmadik tárgyalás. Kell a pénz.

A temerini Orosz család csütörtökön fogja látni a két letartóztatott fiát, Attilát és Róbertet. Az óbecsei Kovács Norbertet viszont (tudomásom szerint) senki sem látogatja.

Szabó Angéla

Kedves Zoltán,

Régen értekeztünk... Most éppen egy gyűjtés kellős közepében vagyok, a temerini fiúknak gyűjtök mindenfélét. Élelmet, pénzt, ruhát, tisztálkodási szereket stb. Tudna-e a valamiben segíteni? Érdeklődhetne a környezetében. Nagyon-nagy bajban vannak a srácok. Ha tud, kérem, segítsen!

Látja, itt az újabb temerini történet!

Köszönettel, üdvözlettel:

Angéla 

Amennyiben tud segíteni anyagiakban, természetben Angélán keresztül eljuttatjuk a fiúknak!

Kapcsolat a blog bal oldalán lévő "Contact me" opción keresztül.

Köszönjük!